Balogh Albin: Tankönyv és tanár a történelemtanításban

Nyomtatási nézet

A tankönyv és tanár két olyan tényező, melynek egymáshoz való viszonya mindenkor nemcsak egyéni minőségüktől, hanem sok tekintetben a külső körülményektől, nevezetesen különböző korok általános pedagógiai felfogásától  és körülményeiktől függött, s ezek szerint alakult.
Mivel pedig a történelem tanítása sohasem lehetett egyszerű ismeretközlés, hanem mint az élet tanítójának "érdeklődést és tiszteletet kellett keltenie az erkölcsi eszmék és társas  értékek" iránt, mert "lelket formál, gyarapítja és növeli az egyénekben az erkölcsi tőkét, melyet a társadalom, a nemzet és az emberiség javára kell majd értékesíteniük": a történelemtanításon különösen meg kellett nyilatkoznia az egyes korok szellemének  mind a tartalmat, mind a formát, mind a módszert, mind  a tankönyvhöz való viszonyt tekintve.
Ha csak a magunk emlékeire szorítkozunk is, néhány évtizeddel  ezelőtt még minden tanár és minden diák természetesnek vette, hogy a történelem órán a tanár majdnem templomi csendben hallgató növendékeinek szinte ciceroi  ékesszólással adta elő az órára felvett új anyagot, s a következő órán lehetőleg szóról szóra megkívánta a könyv szövegének fölmondását. Az akkori felfogás szerint a jó tanár magyarázata nem egyszer lendületes pátosszal előadott szónoklat volt, rendszerint valamely nagyobb kézikönyv alapján, melyet a tanár ugyancsak szóról szóra betanult, előadott. A mondhatni ünnepi előadás sokszor ért el értékes nevelői hatásokat, úgyhogy az egykori diákok deres fejjel is lelkesedve emlékeztek a jó történettanár hazafias érzelmeket keltő vagy erkölcsileg  értékes elhatározásokra buzdító szép óráira, melyeken azonban tárgyi szempontból sohasem tértek el a tankönyvekben közölt anyagtól. Arra senki gondolni sem mert, hogy a diák ilyenkor szóhoz jusson: aktív szerep egyedül a tanárnak volt, neki is csak mint előadó szerepét.
A következő órán a szerepek fölcserélődtek: a beszámolásnál a tanár volt a passzív megfigyelő, illetve értékelő és bíráló fél, s egy-egy tanuló vette  az előadó szerepét. Az előadás, vagy más néven felelet, akkor kapja meg a legteljesebb  elismerést, ha a növendék a szavakhoz hűségesen ragaszkodva mondta fel a tankönyvet. Nagyon kevés olyan tanár akadt, aki megengedte az eltérést a tankönyv szövegétől, és elfogadta, ha a tanuló saját szavaival mondta el a leckét. A tankönyv uralma megdönthetetlennek látszott.
Manapság azonban, mikor a történettanítás munkafüzettel, a táblára és füzetbe írt vázlatokat, sőt filmekkel folyik, amikor oly erős nyomatékok hangsúlyozzák az érdekkeltés és szemléltetés, az egybevetése és olvasmányok jelentőségét meg szükségességét, amikor a beszámolásnál és az új anyag közlésénél egyaránt előtérbe nyomul a növendékek közös és állandó foglalkoztatása szinte önkénytelenül fölmerül a kérdés: van-e még szükség tankönyvre? Nem pótolná e hiánytalanul a lelkes tanár egyéni és az osztály közös munkája, mely nemcsak kitölti az egész órát, hanem a munkafüzet útján a növendékekben meg is rögzíti, ami tárgyalásra került, sőt bennük éppen az átélés és egyéni tevékenység által maradandó és mély lelki hatásokat is tud elérni és biztosítani.
A kérdés különösen laikus körökben már ilyen merev fogalmazásban  is nagyon jogosnak látszik, sőt a tankönyvvel szemben sokaknál elmarasztaló ítéletben kap  feleletet, mely szükségtelennek, fölösleges tehernek minősíti a tankönyvet.
Még súlyosabbá válik a helyzet, ha azokra a panaszokra gondolunk, melyekkel a tankönyveket általában illetik, amikor nehézkesnek, elriasztónak, sivár adattömegnek mondják őket, melyek nem számolnak a tanulók s az élet szükségleteivel, sőt éppen gátolják és akadályozzák az eredményes tanítást és nevelést.
Ha azonban ilyen megállapításokat igen komoly és előkelő helyen is elhangzanak, már az ügy érdekében sem volna célravezető hallatlanra venni őket, hanem komolyan kell  velük foglalkoznunk.
Annyi bizonyos, hogy sem maga a kritika, sem a panaszok tagadása nem viszi előbbre az ügyet, és a kérdés érdemleges tárgyalása ellen még az sem lehet kifogás, hogy a mai háborús viszonyok és gazdasági nehézségek közepett, a világnézeti küzdelmek korában nem volna időszerű nyugodt légkört kívánó témák tárgyalása.
Szerény véleményem szerint az iskola ügye és nevezetesen a történelemtanítás kérdése sohasem  nem időszerű, mert ezek nem egyszerűen elméleti megfontolások vagy elgondolások, hanem mindenkor nagyfontosságú tényezők a nemzet életében, elsősorban  az ifjúság lelkivilágának alakulása, tehát a nemzet jövendője szempontjából. Ahogyan már Herbárt megállapította: A történelem voltaképen nevelő tárgy, jellemképző tárgy, mert lerakja történelmi értékelés, az egyéni jellem és érzület alapjait.
Minthogy pedig a tankönyv kérdése a történettanítás ügyének integrált része, leghelyesebb  a pedagógus szerető érdeklődésével keresni a lehetőleg mindenkit kielégítő vagy legalább megnyugtató megoldás módjait.
Hangsúlyozni szeretném, hogy legtávolabb áll tőlem a múlt vagy a jelen tankönyveire vonatkozó bíráló szándék: egyesegyedül a jövő alakulása szempontjából tartom kívánatosnak  a lehetőségek megbeszélését.
Azzal a kérdéssel, van-e még szükség tankönyvekre, a tantervi Utasítások is foglalkoznak. E szerint a tankönyv "a tanításnak nélkülözhetetlen eszköze, a legfontosabb tudnivalók rendelkezésre álló foglalata."
Mondja pedig ezt éppen a történelem tanításával kapcsolatban. A kérdés tehát hivatalosan el van döntve.
A nem pedagógusok megnyugtatására azonban talán nem árt néhány szó megokolást tűzni hozzá.
Az ember és nevezetesen a gyermekifjú emlékező tehetsége nem olyan fejlett, hogy egyszerű hallásra összefüggésben és részleteiben is tartósan megjegyezze az egyes órán előadott anyagot. Szükség van tehát olyan eszközre, mely az adatokat mindig rendelkezésére  bocsássa, a nagy összefüggéseket világosan megmutassa. Ez pedig nem lehet a magyarázat leírása: ez tilos, veszélyes is, hiszen mint óriási teher elfojtaná magát a történelemtanítást. De nem lehet a tábla és munkafüzet vázlata sem, mert ez csak segédeszköz, mely föltétlenül előmozdítja az anyag megértését  és áttekintését, de csak úgy, hogy az anyag egyébként már készen áll, mert rajta épül. Egészen önálló azonban mégsem lehet, mert a vázlatból olyan kellék hiányzik, mint az állandóság, a teljesség és a szükségleteknek megfelelő kiválogatás biztosítéka. Ha a tankönyv helyét vázlatok foglalnák el, tág tere nyílnék az egyéni kísérletezések veszedelmeinek és útvesztőinek, aminek súlyos következményeit éppen a tanuló látná tanár- vagy intézményváltás esetén.
De, hogy a tankönyv méltó és alkalmas legyen bizalmi szerepére, olyan tulajdonságokkal kell bírnia, melyek nemcsak  nélkülözhetetlenné teszik a történelemtanításban, hanem a növendék egyéniségének kialakításában is nagy fontosságú tényezővé avatják.
1.    A jó tankönyvnek a tudomány színvonalán kell állnia, vagyis értékelnie kell a tudományos kutatás legújabb eredményeit is, ha ezek valóban végérvényes megállapítások. Nem lehet tehát jó az a tankönyv, amelyben hibás állítások, idejét múlta felfogások és beállítások találhatók.
Nem kerülheti el a tankönyvíró figyelmét, hogy minden tudomány fejlődik, legalább a formát tekintve, melyben tételeit, megállapításait közli a nyilvánossággal.   A történelemtudománynak mondjuk a nyolcvanas évektől számítva nem lett egyetlen új megállapítása sem.
Ha valaminek, akkor a tankönyvnek tárgyilagosnak kell lennie. Csak így lehet tekintélye a diák előtt, és csak így lehet nyugodtan alapnak használni az erkölcsi igazságokon nyugvó világszemlélet kiépítésében. A történet események előadásában és a közállapotok rajtában e szerint nem térhet el a szaktudományok tételeitől és adataitól és megállapításaitól, egész anyagát csak ezekből alakíthatja ki. Legfőbb zsinórmértéke az igazság. Ettől sohasem szabad eltévelyednie, akkor sem, ha egyik vagy másik igazság valami ok miatt fájna is az írónak, az olvasónak.
Ez azonban nem jelenheti azt, hogy a sebek fölszaggatásában  kéjelegjen vagy a jogos önérzet megtépázását, értékek lejáratot  tűzze ki céljának.
Éppoly elhibázott volna a hangulatoknak való hízelgés. A valódi hibák palástolása vagy éppen földicsérése.
A tankönyv csak úgy lehet jó, ha a tudós szakember nem talál benne kifogásolható vagy éppen téves adatot, ferde beállítást, ha anyaga tudományos szempontból is kiállja a kritikát. Joggal mondja ki Salamon Ferenc: Ahol igazság a nincsen, nincsen mit tanulnunk.

2.    Elengedhetetlen követelmény a kifogástalan, sőt emelkedett erkölcsi felfogás. Nem lehet például az igazság vagy jogosság megsértésével kedvező vagy kedvezőtlen színben  felnőtt valamely eseményt vagy szereplő egyéniséget, állíthatnánk be közömbösnek vagy dicséretesnek valamely hibát, erkölcsileg ítélendő dolgot, ha viszont  elítélő  szavakkal szólnánk magasztos tetteket dicső erényekről. (Például forradalmakkal, egyházüldözésekkel kapcsolatban hősökről, vértanukról, vagy ellenkezőleg gyönge jellemekről, esetleg súlyos eltévelyedésekről.)
Röviden kifejezve : erkölcstan és történelmi tankönyv sohasem kerülhet egymással ellentétbe, a tankönyv rondhatja le vagy nem bonthatja meg, amit az erkölcstan épített.
A tankönyv nem moralizálhat, nem erkölcsi tanulságok fölvonulása a feladata, mégis az egész gondolatfűzésén el kell áradnia annak az alaptételnek, benne az élet tárul fel a növendék előtt gyakorlati megnyilatkozásaiban.

3.    Katolikus intézmények számára készülő tankönyvektől különösen is megkívánható, hogy érvényesüljön benne a katolikum. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy politikai történelem helyett egyháztörténelmet kellene adni. Az egyetemes és nemzeti történelem más anyagot is tárgyal, mint az egyháztörténelem, más a hivatása is. A különbözőségekből azonban nem következik, hogy nem lehetnek köztük érintkezési pontok, sőt itt-ott párhuzamosságok. A növendék lelkében nagy kiábrándulás, sőt súlyos lelki probléma is támadhatna, ha a kétféle tankönyv egymással ellenkező beállításban adná pl. a vallásháborúk vagy egyes forradalmak történet, avagy Európa "sötét" középkorát, esetleg őseink megtérését. Az igazság csak egy lehet, és amint egyháztörténelmi tankönyvekben  sem foglalhat helyet valótlan állítás vagy beállítás, egyoldalú elfogultság, éppúgy nem riadhatunk vissza a katolikus igazság érvényesítésétől nem egyháztörténeti tankönyvekben sem. Nem hallgathatjuk el katolikus nagyjaink érdemeit,  és nyugodtan hivatkozhatunk nagy katolikus teljesítményekre és alkotásokra, hiszen az igazságnak tartozunk azzal, hogy nem alsóbbrendűségre kárhoztatjuk a katolicizmust.
Természetesen nem szíthatunk békétlenséget vagy versengést, kellő alap nélkül vagy  erőszakoltan nem hozhatunk oda nem illő fölösleges anyagot. De éppen a tárgyilagosság  követelményénél fogva nem mellőzhetjük a katolikus egyéniségek és intézmények értékelését, hiszen ezzel a tárgyilagossággal és bátorsággal erősíthetjük növendékeinkben a katolikus öntudatot és tettrekészséget, ami nemzetnek és emberiségnek új erőforrást jelent.
A katolikus azonban nemcsak az anyag kiválogatásában nyilatkozik meg, hanem az erkölcsi felfogáshoz hasonlóan, a pozitív vallási  alapnak és katolikus meggyőződésnek van módja érvényesülnie az egész könyvön megnyilatkozó és eláradó gondolat- és  érzésvilágban, diadalmas világnézetben, hogy hatása alatt a növendék is jobb, nemesebb, katolikusabb legyen.

4.    Magyar katolikus tankönyv el sem képzelhető erős nemzeti szellem nélkül. A tankönyvíró történelemtanár a lelke bőségéből merít, amikor kiaknázza a történelmi események ás állapotok nyújtotta lehetőségeket a nemzeti érzés meggyökereztetésére és kifejlesztésére. Az elfogultság, elvakultság azonban sohasem vezethet jóra, és különösen nem lehet helye tankönyven: ennek hivatása éppen a leszűrt igazságok közlése, hiszen csak így lesz méltó a tankönyv-névre és rendeltetésre.
Nem mulaszthatja el viszont a tankönyv, mint nevelő tárgy, nevelő tényezője, hogy megéreztesse és öntudatosítsa a növendékben a nemzeti közösség tudatot.
Már alsó fokon is mint irányító és vezető fény ragyogjon feléje a magyar nemzet magasztos hivatása, vezető és kiegyenlítő szerepe különböző népek között Európa viharzónájában. Fönséges rendeltetés, nemzetünk létének alapja és biztosítéka. Ehhez azonban áldozatkézségre van szükség:   a kereszténység és a nyugati kultúra védőbástyájának  áldozatvállalása is csak nemzeti hivatásának folyamánya.
Ebből következik a felelősségtudatra való utalás: kicsinynél és nagynál egyaránt élnie és hatnia kell annak a megfontolásnak, hogy senki sincs magában, hanem tagja a nemzeti közösségnek, melynek sorsáért és jövendőjéért még az ifjú is felelős a maga életével, kötelességteljesítésének módjával és mértékével.
Szinte csábit a gondolat, hogy visszatérjek 1917-ben a Budapesti Katolikus Tanár Körben tartott előadásom egyik tételére. Ebben – ha nem is mint úttörő – azt vitattam, hogy történettanításunk gerincének a nemzeti történelemnek kell lennie az egyetemes történelem  tanításában is. Az elvet ma már általános tételként elfogadják, gyakorlati megvalósításában  azonban ez idő szerint még inkább csak annyi érvényesül, hogy az egyetemes történelem minden nagyobb fejezetéhez függelékképpen kapcsolódik a magyar történelem megfelelő részlete, most már elég  bőséges feldolgozásban.
5.    A tankönyv terjedelmének kérdésében talán nem egészen egységes a tanár-közvélemény. Ha azonban abból a felfogásból indulunk ki, hogy a tankönyv a megtanulandó anyag összefoglalása, compendiuma: természetes a következtetés, hogy a  tankönyv csak igazán lényeges tudnivalókat tartalmazhatja. A többletet, a színezést, a szemléltetés, a helyi vonatkozásokat, a különböző kapcsolásokat úgyis elvégzi a tanár magyarázata, hiszen elvégre nem lehet a tanár hivatása a tankönyv szövegének egyszerű elmondása vagy felolvasása. Ebből tovább az következik, hogy ba tankönyv nem lehet részletekbe vesző hatalmas Grundriss: terjedelme csak akkora lehet, hogy a benne lévő anyagot a rendelkezésre álló óraszám mellett kellő beosztással a növendékek túlterhelése nélkül elvégezhessük.
6.    Minden osztály tankönyvébe a neki megfelelő anyagot kell kiválogatni. Az anyag kiválogatásánál az alsó osztályos gyermeknek még a meseformához közelálló érdeklődését tartjujk szem előtt, de minél följebb haladunk az osztályokban, annál komolyabb a számára kiválasztott anyag is.
Az anyag beosztásánál ismét az iskolai munka ütemét és mértékét vehetjük irányadónak. Legideálisabb beosztás az volna, ha minden órára egy-egy fejezet jutna, és így minden óra anyaga kerek egészet alkotna. Ez nagyon megkönnyítené a tanár  lés a tanuló munkáját
7.    A tanuló korához, értelmi fejlettségéhez való alkalmazkodást az    
Utasítások is előírják. Ez a követelmény azonban nem csak az anyag kiválasztására vonatkozik, hanem véleményem szerint talán még inkább a tankönyv előadási módjára. Történelmi tankönyvnél természetes kívánalom, hogy az Utasítások értelmében "ne legyen csak a tudományos ismeretek tárháza, hanem kedves olvasmánya és hű kísérője a tanulónak az életben."
8.    Végül: ha valahol, éppen a történelmi tankönyvekben                 nélkülözhetetlen követelmény, hogy irodalmi értéke legyen.
Az irodalmi értéket az Utasítások szerint a világosság, érdekesség, lendületesség fémjelzi. A világosság jelentkezik a szerkezet áttekinthetőségében is, de még inkább szükséges a fogalmazás szabadosságában és a mondatfűzések értelmességében. Ha fogalmak nem állnak világosan a tanuló előtt, nehezen érti meg a szöveget, több idő kell arra, hogy emlékezetébe vésse, ha  nem is lesz tévedések és félreértések áldozata.
Az érdekesség ismét nem annyira az anyagra vonatkozik, mint inkább az előadás módjára. Az anyagot a tanterv legalább nagyjából megszabta, azon úgy sem lehet nagyon változtatni    De egyébként is a tankönyv nagy     összefüggéseknek, a történelem egészének érzékeltetésére van hivatva, nem válhat érdekes apróságok mozaikjává.

Balogh Albin:
Tankönyv és tanár a történelemtanításban.
Magyar Középiskola, 1943. 7.sz.

Vissza a tartalomjegyzékhez