Miklós Pál

A betűhöz, a könyvhöz való viszonyomat mindmáig megszabja, hogy magam tanultam írni-olvasni. Apám esténként gyújtóst vágott, hogy anyámnak legyen mivel begyújtania, s a tűzhely mellé odakészítette az újságpapírt is. Együtt volt minden: a lapokban az ábécé, s mellé az eszköz, a kirakósdihoz. Így kezdtem én az írást: láttam egy ábrát Az Újság vagy az Új Nemzedék hasábjain, azt kiraktam – aprófából.

Amikor elkészültem, rákérdeztem az E vagy az A-betűre. A gyújtópálcikákból aztán szép lassacskán egybeállt egy szó, majd egy másik, végül szöveggé silabizáltam a puhafa jeleket. Volt még egy iskola előtti betűiskolám…

…Apró családi ház volt a miénk, szembenézett az újtelepi, sárgára festett, négylakásos, egyforma földszintes épületekkel, melyekben tisztes vasgyári munkások laktak. Ha kitekintünk az ablakon, már a szőlődombokra látunk, de a mai Marx-tér sem esett messze. Akkor még talán térnek sem nevezték azt a helyet, ahol a kisemberek takarékpénztára is állt, csak úgy emlegették: „ott a mezítlábas bank”. A bankkal szemközti üzlet homlokzatán talán csak ennyi állott: TEJ. De a többi felirat – TÚRÓ, SAJT? ÍRÓ? VAJ – is rövid volt, jó a betűzésre. Ma is ilyeneken tanítják olvasni a gyerekeket. S jöttek más cégtáblák is: BOR, SÖR, PÁLINKA – az effélék szintén egyszerűek voltak. Úgyhogy ötéves koromra már a rokonságból, szomszédságból szerzett nagybetűs gyermekkönyveken edzettem olvasási készségemet. Szüleimet meg is szidta ezért a pedagógus rokonság, de anyám váltig állította, hogy ő bizony nem tanított csak válaszolt kérdéseimre.  

A dolog így jóváhagyást nyert, mert hát a gyerek kérdéseire felelni kell. Ez volt az én aprófa és cégtábla iskolám. Amikor aztán a tanévnyitón megkaptam elsőosztályos olvasókönyvemet, hazamenve hasra vetettem magam a porcsin borította udvaron, s ott nyomban, két óra alatt kiolvastam az egészet. Ezzel az első osztály el volt intézve.

Hogyan reagált korai „könyvmolyságára” szűkebb családja – gondolom, műveltebb – tágabb família?

A rokonságban azonban akadt egy-két olyan ember, ki afféle családi szentnek számított. Imre bátyám az esztergomi tanítóképzőben tanított, s recenziókat is írt. Őt inkább csak messziről tiszteltük. De tőle kaptam tíz-tizenöt éves koromban a Szent István Társulat kiadásában megjelent legjobb ifjúsági könyveket. Mert valahogy azért odafigyelt az én eszmélő életemre.

A másik szent ember, Hulják János, Jani bácsi, Perecesbányatelepen volt igazgató-tanító, így iskolájának én is diákja lettem. Tudós ember hírében állt, ha növényeivel bíbelődött, nem volt szabad zavarni….

…Nála láttam először Darwin-kötetet, de azt még nem adták a kezembe. Olvasgathattam viszont Herman Ottót. Kivált Hany Istók alakja ragadt meg bennem, aki a Hanságban nőtt fel, a testét pikkely borította, s beszélni nem tudott. Máig is ez izgat figurájában: nyelv nélküli ember. Herman A madarak hasznáról és káráról írott könyve mindmáig kedves bibliám….

…Szüleim, bár nem voltak könyves emberek, becsülni azért becsülték a könyvet. Első igazi olvasmányomat is apámnak köszönhetem: valamikor a Kiskunfélegyházán inaskodott, fölszabaduláskor kapta azt a jutalomkönyvet – Petőfi verseit –, amelyet aztán nekem adott. Ebben az 1903-as kiadású, szakadozott könyvben ismerkedtem meg én a költészettel. „A mi Petőfink” most is megvan, nem adom oda restaurátor kezébe, így szeretem. Egy másik, igen korai olvasmányom Ambrus Zoltán Mozi Bandi kalandjai című kötete. Ez furcsa módon az idegenszerűségével fogott meg. Ahogyan én Mozi Bandi világát elképzeltem, annak a valósához nem sok köze volt. Más korai olvasmányaim hemzsegő foszlányokban élnek emlékezetemben.

Hamar megkezdődött mindenevő korszakom, s mint annyian, én is fölhabzsoltam azt, ami a kezem ügyébe került. Botanikus nagybátyámnál rábukkantam például Gáspár Ferenc császári és királyi sorható orvos ötkötetes, számos illusztrációval díszített útleírására. Először a képeket nézegettem: a sok gyönyörű hajót, az egzotikus felvételeket. Aztán elolvastam az egész történetet. Epizódokra, például a szerző egyik kollegájának izgalmas keleti kalandjára emlékezem csupán, Szumátrában kihívatták egy beteghez. A bungalóban asztalra kötözött, halálra rémült nőt talált. Villogó szemű revolveres állt mellette – a férj –, követelve, hogy operálja ki az asszony szívét. A kockázatos cselt ahogyan sikerült a féltékenységében megzavarodott embert ártalmatlanná tenni, úgy éltem át, minta magam lettem volna a csapdába került doktor.

Két nyarat szomszédaink, Polczék ponyvaregény „könyvtárában” töltöttem el. A Polcz fiúk egybegyűjtötték a műfaj legsilányabb darabjait: a Filléres meg a Sárag regénytár füzeteit. (Mert a Félpengős és kivált a Pengős regények luxuscikknek számítottak, ezeket már a banktisztviselők olvasták.) Polczék ajtajában lerúgtam a cipőt a lábamról, végigvetettem magam a szúróstiszta rongyszőnyegen, és olvastam, olvastam. Ha megszidtak sekélyes szenvedélyemért, Polcz néni megvédett: – Hagyjátok, add olvasson!... Igaza lett: két nyár múltán egy életre túlestem a ponyvalázon.

Volt lexikonkorszakom is. Igaz, ez tulajdonképpen sohasem múlt el. De akkor különleges okom volt a lexikonlapozásra: a sok kötetes Révaiban és Tolnaiban izgalmas dolgokat írtak az emberi testről. Korai szexuális „felvilágosodásomat” ezekkel az ártatlan képpel böngészhető, vaskos, mindentudó könyveknek köszönhetem. Új korszak kezdődött az életemben, amikor Perecesbányatelepen a Bányamécs Olvasókör és Kultúregyesület kis kézikönyvtárát fölfedeztem. Nagybátyám elődje, Laudy János igazgató-tanító alapította ezt a kis művelődési házat, ha jól tudom, a húszas években. Bányászok, gyári munkások jártak oda sakkozni, biliárdozni, könyvet kérni. Péntekenként, a kölcsönzés napján mindig ott lebzseltem az öreg aknász körül, aki kevéske szakértelemmel, de annál nagyobb ügyszeretettel végezte ezt  munkát. Járt oda más gyerek is – a szülei küldték –, ám engemet furcsálkodva fogadott, mert magamnak böngésztem olvasnivalót. Nem kedvelte nyüzsgésemet, de idővel beletörődött, hogy mindig ott vagyok. Így elolvashattam nemcsak az összes Vernét, Jókait, Mikszáthot, de Márait és más kortárs szerzőket is, ha nem vitte el őket éppen a mérnökné nagyságos asszony.

Miklós Pál (1927-2002) műfordító, művészettörténész, sinolgus.