Jáki László: Találkozások Gárdonyival

Nyomtatási nézet

Gárdonyi műveinek hatása az olvasás megszerettetésében

Gárdonyi olvasottsága az ifjúság körében közismert, közhely lenne ennek bizonygatása. Összeállításunkban olyan visszaemlékezéseket gyűjtöttünk össze, melyek bizonyítják, hogy adott esetekben a Gárdonyi írásaival történt találkozás megalapozta az olvasás szeretetét, vagy legalábbis jelentősen hozzájárult az olvasás megszeretéséhez. Sokak számára ez a „találkozás” ennél is több volt, néhányan Gárdonyi hatására váltak maguk is íróvá. Hogy mennyien, ezt soha nem fogjuk pontosan megtudni, de azt igen, hogy egy-egy generációból ezrek és ezrek lelkesedtek Gárdonyiért, hogy kedvenc olvasmányuk az Egri csillagok volt, hogy Gárdonyi hősei, könyveinek szereplői példaképpé váltak.

A nehéz körülmények között felnövő Jankovich Ferenc például tanítója segítségével jutott el Gárdonyihoz. A hatosztályos, egytanítós iskolában fél szekrényi „könyvtár” volt, de a tanítóúr, Harmati Jenő kedvenc írója Gárdonyi volt, ő adta a kis Jankovich kezébe az Egri csillagokat. Nem tudjuk, de lehetséges, hogy ez járult hozzá, hogy egy tréfás verset írjon. Ennek nyomán tanítója rábeszélte szüleit, hogy Ferencet ne ipari iskolába adják, hanem a székesfehérvári Ybl Miklós reálgimnáziumba.

Adamik Tamásné, aki ma nyelvész professzor, kislány korában édesanyja jóvoltából találkozott Gárdonyival, aki minden évben elolvasta számára a kevésbé ismert A kürt című Gárdonyi művet. Így eztán magától értetődő volt, hogy ő is minden otthon található Gárdonyi könyvet elolvasott.

Fekete István számára is meghatározó volt Gárdonyi. Pedig véletlenül talált rá. Egy rokonnál, a pedagógus Gyula bácsinál nyaralt, aki a kis Istvánnak odaadta az iskolai könyvtárszekrény kulcsát. A többiről szóljon maga Fekete István:

„Így aztán rászabadulhattam egy egész könyvtárra, és válogathattam. De én nem válogattam, hanem szinte delejes kézzel kihúztam Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényének második, majd az első kötetét. Egy darabig unottan forgattam a lapokat… […] ... és kézbe véve az első kötetet, olvasni kezdtem. Olvastam, először csak úgy a pad tetején ülve, a nyitott szekrény mellett, hogy ha meguntam az olvasást, mindjárt helyére tehessem, de − nem tettem. Később beültem rendesen és kényelmesen a padba, és kiesve a való világból, belestem a karádi mester világába… […] … annak a Zieglernek a világába, ahol az ötszáz év előtti dunántúli réten a két gyermek fürdött, mint én valamikor a Kács alatti árokban Kovács Ilonával vagy Deres Erzsivel, és csak annyi volt a különbség, hogy nem a kis Vica, hanem Ilona vagy Erzsi mondja, hogy Csicsa… úttyunk. (Göllében Istvánt becézték Csicsának.) És úsztunk, azaz úsztam ennek az aranyszívű Gárdonyinak aranylóan ködös mesevilágában, ami azonban annyira világos és színesen ragyogó volt, hogy elfelejtettem, hol vagyok, ki vagyok… […] ... de lovagoltam a törökkel, Ilonát, azaz Vicát átkarolva, hogy le ne essen, s alkonyodott már, amikor a török − nem is látszott rossz embernek − végre az erdőben lerakott bennünket a többi rab közé a földre. De ellentétben Gergővel − akinek magyar paraszti szíve úgy látszik, jobban helyén volt, mint az enyém − az én szívem bizony úgy vert mellemben, mintha egy sörős ló dobogott volna az udvaron. Gergő azonban első pillantásával felmérte a helyzetet, s amikor elaludt a kis tábor, Vicát felrakta egy öreg lóra − jaj, csak most ne ropogjon az a száraz avar −, és megszöktette a kislányt, mint a pinty, azaz mintha máris Bornemissza hadnagy úr lett volna. Most már a való világ, az iskolaszag, a tanterem teljesen elsüllyedt körülöttem. Nem olvastam, nem faltam, de éltem Gárdonyi regényét, láttam az erdőben menekülő két kisgyereket, megállt a szívem az ijedelemtől, ha roppant a gally, és olyant sóhajtott a felszabadulástól, amikor kiértünk a pécsi országútra, hogy meg kellett állnom az olvasásban, hogy szívem riadt vágtatása is elhallgasson. Lassan magamhoz tértem a téli ködös homályban úszó tanteremben. Simogattam egy kicsit a könyvet, aztán − nem tagadom − kicsorduló szívem parancsára lassan a számhoz emeltem, és megcsókoltam… Igen így volt! Gyula bátyám közben üzent, hogy csak ebédeljek meg, ne várjak, mert neki sürgős dolga van, ami – bevallom – legkisebb mértékben sem érdekelt, behánytam a kiváló ünnepi ebédet, és már rohantam is vissza Gárdonyihoz, aki akkor már Egerben élt, ami persze csak regényes álom volt, mert Gárdonyi, Gergő és Vica és a többiek sem ott, sem máshol nem éltek már, csak a szívemben. És olvastam, olvastam estig, hogy a korai karácsonyi alkonyatban már a szemem esett ki, és szinte sértésnek éreztem a gyerekek és Janka néni zajos megérkezését, mert én már csak az Egri csillagokban élem, és a környezetem alig érdekelt.”

Fekete István kölcsön kapta Gyula bácsitól a könyvet, és a szenvedélyes olvasást hazafelé a vonaton folytatta. Erre így emlékékezik vissza:

„… a vonaton már a lelkes integető búcsúzás pillanatában is alig vártam, hogy látótávolságon túl legyek, aztán elő az Egri csillagokkal. És olvastam és olvastam… […] ... és arra ébredtem fel, amikor a kalauz bácsi megérintette a vállam.

− Kisfiam, a menetjegyedet.

− ? Ja, bocsánatot kérek. És kapkodtam a zsebeimhez, mint Bernát a ménkűhöz.

− Jó könyv? − érdeklődött a kalauz.

− Nagyon jó! És alig vártam, hogy a mosolygó bácsi világgá menjen.

Szerencsére egy állomás közeledett, így magamra maradhattam hőseimmel: magyarjaimmal, törökjeimmel, bátrakkal és árulókkal, ostobákkal és okosokkal, vitézekkel és csatlósokkal, urakkal és jobbágyakkal, papokkal, barátokkal, s az egész, végzetesen romlásnak indult Magyarországgal. Hogy meddig ültem elmerülve a könyvemmel és megfelejtkezve a külső világról, nem tudom. És bambán néztem egy nénire, aki vödörrel és különféle takarítóeszközökkel érkezett, s azt kérdezte:

− Te mit csinálsz itt, fiam?
− Tessék?
− Takarítani akarok… Ez a vonat csak délután indul Fonyód felé. Hát csak szedd a sátorfádat, ott a váróterem, ott is olvashatsz! Nem is tudom, hogy mi jutott eszedbe fél nappal előbb beszállni.
− Néni kérem, én nem szálltam be, hanem nem szálltam ki… − Tetszik tudni, olyan szép ez a könyv.
− Hiszen már majd egy órája, hogy ide tolattak.
− Megyek már, néni kérem… Otthon is nem tudom, hogy mit szólnak.
− Mondd, hogy késett a vonat? − csapott fel egyszerre csak cinkosnak −, mindenki tudja, hogy ezzel a kávédarálóval ez előfordul.
− Köszönöm, már megyek is.
− És mentem a néma vonat mellett. Sütött szemembe az enyhe téli nap s a vonat, és a váróteremszagú környezetben csak akkor találtam meg magam, amikor Karcsi szólt rám:
− Csakhogy megjöttél! Hol a fenébe ténfergett az a pocsék vicinális? Elakadtatok?
− Dehogy, Karcsikám! Egy olyan könyvet olvastam… És nem tudtam abbahagyni. Két kötet. Még ma végzek az első kötettel, és azonnal megkapod.
− Detektívregény?
− Á detektív? Gárdonyi! Az Egri csillagok.

És mentünk egymás mellet, de mintha ez a két hét nagyobb szótlanságot és több mondanivalót rakott volna közénk, mint amennyi idő eltelt volna azóta. Nekem pedig kétszeresen idegen volt a város, mert a falu csöndje után lármásnak és rossz szagúnak éreztem, és a régi magyarok nyomorúságát vonszoltam magamban.”

Egy 17 éves, paraszti származású fiatalember, Harsányi István pszichológushoz írt levelében azt írta, hogy az olvasást Gárdonyi Zöld erszény című mesekönyve szerettette meg vele. Harmadikos elemista volt, s egész nyáron ezt a könyvet olvasta. Ettől kezdve rendszeres olvasóvá vált. Ötödikes korában a tanítójától kapta meg az Egri csillagokat, s mint írta: „… valósággal elbűvölt… […] A történet a maga szépségével és izgalmasságéval kötött le. No meg az egyszerű szavak és egyszerű fogalmazás, hogy én, a kis ötödikes elemista, nagyon jól megértettem.”

Bárány Tamás sokat olvasó gyerek volt, úgy emlékezik vissza, hogy a magyar írók közül „Benedek Elek, Sebők Zsigmond, természetesen Gárdonyi” volt a kedvenc írója.

Balogh János biológia professzor gyerekkorában szenvedélyes olvasó volt. Nagyon szerette Gárdonyit. A „rongyos, szétolvasott” Gárdonyit, Jókait nagyapja a kaszinó könyvtárából hozta haza. Mindent olvasott. „S tetszett is minden. Göre Gábortól az Arany emberig. Hét-nyolcéves koromban került például kezembe A láthatatlan ember. S persze szerelmes lettem Emőkébe. Az Egri csillagok − talán, mert túl korán olvastam? − kevésbé izgatott.”

Kelemen Elemér tudományos kutató gyermekkora Egerhez kötődik. Az Egri csillagokkal kapcsolatos élményéről így számol be: „Alig négyéves voltam, amikor − édesapám munkája révén − szülővárosomból, Egerből a Tolna megyei Tamásiba költöztünk, ahová − az első unoka okán − apai nagyszüleim is követtek minket. Eger azonban úgy élt a családi legendáriumban, mint az Őshaza, az elveszített Éden, ahová majd egyszer − talán − visszavezet az út. Az első könyv, amelynek már a címe is megragadta a képzeletemet, ezt a nosztalgiát testesítette meg számomra. Egri csillagok?! Beleolvastam, és nem tudtam letenni. Néhány hét alatt végigrágtam magamat rajta, eleinte bizonyára kínlódva és döcögve, újra nekigyürkőzve, majd egyre lendületesebben, ujjongó örömmel, növekvő lelkesedéssel. Ez az öröm és lelkesedés akkor is velem maradt, amikor később − életem során számtalanszor − újra átlapoztam, újra meg újra végigolvastam a könyvet. Hogy mi ragadott meg benne, mi volt az »üzenete«? Meglehet, közhelyszerű a válasz: a hűség tisztelete, becsülete. A hűség a társhoz, a családhoz és barátokhoz, hűség a hívatáshoz, az elvekhez és – igen! a hazához. A hazához, amit mindmáig a romjaiból is újjászületni képes egri vár jelképez számomra. A vár, amelynek falai között később − okonlátogatóban − gyermek és serdülőkorom megannyi boldog vakációját tölthettem el, Bornemissza Gergelyként nézve farkasszemet a képzeletbeli ellenséggel.”

Bori Imre jugoszláviai magyar írónak 5 éves korában apja olvasott fel az Egri csillagokból. Hatására „… a következő nyáron, az udvar nagy diófájának árnyékában már magam is olvastam újra Bornemissza Gergely és a kis Vica baranyai kalandjainak történetét. A Dante kiadásban megjelent kétkötetes Egri csillagok sajnos az évek folyamán elveszett, az újra megvásárolt regénynek azonban, érdekes módon, már nem volt kontextusa, mintha ezt a regényt csak abból a régi, sokszor forgatott könyvből lehetett volna igazán olvasni.”

Kecskeméti Tibor, aki ma a Természettudományi Múzeum tudományos munkatársa „elsőgenerációs olvasó” értelmiségi családból származott. Első olvasmányélménye az Egri csillagok volt. „Harmadikos elemista koromban karácsonyra kaptam ajándékul (ma is őrzöm a két szürkéskék kötetet, melybe nagy ákom-bákom betűkkel beírtam a nevemet). A karácsonyi szünet alatt kiolvastam. Nagy hatással volt rám az egri vár ostroma, a vár megtartása, a harci cselekmények, a szereplők jelleme, magatartása, elszántsága, hősiessége. Következtek ugyancsak Gárdonyitól a Láthatatlan ember s egy csomó történelmi regény.”

Ebben az esetben is a Gárdonyi hatás nem merült ki könyveinek olvasásában, hanem kedvet, igényt ébresztett a további olvasáshoz. És a hatást igazán ez teszi mérhetetlenné.

Végül idézzük Dr. Hóvári Jánost Magyarország ankarai nagykövetét, aki az Egri csillagok török nyelvű kiadása alkalmával így emlékezik vissza fiatalkori olvasmányélményéről. „Nyolc éves voltam. Azt érezhettem, hogy amit Gárdonyi leírt, talán velem is megeshetett volna, ha abban az időben születek. A könyv közel hozta hozzám a 16. századot, de a törököket is. Valamikor gimnazista koromban újraolvastam, akkor a regény már mást mondott: akkor már pontosan éreztem a könyv hazafiságát, a magyarság összefogására való felszólítást. 1968-ban elkészült a film is, ami a regény tulajdonképp egyik adaptációja. Megragadó lett, de a regény sok fontos eleme kimaradt a filmből. Az elmúlt hónapokban ismét végigolvastam a könyvet. Gárdonyi igen jó cselekményszövő volt. Ezért olvasmányos a könyv. Jól adja vissza a magyar-török háborúk kegyetlenségeit, de emberi vonatkozásit is. És persze jól esik olvasni a somogyi változásokat. Gárdonyi anyagi ágon somogyi volt, és élt is Somogyban. Csak annyit mondhatok, az Egri csillagok közel áll szívemhez.”

Egy könyv értékét természetesen nem az olvasók száma határozza meg, de a fentiekben véletlenszerűen felsoroltak jelzik azt a hatást, amit olvasóiból Gárdonyi művei és elsősorban persze az Egri csillagok kiváltott.

Vissza a tartalomjegyzékhez