7 tény, ami bizonyítja, hogy a mese igazi bájital

A népmese a világ leghatékonyabb pszichiátere. Egy univerzális segítő, amely olyan, mint egy táltos paripa, tudása végtelen. Segít, felemel, serkent, fejleszt, és legfőképpen: mindenkié. A wmn.hu megkérte a műfaj egyik legelismertebb magyar szakértőjét, a paloznaki Meseközpont szakmai vezetőjét és a mesepedagógia módszertanának kifejlesztőjét, hogy írja össze, miért ne hagyjuk abba a mesélést soha. Mi is átvesszük most Bajzáth Mária írását.

1. Elrepít

A népmese varázsszer, verbális bájital. Ha meghalljuk: Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl vagy az üveghegyen is túl… önkéntelenül indulunk a mesélővel arra a vidékre, ahol a madár se jár.

2. Nyugtat, gyógyít

Mesehallgatás közben (ha jó a mese és a mesélő), történethallgatási transzállapotba kerülünk, a jobb és a bal agyféltekénk egyensúlyba kerül, légzésünk lelassul, testünk mozdulatlan, szemünk csillog. Ez a teljes nyugalom gyógyító állapota.

3. Kapcsolatot teremt

A meséléshez legalább két ember szükséges, a mesélő és a mese hallgatója. A mese élő kapcsolatot, közösséget teremt, olyan burkot, amelyben mindenki védetten barangolhat egy birodalomban, ahol minden lehetséges. Mesélni és mesét hallgatni mindenki tud, ha mégis  elfelejtett, gyorsan újra előhívhatja ezt a tudást.

4. Serkenti a fantáziát

A mese belső képek alkotására ösztönöz, a szó szoros és átvitt értelmében is képessé tesz. Akinek elindul a képzelete, az képes lesz arra, amit eltervez, akinek nem, az sajnos képtelen tervezni, cselekedni, változtatni.

5. … és a gondolkodást

A mese fejleszti a gondolkodást, az elemző, rendszerező képességet, gyerekeknél a szókincset, a szövegértést.

6. Segít értelmezni a valóságot

A népmese a valósághoz visz közelebb, segít megérteni, értelmezni egy-egy élethelyzetet, kérdést, gondot, sőt megoldási módokat és kódokat is ad, ha képesek vagyunk a mesék ősi, mágikus nyelvén gondolkodni, és megtaláljuk a történetben a nekünk címzett profán vagy titkos tanítást.

7. Jobb emberré tesz

A mese felemel, segít, reményt ad, mindig azt a részünket szólítja meg, ami a legjobb, azt a mesehőst, akik mindannyian lehetnénk.

És egy mesés jókívánság mindenkinek a végére, szeretettel:

Égig érő mesefa

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény öregember. Magányosan teltek-múltak a napjai, nem volt annak se fia, se lánya. Egyszer, ahogy hazafelé ballagott, talált egy szem magot. Hazavitte, és elültette az udvarába.
Hát ahogy telt múlt az idő, a mag kikelt, és elkezdett nőni. Nőtt, növekedett, mintha húzták volna, egykettőre szárba szökkent. Addig-addig igyekezett, hogy egy szép magas fa lett belőle. De még akkor sem állt meg, hanem csak nőtt tovább.
No, addig-addig nőtt, hogy a végén már fölért az égig. Annál magasabbra már nem nyújtózkod­hatott, elkezdett hát széltében is növekedni, széltében is terjeszkedni. Gyönyörű szép hosszú ágai lettek, aztán minden ágból egy kisebb ág is kihajtott.
Az öregember nagyon megörült, mert az óriás fa hűs árnyékot adott az udvarában. Még csak akkor lett nagyobb a boldogsága, mikor az égig érő fa elkezdte hullajtani a meséket. Szórta, szórta a sok mesét, utóbb már nem is győzte hallgatni az öreg.
Annyi mese termett a fán, hogy megtelt velük az udvar, a falu, a város, az egész  világ. Olyan mesék, hogy egyik szebb, mint a másik. Holnap legyenek a Ti vendégeitek!

Bajzáth Mária az ELTE Pedagógia Pszichológia karát végezte el neveléstudományi bölcsészként, tanárként és tanító néniként egyaránt. 1990 óta foglalkozik gyerekekkel és népmesékkel, vezet mesetáborokat. Az alapítás óta vesz részt a Meseközpont Alapítvány munkájában, 2014 óta szakmai vezetőként. A különböző tábori programok, a képzések, mesemondási alkalmak, szakmai napok tartalmának kidolgozása, megvalósítása, minőségbiztosítása a feladata.