Rónyai Tünde: Új szabályozás a tartós használatba adott tankönyvekkel kapcsolatban

Nyomtatási nézet

A tartós használatba adott (ingyenesen kapott) tankönyvek

A közelmúltban megjelenő jogszabályok jelentősen megváltoztatták a tankönyvkiadás és a tanulók tartós tankönyvvel való ellátásának rendszerét. Ez természetesen erősen érinti a könyvtárostanárok munkáját is. Egyre nagyobb szerepet kapnak a tankönyvgyűjtemények, melyeknek még a léte is − sok helyen − meglehetős ellenérzést vált ki. Gyakran ballasztnak, az állomány felesleges felduzzasztásának tekintik, hiszen gyakorlatilag csak (jó esetben) adatként szerepelnek a könyvtár nyilvántartásában. Valójában a tanulók tanulmányi idejük jelentős része alatt „tartósan kölcsönözik”; majd a tanulmányok befejezésekor a könyvek nagy része már használhatatlanná válik a természetes elhasználódás miatt, vagy azért, mert már más könyvet választ a tanár, vagy más kiadást jelentetett meg a kiadó. Arról nem is beszélve, hogy a könyvtárostanárnak gyakorlatilag semmilyen eszköz nem áll rendelkezésére, hogy érvényesítse követelését a végzős hallgatóval szemben. (Az ügy jogi útra terelésére tudtommal eddig még egyetlen iskola sem vállalkozott.)

Ugyanakkor létezik az iskola számára hasznos megoldás is. Ha a tartós használatba adott tankönyveket időleges megőrzésű, összesített nyilvántartású dokumentumként kezelik[1], akkor sokkal kisebb az adminisztrációs teher, ugyanakkor a távozó tanulóktól megfelelő „lelki hatásgyakorlás” után nagy mennyiségű – de sajnos így is csak részben használható – tankönyvet kaphatunk vissza. Viszont ezzel is jelentősen csökkenteni lehet az iskola éves tankönyvszámláját!

A tartós használatba adott tankönyvekkel kapcsolatos feladatok azonban most módosulnak. A 2011. évi CXC. törvény a Nemzeti Köznevelésről kimondja, hogy 2013 szeptemberétől kezdve felmenő rendszerben az elsőtől a nyolcadik évfolyamig, továbbá a nemzetiségi nevelés-oktatásban és a gyógypedagógiai nevelés-oktatásban az állam biztosítja, hogy a tanuló számára a tankönyvek térítésmentesen álljanak rendelkezésre.[2] Arra vonatkozóan viszont még nincs érvényes utasítás, hogy ezeket a könyveket a könyvtár állományába tartozónak kell-e tekinteni, miként szükséges nyilvántartani, kell-e törekedni a visszaszerzésükre. Ha a könyvtárnak ezzel kapcsolatban bármilyen kötelezettsége lesz, akkor azt feltehetően a tartós használatba adott tankönyvek kezelésére vonatkozó eljárással fogja megoldani.

Elképzelhető, hogy ebbe a körbe fognak beletartozni a munkatankönyvek is, hiszen a 2001. évi XXXVII. törvény 28.§ (1) d) szerint „tankönyv az a könyv, amelyet jogszabályban meghatározottak szerint tankönyvvé nyilvánítottak, továbbá az, amelyet az oktatásért felelős miniszter nyilvános pályázat keretében kiválasztott, tankönyvvé nyilvánítható a szótár, a szöveggyűjtemény, az atlasz, a kislexikon…”. Vagyis a tankönyv fogalma nem a felhasználás módjától függ (írnak bele a tanulók vagy nem), hanem attól, hogy megfelel a tankönyvvé nyilvánítás kritériumainak.

Hatalmas pazarlás lenne, ha az ingyenesen kapott, ám még használható tankönyveket nem kérnénk vissza a tanulóktól, ugyanakkor az is pazarlás – a saját munkaidőnkkel –, ha olyan „tankönyvek” nyilvántartásával foglalkozunk, melyeket újra már nem fogunk tudni felhasználni. Mivel az ingyenes tankönyvellátással kapcsolatban bővebb információval jelenleg nem rendelkezünk, felelőtlenség lenne jobban belebonyolódni a kérdésbe.

A 9. évfolyamtól felfelé azonban továbbra is a már ismert tankönyv-támogatási rendszer működik majd tovább. Ez eddig is sok problémát jelentett, és valószínű, hogy a helyzet a továbbiakban sem változik jelentősen.

A könyvtárostanárok számára a legnagyobb nehézséget jelentő nyilvántartást és a kölcsönzést már említettem. De más területek sem problémamentesek. Így például a támogatásra nem jogosult tanulók számára csak elvi lehetőség a tankönyvek könyvtárból történő kölcsönzése, hiszen a könyvtárakban anyagi források híján nem találhatók megfelelő példányszámban tankönyvek. A tankönyvek rendelésénél nagyon nehéz elérni az iskolavezetésnek azt, hogy a munkaközösségek egységesen használjanak tankönyveket az egyes tantárgyakhoz. Mindig akad néhány kolléga, aki más könyvből szeretne tanítani, mint a többiek. Ez különösen a tehetséggondozó iskolák esetében jelent sok gondot, hiszen egy-egy csoport igénye olyan mértékben térhet el az átlagostól, hogy számukra használhatatlanok a másik csoport részére szánt könyvek. Szintén konfliktus forrása a tankönyvek váltása. Sajnos nagyon gyakran előfordul, hogy a váltás nem bizonyul megfelelőnek, és a kollégák a következő évben ismét visszatérnek az előzőleg használt tankönyvhöz, amit lehet, hogy addigra már leselejteztünk. A tankönyvbemutató helyek ugyan arra hivatottak, hogy elmélyülten tanulmányozhassák a kollégák a tankönyveket, de bizony sokszor mégis csak a használat során derül ki, hogy mennyire válik be az új tankönyv.

Csak részlegesen szolgálja a hosszabb távú felhasználhatóságot, hogy a tartós tankönyvvé nyilvánítás egyik feltétele a kiadás szövegének bizonyos idegi történő változtathatatlansága.[3] A mindennapi gyakorlatban találkozunk olyan esettel is, amikor a tankönyv raktári számából vagy az egyéb információkból nem derül ki, hogy megváltoztatták például az oldalszámozást. Ám, ha az mégis megtörtént, akkor a könyv alkalmatlan arra, hogy a tanár egy bizonyos oldalszámon található feladatot kijelöljön vagy szövegre utaljon. Továbbá a változtatásra vonatkozó tilalom ideje – tankönyvek esetében öt év – sem felel meg az iskolák „életritmusának”, hiszen a tanulótól nem kérhetjük vissza a tankönyvet, amíg a tantárgy tanulását nem fejezte be, és ez általában négy év. Így jó esetben még egyszer adhatjuk ki újra a tankönyvet egy másik támogatásra jogosult tanulónak, de többször már nem.

Elvben a tankönyv-támogatási normatíva 25 százaléka az iskolai könyvtár állományának fejlesztésére fordítandó, és nemcsak tankönyvekre használható fel, hanem kötelező olvasmányok, szótárak beszerzésére is. A fent említett okok miatt azonban nagyon kevés iskola tud a tankönyveken kívül mást is vásárolni ebből a pénzből.

Talán a tankönyvjegyzék várható „szűkülése” csökkenteni fogja az eddig valóban túlságosan bő választékot. Ugyanakkor az elkövetkezendő években − az új NAT elvárásainak való megfelelés miatt − arra számíthatunk, hogy a korábban használt tankönyveinket szinte teljes egészében le kell selejteznünk. Ez egyaránt vonatkozik a tartós használatba adott tankönyvekre és a könyvtárból rövidebb időre kölcsönözhető vagy helyben használható tankönyvekre is. Ennek következtében biztosan nem jut majd elegendő pénz sem a támogatásban nem részesülő tanulók számára hosszabb távra kölcsönözhető tankönyvek beszerzésére, sem a tankönyv-támogatási normatíva 25 százalékának a könyvtár számára jobban hasznosítható felhasználására (szótárak, kötelező olvasmányok).

A tankönyvek forgalmazása

Az ismertetett nehézségek régóta jelen vannak a könyvtárostanár mindennapi életében, és valószínűleg továbbra is küzdeni fogunk velük. Ám a tankönyvek forgalmazásával kapcsolatos jogszabályok merőben új alapokra helyezik az eddigi rendszert.

Eddig a támogatásban részesülő tanulók után járó normatívát a fenntartón keresztül kapta meg az intézmény, az ebből vásárolt tankönyvek árát pedig kifizette a tankönyvterjesztőnek. Gyakran fordult elő, hogy a fenntartó késve utalta át az összeget az iskolának, így a terjesztő nem jutott idejében a pénzhez, ami egy kisebb céget könnyen csőd közeli helyzetbe hozhat. Az is nehezen volt ellenőrizhető, hogy az iskolák valóban a tankönyvjegyzéken szereplő tankönyvekre költik-e a normatívát, és ezeket iskolai áron kapják-e meg a terjesztőktől.

A fenti problémákat oldja meg a 2001. év XXXVII. törvény 4.§ (6) bekezdésében, amikor a Könyvtárellátót teszi meg a tankönyvterjesztés egyedüli felelősévé.[4] Mennyiben változtatja ez az eddigi eljárást? Eddig is minden iskola a hivatalos tankönyvjegyzékről rendelte a tankönyveket – ez a továbbiakban is így lesz. A tankönyvellátásra vonatkozó szerződést viszont nem a különböző terjesztőkkel kell majd kötni, hanem kizárólag a Könyvtárellátóval. Az államtól kapott normatíva az iskolától a Könyvtárellátóhoz kerül. Elképzelhető az is, hogy a nagy tételben történő beszerzés a kiadókkal szemben kedvezőbb ár kialakítását teszi lehetővé. Bár úgy lenne!

Ugyanakkor nagyobb szigor várható a tankönyvválasztás tekintetében is, hiszen csak a tankönyvjegyzéken szereplő kiadványok lesznek megrendelhetők. Biztos, hogy a megrendelt segédkönyvek száma jelentősen csökken majd. Ez viszont a tanárokat arra fogja ösztönözni, hogy saját maguk állítsák elő a számukra fontos segédleteket, és ezeket elektronikus úton (a nyomtatás gyakran a könyvtárban történik) vagy fénymásolatban bocsássák a tanulók rendelkezésére. A másik lehetőség az lenne, hogy az iskolai könyvtár vásárolja meg a segédkönyveket nagy példányszámban. Ez utóbbi esetben vagy letétként helyeznénk ki az adott munkaközösséghez, vagy a tanár (esetleg a tanuló) nevére kölcsönöznénk. Az előbbi esetben az állományvédelemmel lesznek gondjaink, az utóbbiban pedig a kölcsönzési forgalmunk emelkedik jelentősen, de még mindig ez a jobb megoldás. Mivel a Könyvtárellátó várhatóan nem készült fel az ország összes iskolájának kiszolgálására, a jogszabályban előírtaknak megfelelően segítőket fog alkalmazni, akik a tankönyveket az iskolákba szállítják, illetve a terjesztésben más módon is részt vesznek. Nagyon fontos lenne az iskolák számára, hogy valóban olyan partner szolgálja ki őket, aki az iskola igényeit, speciális helyzetét figyelembe tudja venni. Biztos, hogy sok iskola nem szívesen mondana le arról a tankönyvterjesztőről, akivel esetleg sok év alatt sikerült már jó munkakapcsolatot kialakítania. Azt csak remélem, hogy ezek a terjesztők rész tudnak venni, részt kívánnak majd venni a tankönyvterjesztésben mint a Könyvtárellátó segédei.

A törvény fontos kitétele az, hogy „a tankönyvellátási szerződés tartalmát a felek szabadon állapítják meg…”[5]. Itt tehát az iskolák számára nyílik – legalább elvi – lehetőség, hogy egyedi elvárásaikat érvényesítsék. Ugyanakkor ezzel kapcsolatban nagyon rossz tapasztalataim vannak. Eszerint minél nagyobb céggel köt az iskola szerződést, annál nehezebben tudja egyedi elvárásait érvényesíteni. Vannak azonban kötött pontjai a szerződésnek, amelyeket jogszabály ír elő. Ezek közül szerintem a legtarthatatlanabb az iskolák számára az, hogy a pótrendelést szeptember 5-ig el kell küldeni a kiadóknak.[6] Ennek megvalósítása szinte lehetetlen a megadott határidőre. A tankönyvfelelősnek gondoskodnia kell a tankönyvek kiosztásáról, a pénz beszedéséről, a visszáru kezeléséről. Elképzelhető, hogy a tanév elején sok osztály és kolléga tanulmányi kiránduláson vesz részt, esetleg a tanév elején még új tanuló is érkezik az iskolába. Megjegyzendő, hogy 2012-ben az első tanítási nap szeptember 3-a volt!

Az iskoláknak előnyös lenne, ha a Könyvtárellátó a tartós tankönyveket keménykötésben, könyvtári felhasználásra felkészítetten szállítaná, így azok valóban tartósak lennének.

Már a törvény előző formájában is volt lehetősége a Könyvtárellátónak, hogy részt vegyen a tankönyvkölcsönzésben. Ennek ellenére én még nem találkoztam olyan intézménnyel, ahol ez megvalósult volna, sőt nincsenek kidolgozva a kölcsönzés megszervezésének szabályai, feltételei sem. A rendelet előző változatában is jelen volt a tankönyvek súlyával kapcsolatos kitétel. „A szülői szervezet az 1–4. évfolyamokra beiratkozott tanulók heti órarendjének összeállításánál – a tankönyvek grammban kifejezett tömegére tekintettel – egyetértési joggal rendelkezik.”[7] A tankönyvek terjesztésével foglalkozók véleménye szerint nem az órarendet kellene a tankönyvek súlyához igazítani – ami gyakran lehetetlen –, hanem inkább a tankönyvi minősítés egyik szempontjaként azt kellene kezelni, hogy a tankönyveket alacsony fajsúlyú papírra nyomtassák. Ez egyszerűbb megoldás lenne, és nemcsak az alsó tagozatosoknak, hanem minden tanulónak az egészségét szolgálná.

Biztos, hogy az iskolai tankönyvterjesztésben résztvevők számára a legfontosabb kérdés munkájuk díjazása. Ez lényegében nem változik. Továbbra is fontos kérdés, hogy a tankönyvterjesztésben való részvétel a kolléga munkaköri leírásában szerepel-e vagy nem. Ha igen, akkor külön díjazás nem jár érte. A díjazás mértékét a jogszabályok nem említik, de valószínű ezzel kapcsolatban is valamilyen egységesítés várható.[8]

Sok érv szól amellett, hogy ne szerepeljen a tankönyvterjesztés lebonyolítása a könyvtárostanár munkaköri leírásában. A legfontosabb az, hogy egyszerűen nem fér bele a munkaidejébe, mindenképpen csak azon felül tudja elvégezni ezt a munkát, ha mégis rákényszerülne. A másik nyomós érv, hogy ez a tevékenység igényel bizonyos pénzügyi, gazdasági ismereteket, melyek sok tanárnak merőben idegenek. Ugyanakkor hatalmas anyagi felelősséggel is jár, és ezt biztos, hogy sokan nem merik vállalni.

A készülő új iskolai alapdokumentumoknak feltétlenül tartalmaznia kell majd a tankönyvterjesztéssel kapcsolatos fontos részeket.[9] Ezek részletes felsorolása már egy másik írás témája lehetne, de mindenképpen meg kell említeni a könyvtári házirendnek a tartós használatba adott tankönyvek avulására vonatkozó előírásait.

Egy kis kitekintés

Eddig kizárólag nyomtatott tankönyvekről, tanulási segédletekről volt szó. Ugyanakkor a jogszabályok már lehetővé teszik a digitalizált anyagok „tankönyvvé” nyilvánítását is. Van olyan kiadó, amelyik párhuzamosan jelenteti meg a nyomtatott és a digitális tankönyvet. Sőt, a digitalizált változat a tankönyv árának töredékébe kerül. A „tankönyv terjesztése” ebben az esetben az eléréshez szükséges jogosultságok kiadásából áll.

Valószínű, hogy a jövő iskolájában egyre nagyobb szerepet kapnak a digitális tankönyvek, mint ahogy ma már a kötelező olvasmányokat is egyre többen keresik e-könyv formájában.

Vissza a tartalomjegyzékhez