Lengyel Balázs

Amikor 1928-ban anyám megvette Babits Mihály verseinek első összesített kiadását (Versek, 1902-27), azt, amelynek kékkötéses példánya még ma is a könyvtáramban van, a könyvvásárlást gyermekemlékezetem tévedhetetlen rétege szerint családi szóváltás követte.

Apám ismételt szemrehányása szerint a drága könyvet könnyelműség volt megvenni. Nem mintha szüleim ne lettek volna könyvvásárlók. Homályos üvegű könyvszekrényünk – akkor még nem volt divat a nyitott polc – sok minden kincsre találtam, akkor is, később is. Voltak első Ady-kiadások például, vagy az egykori szecessziós díszű első kiadások változatlan másod- vagy harmad kiadásai, volt rengeteg Magyar Könyvtár füzet – számomra egész kincsesbánya –, s nem kevesebb gyermekkori élvezetemre megvolt a teljes Mikszáth sorozat. De akkoriban, 1928-ban, csak két évvel haladtuk meg az infláció megszűnését, 12 500 koronát váltottak át egy pengőre, csecsemő infláció volt ez a későbbi millpengőhöz és B-pengőhöz képest, de azért tízéves fejemmel éjszakákon át gyakran füleltem arra az izgatott beszélgetésre, amely szüleim hálószobájában fojtottan kihallatszott, s melynek témája mindig a pénz és pénz volt. A Babits-kötet sokba kerülhetett. Vagy nekünk akkor sokba. Szegény apám nem tudhatta, hogy később, jóval az ő halála után, nekem még sokkal többe lesz, a fél írói pályámba kerül.

Kiszámíthatatlan késztetés, puszta véletlen műve, hogy egy unatkozó gyerek vagy vigaszt kereső kamasz mikor nyit ki egy könyvet. Mikor felejtkezik bele pláne versekbe. Gyereknek lenni rossz. Kamasznak lenni szenvedés. Milyen szerencse, hogy elfelejtjük, hogy nincs szenvedés-emlékezetünk. Csak biológiai átalakulás tényei idézhetők fel úgy-ahogy, annyi például, hogy fiúként is évekig sajgó, duzzadt a mellünk és mintha agyunkat állandóan köd ülné, tompán, szomorúan, tétlenül meredünk bele a világba. Ez a biológiai emlék jelzi számomra, hogy két-három év azért eltelhetett, míg ez a gyűjteményes Babits-kötet olvasmányommá lett. De jelzi az is, hogy mit olvastam ki belőle. Mert arra már emlékszem. Az Anyám nevére szólt elsőként hozzám. Ez. „S lelkemben már ilyen fiatalon – nincs hajnal, semmi öröm.” Leleplezhetem egykori magamat: semmi okom nem volt „titkon búra hajolni”. Szüleim jóvoltából a lehető legharmonikusabb volt gyermekkorom. Babits a kamasz-közérzetemet mozgatta meg, az objektív tényekkel semmivel nem indokolható elvágyódásomat A soha  meg nem elégedésével a korommal járó elégedetlenségemet. A világ-éhes nosztalgiájával a másra vágyódásomat. Szellemi felülállásból belém talált az, ami benne kívülállás volt; ami őt is gyötörhette Szekszárdon vagy később Fogarason. A „nekem nem volt barátom – nem is lehet soha” érzése, a bamba bún borongás, a szív mindig csodára várása, a való fölött az álmok gyöngyös takarója. „Az életemet elhibáztam” felismerés. Persze derülni lehet azon, ha egy kis kamasz egy nagy költővel azonosítja magát, de az olvasás természete már ilyen. És, hogy ilyen volt (ilyesféle) arra bizonyítékaim vannak. Elsősorban maga a könyv, a ma is őrzött példány, amelynek az első harmada. A fiatal Babitsot bemutató rész, összehasonlíthatatlanul használtabb, forgatottabb, mind a többi. Másodsorban eleven emlékezetem a bizonyíték; mégpedig nemcsak abban a viszonylatban, hogy „így emlékszem” a történetekre – ez önmagában nem lenne döntő –, hanem úgy, hogy az említett verseket és versrészleteket akkor megtanulva, betéve tudom ma is.  

A gyanakvás a bizonyítékokkal szemben persze nem fölösleges. Hiszen ezt a Babits-kötetet és majd a  későbbieket is, a legkülönbözőbb években és életszakaszokban újra és újra bújtam, gyakran heteken és hónapokon át forgattam az ösztönös memorizálás még egyre friss állapotában. A különböző memorizált rétegek egymástól való elkülönítése tehát elkerülhetetlen…

…Gyermekkori rajongásom a nagyköltészet vonzóerején alapult. Korántsem az én kivételes kvalitás-érzékemen, amit feltételezni ostobaság, hanem a Babits-vers kvalitásán. A szakadékos megértésen is átívelő animáló, szuggeráló erején. Ezt az erőt azonban, mely engem félig, negyedig értve a verstartalmat le tudott nyűgözni, Babits egykori kortársai – bármi furcsa – eleinte kevésbé érezték, kevésbé fogadták el…

...A tízes évek irodalmárainak java még azért az újságért volt kénytelen harcolni, amit Ady jelentett. A szimbolizmus romantikus formájának elfogadtatása volt a soron következő lépés a magyar líra fejlődésében. S hogy ez mekkora harcba került, és milyen hosszú harcba, az irodalomtörténeti tény, amelyet nem ismertetek. Arra utalok csupán, hogy a konzervatív erők vesztes utóvédharca még a harmincas években az én diákkoromban is eleven volt vagy meg-megelevenedett, és még 1936-ban az érettségimen, mikor már a haladó szellemű református iskolában Ady bő tananyag volt, megpróbálta az érettségi elnök Ady nimbuszát a diákok előtt a költő vérbajának ismertetésével kikezdeni. Ezt a csip-csup emléket azért idézem ide, mert ha jobban meggondoljuk, mi is egy küzdelmes ízlésváltozási időszakot élünk át. ….

…Visszatérve a történetbe: lehet, hogy mire olvasójává cseperedtem, éppen akkora érlelte be az idő a közízlés szempontjából Babits versbeli magatartását. Akkorra értek be szavai. Okkal fogalmaztam ilyen lefogottan, szavait mondva még csak részben felfogott versvilága helyett, mert a szavai, ezek a mindig valami elvontról, gondolatilag izgalmasról beszélő érzékletes szavak, abban az időben, más vonatkozásban is elértek.

Két további véletlent kívánok itt megemlíteni, megtetézve az apám által helytelenített kötetvásárlás véletlenét. Az egyik az, hogy Piroska húgom a Nemzetközi Vásáron a Ligetben rábukkant a Nyugat pavilonjára, és mint egy felnőtt, megrendelte a folyóiratot. A másik az, hogy egy-két évvel ezután, még gimnazistaként. Magam is hallottam Babitsot.

A Nyugatra előfizetni egy hatodikos (ma másodikos) gimnazistától elég szokatlan lépés volt. Nem vonható párhuzamba már anyagi következményei révén sem azzal, ha ma egy gimnazista a Kortársra előfizet. Akkoriban foga volt a pénznek. A szellemi, irodalmi igénynek kevesebb az általánossága. De ikerhúgom (s vele idővel magam is) belekeveredett egy  irodalmi társaságba, mely privát  használatra Hajnalnak nevezte magát, s melynek csillaga (hajnalcsillaga?) Tóth Eszter volt, Tóth Árpád leánya. S már, már éppen megjelenő költők is csillagai voltak, többek között a Babits által is állítólag becsült Orosi József. (Elpusztult szegény a háborúban, azért nem tudunk róla.)

Valószínűleg a Hajnal-kör (talán 10-12-en lehettünk) beszélgetései, melyre egy ízben Orosi pártfogója, Fodor József elhozta a nálunk ugyan idősebb, de velünk egyként gyerekkülsejű Weöres Sándort is, inspirálta az előfizetésre a húgomat. (Weöresnek utólag Csongrádról húgomnak küldött Hideg van kötetét, 1935 januárjában kelt dedikációjával ma is őrzöm.) A szokatlan lépés, melynek következményeit később anyám fedezte a háztartási pénzből, mindenesetre a Nyugat-olvasóvá tett…

…A Nyugat számait forgatva szoktam meg, hogy a folyóirat olvasást a tanulmányokon és a kritika rovaton kezdjem, s csak utánuk, mintegy a számot már kicsemegézve, jussak el a versekig, majd legvégül a szépprózáig. Hogy akkor mi ragadott meg Babits kritikusi gondolkodásában, mely sohasem csupán a puszta műre szegeződött, hanem természetes körültekintéssel taglalt általános irodalmi, sőt életszemléleti kérdéseket, nem tudnám ma már megmondani.

Nyilván maga ez a gondolkodásmód, és nem a gondolkozás tárgya, hiszen a tárgyalt művek nagyobb részét nem ismertem. De valami jellemzőt és különöset azért mégis tudok itt mondani: engem az úgynevezett népi irodalom kimagasló műveihez Babits jutatott el. Illyés Puszták népé-n és Petőfi-jén keresztül (mindkettőt a Nyugat adta kezembe, és Babits ajánlotta) érkeztem el szellemi fejlődésemben a valóságfeltáró falukutató irodalomig s szegődtem később, ez már 1937-ben volt a Márciusi Front hívéül.

De előbb más történt: láttam és hallottam felolvasni magát Babitsot. Hetedik gimnazista koromban történt, valószínűleg 1935 elején. Hiába voltam Nyugat olvasó, hiába éltem akkor éppen Ady lázban, hogy nyomban a lázadás Kosztolányi-imádás kövesse, nem tartoztam a református gimnázium hetedik osztályának szellemi elitjéhez. De ennek a szellemi elitnek velem szemben tartózkodó és irodalmi kompetenciámat ironikus hangsúlyaival mindig is kétségbe vonó szellemi vezetője, Szilágyi János György, a későbbi nagyszerű klasszikus-filológus megszánhatott, és nagylelkűen értésemre adta, hogy a Fővárosi Népművelés keretében Babits felolvas verseiből. És csakugyan még aznap délután tanúja lehettem, hogy az egyetem egy sivár tantermében sem túl számos közönség előtt Babits fölolvasta, rossz lélegzetvételével küzdve elzihált a Mint különös hírmondó-t…

…Véletlenül éppen Babitsról beszélve írtam volna le? Nem hiszek ebben a véletlenben. Emlékszem ugyanis a rokonságot véglegesen megpecsételő időszakra. Éppen az érettségire készültem, az úgynevezett érettségi-szüneten. Megkaptam akkor Nyugat-illetménykötetét vagy megvettem a Versenyt az esztendőkkel című kötetet.

Már nem emlékszem. Csak arra, hogy pihentetőül, a rám kényszerített, szorongó tanulás idejéből tíz perceket, negyedórát, félórát ellopva, szüntelenül Babitsot olvastam. Ma is érzem a boldog megkönnyebbülést, a felszabadulást, amikor a számomra ugyan nem idegen, de végül is teljességgel fölöslegesen memorizált matematika- és fizikatételek világából magamat kivonva, újra és újra visszatérhettem hozzá.

Lengyel Balázs (1918-2007) műkritikus, író.