Olvasás Portál

lovári  |  english

Gondolatok az olvasásról

Gondolatok az olvasásról

2012.03.07. 13:17

Vincze Ferenc

CSINGACSGUKTÓL SÁRKÖZIIG Meglehetősen jól emlékszem még arra, hogy annak idején egészen nehezen szoktattak hozzá az olvasáshoz. Mondhatni azt is, nem ment. Hiába ült apám, fejét néha-néha már kezével feltámasztva mellettem napestig, a betűk és a szótagok valahogyan nem akartak szavakká formálódni – nemhogy mondatokká.

Aztán amikor apám végképp feladta, anyám következett, s jött is szép szóval, fenyegetéssel, trükkel, csellel, sarokba állítással, minden elképzelhető dologgal, hogy végre ne csak ő, hanem az olvasókönyv lapjain látható oroszlán is üvölteni kezdjen. De sokáig minden hiába volt, cukorka, rágó, sarokba térdepeltetés, a betűk csupán néma, girbegurba vonalakként, fura képekként ücsörögtek a könyvben, füzetben – megszólaltatni nem tudtam őket. Hogy mi történt aztán, arra nem emlékszem. Az átmenet olyan gyors lehetett, vagy olyan keserves, hogy arról nincsenek emlékeim.

A következő emlékkép szintén éles: fekszem kékeszöld terepmintás ágyamon, fejem alatt kispárna, rajtam takaró, kezemben egy könyv, és rohamosan fogynak az oldalak. Egy könyv, mégpedig Karl May Winnetouja. Attól a pillanattól kezdve én és Winnetou és természetesen az örök jó barát, Old Shatterhand elválaszthatatlanok voltunk. Nyaranta fűzfavesszőből készítettünk álcát, később mindenki legnagyobb bánatára íjaink is lettek, s bokortól bokorig kúsztunk, hogy aztán csatakiáltást hallatva elfoglaljuk a sátrakat vagy éppen a camping egyéb részeit. Winnetou után Cooper Nagy indiánkönyve következett, mert sikeresen eljegyeztem magam az indiánokkal. Vadölő vagy Csingacsguk és persze Fürge Szarvas aztán szintén az életem része lett. Letehetetlen olvasmány volt mindegyik, s mindig elkeserítő volt, mikor az utolsó oldal után egyedül maradtam.

Amikor elfogytak az indiános könyvek, újabb kalandok után néztem, hiszen akkor még alig kellett kötelező olvasmánnyal bajlódni. Néhány mesén kívül, hiszen tíz éves lehettem, alig kellett valamit olvasni. Ekkor fedeztem fel magamnak a francia történelem egyik kiváló mesterét, Alexandre Dumas-t, aki az örök ifjú d’Artagnan, a mindig zsémbes Porthos, a nemes Athos és a rejtélyeket elhallgató Aramis megismertetésével vezetett be a királyi udvar kulisszái mögé. A három testőr elolvasása után rájöttem, hogy a kalandok tovább folytatódnak a Húsz év múlva, majd a Bragelonne vicomte című regényekben, így hát hosszú időre megvolt a délutáni és esti olvasmányom.

Később rájöttem, Bornemissza Gergő legalább olyan bátor, mint d’Artagnan, s Csingacsguk megfontoltság és bölcsesség terén talán Dobó Istvánhoz, az egri várkapitányhoz hasonlítható. Hogy az Egri csillagok kötelező olvasmány lett volna? Őszintén szólva nem emlékszem. Egyszer a kezembe akadt, s olvasni kezdtem. Mire beszámolót kellett írni róla az iskolában, olvasónaplót vagy valami effélét, már többször is elolvastam, s elárulhatom, az igazi kedvencem nem Bornemissza Gergely vagy éppen Mekcsey István, a bikaerejű várvédő volt, hanem Sárközi, a cigány. A mindig becsületes, furfangos, engem állandóan megnevettető figura, aki legalább olyan vakmerő és bátor volt, mint az egri vár kapitánya, Dobó.

Hát miattuk szeretem meg olvasni, s a lista azóta csak egyre bővül és bővül. Azonban ők, a legelsők, akik először vezettek egy új, feltáratlan világba, a Sziklás hegység szurdokaiba, vagy Versailles rejtekajtói mögé, még mindig nagyon elevenen élnek az emlékezetemben.

Multimédia tartalom:

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: