Bíró Gergely

TARZAN Ott ültem az iskolapadban hatévesen, köpenyes első osztályosként, és egyedül nekem nem jutott a Gőgös Gúnár Gedeonból. Kivártam a tanítás végét, és amikor a padtársam, Szilágyi Petra nem figyelt oda, gyorsan táskámba dugtam az ő példányát, és vártam, hogy Anyu értem jöjjön. Másnapra minden kiderült, és nem értettem a szülői megütközést. Pedig mondtam, hogy én nem loptam.

Talán azért vettem el Szilágyi Petra Gőgös Gúnár Gedeonját, mert attól féltem, hogy nem lesz miből megtanulnom olvasni. Bár később utáltam gyakorolni az olvasást. Ha Anyu indítványozta, hogy olvassunk, csak annyit feleltem nyűgösen: „már megint?!” Lehet, nem volt kedvem ujjam hegyével követni a betűket, a megfelelő hangot kiadni hozzájuk, majd a szó végén egybemondani őket. Mert az olyan lassú és fáradságos dolog. A meséket azonban nagyon szerettem, és sokkal egyszerűbb volt megkérni Anyut, hogy csapja fel nekem a Volt egyszer egy vakondot, amiből megtudhattam, hogyan készült el a kisvakond kertésznadrágja, aminek zsebeibe beletehette törött tükrét, kislabdáját, görbe szögét és zichereisztűjét, illetve hogyan lett egy csudaszép, felhúzható kisautója, amivel végre részt vehetett ő is a forgalomban.

Ennél jobban csak a diavetítést szerettem. Besötétíteni, bebújni Anyuval a méter magas ágyam alá, s mintha nem lenne elég sötét, még egy pokrócot is lelógatni a hátunk mögött – mert a mesének külön tere, világa van, el kell bújni hozzá az ágyneműtartóba zseblámpásan vagy egy fára épített kalyibába. Anyu olvasta nekem a diafilmek szövegét, én meg hallgattam, és közben néztem a képeket, mert a nézést nem kell tanulni, nézni mindenki tud. Szerettem én befűzni a diafilmeket (voltak műanyag-, sőt régi papírdobozos diáink is!), ami hol fejjel lefelé sikerült, hol a fonákjára, és ilyenkor Anyu olvasási tudománya felmondta a szolgálatot. Szerettem én élesíteni a képet, és ha fázott a kezem, rátapaszthattam a vetítő fémtestére.

A civilizáció elől azonban én sem menekülhettem, így vagy úgy, de megtanultam olvasni. Általában, mint mindenki, én is betereltem szüleimet a nappaliba, leültettem őket, és bejelentettem, hogy most olvasni fogok nekik – ha tetszik, ha nem. Ez afféle vizsgaelőadás volt, azzal a különbséggel, hogy időpontját és közönségét én választottam meg.

Hogy hogyan találtak rám kilenc-tízévesen a Tarzan könyvek, nem tudom. Talán a többiek is ezt olvasták, úgy. Mindig a szobámban, elvonultan olvastam, lehetőleg sötétben. Ajtó be, kislámpa fel. Idegenkedve néztem egyszer Zeke Csabát, amint egy magyarórán a Tarzant bújta a pad alatt. Úgy látszik, ragaszkodtam ahhoz, hogy az olvasásnak is megadjam a módját, ahogy korábban a mesehallgatásnak. Csakis elbújva, szertartásosan. Bemelegítésképpen a szerző nevének kibetűzésével kezdtem: Edgar Rice Burroughs (egyszerűen és magyarosan: Baró Rizs Edgár), majd követtem ujjammal a kartonborító töréseinek vonalát. Hosszú délutánokat, estéket töltöttem el a vadon fiával, aki főműsor-időben oroszlánokkal, gorillákkal és kannibálokkal küzdött, lopott óráiban pedig megtanult beszélni, olvasni.

Elhagyatott szülőházában, a dzsungel kellős közepén.