Horváth Tibor

Emlékeim között kutatva gyermekkoromból megnevezhető kedvenc könyvre nem emlékszem. Amit olvastam, mind megszerettem. Meghatározó gyermekkori emlékeim a háború, a többszöri „felszabadulás”, a menekülés.

Érsekújvárban születtem, Erdélyben Besztercén végeztem az első elemit, majd menekülve az oroszok elől visszamentünk Újvárba, ahonnan a szlovákok kidobtak bennünket, mert apám nem volt hajlandó reszlovakizálni. Szüleim három gyerekkel és három bőrönddel viszontagságos körülmények között átjöttek a szolnoki rokonokhoz, ahol ifjúságomat töltöttem. Itt is érettségiztem. Érsekújvárban hagyott gyermekkorom utáni vágyódás mindvégig bennem maradt.

Könnyen és jól tanultam, de tudtam, hogy szegény gyerek csak a tudására számíthat.

Kiváló tanáraim voltak, de olvasásomat csak 13-14 éves koromtól igyekeztek irányítani, tanácsaikkal segíteni, mert ami a kezembe került azt mind elolvastam. Olyan volt számomra a könyv, mint az étel. Képes voltam naphosszat olvasni evés nélkül is.

Meghatározó volt életemre a Damjanich Múzeum igazgatójának, Kaposvári Gyula bácsinak a könyvmentési akciója. Az 50-es években a megyei könyvtár bezúzásra a papírgyárba küldte az ún. ideológiai és egyéb szempontokból káros könyveket. (Szerencsére rövid ideig funkcionált ez a könyvtárigazgató.) Gyula bácsi mindig elment az egyes szállítmányok után a papírgyárba, kiválogatta és megmentette az értékes könyveket. Szünidőben dolgoztam nála is és akkor mesélte el ezeket a történeteket. Akkor éreztem cinkos összetartozást és belső kényszert, hogy nekem is a könyvek közelében kell lennem. Talán ezért is mentem könyvtár-magyar szakra, az egyetemre. Madách Imre volt a kedvencem. Igyekeztem elolvasni valamennyi írását, jegyzeteltem és egy kis bőröndnyi cédulát gyűjtöttem össze munkásságáról. Sajnos 1956-ban ez elveszett. A lelkem egy darabja tűnt el vele és többet az irodalommal már nem foglalkoztam, maradt az ismeretközvetítés és rendszerezés tudománya.

Dr. Horváth Tibor (1935-2011) az MKE elnöke, az OPKM nyugalmazott főigazgatója.