N. MANDL ERIKA: TUDÓS GENERÁCIÓK PÁRBESZÉDE AZ EGYETEMI TEHETSÉGGONDOZÓ MŰHELYEKBEN – 70 ÉVES A TDK

Nyomtatási nézet

Az írás szerzője elsősorban a társadalomtudományi, könyvtártudományi, művészetpedagógiai tagozatok és témák bírálójaként, zsűritagjaként, zsűrielnökeként, szervezőjeként és konzulenseként szerzett életre szóló tanári élményeket a magyar tudósnevelés 70 éves, sőt több száz éves hagyományokra épülő mozgalmában. Ezen tapasztalatok birtokában vállalkozott az egyetemi tudományos műhelyek módszertani színgazdagságát is tükröző két jubileumi kötet bemutatására.

Dr. Nagyné Mand Erika PhD, egyetemi docens, Szent István Egyetem Kaposvári Campus Pedagógiai Kar, Kaposvár

Koósné Török Erzsébet (szerk., 2021): A TDK vonzásában. 7 évtized, 35 OTDK. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Élő örökség

A diákköri mozgalom hét évtizedét áttekintő A TDK vonzásában című kötet méltóképpen tiszteleg a hazai tudományos innováció megújító forrásaként számontartott Országos Tudományos Diákköri Konferenciák élő öröksége előtt. Szendrő Péter OTDT-elnök bevezető írásában kiemeli, hogy a TDK-munka minden lépcsőfokát végigjárva, majd az OTDT elnökeként szakmai beteljesedésként éli meg az egyetemi tehetséggondozás misszióját. Hisz a sorsfordító mester-tanítvány találkozásokban, a formáló példaadásban. A mester-tanítvány párbeszéd szerinte egy kegyelmi állapot, az önzetlen tudásátadás egyedi formája. Hungarikumnak, a magyar örökség részének, a legjobbak szövetségének tartja, de a hagyományátadás és megújulás terepének is, hiszen a több évszázados magyar önképzőköri hagyományokra épülő diáktudós-mozgalom mára átszövi a teljes Kárpát-medencei magyar felsőoktatást. A hazai tudományos intézményrendszer emblematikus képviselőinek 55 személyes hangvételű, sok esetben vallomásos jellegű írásában minden tudományterület jelen van, a maga sajátos fogalmi rendszerével, világlátásával és problémafelvetéseivel.

A kötet tisztelgés Szendrő Péter előtt is, aki saját műhelyteremtő életpéldájával igazi rangot adott a jubiláló diákkonferencia-sorozatnak. Koósné Török Erzsébet egykori OTDT-titkár tanulmányából megismerjük Szendrő Péter szakmai-tudományos életútjának azon állomásait, amelyek predesztinálták a tehetséggondozó munka irányítására. (237–245) Pléh Csaba (ELTE, CEU, MTA) Szendrő Péter tevékenységében „az értékeket sosem feladó, hajlékony pragmatizmust” emeli ki (103), a diákköröket pedig a magyar diákélet siker- és boldogságszervező unikumának” tartja (102). Pléh személyes hitvallása szerint „a fiatalokat úgy kell támogatni, segíteni, hogy ne csak szűk kutatási területük kiváló szakembereivé váljanak, hanem széles látókörű, igazi áttekintéssel bíró tudós személyiséggé.” (103) Kis Norbert (NKE) fogalmazta meg Szendrő Péter aurájának egyik titkát: „a közösség élén mindig kell álljon egy doyen, akinek minden mozdulatából sugárzik a fiatalok szeretete.” (54)

Az OTDK történetében talán – a szerkesztő által is kiemelt – Magyar Örökség díj az egyik legrangosabb elismerés, hiszen a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséhez leginkább hozzájáruló intézmények kaphatják. A szerkesztő nyomán kiemeljük, hogy a kötet „alapja lehetne […] egy közép- és hosszú távú TDK-stratégia, széles körű tehetséggondozási koncepció kidolgozásának is.” (17)

Az összeállítás végén a gondos szerkesztőnek köszönhetően nyomon követhetjük a diákkörök hét évtizedének legfontosabb mérföldköveit, amelyek közül az 1988-ban alapított Pro Scientia Aranyérem alapítását, a Magyar Tudományos Akadémiával kialakított együttműködést (1989), és a határon túli egyetemi hallgatók első részvételi lehetőségét (2001) emeljük ki. A Pro Sapientia Aranyérem alapításának körülményeiről, odaítélésének módjáról Csirik János (SZTE) alapos ismertetésében olvashatunk.

Mi más is hitelesítené erősebben az OTDK értékeit, mint a nagyívű kutatói pályát befutó egykori TDK-sok tanúságtétele. Lovász László (ELTE, MTA) személyes visszaemlékezéssel tiszteleg az őt is elindító mozgalom és mesterei előtt. Lovász László példája azért is különleges, mert egy – negyedéves hallgatóként bemutatott, a Gráfok faktorizációs problémái című – TDK-dolgozata olyan mélységű volt, hogy T. Sós Vera matematikus javaslatára e munkájának értekezésváltozatával szerzett kandidátusi fokozatot. A matematikus beavat minket 70-es évekbeli kalandos diákköri folyóiratalapításuk (Matematikus Kurir) történetébe. Lapjukban másfél évtizeden át közöltek tematikus számok keretében diákkörös dolgozatokat és fontos tudományos híreket, kezdetleges sokszorosítási módszerekkel.

Klinghammer István (ELTE, MTA) értelmezésében „a tudomány a jó oktatónak […] ethosz, az élethez való egyfajta viszony.” (59) Nagyon fontosnak tartja a kritikai tartást, „a gondolkodni merő belső függetlenséget”. (59) A tudományos munka másfajta aspektusát világítja meg Egon Friedel Az újkori kultúra története című művének Kilinhammer István által idézett harmadik tétele: „a lángész és kora tökéletesen összemérhetetlenek, semmi közük egymáshoz, és teljességgel idegenül állnak egymással szemben. A lángészt a kor nem érdekli, mert alkotása időtlen. A korszak a lángészt nem érti ugyanezért, és csak a későbbi korok fogják a lángészt felismerni.” (60) A térképész-akadémikus kiemeli, hogy pszichológusaink vizsgálatai (Gardner, Damon, Csíkszentmihályi, 2001) szerint „az ember többször érez igazi örömet az eredményes és értelmes elfoglaltság közben, mint a pihenés […] során”, és „nem lehet jó munkát végezni, ha a mód vagy az eredmény nem etikus.” (61) Hasonló gondolatokat fogalmaz meg a kutatás öröméről, a kíváncsiság természetéről Horváth Ákos (ELTE TTK) is, kiemelve, hogy a diákkör az „inspráló kapcsolatok létrejöttét szervezetten segíti” (34), s a kutatói gondolkodás, a kreativitás „nemcsak a tudományban, hanem a munkaerőpiac minden szegletében előny.” (36)

Mezey Barna (ELTE, OTDT) köszöntőjében a diákköri mozgalom alulról szervezettségét és autonóm jellegét, és az ezekből következő unikális jellegét hangsúlyozza. A tudományos diákkör valódi tartalmát szerinte az autonóm diákközösség és a tudós irányította kutatómunka egybekapcsolása adta, s e tudós diákközösségek sok esetben életre szóló baráti védegyletekké is alakultak. A jogtörténész kiemeli, hogy a diákköröket az előzőeken túl a tudományos-szakmai jelleg a nehezebb időkben is megkímélte az átpolitizáltságtól, s a tehetséggondozás ezen formája a felsőoktatás eltömegesedése időszakában is tudta stabilizálni a mester-tanítvány viszonyt.

Első lépések a tudomány felé

A tanulmányok egy kisebb csokra a kutatás első lépéseinek élményeit, a tudomány megszerettetésének módjait, a rátalálás-felfedezés örömét, a kíváncsiság fenntartásának fontosságát, a jó TDK-téma megtalálásának műhelytitkait érinti. Merkely Béla (SOTE) stílusosan úgy fogalmaz, hogy a tudomány szeretetével is „meg lehet fertőződni”. Ő is egy OTDK-n szeretett bele a tudományba. Bő 20 év alatt csaknem 60 hallgató dolgozott az irányítása alatt, s az általa vezetett Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika egykori tudományos diákkörösökre épül. Merkely Béla gondolataihoz kapcsolódik Jedlovszky-Hajdú Angéla (SOTE) írása is, aki a TDK legfőbb értékének az együtt gondolkodást, dolgozást tartja, amely nemcsak a diák, hanem a tanár számára is fejlődést hozhat.

Sótonyi Péter (SE, MTA) a 2007-ben indult Kerpel-Fronius Ödön Tehetséggondozó Program bemutatásával hitelesíti kutatótársai gondolatait. A kétfokozatú programban jelenleg 80 mentor irányítja 170 hallgató munkáját, a Partner Középiskolai Programmal kiegészülve. Padisák Judit (PE, MTA) biológus, limnoökológus személyes hangú visszaemlékezésének részeként a biológiai alapkutatások és a környezettudomány, valamint a többi hasonló – közvetlen profitot – nem hozó tudományterület helyzetére, a kutatóintézetek integritásának és a fiatal kutatók itthontartásának fontosságára hívja fel a figyelmet.

Pénzes Béla (SZIE, OTDT) szerint a diákkör természetes vonzerejét a tantárgyak megszerettetésével lehet megalapozni, s ezen túl a diákkörös kutatómunkának lendületet adhatnak olyan kapcsolódó pályázati lehetőségek is, amellyel a fiatal kutatók világot láthatnak, külföldi laboratóriumokban dolgozhatnak. A kertészmérnök-tanár ekképpen zárja visszaemlékezését: „Ülök a kályha előtt. Már csak halkan pattog a tűz, parázslik, még melegít, majd lassan elhamvad. Gondolatban a munkahelyemen járok, mint korábban oly sokszor, néhány ablak még világít, remélem, mögöttük diákkörösök és mestereik dolgoznak.” (101)

Ritoók Zsigmond (ELTE BTK, MTA) háromfajta egyenrangú kutatómunkát nevez meg: az egyikben a tudós „felméri, hogy hol áll a tudomány valamely kérdés vizsgálatában. […] Az ilyen jellegű munka […] éles kritikai érzéket igényel, mely az addigi megoldások ismeretén túl észreveszi azok gyenge pontjait is. […] A másik forma, mikor a megoldási kísérletek kritikáján túl maga is javasol megoldást. […] Végül a harmadik lehetőség, mikor valaki felfedez egy problémát, melynek probléma voltát addig más nem vette észre.” (108–109) A professzor szerint a fenti felismerésekhez vezető út egyike a diákkör, az ott folyó eszmecsere. Előbbiből elindulhat egy tudományos pálya, vagy ha az egykori diákkörösből nem is válik örökre kutató, „a tudományos munkára […] mint gyötrelmes és gyönyörűséges keresésre és ámuló […] rátalálásra” (109) fog mindig tekinteni.

Kis Norbert (NKE) szép példákat említ a tudománytörténetből arra, hogy mennyire sorsdöntő, ki áll a leendő géniusz mögött az első lépéseknél. A sok példából Dohnányi Ernőt emeljük ki, aki „felfedezte egy 8 éves vézna, beteges kisfiú mozdulataiban a 20. század legnagyobb zongorista fenoménját, és felkarolta Cziffra György iskoláztatását.” (52) A jogász professzor Szent-Györgyi Albert gondolatával arra is felhívja a figyelmet, hogy az első lépések után merészség, elmélyültség és nyitottság is kell: „Gondolkodj merészen. Ne félj a tévedésektől. A kis részletekre is figyelj, tartsd nyitva a szemed és légy mindenben szerény, kivéve céljaidat.” (52) Kis Norbert kiemeli, hogy az OTDK-ban „az első lépések mesterei és tanítványai, tudományos múltunk dicső árnyai és az időtlen kávéházi hangulat együtt vannak jelen.” (54)

Az első lépések mellett egy OTDK-s kutató kolléga utolsó lépésének is emléket állít a jubileumi visszaemlékezés. „Évtizedes közeli munkatársával” készített írásának elkészülte után nem sokkal, életének 73. évében elhunyt Szabó Mária professzor asszony, az ELTE TTK Földrajz- és Földtudományi Intézet egykori igazgatója. „Biológusok, földrajzosok és környezettudósok sokaságát indította útnak” (55) – emlékezik az iskolateremtő kutatóra a szerkesztő. Szerzőtársával, Kiss Ádámmal (ELTE) a diákköri kutatások egy ritkán említett eredményére hívják fel a figyelmet: a fiatal kutatók elsajátítják tudományuk szakszókincsét, biztos használatának gyakorlatát, s ez hozzásegíti őket, hogy később idegen nyelven is helyesen, pontosan alkalmazzák szakmájuk terminológiáját.

Tudós generációk

Számos szerző méltatja a diákköröket a tudós nemzedékek legérdekmentesebb párbeszédének színtereként. Borsodi Csaba (ELTE) filológusi gondossággal idézi fel az OTDK kialakulásának körülményeit és korszakhatárait, átalakulásának fordulópontjait. A történeti visszatekintés szerint a hivatalos megalakulás éve 1952 (a közoktatási miniszter utasítása alapján), de az első diákkörök az ELTE karain és a Veszprémi Vegyipari Egyetemen már az 1950/51-es tanévtől megszerveződtek. 1953 májusában rendezték meg az első diákköri konferenciát, amely Nagy Imre miniszterelnöksége idején tovább fejlődött, de a történész szerint a párt veszélyt is látott benne, hiszen a diákkörök csoportjai látogatták egymás programjait, ahol időnként „nem pártkonform megnyilatkozások is elhangoztak” (147). 1956 őszén az ELTE BTK-n megszületett az első, hallgatók által szerkesztett folyóirat első (és egyetlen) száma Tiszta szívvel címen. A lap szerzői közül néhányan később emigráltak, másokat kizártak az egyetemről, vagy „szemmel tartottak”. A második korszak a Kádár-korszak ún. konszolidációs időszakára tehető, amikor a XII. OTDK-n a marxizmus-leninizmus szekció mellett már megjelenhetett a jövő, a Számítástechnikai és automatizálási szekció is. Az elmúlt harminc év Borsodi Csaba szerint a TDK-mozgalom professzionalizálódásának időszaka volt, amely során a magyar tudósnevelés mindig a saját javára tudta fordítani a változásokat.

Bódis József (ITM) hangsúlyozza, hogy a tehetséggondozásban részt vevő közösség feladata a képességek, lehetőségek, ambíciók összehangolása, és a kutatójelölt személyiségjegyeinek megismerése. Az OTDK szerinte több, mint utánpótlás, „jelentős mértékben járul hozzá a teljes magyar társadalom versenyképességéhez.” (22) Mindezeken túl „híd az országhatárok, generációk, a tudományterületek, az intézményi és tudományos közösségek, a múlt eredményei és a jövő sikerei között.” (24)

Kaposi József (PPKE) diákkörös múltjával a tehetséggondozás egyik legnehezebb útját választotta. Nem elitgimnáziumban, vagy egyetemi katedrán bontakoztatta ki erős alapokkal érkező, kiválogatott diákok képességeit, hanem kulturális nevelőtanárként szakközépiskolások, szakmunkástanulók diákszínjátszó körében kezdte misszióját, és csaknem 30 évig 20 ezer diák részvételével járult hozzá a szakképzésben tanuló diákok kulturális látásmódjának szélesítéséhez és művészi tehetségük kibontakoztatásához. Diákjai számos fesztiválon szerepeltek sikeresen, megtapasztalva az önkifejezés örömét. Neki köszönhető, hogy 2010-től létezik Dráma OKTV. Javaslatára szervezett keretek között is sikerült összekötni a középiskolai OKTV-t a felsőoktatási tehetséggondozással (Tehetségútlevél).

Taxner Tóth Ernő (DE), Taxner György (UTB Envirotec Zrt.) és Taxner Tünde egyetemi hallgató (BCE) közös írásában egy inspiráló kutatói családtörténet rajzolódik ki, ahol az unoka almája a nagyapa fájához esett közel; a mérnök fiú almája viszont nem esett az apja fája közelébe, a nagyapa által átadott TDK-szenvedély azonban mindhármukban közös.

Gyuricza Csaba (MATE) is hídnak tekinti a diákkört a nemzedékek között. Kivételesnek tartja helyzetét, mert egyetlen mentor (Birkás Márta professzor) keze alatt jutott el az OTDK-tól az akadémiai doktori cím megszerzéséig. Intézményvezetőként is kiemelten figyel a diákköri önképzésre, a tehetséggondozást az egyik legproduktívabb munkának – és a kreatív munkaerő képzésében is nélkülözhetetlennek – tartja.

Vámossy Zoltán (Ódudai Egyetem) Öveges József piarista tanár ismeretterjesztő televíziós sorozatát idézi fel, ahol részt vehetett a varázslatos kísérletekben. Saját tapasztalata szerint a TDK-munka során a több fős csoportokban végzett többéves projektek biztosítanak leginkább sikereket, ahol megjelenik a résztevékenységek közös egyeztetése is.

Balogh Judit (DE) az OTDK jelentőségét abban látja, hogy a hídépítés a mikrokörnyezeten túl szélesebb térben és időben is megnyílik, és évekre szóló, meghatározó élményt ad a résztvevőknek. Szerinte a legfontosabb, hogy „a szárnybontogatók ne kapjanak meg nem érdemelt pofonokat, ne érjék őket igazságtalanságok, ne vegyék, ne vegyük el kedvüket kicsinyes visszaélésekkel – azaz ne engedjük, hogy leessenek, pláne ne mi dobjuk le őket a hídról.” (142)

Cseh Dávid (PTE) a DOSZ képviseletében erősítette meg, hogy a doktoranduszok legfőbb közös élménye a diákkör, itt tették meg első lépéseiket, ezért az utánpótlás elsődleges forrásának tekinthető. Szabó Beáta pszichológus (PPKE) szintén Pro Scientia Aranyérmesként köteleződött el a tehetséggondozás mellett. Szakmájában a transzgenerációs átörökítések folyamatával foglalkozik, a gyermekvédelem területén. Úgy látja, hogy a hátrányos helyzet újratermelődésének legnagyobb kárvallottjai azok a jó képességű gyerekek, akiknek – az otthoni biztatás hiánya miatt – továbbtanulási esélyei hamar lecsökkennek, ezért külső segítségre van szükségük.

Kulturális örökség és hungarikum

Verók Attila (EKE) művelődéstörténész vélekedése szerint a TDK mára kiérdemelte, hogy szerepeljen a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékén, mivel „hagyományos és élő egyszerre, folyamatosan újraalkotott és szóban, gyakorlatban továbbadott” (126),[1] vagyis „az ország szellemi frissességét fenntartó hagyomány” (127), amely kortárs tudományos hálózatok létrejöttét és a különböző „területek természetes összefonódását” (128) eredményezi.

Koósné Török Erzsébetnek köszönhetően a kötet megemlékezik Anderle Ádám (1943–2016) történészprofesszorról, akivel először dolgozták fel közösen az OTDK és a hazai tudós tehetséggondozás történetét. A szerző korábban könyvtárvezetőként (Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár) számos fontos dokumentummal segítette az OTDK átlátható működését (A TDK Kézikönyve), s minden írásában, nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy az OTDK „épít a több száz éves önszerveződő, önképzőköri tevékenység átörökíthető […] hagyományaira is” (67), a kapcsolódó történeti kutatások folytatásához pedig egy OTDK forrásgyűjtemény-sorozat elkészítését szorgalmazza. Koósné Török Erzsébet könyvtárosként hangsúlyozza az e-iratvagyon, az OTDT weboldalak archiválásának fontosságát is. Örvendetes, hogy éppen az OTDK Könyvtártudományi alszekciójában, a képzőhelyek műhelyteremtő oktatóinak köszönhetően folyamatosan jelen van a webarchiválás és az online szaktudományi tájékoztatás témája, számos könyvtári innovációt eredményezve.

Cziráki Szabina Katalin OTDT titkárságvezetőként, jogászként, az „értékek közösségének” őrzőjeként nagy gondot fordít arra, hogy a versenyeken felmerülő vitás kérdések, rendezési mechanizmusok rögzítve legyenek, a döntések soha ne tűnjenek esetlegesnek. Mindezt segítik a 2000-es években elkészült, már említett kiadványok is. Cziráki Szabina összegző értékelésében az átlátható ügymenet mellett hangsúlyozza a bizalom, az őszinte beszéd fontosságát a sikerek és a kudarcok elemzésében.

Józsa János (BMGE) az Európai Műegyetemek Rektori Konferenciáinak résztvevőjeként erősíti meg az OTDK hungarikum-jellegét: az „ilyen természetes tanár-diák együttműködésből fakadó, konferenciába szervezett tudományos diákköri tevékenység” (42) európai kollégái szerint is egyedülálló. A műhelyteremtő vízépítő mérnök-professzor mára már Mestertanár Aranyérmessé váló hallgatóival a tudós tehetséggondozásban is generációs láncot alkot.

Palotás Árpád Bence (ME) írásában a gyertyaláng-hasonlattal több írót, tudóst – Vörösmarty Mihálytól W. B. Yeats-en és M. Faraday-en át Weöres Sándorig és Paulo Coelho-ig – megidézve szemlélteti, mit jelent számára a tudósnevelés: „Senki nem gyújt gyertyát azért, hogy aztán az ajtó mögé zárja: a fény célja, hogy még több fényt gyűjtsön maga köré.” (P. Coelho) (97)

Ifj. Rakonczay Zoltán (SZTE) nagy gondot fordít arra, hogy az érdeklődő középiskolás diákok számára rendezett kari nyílt napjaikon központi szerepet kapjon a TDK lehetőségeinek bemutatása. Egy Nobel-díjas kutató példáját említi, aki „óvodákba is eljár tudományos népszerűsítő tevékenységet végezni.” (105)

Pataricza András (BME) az alkalmazott kutatások nehézségeibe és műhelytitkaiba avat be minket, amikor megfogalmazza: „egyszerre kell tudnunk szinte anyagként formálni a tudományos megközelítést” (199) és a megvalósítás lehetőségeit. Hallgatóival a „Mi történik?”, „Miért történik?”, „Mi történne, ha…?” megismerési létrát próbálja közösen megmászni, melynek legfelső fokán „a modellek zárt világából kilépni képes emberi fantáziára is szükség van.” (200)

Bár már több tanulmány érintette, fontos külön is megemlíteni a határon túli diákkörök ügyét részletesen tárgyaló írásokat. Gherdán Katalin (HTDK) fontosnak tartja, hogy ebben a keretrendszerben – állampolgárságától függetlenül – mindenki egyenrangú félként van jelen. A határon túli diákok visszajelzései alapján a legnagyobb élmény számukra a kortárs kutatótársak megismerése volt, és az a szakmai diskurzus, amit a korábban csak szakirodalomból ismert oktatókkal-kutatókkal folytathattak. A szerző számára az első, határon túlra szervezett kolozsvári konferencia egy új konferencia-életérzést is hozott: „a határon túli diákok és tanárok […] tükröt is tartottak az OTDK-nak.

Thonk Márton (Sapientia EMTE) írásában Kárpát-medencei felsőoktatási térnek nevezi a határokon átnyúló OTDK-t. A szerző kiemeli, hogy a Kárpát-medencei tehetséggondozás egységesítése azoknak a szakmai bizottsági tagoknak, OTDK-vezetőknek (Szendrő Péter, Weiszburg Tamás) köszönhetők, akik érzékenyek, elkötelezettek voltak a külhoni magyarság kérdései iránt.

Az OTDK szerepe a szaktudományi innovációban, a nemzetközi versenyképesség megőrzésében

Weisburg Tamás mineralógus (ELTE TTK, HTDK), az OTDT új elnöke az utóbbi 5–8 év legnagyobb változásairól számol be. Kiemeli, hogy mára a mérce „tisztán nemzetközi”, és a legjobb középiskolásainkat is befogadják a vezető külföldi egyetemek, ezért „tartalmilag kell újragondolni és megjeleníteni értékeinket”(234). A szerző hangsúlyozza, hogy szinte minden magyar egyetemen vannak világszínvonalú kutatópontok, amelyek műhelyek, tanszékek-intézetek szintjén jelen vannak az első száz, vagy tíz kutatóhely között. Meggyőződése szerint „ezek azok a mikrokörnyezetek, ahol egy-egy iskolateremtő tanárszemélyiség körül olyan értékrend, a műhelyben olyan tudományos piramis tartható fenn, amelyben a kezdő is jól megtalálja a helyét, és világos tudományos karrierlehetőség húzza egyre feljebb.” (235) Weiszburg Tamás a gimnáziumi igazgatók javaslatát támogatva, a legjobb középiskolásaink itthoni képzése, megtartása miatt is fontosnak tartja „junior kutatói helyek” hirdetését a TDK-műhelyekben.

Koós Sándor villamosmérnök (Thyssenkrupp Components Technology Hungary) az ipari fejlesztések igényeit ismerve veti fel, hogy meghatározott munkakörökben szívesen alkalmaznak kutatói vénával rendelkező fiatalokat. Véleménye szerint az egyedi fejlesztésekkel foglalkozó vállalkozásoknak is keresniük kell a fiatal tudósok bekapcsolódási lehetőségeit. Ezért támogatják a TDK keretében végzett kutatásokat, és az érintett szekció sikeres megszervezését. A szerző írásában nem csak a tudomány közvetlen alkalmazhatóságát vizsgálja, a tudomány etikai vonatkozásait érintve zárógondolatként Kosáry Domokos szavaival zárja sorait: a kutató „kritikai vizsgálat és viszonyítás nélkül, pusztán tekintélyi alapon ne fogadjon el igazságokat […] Ragaszkodjék az ellenőrzés, a meggyőződés, a meggyőzetés jogához”.

Mátyus László (DE ÁOK) az ideális TDK-téma megtalálása kapcsán azt tartja a legfontosabbnak, hogy a téma a diák sajátja legyen, a kísérletekben végig személyesen vegyen részt, hiszen a TDK egyik legfontosabb értéke a tudományos megismerés módszertanának elsajátítása, és hogy megnyerjük a diákokat a tudománynak. Az orvos-kutató szerint előbbiek még a téma tudományos értékénél is fontosabbak.

Szabó István (NKFIH) számára a TDK vonzását az a különleges tapasztalás adja, amikor a fiatal kutató „ráérez” valamire, és „aztán be is tudja bizonyítani igazát”. (111) Szabó Barbara (OTDT) az egyik legnagyobb eredménynek azt tartja, hogy a mozgalomnak „sikerült egy viszonylag stabil alapot kiépítenie a finanszírozás terén” (206), ami az OTDT elnöke, titkárai és alelnökei tudatos és hiteles munkájának köszönhető. Fontosnak tartja az együttérző és megoldást kereső kommunikációt és a folytonosság biztosítását az OTDK-szervező intézmények tapasztalatcseréje útján is.

A Takácsné György Katalin – Takács István (Óbudai Egyetem) szerzőpáros írása is a TDK innovációs aspektusát hangsúlyozza, csatlakozva Csermely Péter gondolatához, mely szerint a TDK esszenciáját adja „a játékos fiatalok és a bölcs veterán” (224) ideális kutatócsapatának, gyakran példát mutatva a hagyományos tudományos intézményrendszer számára is. Több tanulmány érinti a tudományszervezés, a „határtalan tehetséggondozás” új lehetőségeit a digitalizáció korában.

Szécsi Gábor (PTE, OTDT) az OTDK legutóbbi évtizedében bekövetkező látványos módszertani megújulás legfontosabb sarokpontjait mutatja be, a digitális korszakváltástól az új tudományterületek felé való nyitáson át a külhoni magyar hallgatók és a középiskolások felé irányuló horizontális és vertikális „határnyitásokig” (HTDK, Tehetségútlevél).

Hrubos Ildikó (BCE) írásának kiinduló gondolata, hogy „többféle alapállásból is lehet autentikusan figyelni a világot. A jelenleg dominánsan a nyugati tudományos gondolkodásra épülő kutatási, oktatási kultúrának el kell fogadnia az eltérő fundamentumokra épülő elveket és gyakorlatokat.” (174) Rámutat, hogy egyre nagyobb teret kap a transzdiszciplináris megközelítés is, amely teljesen új hozzáállást követel, például elavulttá vált a természet- és társadalomtudományok szétválasztása, s a művészetek és a spiritualitás alkotóelemei is jelentősen hozzájárulnak a jelenségek árnyaltabb megértéséhez. Hrubos Ildikó a lokalitás szerepét is egyre fontosabbnak tartja, mivel „a település (esetleg régió) az az egység, amelyben még átláthatók, megérthetők a mindig komplex jelenségek.” (175)

Az OTDK mint megújító forrás a művészettudományokban és a társadalomtudományokban

Droppa Judit (METU) a Művészeti és Művészettudományi Szekció alapító elnökeként rávilágít, hogy az egyetemi művészképzések megváltozott követelményei kapcsolták be ezt a területet az OTDK-ba, mivel „az ösztönös tehetségek kibontásán túl egy […] tudatosabb képzés révén” (158) tudatosabb és jobban kommunikáló alkotók felkészítésére volt szükség. Utóbbi különösen igaz néhány új területre: design, építőművészet, tervezőgrafika, mozgóképes szakok. A zenei és képzőművészeti képzések a kezdetektől nyitottak voltak, a vidéki intézmények művészeti karai, intézetei szintén rögtön csatlakoztak (SOE, SZTE, KE, EKE, NYE), s azóta is aktív résztvevők. Az SZFE is intenzíven jelen volt művészetelméleti kutatásaival. Ehhez később csatlakozott a zeneelmélet, a designelmélet, az építészetelmélet stb. Az új technikai eszközök beépülése az alkotói folyamatokba még fontosabbá tette a művészeti diákköri konferenciát. A művészeti OTDK egyéni sajátossága a résztvevők és alkotásaik valós jelenléte: „a tárgyak anyaga, léptéke, több nézőpontja, érzékelhetősége a vetített prezentációk mellett, […] és a zenei területen is fontos az akusztikai élmény és a reagálások finom érzékelése” – mutat rá a szerző. (159)

Orosz Éva (ELTE) a társadalomtudományi OTDK-kutatások és a tudományág jelenlegi helyzetét vázolja fel tanulmányában. Egy nagyon komplex területről van szó, hiszen a klasszikus társadalomelméleti diszciplínák mellett ma már beletartozik az esztétika, a filmtudomány és a kommunikáció- és médiatudomány is. A szerző szerint a hallgatói kutatómunkának ezeken a területeken is lendületet adna egy tudománypolitikai szemléletváltás is, amelynek részeként a jelenleginél jobban elismernék a társadalomtudományok jelentőségét. A társadalomtudományi TDK-mozgalom egy olyan utánpótlást nevelhetne ki, „akik tenni akarnak az ország demokratikus jogrendszere és közigazgatása; egy […] esélyteremtő társadalom; a magyar kultúra értékeinek őrzése, […] a technológiai fejlődés befogadása […] érdekében.” (194)

A jövő kihívásai

A megemlékezők jelentős hányada fogalmazza meg a jövővel kapcsolatos vízióit az OTDK kapcsán. Gáspár Mihály (ELTE) a humán- és társadalomtudományi témákat kutatók dilemmájának ad hangot, miszerint az impaktfaktor és a Q1 megkülönböztetett értékelése nehéz helyzet elé állítja a magyar vonatkozású témákról magyar nyelven író szerzőket, s meg kell találni a módját, hogy ezek a tudományos eredmények minél nagyobb arányban idegen nyelven is közkinccsé váljanak a nemzetközi fórumokon.

Tihanyi József (TE) olimpikonként lépett a tanítás és kutatás útjára. A sporttudományok diákkörös műhelyteremtője személyes hangú köszöntőjében vizionálja, hogy a TDK-munka és a tudományos diskurzus sokkal szervesebb, kiterjedtebb része lesz a felsőoktatásnak, s a magyar egyetemi műhelyek akár első megrendezőivé is válhatnak egy nemzetközi TDK-konferenciának, videókonferencia keretében is. Atlasz Tamás (PTE), szintén a testnevelés- és sporttudomány képviselőjeként biztosnak látja saját területe jövőjét, hiszen az egészségmegőrzés, az amatőr sport és az élsport fejlesztése mindig aktuális kutatási témákat kínál. Fontos feladatnak látja a kapcsolódó tudományterületekre való tudatosabb támaszkodást is.

Bakacsi Gyula (BGE) a Quo vadis tédéká? című összegzésében a jövő legfontosabb feladatának tekinti, hogy „nemzetközi mércékkel mérjük a TDK-mozgalom eredményességét” (136), amelyhez a tudományfejlődés trendjeinek szoros követése is szükséges. Megőrzendőnek tartja a magyar nyelvű fogalomalkotást és -használatot, ám szerinte publikálni angolul érdemes. Víziójában a jövő TDK-ja kétnyelvű lesz: az angolul megírt dolgozatokat hazai terepen magyar nyelven mutatják be a hallgatók. Hercz-Dorman Aliz (ELTE) énekművészként szintén a polihisztori tudás felértékelődését emeli ki áttekintésében.

Konczosné Szombathelyi Márta (SZE) értékelésének középpontjában a mai posztmodern egyetem szolgáltatásorientált, pragmatikus jellege áll, valamint az a kérdéskör, hogy a funkcionális tudás felértékelődését a jövőben mennyire tudja ellensúlyozni a humán gondolkodás, a bölcsészet, a filozófia, valamint a közjó szolgálatának eszméje. A szerző fontosnak tartja, hogy „az elitbe tartozás demokratikus legyen, bárki bekerülhessen” (179), aki a tudomány mellett elköteleződik.

Müller Viktor (ELTE) a Biológia Szakmai Bizottság alelnökeként a szervezés műhelytitkaiba avat be minket, az intézményi-szakmai sajátosságok figyelembevételével finomított szabályrendszer és programkínálat bemutatásával. Máthé Gábor (NKE, ELTE) izgalmas egyetemtöréneti alapvetések után aktuális feladatként felveti a BA és az MA képzésben részt vevők differenciált versenyeztetésének lehetőségét.

Németh András (NKE) a had- és rendészettudomány képviselőjeként a diákköri mozgalmat a magyar értelmiség önvédelmi reakciójának is tekinti, többek között azzal a virtuális háborúval szemben is, amelyet „államok, hadseregek, politikai, vallási, gazdasági érdekcsoportok vívnak egymással céljaik eléréséért.” (185) Padányi József (NKE) a megnevezett tudományágak sajátos helyzetét is értékeli. Mivel a két tudományterülethez kapcsolódó képzések csak az NKE-n folynak, a belterjesség vádját kiküszöbölendő, a külföldről érkező hallgatók számára idegennyelvű tagozatban teszik lehetővé kutatási eredményeik bemutatását. A másik kitörési pontot a határterületi témák kölcsönös befogadása jelenti.

Nguyen Duc Quang (MATE) nem magyar anyanyelvűként, nem európai országból érkezve, a konzervipari hőkezelési folyamat kutatójaként csatlakozott a TDK-mozgalomhoz. Víziójában „a meglévő uniók mellett további szövetségek is formálódnak […] (pl. Ázsiai Unió, Latin-amerikai Unió, Afrikai Unió, Arab Unió stb.), amelyek fontos […] tudásinnnovációs központokat képeznek. […] A mobilitás sokkal könnyebb lesz, mert megjelenik […] a repülő személygépkocsi, a precíziós termelés stb.” (188–189) A szerző további merész jóslata, hogy „a mesterséges intelligencia olyan szintet fog elérni, ahol a robotok már képesek lesznek az alapkompetenciákat (...) átadni a hallgatóknak." (189)

Személyi László (Budapest Institute of Banking) szintén szorgalmazza a külföldi hallgatók részvételét a konferenciákon, angol nyelven, ugyanakkor fontosnak tartja a magyar résztvevők esetében a magyar nyelvű pályamunka benyújtását, a kulturális identitás erősítése és a szaknyelv szinten tartása szempontjából. A TDK exportját először a V4 országaiban javasolja kipróbálni. Mivel „a tudományos kutatómunka szinte eltűnt a nyilvánosságból”, elengedhetetlennek tartja a kutatói pálya népszerűsítését is (például online videócsatornák szerkesztő-műsorvezetőinek helyszíni bejelentkezéseivel).

A kötet értékeit összegezve elmondható, hogy a megnyilatkozó kutatók egy zenekar szólamgazdagságával adtak hangot a tudományterületüket érintő jelenkori dilemmáiknak, és a tudósnevelés jövőjével kapcsolatos vízióiknak, iránymutatást adva a jövő tudományszervezőinek.

Szécsi Gábor (2021): A megújulás műhelyei. A Magyar Tudományos Diákköri Konferenciák története (2011–2020). Budapest, Akadémiai Kiadó.

Szécsi Gábor A megújulás műhelyei című monográfiája az utóbbi tíz év eredményeit mutatja be, így méltó folytatója a XXV. és XXX. jubileumi OTDK-k alkalmából megjelent köteteknek, és egyes résztémák mélyebb kibontásával kiegészíti a 70 éves jubileum alkalmából készült, fent ismertetett tanulmánygyűjteményt is. Szendrő Péter az előszóban kiemeli Anderle Ádám szegedi professzort, aki az eddigi két történeti kötet szerkesztője volt, Koósné Török Erzsébet társszerkesztő mellett. A bemutatott kötet a történészprofesszor előtt is tiszteleg, többek között az általa használt elemzési szempontok átvételével.

Tudomány- és oktatáspolitikai háttér

A monográfia első része azokat a tudomány- és oktatáspolitikai fejleményeket mutatja be, amelyek hatottak a diákköri mozgalom döntéseire, szervezeti reformjaira. A szerző mindenekelőtt arra az új médiatérre hívja fel a figyelmet, amely interaktív hálózottságával megteremti a feltételeit „az interdiszciplináris tájékozódás […] felerősödésének, a szaktudományi határok átjárhatóságának, valamint a szélesebb nyilvánosság felé irányuló tudományos kommunikáció” (13) megvalósulásának. A szerző e fejezetében Derek de Solla Price Little Science, Big Science című műve nyomán az ún. „Nagy Tudomány” modellt tekinti kiindulási alapnak, amely szerint „egy nyitott, a korábbi diszciplináris határokat elhalványító, új tudományos praxis születésének […], egy tudományos korszakváltásnak lehetünk ma tanúi.” (9) Ennek megfelelően a mai versenyhelyzetben csak azok a „tehetséggondozó műhelyek lehetnek sikeresek, amelyek e „Nagy Tudomány” koncepció jegyében teremtik meg az alapjait egy minőségi szempontú megújulásnak.” (15) Az utóbbi évtized egyik meghatározó feladata volt az 1999-ben Bolognában elindított európai felsőoktatási reform finomhangolása, mivel a BA/BSc- és az MA/MSc-képzések hatékonysága Európa-szerte vegyes képet mutatott. A szerző hangsúlyozza, hogy az európai országok többsége szembesült azzal a problémával, hogy „a két- (három-) ciklusú rendszerre épülő felsőoktatás jelenleg képtelen megfelelni” (16) az eredeti célkitűzésnek, miszerint „az új rendszerbe bekerülő nagy létszámú hallgatói kör gyorsan áthalad a képzéseken, és […] gyakorlatorientált tudással lép ki a munka­erő­piacra.” (16)

Ezzel szemben a 2015-ös magyarországi helyzetkép azt mutatta, hogy szabályos időn belül mindössze a hallgatók 48%-a szerzett diplomát. Az említett mutató Szécsi Gábor szerint arra utal, hogy „módszertani reformok nélkül a strukturális változtatások önmagukban nem kínálnak hatásos eszközöket a felsőoktatás megújításához.” (16) Az Európai Bizottság 2017-es stratégiájában jelenik meg a „tudásspirál” (knowledge helix) kifejezés, amely négy elem, „az egyetemek, a gazdaság, a szakpolitika és a civil társadalom ideálisnak vélt kölcsönhatására utal.” (17) A stratégia megalkotói különös jelentőségűnek tartják mindebben a doktori képzéseket és a tudományos utánpótlás-nevelést, s elképzelésük szerint a doktori programoknak „egyaránt fel kell készíteniük a végzetteket az egyetemi-akadémiai és az azon kívüli világ karrierlehetőségeire” (17). A szerző szerint utóbbi felismerésben rejlik a bo­lognai rendszer finomhangolásának lényege is.

Az OTDT válaszai a tudomány paradigmaváltásaira

A kötet második fejezetében megismerjük az OTDT – szakmai kihívásokra adott – válaszait. A szerző kiemeli, hogy a 2010-es évtized nemcsak technológiai megújulást hozott, hanem a fogalmi határnyitások időszaka is volt, és új kooperációs formákat is teremtett, amelynek köszönhetően megvalósulhatott az online nevezési rendszer, új tudományterületeket fogadott be a konferencia, és kaput nyitott a határon túli hallgatók és a középiskolások felé. Az ismertetésből megtudjuk, hogy 2012 és 2018 között négy országos fórumon, egy-egy kiemelt téma mentén zajlott szakmai párbeszéd a szekciók között.

A 2010-es kecskeméti, TDK – Felsőoktatás – Minőség című, hagyományteremtő rendezvény után a 2012-es fórumot a győri Széchenyi István Egyetemen rendezték meg Hallgatói Kiválóság – Tehetséggondozás – TDK címmel, melynek fókuszába „a kiváló tudományos diákkörösök nemzetközi mobilitásának és a felsőoktatásba bekerülő tehetséges fiatalok folyamatos támogatásának problematikája került”. (26–27) 2014-ben a Fókuszban a tudományos műhelymunka című fórum házigazdája az akkori Dunaújvárosi Főiskola volt. A 2016-os – Eszterházy Károly Egyetemen zajló – fórum Magyar tehetségek érvényesülése címmel zajlott, és a fiatal tehetségek karrierépítési lehetőségeivel foglalkozott. A 2018-as fórumot Tehetséghíd a jövőbe címen rendezték meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Erre már középiskolai igazgatók és tanárok is meghívást kaptak, hiszen a tanácskozás középpontjában a középiskolai és a felsőoktatási tehetséggondozás összehangolása állt. Az itt tárgyalt fejezet első témája a Nyitás a középiskolai tehetséggondozás felé alcímet viseli, amelyben elsősorban a Tehetségútlevél Program megalkotását és megvalósulását ismerjük meg. A program lényege a tehetséges végzett középiskolások mihamarabbi beazonosítása és bevonása a felsőoktatás diákköri tevékenységébe, ahová osztályfőnökeik által kiállított „útlevéllel” érkeznek. 2014-ben a Nemzeti Tehetség Program újabb lendületet adott ennek a tehetséggondozási gyakorlatnak, melynek lényege, hogy idő- és motivációveszteség nélkül folytathassák az első évfolyamos tehetségek a kutatómunkájukat, a megfelelő témavezetőhöz rendelve őket. Mindezt 2017-ben kiegészítette a „Tehetséggel fel!” Jövőépítő Kör, amely az egyes szakterületek kiválóságainak iránymutatásaival segíti a fiatal tehetségeket.

A téma második alfejezete a határontúli felsőoktatás felé nyitás állomásait és a Tudományos Diákkörök Határok Nélkül programot mutatja be. A program elsődleges célja, hogy segítse a határon túli magyar anyanyelvű hallgatók tehetséggondozását, kiemelt figyelmet fordítva a közös rendezvények, fórumok szervezésére (HTDK Parlament). A szerző kiemeli, hogy 2016-ra valamennyi érintett intézmény delegáltja bekapcsolódhatott a szakmai bizottságok munkájába. A harmadik alfejezetben újra az új kommunikációs technológiákról esik szó. Az új évtized ebben is sok változást hozott, a szerző által is fontos mérföldkő, hogy a XXXI. OTDK-n egységes online rendszerben készültek el a bírálatok, amiket a hallgatók így rugalmasabban el tudtak érni, már a feltöltés pillanatában. Szécsi Gábor az online kommunikáció egy másik fontos aspektusát és előnyét is hangsúlyozza írásában, miszerint a fontosnak tartott narratívák az online térben mind a médiafelületeken, mind a sajtótermékekben hamarabb eljutnak az érintettekhez. Az OTDT ennek érdekében 2011-ben megalapította az OTDT Újságíró Díjat is, a népszerűsítésben kiemelkedő teljesítményt nyújtó újságírók számára. A társadalmi nyitásról szóló alfejezetben összegzésként a „határnyitás” fogalmával jellemzi az utolsó évtized törekvéseit. Mindezt a „határtalan tudomány” és a „határtalan tehetséggondozás” eszméje teljesíti ki, „amelyek megértése és gyakorlati programokban való megjelenítése jelenti a felsőoktatási tehetséggondozás megújulásának” egyik irányát (37).

A Pro Scientia Aranyérmesek Társasága Egyesület tevékenysége

A tanulmány tanúsága szerint a Társaság egy igazi interdiszciplináris közösség, ezt a jellegét az eddigi elnökök nagyon eltérő és változatos háttere is hitelesíti. A szakmai előadásokon túl tudománynépszerűsítő programokat is szerveznek az ország fiatal kutatói számára. Ebben a fejezetben a szerző időrendi sorrendben ismerteti a Társaság eddigi programjait. Az első program 2013-ban Megvalósult álmok – Aranyérmesek a tehetségekért címmel indult el, a sikeres aranyérmesek életútját bemutatva. A program különlegessége az volt, hogy az aranyérmesek környezetükben meséltek munkájukról. Ugyanebben a projektben készült el a társaság új arculata, valamint a Páratlan Sikerekről Álmodó Tudósok – Pro Scientia Aranyérmesek Társasága című kisfilm.

A 2014-es Kutató kerestetik program lényegét Szécsi Gábor abban látja, hogy személyes mentorokat tudtak rendelni a kétszáz részt vevő diákhoz, valamint a további programok sikeres formálása okán – a szerző részvételével – egy kérdőíves felmérés is készült a diákok körében a tudományos pályáról. A 2015–2016-os FEL! a Pro Scientia Aranyérmesekkel – Tudománnyal a FELelős társadalomért című projekt központi motívuma a fiatal tehetségek társadalmi felelősségvállalásának erősítése volt. A programsorozat talán legkreatívabb része a Lapozz fel! című program volt, amelynek keretében a tagok – a világszerte népszerű „élő könyvtárban” – mutatták be a tudományterületük széles palettáját az őket „kikölcsönző” középiskolások előtt.

A továbbiakban megismerjük a 2017-es Magyar Templeton Program kísérleti tehetségazonosító programját, majd a Szendrő Péter által tervezett és Galgóczi Tamás ötvösművész által kivitelezett Reménység Kitűzőt, melyet 2019-től különdíjként adnak át kiemelkedő OTDK-versenyzőknek. Szintén 2019-ben zajlott PSA 30 címen a 30 éves jubileumi alumnitalálkozó, ahol hagyományt teremtve találkozhattak a régi és friss érmesek. A Társaság a korábbi sikeres élő könyvtár projekt mintájára 2020-ban meghirdette a Pályaorientációs élő könyvtár programját, a középiskolások pályaválasztását segítendő. Végül jelentős mérföldkő volt, hogy a Társaság az OTDT-vel közös standon 2019-ben és 2020-ban is megjelent az Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon, bepillantást nyújtva a kutatói életbe.

OTDK 2011–2020

Az utolsó fejezetben a szerző a legutóbbi évtized főbb tendenciáinak összefoglalására törekedett. Az egyik legfontosabb eredménynek a pályamunkák számának látványos növekedését tartja (4000 fölött stabilizálódott a dolgozatok száma). Az okok között a középiskolások és határon túliak bevonásán túl a szerző a diákköri munka előnyeinek ismertebbé válását, a javuló kommunikációs és pénzügyi feltételeket, a növekvő elismertséget nevezi meg. Mindez a növekedés a hallgatók létszámának csökkenése idején következett be. A másik örvendetes eredmény, hogy egyre több új tagozat, határterületi téma jelent meg a szekciókban.

Csak néhány példa a XXXII. OTDK Művészeti és Művészettudományi Szekciójának új tagozataiból: craft, dizájn, intermédia, akcióművészet. A fejezetben hangsúlyt kap, hogy a 2010-es években az OTDT több kutatást is kezdeményezett e motivációs elemek feltárására. Lényeges fejleménynek bizonyult, hogy a mester- és doktori képzések felvételi vizsgáján már figyelembe veszik az OTDK-helyezéseket, számos intézményben plusz pontszámot is jelent.

Érdekes új fejlemény, hogy a szakkollégiumi rendszerből is egyre több hallgató kapcsolódik be az OTDK programjaiba, és a helyezettek között is rangos helyet foglalnak el. Az általános értékelés után az ismertetett évtized öt OTDK-jának bemutatása következik, Cziráki Szabina titkárságvezető és az egyes szakmai bizottságok értékes beszámolói alapján, szekciókra bontva. Ez az összeállítás rendkívül hasznos lehet a jövőbeni OTDK-szervezők számára, hiszen a stafétát átvevő intézmények tájékozódhatnak az előző évek tanulságairól, eljárásmódjairól, szakmai ajánlásairól.

A kötet mellékletében is jelentős forrásértékű kimutatásokat találunk az OTDT összetételéről, tisztségviselőiről, valamint az OTDT Honoris Causa Pro Scientia Aranyérem, a Máriás Antal Emlékérem és az OTDT Arany Kitűző kitüntetéseit elnyertek listájáról. Összességében elmondható, hogy a monográfia közép- és hosszú távon is jó szolgálatot tesz az OTDK jó gyakorlatait továbbörökítőknek, és a magyar tudósnevelés további történeti feltárását végző kutatóknak egyaránt.

Vissza a tartalomjegyzékhez