Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Z. Karvalics László: Tudományos ismeretterjesztés, tudomány és digitális kultúra

Nyomtatási nézet

George Sylvester Viereck (1884–1962), a különös sorsú német–amerikai költő és újságíró 1935. február 9-én interjút készített a Liberty magazin számára Nikola Teslával, az izgalmasan eredeti és már-már földöntúli módon termékeny feltalálóval, a környezetét bátor jövőképekkel sokkoló gondolkodóval, „… akiről kiderült, hogy egy olyan világot képzelt el, ahol nem a háború, hanem az új tudományos felfedezések válnak az emberiség prioritásává. Napjainkban − mondta, a világ civilizált országainak többsége a bevételek zömét hadi célokra költi, és csak minimális pénz jut az oktatásra. A 21. században megfordul ez az arány. Dicsőségesebb lesz a tudatlanság ellen harcolni, mint elesni a harcmezőn. Az új tudományos igazságok fontosabbak lesznek, mint a diplomaták civakodásai. A 21. század újságjai is az új tudományos eredményeket és elméleteket hozzák majd a címlapokon, és csak az utolsó oldalakon jut hely a bűnügyeknek és a politikai vitáknak”[1]

Ha a mai címlapokra pillantunk, egy lépéssel sem látszunk közelebb állni Tesla víziójához. Ha azonban a népszerű online tartalomgyárakat vesszük szemügyre, akkor már jóval kedvezőbb összkép alakul ki. A jellemzően önálló Tudomány rovattal rendelkező nagy webes portálok ugyanis – részben persze a hírek felgyorsult forgási ideje miatt – már előszeretettel emelnek ki egy-egy tudományos szenzációt, szülessen az a csillagászat, az agykutatás, a régészet, az anyagtudomány vagy az informatika világában. Mindez persze még korántsem jelenti azt, hogy a vízió másik eleme, a tudomány alrendszerének össztársadalmi prioritássá emelkedése is megindult volna – de az kétségtelen, hogy a digitális kultúra megjelenése számos, izgalmas átalakulást indított el tudomány és társadalom kapcsolatában, amelyek kisebb-nagyobb részben Tesla majd 80 évvel ezelőtti jóslatának irányába mozognak.

Ezek a változások sok oldalról megközelíthetőek, így a nagy hagyományú tudományos ismeretterjesztés felől is, amely a rendszerváltást követően Magyarországon erősen megváltozott helyzetbe került. Az átpolitizálással kombinált költségvetési kiszorítósdiban rövid idő alatt ellehetetlenült a tudományos ismeretterjesztés országos szervezete, noha székháza még áll a budapesti Bródy Sándor utcában. Erős életjeleket produkál a budapesti Kossuth Klub, sőt vannak működőképesnek megmaradt megyei szervezetei is, a tömegszervezet/társadalmi szervezet alapú ismeretterjesztés azonban a végnapjait éli.

Az egykori szakosztályi közlönyök nagy része is megszűnt, csoda, hogy az Élet és Tudomány folyamatosan képes megjelenni. Eközben a „veszteség” oldalon kell elkönyvelnünk a folyóiratok között a Tudományt, a Scientific American magyar nyelvű változatát, melyre mint a „state-of-art” tudások közvetítésének fontos hídfőállására oly büszkék voltunk, már a rendszerváltás előtt is. (Majdnem megszűnt a Középiskolai Matematikai Lapok, a magyar matematikai kultúra egyik bölcsője is, szerencsére sikerült megmenteni.) Csakhogy az éremnek van másik oldala. Ha a tudományos ismeretterjesztő folyóirat-kínálatot fürkésszük, izgalmasan sokoldalú lett a színkép. A hazai „tudományos bulvár” legjobbjai, a megújult IPM Magazin és a Harmadik Évezred mellett olyan nemzetközi óriások, mint a National Geographic és a Geo jutott el tartósan magyar kiadásig, s miközben például a történelmi ismeretterjesztő szegmensben az évtizedekig egyedülálló História mostanra teljes egészében az online világba szorult vissza, a Rubicon és Múlt-kor mellett a BBC History is elindította magyar változatát. (A Múlt-kor ráadásul webes orgánumként indult, és felhalmozott cikkvagyona, illetve nagyszámú olvasója miatt mert belevágni a hagyományos, nyomdai alapú kalandba.) Más oldalról közelítve: azt látjuk, hogy a kereslet és kínálat piacának stabilizálódásával a tudományos ismeretterjesztő könyv- és folyóirat-kiadás felzárkózott a televíziós és internetes csatornák mellé, és a politikai tudatosságot remekül pótolja az állampolgári érdeklődés és vásárlóerő. Voltak olyan évek a magyar könyvkiadásban, amikor a fiatalok számára szolgáló tudományos ismeretterjesztő kiadványok jelentették a legdinamikusabban növekvő szegmenset, miközben a tudományos könyvkiadás maga példányszámban és a kiadott tételek számát tekintve is mélyrepülésbe kezdett. A magyar társadalom egykor megkedvelte a televíziós ismeretterjesztő műsorokat, ma viszont több, szakosított csatornát is eltart. Öveges professzor és a Delta helyét kisebb presztízsű, de sokkal nagyobb kínálat részeként megjelenő programok vették át – miközben az internetes tartalomszolgáltatás már jó néhány területet „elhódított” a televízió elől is. A rövid, klipszerű oktatási anyagokat kínáló Khan Academy több mint 4000 népszerű videójával teljesen új pályát nyitott a tudományos önképzésnek és az iskolai tanulást segítő kiegészítő tartalmak világának.[2] Aki még nem ismeri, vessen néhány pillantást a Sulinet Digitális Tudásbázisra[3], hogy felmérhetővé váljon az ismeretterjesztő tartalomfogyasztás előállításának, szerkezetének és funkciójának megváltozása. Eközben a rendezvényalapú ismeretterjesztés sem vonult le a színpadról, sőt. A hagyományos szabadegyetemi forma nemcsak túlélt (például a József Attila Szabadegyetemmel és különféle nyári egyetemekkel), hanem újabb intézményi szereplők (pártok, társadalmi mozgalmak, hallgatóvonzó céllal egyetemek és főiskolák, újabban könyvtárak és múzeumok nyílt napokkal, illetve éjszakákkal) kezdtek rendre ilyeneket szervezni. Az előző évtizedben a Mindentudás Egyeteme – immár a digitális kultúra teljes fegyverzetében (a helyszíni előadás, televízió, az internet és a könyvkiadás sikeres hibridjét megvalósítva) – éppen azért lehetett emblematikus jelenség, mert a tudománynak, a gazdaságnak és a civil társadalomnak a politika közvetítése nélkül megvalósuló látványos egymásra találásaként írhatta be nevét az ezredforduló utáni időszak történetébe. Páratlan sikere a tudományos ismeretterjesztés legszebb napjait idézte, és jól érzékeltette azt a „mélyszántást”, amellyel a népszerű tudomány „fogyasztása” a hétköznapi kultúra részévé vált Magyarországon. Mindez azonban nemválasztható el attól, hogy Magyarországon évtizedeken keresztül a lakosság számára nagyon magas presztízsű terület volt a tudomány, és a második világháború után szovjet mintára kialakított tömegszervezet, a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) minden ideológiai és szervezeti korlát ellenére heroikus munkát végzett a tudomány és a társadalom közti hídépítésben, társadalmi csoportok felzárkóztatásában, a stúdió-szerű nyelvoktatás megszervezésében, korszerű munkaerő-piaci ismereteket közvetítő tanfolyamok elindításában.[4] Ezt a komplex tevékenységteret azért lehetett létrehozni és fenntartani, mert a pártállami logikán belül sok kis autonóm szereplőnek, illetve a piacnak nem volt módja arra, hogy színre lépjen vagy folyamatokat alakítson. Az ismeretterjesztő szcéna új arculata mégis csak részben köthető a politikai, illetőleg intézményi átrendeződéshez: a változások mögött valójában a társadalom, a termelés, a foglalkoztatás és a fogyasztás szerkezeti átalakulása áll. Önmagában a közép- és felsőfokú tanulmányokat folytatók, illetve ilyen végzettséggel rendelkezők arányának megnövekedése már elég lett volna, hogy átalakuljon az ismeretterjesztés erőtere, de az alacsony hozzáadott értékű, kisegítő, szalag- és segédmunkától fokozatosan a nagyobb tudástartalmú szakmunka felé mozog a munkaerőpiac is, egyre dinamikusabb és láthatóbb információs- és tudásszektorral. Így a fogyasztói oldal is teljesen más képet mutat. Evvel párhuzamosan a közoktatásban is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a tudományok, főleg az experimentális oldal, az integrálódó természettudományi képzést összeabroncsoló tudománytörténeti alapismeretekkel – de leginkább avval, ahogyan egyre alacsonyabb életkorba kúszik vissza a tudományos írástudás (scientific literacy)[5]. Itt már nem arról van szó, hogy egy tudományág alapfogalmai, fejleményei, nagyjainak ismerete közkincs-e. A tudományos módszer, modellezés, megközelítés jártasságai és készségei kerülnek előtérbe: a kritikai elv, az érvelések szerkezetének felismerése, a szakirodalomhoz fordulás és mindezek alkalmazása „éles”, participációs helyzetben, valamilyen szakmai cél elérésére alakult közösség vagy kvázi-közösség tagjaként. Noha számos akciókutatás bizonyította be, hogy a tudomány előszobáját szervezett formában megjárt személyek jobban teljesítenek az iskolákban[6], a megismerés új darabkáit a tudóscéhen kívül létrehozó összeillesztő diák vagy állampolgár képe még nem mondható „alapértelmezettnek”. Pedig a professzionális amatőrök (ProAms), akiknek a teljesítménye összemérhető a „hivatásosokéval” és a hobbikutatók, a helytörténészektől az ornitológusokig − akiknek az eredményei szintén integrálhatók a tudomány áramlásrendszerébe − már bebizonyították, hogy lehet rájuk valódi tudásvagyon-hordozóként (is) tekinteni.A crowdsource, a hálózat segítségével toborzott problémamegoldó közösségek kialakulása a hálózati kultúra számos sikertörténetének egyike. Amikor önkéntesek tömegesen csatlakoznak nagy volumenű tudományos programokhoz, szemüket, elméjüket, idejüket és más erőforrásaikat azok szolgálatába rendelve, akár ellenszolgáltatás nélkül is, valódi társadalmi innováció születik, új kulturális mintázatok jelennek meg. Nemcsak kompetenciaként, hanem akár egyfajta „emberi jogként” is tekinthetünk tehát a tudományos írástudásra, amelynek megszerezhetőségét az oktatási rendszereknek biztosítania kellene. Wolff-Michael Roth és szerzőtársai figyelmeztetnek rá, hogy például a tudományos adatközlés és összefüggés-reprezentáció alapegységei, a gráfok, statisztikai adatok, táblázatok, ábrák feltűnnek már a tudományon kívül, az újságokban, iskolai tankönyvekben, reklámokban(!), blogbejegyzésekben is. Emiatt ezek létrehozása és értő „olvasása”, az elsősorban más területekre értelmezett (info)grafikai írástudás (graphicacy) a tudományos írástudás részeként is különösen fontos.[7] Egyelőre azonban még a felsőoktatásban sem általános a tudományos írástudás követelménye[8] mint norma, a középiskolákban pedig inkább csak kísérleti programok futnak. Emiatt figyelemreméltó a Washingtoni Egyetem kutatása, ahol az Information School kutatói érdekes kísérletben vizsgálták, hogy az információs írástudás alapkészségeit hogyan vonják be a diákok első önálló szellemi termékeik létrehozásába.[9] A 2008-ban indított Project Information Literacy (PIL) legfontosabb tanulsága az volt, hogy elsősorban a motivációdeficitet kell leküzdeni, és akkor a diákok új, izgalmas dologként tekintenek akár a saját célú, akár a tudományos kutatásokra. Megerősítették továbbá azt a máshonnan is egyre jobban ismert tényt, hogy az új ismeretek szerzésének a hálózati kultúrában már nem a könyvtárak, hanem a webes célszolgáltatások (elsősorban a Google és a Wikipedia) az elsődleges forrásai, de továbbra is óriási jelentősége van a személyes erőtérnek, az instruktorokkal és a társakkal való jelentéscserének. Egy másik friss amerikai kutatásból[10] az is kiderült, hogy a tudományos írástudás egyik legfontosabb kihívása az, hogy miként képes kezelni a digitális érintkezés kultúrára jellemző vadhajtásokat. A Wisconsin-Madison Egyetem tudósainak egy kétezer fős mintán végzett felmérése ugyanis bebizonyította, hogy a tudományos hírek online fogyasztásának nem kívánt mellékhatásaként a hírvégi kommentek ugyanolyan mértékben befolyásolják az adott tárgyról kialakított elképzelést, mint maga az alapcikk. Egy, a nanotechnológia kilátásaival foglalkozó szöveg végére a kutatók különböző stílusú és hangnemű hozzászólásokat szerkesztettek, és azt találták, hogy a civilizálatlan, személyeskedő kommenteket olvasók az utólagos felidézéskor és értékeléskor sokkal magasabb rizikófaktort rendeltek a technológiához, mint a semleges hozzászólások olvasói. Vagyis: pusztán a kommentek tónusa elég ahhoz, hogy erősen befolyásolja a tárgyszintű megismerést és megértést. Ha fontosnak tartjuk a tudományos írástudást és annak tömegesítését, akkor a komment kultúrára már csak azért is nagyon oda kell figyelni, mert az apró bejegyzéseken keresztül átszivárgó rossz hangulat mérge láthatóan még a hírek faktuális tartományába is képes behatolni. Elsősorban azonban arra kell ráébrednünk, hogy a „fecsegő felszín” alatt egy elképesztő horderejű átalakulás körvonalai sejlenek fel. A mintázat felismeréséhez azonban időben még korábbra kell visszaugranunk.

A modern tudomány megszületése és alrendszerként való elkülönülése nagyjából egybeesett a politikai és a gazdasági alrendszer hasonló mozgásával, a XVII–XVIII. század határán az ipari forradalomba forduló időszakával. Ezt megelőzően a tudomány művelése „kollektív tett” volt: a természetismeret, állat- és növényismeret, a fémek és az alakításukhoz szükséges technológia megismerése, az automatizálás és sok minden más, később elkülönült „diszciplína” standard és fejlődőképes tudáskészlete kézművesek, termelők, mesteremberek, gyógyítók, vadászok mindennapjaiban formálódtak.[11] Avval, ahogyan a modernitás „kiemelte” a tudóst a többiek közül, egyúttal el is különítette tőlük. Avval, ahogyan a tudományművelés hivatásrenddé vált, rögtön hasadásnak indult a tudományos „tartalom” is: a „magas tudomány” termékeinek előállítása egy zárt és önmagát rigorózus szabályokkal újratermelő kör terrénuma lett. Rajtuk kívül mindenki más már pusztán „amatőrnek”, „műkedvelőnek”, hobbikutatónak számított, s így természetesen alkotásaik is (függetlenül attól, hogy azok egyenértékűek voltak-e a „hivatalos” tudomány produktumaival, vagy dilettáns műnek számítottak). Evvel párhuzamosan a tudományos ismeretek piramisán belül kétirányú mozgás indult el: a tudósok a modernitás kulcsintézményei, a felsőoktatás és a közoktatás számára tankönyvvé, a „köz” számára „népszerűsítő tartalommá kezdték párolni a mindenkori tudományos „state of art”-ot, − „felülről” −, miközben jól képzett szaktanárok, illetve tudományos újságírók szintén magas színvonalú és jól emészthető szövegműfajokkal tették ugyanezt, „alulról”. Mindaz, ami így „középen” találkozott, illetve létrejött a tudományos ismeretterjesztés hajnalán, a tizenkilencedik század közepétől és fénykorában, a huszadik század közepétől, a tudásmegosztás misszióján túl azt a célt is szolgálta, hogy a kellő tájékozottságon keresztül megfelelő legitimációt, azon keresztül pedig presztízst és forrást biztosítson a tudomány intézményrendszerének és képviselőinek. A huszadik század utolsó évtizedében azonban ez az olló elkezdett bezáródni, részben az interneten kialakuló digitális kultúra sajátosságai, részben a fejlett világban kiformálódott információs társadalmi berendezkedés természete miatt. A szellemi munka felértékelődése és tömegessé válása, a tudomány felerősödő globális és hálózatiközösségi természete[12], illetve a civilizációs kihívásokhoz való fokozottabb igazodása[13], a helyi tudások szerepének megnövekedése[14], a tudományos írástudás már említett lassú általánossá válása és az állampolgári tudomány (citizen science) előretörése[15], a nyílt tudomány (open science) egyre népszerűbbé válása, a tanulás kutatásszerűvé tétele és az állampolgári részvétel, a participáció kultúrájának sokoldalú megjelenése együttesen azt eredményezik, hogy alapvetően változik meg az egyének viszonya a tudományhoz. (Paul Feyerabend ezt egykor még a „tudomány demokratizálódásának” nevezte.) A modernitás előtti idők természetéhez való visszatérés a legifjabb generációk, a digitális bennszülöttek hiperkonnektívvé (különlegesen komplex módon összekapcsolttá) váló világban már azt eredményezi, hogy a tudományhoz kötődő elsődleges kapcsolatuk a tudományos problémamegoldó folyamatokban való részvétel, a közös tudás gyarapításához való hozzájárulás lett. Ennek érdekében a tanulás, illetve a tudomány hírvilágában való tájékozódás részben felkészülésnek, részben a saját választáson alapuló érdeklődés kielégítésének tekinthető. Mindez természetesen még csak erősödő trend: irány, amely felé a kulcsfolyamatok mozdulni látszanak.

Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy nagyon hasonló mozgásokat tapasztalatunk a művészet területén. Nagyjából ugyanerről szól a deliberációs folyamat a politikában, amelynek révén mind több közpolitikai dimenzió kerül vissza az érintettek fennhatósága alá, a képviseleti demokrácia mind több elemét csavarva a közvetlen demokrácia, a szubszidiaritás (a döntéssel érintett közösségi szintre helyezett rendelkezési jogosultság) és az autonómia irányába. S végül ennek jeleit látjuk feltűnni a gazdaságban a közvetítő szereplők és intézmények helyére lépő közvetlen termelő-fogyasztó kapcsolatokkal, az értékcsere új formáival.

Az bizonyosnak tűnik, hogy amit egykor tudományos ismeretterjesztésnek hívtunk, formáját, műfajait megtartja ugyan, de lényegét, természetét tekintve másnak adja át a helyét. Abban, hogy Tesla víziója valósággá váljon, a politika és a gazdaság tematikaalakító szerepe és érdekviszonyai helyett egy társadalmasítási-emancipációs folyamat tehet sokat. Akkor az egykori tudományos tartalomfogyasztás már valami egészen másról szól. Valami olyasmiről, amit bátran nevezhetünk az élethosszig tartó kutatás (lifelong research) szövetségének az egyén számára jelentéssel teli civilizációs és kisközösségi kihívások megoldására irányuló tudományos törekvések eredményeit értő figyelemmel kísérő nemzedékkel. Ez pedig messze túlmegy a tudományos ismeretterjesztés egykori hőseinek legmerészebb és legszebb álmain is.



[1] Pesthy Gábor: Mi jött be Tesla 21. századi jóslataiból? In: Origo Tudomány. 2013. április 24. [online] [2013.09.06] <http://www.origo.hu/tudomany/20130424-nikola-tesla-joslatai-a-21-szazadrol.html>.

[2] [online] [2013.09.06] <https://www.khanacademy.org/>.

[3] [online] [2013.09.06] <http://tudasbazis.sulinet.hu/hu>.

[4] A TIT első évtizedének bemutatását ld. Z. Karvalics László: Egy értelmiségi tömegszervezet hétköznapjaiból. A TIT születése és első évei 1953-1964. Szeged: JATE Press, 2010.

[5] A tudományos írástudás XIX. század végére visszamenő kérdéskörének rendszerező áttekintését ld. Jon Miller remek tanulmányában: Miller, Jon D.: Scientific Literacy: A Conceptual and Empirical Review. In: Daedalus. 1983. vol. 112 (2). A Daedalus c. folyóirat, melyben a szöveg megjelent, egy egész tematikus számot (1983/2) szentelt ennek a témának.

[6] A magyar szakirodalomban elsősorban Zsolnai József zalai akciókutatása. Erről ld. Zsolnai, József: A tudomány egésze. A magyar tudomány tantárgy-pedagógiai szemléje. Bp.: Műszaki Kiadó, 2005.

[7] Roth, Wolff-Michael-Pozzer-Ardenghi, Lilian-Han, Jae Young: Critical Graphicacy. Understanding Visual Representation. Springer, 2005.

[8] Az „akadémiai írástudás” (academic literacy) fogalma szűkebb értelemben használatos: jellemzően és tipikusan a tudományos munka felé orientálódó egyetemi vagy felső-középiskolás hallgatók magas szintű szöveges produkcióinak előállításához szükséges speciális ismereteket jelenti. A kutatási írástudás (research literacy) fogalma jellemzően az empirikus kutatás és adatfeldolgozás egyre több tudományszakot, ill. foglalkozástípust érintő ismeretire reflektál.

[9] Galbraith, James: Research Habits of Undergraduates: Expect the Unexpected. In: Advances in Library Information Science Newsletter. 2011. vol 1. (1) [online] [2013.09.06] <http://resources.igi-global.com/Marketing/ALIS_Newsletter/March_2011/Essay_6/Essay_6.htm>.

[10] Johnson Mark: Online comments hurt science understanding, study finds. Journal Sentinel Online. 2013. jan. 3. [online] [2013.09.06] <http://www.jsonline.com/features/health/online-comments-hurt-science-understanding-study-finds-ib88cor-185610641.html>.

[11] Conner, Clifford D.: A People’s History of Science. Miners, midwives and „low mechanicks”. New York: Nation Books, 2005.

[12] Leach, Melissa Scoones Ian és Wynne, Brian: Science and Citizens: Globalization and the Challenge of Engagement (Claiming Citizenship). Zed Books, 2005.

[13] Irwin Alan: Citizen Science: A Study of People, Expertise and Sustainable Development. Routledge: 1995,; újabban: Dickinson Janis L. et. al: Citizen Science: Public Participation in Environmental Research Comstock. Publishing Associates, 2012.

[14] Fischer, Frank: Citizens, Experts, and the Environment: The Politics of Local Knowledge. In: Duke University Press Books. 2000.

[15] Busch, Akiko-Kaspari, Debby Cotter: The Incidental Steward: Reflections on Citizen Science. In: Yale University Press. 2013.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: