Márai Sándor

Magyar író az olvasásról: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készül, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymásután előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a játékos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”

A tiszta gyermek vágy, hogy titkos helyeken, nagy ládák mélyén ismeretlen kincsek után kutassunk – itt és ekkor találkozott össze a másik nagy komolyan-vevéssel, a kamasz nem kevésbé ősi és határtalan ismeretéhségével. (Talán ennek a találkozásnak köszönhetem, hogy soha később, életem legnehezebb pillanataiban sem vesztettem el az írásba, a gondolkodásba vetett gyermeki bizalmat. Sőt: igazán nagy bajaimban az írás volt az utolsó – és egyetlen – segítő. Nagyon büszke voltam rá, mikor később Thomas Mann-nál az írásnak ugyanezt az éltető funkcióját találtam megfogalmazva.

Szegény rokonként falun töltöttem néhány nyarat Sárospatak mellett…

…Szóval a nagy ruháskosárban lévő könyvek lettek rövidesen ebéd utáni kutatásom legizgalmasabb tárgyai.

Először úgy látszott, hogy érdektelen könyvek: a helyi főiskola tanárai által kiadott Füzetek egy-egy ellsárgult évfolyama vagy magányos száma, a Szinyei-Soltész féle görög szótár agyongyötört, csonka példánya és hasonlók.

Átmeneti érdeklődést keltett az énekeskönyv, mely négy szólamú férfikarra írva tartalmazza nagyhírű pataki kórus repertoárját, mintegy ötven egyházi éneket különféle vallásos alkalmakra, de legfőbb temetésekre.

Örömmel állapítottam meg, hogy aránylag zengően tudom megszóltatni a Basszus II. legmélyebb hangját, a nagy f-et és az é-t is. Viszont két helyen – sajnos – konkrét cé is előfordult, s ezt még csak halkan tudtam intonálni, bármennyire erőltettem is a dolgot; ez rövidesen elvette a kedvemet a jól induló kottaolvasástól.

Annál nagyobb meglepetést hozott a további kutatómunka, immár a ruháskosár mélyén.

Egymás után kerültek elő a Filozófiai Írók Tárának jobbára vadonatúj szürke kötetet: Hume Az okságról, Berkeley Két párbeszéd-e, Giordani Brunó dialógusai, nemkülönben Platoné (talán az Phaidón és Georgiasz). Kant Prolegomenái-i, sőt A tiszta ész kritikája is.

Egyedül az utóbbi volt kissé megviselt; nem mintha sokan olvasták volna, de igen vaskos kötet lévén, úgy látszik, önsúlyánál fogva esett szét az idők folyamán.

Egyébként valamennyi új és tiszta, felvágatlan állapotban: az ember alig tudta megállni, hogy legott bele ne olvasson valamennyibe.

Érdekes módon mégsem az olvasás dühe követte ezt a – számomra akkor is ott – roppant örvendetes felfedezést, hanem a fizikai birtokbavétel tartós öröme. Talán annak a tudata, hogy ezekhez a a szövegeket most már bármikor hozzáférhetek. Magától értetődő, szinte szakmai természetességgel vettem tehát birtokomba az összes fellelt kötetet, és a magam félszeg, de öntudatos kamasz módján  a széles környék legkiválóbb filozófusának tartom  magamat.

Márai Sándor (1900-1989) író, költő, filozófus.