Jáki László: Találkozás a költészettel

Nyomtatási nézet

Egy nagyobb munka keretében több mint ötszáz önéletrajzot, visszaemlékezést vizsgáltunk abból a szempontból, hogy ki, mikor és milyen körülmények között találkozott az irodalommal. A visszaemlékezésekből egyértelmű következtetéseket aligha lehet levonni, hiszen a mintavétel nem volt reprezentatív. Mégis figyelmet érdemel, hogy több mint háromszáz fiatal számára az irodalommal volt való találkozásban a versnek meghatározó élményt nyújtó szerepe volt, és ezeknek mintegy fele már gyermekkorában elhatározta, hogy költő lesz, sőt a versírással is megpróbálkozott.

Írásunkban az utóbbiakat kívánjuk bemutatni. A lehetséges megoldások közül úgy gondoltuk, hogy leghelyesebb, ha a visszaemlékezéseket időrendbe mutatjuk be.

Ágh István (1938 –) már az általános iskolában – a tanteremben álló szekrényből kölcsönözve –  megismerte Kisfaludy Sándor Csobánc és Somló régmúltjával foglalkozó regéit. Középiskolás bátyának Nagy Lászlónak tankönyveiben találkozott Berzsenyi verseivel, majd a falu népházából kölcsönözte Arany, Csokonai Tompa könyveit. Visszaemlékezése szerint „mikor apám a könyvügynöktől megrendelte Adyt, s mintha nekem hozta volna a postás, fölbontottam, s illatnak véltem a friss nyomdaszagot, belélegeztem valami olyan mérget, amitől sose tudtam megszabadulni, mintha attól lettem volna az irodalom szerelmese, mint amiatt döntöttem volna el, hogy költő leszek. Festőnövendék bátyám, Nagy László, aki még nem árulta el életre szóló tervét, de már titokban írta az első verses könyvet, komolyan vette gyermekkori ábrándomat, versekre tanított, s adta a még bibliapapíron is nagyon vastag Franklin kiadású Arany összest, Garcia Lorca cigányrománcait és Rimbaud-t. Ma is csodálkozom, hogy a két nehezen fölfogható költészetet már gyermekkoromban ízlelgethettem.”

(Ágh István szíves közlése.)

Vészi Endre (1916 – 1987) kamaszkorában szerette meg költészetet. Egy 1966-ban készült beszélgetésben így emlékezett vissza életének ennek a szakaszára: „Naponta két-három verseskötetet faltam fel, Balassitól, a Nyugatosokig, Kassákig, József Attiláig, Illyésig. Angolok, franciák, németek... A Fővárosi Könyvtár fiókja nem győzte követni mohóságomat. Versírásra viszont saját életem szorított, az akkori vésnökinas sorsa, felemelkedési vágya, a kifejezés kényszere, magamért és másokért. Egyenjogúságom feltételét láttam a költészetben. Tétova, suta kamasz voltam, de már az indulásnál magamon éreztem olyan költők tekintetét, mint Illyés és József Attila. Már harminc évnél is több, hogy a Népszavában először nyomtatták ki írásomat, és éppen harminc éve, hogy Babits a Nyugatban, József Attila a Szép Szóban és Sárközi György a Válaszban közölte versemet. (Katona Éva: Vészi Endre. =Látogatóban. Kortárs magyar írók vallomásai. Bp. 1968. Szerk. Erki Edit.( 270. p.)

Vas István (1910 – 1991) nem volt mesekedvelő gyerek, az olvasáshoz egy „kérlelhetetlen igazmondó, Petőfi Sándor „vezette”. Az első könyvtulajdona a Képes Remekírók sorozatában megjelent Petőfi könyv volt. Egy régi családi fényképen ezt szorongatja. „Trikós, kopasz kisfiú tartja ott a könyvét, mint a pajzsot, védekező mozdulattal, de kincstulajdonosok tartásával is. Jó ideig csak ezt lapoztam (s bátran, mert akkor még nem mállott ettől szét a könyv.” (Nádor Tamás: Ex libris. Bp. 1986. 443. p.)

Tolnai Gábor (1910 –) irodalomtörténész számára Ady jelentette az első nagy élményt. „Az első meghatározó hatás és egyúttal az első ideál az Ady-nemzedék, kezdetben egyedül Ady. A háború után Ady viták idejében, kis gimnazista voltam. Talán harmadikos? Ekkor hallottam életemben először Ady verset, még pedig Darvas Lili előadásában. Az a pár vers, amennyit elmondott, elég volt arra, hogy a közelgő karácsonyra a Halottak élén-t kérjem ajándékba. (Ez volt a verseskötetek közül a legsötétebb című; a könyvet szerető gyermek persze, hogy ezt választotta.) De nemcsak ideál, Ady mérce is lett számomra. Rajta keresztül kezdtem nézni a világot. Az irodalmat; ő általa kezdtem gondolkodni az életen. Elnyomottakat, a hivatalos irodalom megvetettjét láttam benne, s csak természetes, hogy hasonló sorsokat olvastam eleinte a régebbi magyar irodalomból is. (Kőhalmi Béla: Könyvek könyve. 173 író, művész, tudós vallomása olvasmányairól. Bp. 1937. 342. p.):

Hárs László (1911 – 1978) költőt gyermekkorában nem érdekelték a versek, de kivétel volt az iskolában megismert Petőfi János vitéze. A versek megítélésében a döntő változást számára Ady jelentette. Erről egy visszaemlékezésben így írt. „De úgy tizenkét éves korom körül találkoztam Adyval s költészete olyan húrt érintett meg bennem, amely évtizedekig rezgett tovább, vagy talán nem is egy húrt hanem többet: a fájdalom, a lázadás, a szociális igazság követelésének húrjait. Tudom ma már, hogy ez korántsem a teljes Ady, de akkor az Új versek”,, a Vér és arany olvastán – ennyi volt.

S most emlékezés közben ötlik eszembe még egy iskolás költemény, amely elhatározó és elhatároló jelentőségű volt: Csokonai. "A reményhez.” Ennek a versnek köszönhettem, hogy egész költészete, Csokonai egész világa oly magától értetődő csodává vált számomra. S viszont alighanem Csokonainak köszönhetem, hogy – már kezdő költő koromban – József Attila két kötete, a „Nincsen apám...” de még inkább a „Külvárosi éj” már egész valómat megrázta, s mire védekezni próbáltam volna hatása ellen, már késő volt: valósággal megbénított s hónapokig tartott, amíg az élményt feldolgozni és asszimilálni tudtam.” (Batári Gyula: Írók könyvek közt. Bp. 1974. 63-64. p. )

A József Attila díjas Hajnal Anna (1907 – 1977) még nem tudott írni, de már „mondogatta” a verseket. Első leírt verse a magyar zászlóhoz szólt. Életének erről a szakaszáról egy interjúban így nyilatkozott: „Szüleimen kívül ebben a faluban csak a postáskisasszony, a tanítókisasszony ás a tanító beszélt magyarul. A tanítás nyelve is német volt, csak a Himnuszt és a Szózatot kellett  magyarul tudni. Ám magyarul beszéltem és írtam is, és a magyar költők verseit olvastam.  Válogattam? Petőfit hétköznapra, Vörösmartyt szombat-vasárnapra tartogattam.” A falun felnövő gyerek korán megismerte és megszerette a természetet. „Legkedvesebb versem Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című verse volt. „Ha madár jön, tőle kérdem...” ismételtem százszor egy nap magamban. Hatéves voltam, Pinkafőn jártam iskolába s ettem a száműzetés keserű kenyerét. Első hosszú balladámat tizenkét éves koromban írtam. A Tordai hasadék nyelvezete nem Arany Jánost, inkább Kisfaludy Károly ismerte mesteréül:

Hol rémítő mélység tátja sötét száját

Folyó hullámai csak vájják a sziklát,

Csak vájják és zúgva mesélnek

Rég elmúlt időkről bús-borus regéket.

Rég itt magas fenyők égnek meredeztek,

Közöttük éneklő madarak repdesnek…”

(Faragó Vilmos: Hajnal Anna. =Látogatóban. Kortárs magyar írók vallomásai. Szerk. Erki Edit. Bp. 1968. 152-153.p.)

Összeállításunk bizonyítja, hogy a költészet, az irodalom iránti érdeklődés felkeltésének szinte kiszámíthatatlanul sok forrása volt, de a Nagyváradon született Palotai Boris (1904 – 1983) élettörténete  az átlagosnál is különösebb volt. Visszaemlékezésében így írt erről: „Az első csalódás nyomta kezembe a tollat. Záróvizsgára készültünk, feldíszített tornaterem, ünnepi előadás. A tanítónőm két nappal az előadás előtt visszavette tőlem a szerepet, s a tanfelügyelő lányának adta. Nekem pedig kárpótlásul egy marék diót nyomott a kezembe. Elővettem a füzetemet, s a tiszta lapokat telepötyögtettem könnyel, panasszal, lázadással. Valahogy vers kerekedett belőle.

Pár évvel később egyik osztálytársamat készítettem elő pótvizsgára, büszke és boldog voltam, hogy instruktor-kisasszony vagyok, pénzt keresek. Mígnem egy napon olyan megaláztatás ért, hogy bőgés, fogcsikorgatás nem segített, csakis a papír és a ceruza. Azután elámultam. Szenvedéseink megírása ilyen kielégüléssel jár, majdnem örömmel?! De hisz ez rettenetes! De hisz ez nagyszerű!” (Erki Edit: Palotai Boris. =Látogatóban. Kortárs magyar írók vallomásai. Szer. Erki Edit. Bp. 1968. 127. p.)

Bárdosi Németh János (1902 – 1981) tisztviselő, irodalomszervező, költő édesapja vasúti mozdonyfűtő volt. Iskolás korában Petőfi és Ady bűvöletében élt. Visszaemlékezése szerint „Petőfiről az az első élményem (a már tudom: a debreceni tél költőjét idézte tanítóm), ahogy télen egy hideg szobában körmébe fú és úgy írja verseit a népről, a népek szabadságáról. A farkasok dala, A kutyák dala ikerversében a szabadság oldalára álltam. Arany Jánosnak is (a Családi kör népi idillje mellett) A szegény jobbágy (a százados szegénységre utaló verse volt a legmegfogóbb élményem. A Toldiban is ilyen visszaütésfélét éreztem a fondorlatos elnyomással szemben. A költészetnek ez a szépsége és realizmusa élő maradt bennem a költészet sokféle változata és hatása után is.” (Batári Gyula: Írók könyvek között. Bp. 1874. 14. p.)

Harsányi Zsolt (1887 – 1943) költő, műfordító számára egy Ady kötet jelentett meghatározó élményt. „Egy olyan könyvre emlékszem – nyilatkozta –, amely megrendített és felkavart. Ady Endre „Új versek” című kötete. Ennek olvasása közben eszméltem rá először, hogy mit jelent írónak lenni és ami az irodalom lényege.” (Kőhalmi Béla: Könyvek könyve. 173 író, művész, tudós vallomása olvasmányairól. Bp. 1937. 150. p.)

Babits Mihály későbbi felesége Török Sophie (1895 – 1955) olyan családban nőtt fel ahol nem volt könyvtár, tiltották az olvasást. De a kislány az iskolában a pad alatt, otthon a spájzban, a mellékhelyiségben is olvasott. A költészetet húsz éves korában szerette meg.

Visszaemlékezése szerint „Ady-t s az egész Nyugat költészetét, ha nem is az első szerelem lázával, de még idejében kaptam meg. Húszéves voltam, s már nem volt mindegy, mit olvasok. Már nemcsak az életről vártam tudást, már észrevettem az igazon túl a szépet, s a szükséges mögött a fölöslegesnek a szükségességét. Ady-val betegre ettem magam, mint valamikor a madártejjel. Igazi nevelőm, útravalóm és eszményem Babits Mihály lett. Tőle tanultam a magas célkitűzés nehéz ambícióját, a soha meg nem elégedést, s a magunkhoz való nagy szigorúságot, mely a könnyű tevékenységnek oly nagy ellensége.” (Kőhalmi Béla: 87 magyar író, tudós, művész, közéleti ember és kiadó vallomása kedves olvasmányairól. Bp. 1918. 358. p.

Tamási Áron (1897 – 1966) találkozása a költészettel éppen olyan sajátosan történt, mint az író életének számos más fordulata. A kis Áron életét Lőrinc bácsi alakította egy kaszálás szünetében. A különös pályairányításról Tamási Áron költészeti szépségű visszaemlékezésében így számolt be: „Ámbár az a nap is úgy ment bele a délbe, mint jóformán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas bogarak; majd a harmat elillanása után is csak vágtuk, a lebegő pillangók között. Az öreg helyett egy-egy vén kánya szólott néha, s helyettem harkály rikkantott, miközben két fa között hidat repült.

Hanem délben, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szólt:

– Hasra áll a nap, hécskám!

Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát, s annak az árnyékába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi.

– S hát aztán, iskola után, mi akarnál lenni? – kérdezte.

– Az még messze van – feleltem neki.

– Messze, messze – folytatta az öreg –, de ha már költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkozni.

Ott a hűvös árnyékban gondolkoztam is egy ideig, de mivel semmire nem jutottam magamban, végül így szólaltam meg:

– Hát mi legyek, Lőrinc bácsi?

– Bátor s becsületes ember ! – mondat az öreg.

Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott; hiába fogom az eszemmel, mert széjjelárad a világba, és az égre erjed.

– Jó-jó – mondom neki –, de milyen a bátor ember?

– Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni – felelte az öreg.

– S ki a becsületes? Folytattam.

– Aki életének utolsó órája szerint él!

Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szóltam:

– S a foglalkozása mindegy?

– Nem egészen – felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett rám, és így folytatta: – Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan meg is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyek szerint könnyebben bejut a mennyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy, aki sokat enyhít a szenvedéseken; sem azt, hogy légy törvénybíró, aki igazságot oszt. Hanem inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő!

Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy hevertemből felültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy annyira parázslottam, mert hiszen eddigelé sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki.

– S milyen a költő? – kérdeztem?

– Olyan, mint Petőfi.” (Tamási Áron: Szabadság madara. =Tamási Áron összegyűjtött novellái. II. Bp. 1967. 369-370. p 224-225. p.)

Tamásinál is nehezebb, paraszti sorban nőtt fel Sinka István (1897 – 1969). 12 éves volt, amikor bárányok legeltetése során ismeretséget kötött egy asztalossegéddel. A találkozásról, mely meghatározta egész további életét, így számolt be: „Eleven kölyök vagy – ütögetett a hátamra. – Na várj csak mutatok neked valamit – s kibontotta a hátizsákját.

– Azon holmi közül előhúzott egy könyvet, s amíg hajtogatta a lapjait, többször is fölnevetett. Aztán odahúzott maga mellé és olvasott:

„Megint panasz, hát megint panasz!

És akiről szól, mindig csak pap az...”

Én nagy szemeket meresztettem, s bámulattól nyitva maradt a szám. A búzaföldek mellett, a gyepen feküdt egy könyv. Petőfi versei. Abból olvasta a vándor asztalos-segéd a „Legendát”.

Lihegtem és a kislábam ujjáig megreszkedtem.

Mire magamhoz tértem, már újabb helyre nyitott a könyvben, s dúdolva olvasott verssorokat. Aztán tovább nyitott és megint tovább.

Mikorra abbahagyta az olvasást, én már nem voltam se holt, se eleven. Annyira hatalmába kerített a vágy, hogy a könyv az enyém legyen, hogy hallhatóan nyögtem.

– Szeretnéd úgy? – incselkedett velem a segéd, mert látta, hogy fölkavarta a könyv minden csepp véremet.

Alig tudtam eldadogni, hogy igen.

– Nem lehet nincs semmim a világon, ezen a könyvön kívül ! Mondta szomorúan.

felballagtunk egy kis ideig, aztán elkezdődött az alku. Kértem, könyörögtem, s már már sírásba csaptam át, amikor eszembe jutott a bárány. A kisbárány, a Tímár Sándor ajándéka, amit úgy is el kell takarítanom. Úgysincs hová tegyem – gondoltam – felajánlottam a könyvért.

Az asztalos nem akarta elhinni, csak amikor megfogtam a bárányt és odavittem neki.

– Hát öcsém – mondta – ez a  kisbárány nem sokat ér, de ha mán úgy megbolondított a könyv, akkor legyen a tied. És ideadta.

A báránynak aztán egy szennyes zsebkendővel összekötöttük a lábát, puhán, hogy ne szorítsa s fenékkel lefelé beleültettük a hátizsákba.

– Na kisöcsém – szólt a vándorasztalos –, mondok neked valamit. Kár, hogy itt kell elrohadnod és idenyújtotta erős, nagy tenyerét és lassan elballagott.

Én ottmaradtam állva a gyepen, kezemben a nyitott könyvvel és néztem a segéd után, aki jó messze tőlem, még egyszer megállott kalapjával intett felém, s aztán eltűnt egy érhajlatban.

Hogy ki volt ma sem tudom…

Mire eljött az aratás ideje, teleszívtam magam Petőfi versekkel s olyanná lettem mint az alvajáró. Mire eljött az aratás ideje  jaj, de sok hátbaverésnek lett okozója az a verseskönyv. Nem azért mintha gazdám egyszer is meglátta volna, – na, az kellett volna még nekem csak! Hanem azért, mert restebb lett a figyelmem, dacos és keserű lettem, sőt makacs, az ütlegek elől nem szaladtam, néha meg valami fáradt nemtörődömség lett úrrá rajtam. Igen, mert azokban a napokban tisztán emlékszek rá ma is – megesküdtem, hogy én költő leszek még akkor is, ugyan, ha rámegy az egész életem és ha az egész élő világ minden hatalma ellenem is jön.” (Sinka István: Fekete bojtár vallomásai. Bp. 1942. 77-78. p.)

Fodor József (1898 – 1973) első osztályos volt a Tordai Gimnáziumban amikor az első versét írta, de egy interjúban elmondta, hogy a „A költő akkor „születik”, amikor a természetes érés és a tanulmányok hatása képpen egyszer csak megíródik az a verse, amely már megtartani valónak ítélhető. Mert a költő nemcsak születik, hanem lesz is. 1923-ban, amikor „felfedeztek”, csak a nyilvánosság számára „születtem”; mert valójában már csak sok száz vers után, 1921-ben írtam az első igazit. (Ez benne van a Hét évszázad lírai antológiában Verseim címen.)”

Arra kérdésere, hogy indulásakor érezte-e már költői feladatát, azt válaszolta, „az élmények, olvasmányok és tapasztalatok már fellépésem előtt tisztázták számomra a költő feladatát.”

(Erki Edit: Fodor József. =Látogatóban. Kortárs magyar írók vallomásai. Bp. 1968. 81-82. p.)

Az író, költő, újságíró Szilágyi Géza (1875 – 1958) számára a költészet elsősorban esztétikai élményt jelentett. Erről így nyilatkozott: „Büszke vagyok arra – egyébre úgysem lehetek büszke –, hogy a költői szépség élvezése dolgában, hogy úgy mondjam elvtelen és jellemtelen tudok lenni. Nem köt engem hagyomány, nem korlátoz program, nem nyűgöz előítélet, nem gurulok irányok sínein. Minden szépet élvezni tudok, lényemtől bármilyen idegen is. Magam beteg –, lélekben még inkább talán, mint testben beteg –, kozmopolita hajlandóságú, hitetlen ember vagyok. De ha szép, igazán szép költői munka sugárzik felém, kéjt fakasztva végigsimogatja idegeimet, még akkor is, hogyha belőle egészség ujjong, kemény hazafiság dagad, vallásos áhítat tömjéne szállong. Diákkoromban Reviczky Gyula versei újra meg újra magukhoz ragadták vérszegény szívemet. Ma már alig tudom megérteni ezt az ifjonti szerelmet, ma Vajda Jánostól, bár tisztán látom minden  fogyatékosságát, nem tudok elszakadni.” (Kőhalmi Béla: 87 magyar író, tudós, művész, közéleti ember és kiadó vallomása kedves olvasmányairól. Bp. 1918. 32-33. p.)

Szabó Dezső (1879 – 1945) a regényeivel híressé vált író gyermekkorának első irodalmi élményeit a vershez kapcsolódtak. A könyvek, az irodalom nem volt idegen a családban. Esténként az idősebb testvérei és édesanyja rendszeresen olvastak fel verseket, melyek a gyermek Szabó Dezső számára csodálatos élményeket jelentettek. Az olvasás megtanulásának igénye észrevétlenül lopózott a kis Dezső lelkébe. Az egyes betűket már-már ismerte, de az összefüggő olvasás még hátravolt. A nagy csodáról életrajzában így számolt be: „Egyszer aztán, úgy néhány hét múlva megérkezett az a júniusi reggel, mely az én sok ormú és sok mélységű, nagy napsütéses, s vad zivatarú életemnek egyik legboldogabb csodája volt. Apám már elment a hivatalba és testvéreim az iskolába. Én már meguntam a kertészkedést kis gyarmatomon, s beténferegtem a szobákba. A szobák, már tisztára seperve, nyitott ajtókkal és ablakokkal szellőztek a nyár leheletében. A virágok szaga s a sugárzó jó meleg bejött a nyitott ablakokon, s kis gyermekszívem csordulásig telt a nagy nyári mise áhítatával. Olyan boldog voltam, hogy bágyadtan ásítoztam bele. A nagy képes Petőfi hívott, mint egy erdő mélyéről hangzó titokzatos szó.

Odamentem hozzá, felnyitottam. Néztem-néztem a lap szép párhuzamos fekete barázdáit.  Egyszerre csak, mintha a világ titkaiból, a dolgok bújt lelkéből jönnének, szavak verődnek ritmusba bennem:

Kis lak áll a nagy Duna mentében.

Ó, mi drága e lakocska nékem!

Könnyben úszik két szemem pillája,

Valahányszor emlékszem reája.

Csodálatosak voltak a szavak, és végtelenül édes simítású a ritmus. Nagy elálmélkodásomban csak percek múlva lopózott belém egy bizonytalan sejtés, egy félelemig sajgó, lélegzetelállító boldogság: hogy tudok olvasni.”

A vers szeretete, öröme végigkísérte Szabó Dezső iskolaéveit. A kolozsvári Református Kollégiumban ahol színjeles tanuló volt a vizsgát hagyományosan a tanulók versmondásával fejezték be. A vizsgát a Szabó előadásában a Szózattal fejeződött be. Az élményről, a sikerről életrajzában így emlékezett vissza:

„Sajátságos: amint a szőke fürtű gyermek kilépett padjából, és ment a pódium felé, a még a kacagás mozdulataiban rázkódó közönség egyszerre elnémult. Már feszülten ült mindenki, és minden szem a gyermek arcára szívta magát. Mert bennem már nem volt vizsga, tanárok, közönség, tanulók. Kihalványultak belőlem az arcok s a terem valóságai és az elhatároló falak. A vers lelke élt bennem, vívódott dagálylott, s roppant életét ezer hullámban vitte a végtelenbe. A vers lelke: a megölhetetlen, halhatatlan szeretet a jövőbe rontó kétségbeesett látás, az istent és a végzetet felhívó heroikus visszakövetelés. És éreztem, hogy lelkek járnak tábort köröttem, hogy én vagyok elrendelt kapitányuk, s az én lovam vágtatása lész minden lélek ritmusa.

A nem túlságosan ügyes meghajlás után diadalmasan és megbújt mély zokogással, bátran és fájdalmasan, könyörgőn és végtelen szertetettel bomlott ki hangban a gyermek szíve:

Hazádnak rendületlenül…

Nem én mondtam a verset. A kis Dezső csak hangszer volt. Vörösmarty nagy lelked, a századok lelke, minden magyar szenvedés és vágy az élet felé szó ült a csodálatos magyar nyelv szavaiban. Halálos csend volt a teremben, s mintha megkondult szívek boltozata borult volna felém. Mindenki feszülten hajolt előre, a belém ívó szemekből folyt a szeretet, de félénken serkedő könny, valami döbbenetére felriadt látás, hallos könyörgés és kinyújtott karú reménység is volt bennük. A félig nyílt szájak szegletein már ott ténfergett a közeledő sírás. A fojtott zokogás, mely a gyermek hangjának legmélyebb mozdítója volt, mintha a magyar temetők küldték volna panaszukat ebben a belőlük jött kis szívben, egy percre valóságos élő sírás lett, amikor a gyermek odaért:

És jönni fog, ha jönni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött..

Most már hangosan sírtak, és elővillantak a zsebkendők. És mikor az utolsó szó elhangzott a gyermek ajkáról, meleg mozdulásokkal verve fel a levegőben, Török igazgató kicsordult könnyel felugrott, és tapsa olyan volt, mint áhítatos hitvallás. Felállt mindenki, a tanárok, az egész közönség, és olyan taps zúgott fel, melynek gyökere mélyebbről serked, mint a kéz. Aztán jött mindenki felém, könnyes, forró édes szavakban dobták rám szívüket, cirógattak, csókoltak. A gyermek már nem látta a részletek valóságait…” (Szabó Dezső: Életem. Születéseim, halálaim, feltámadásaim. I. 23-24.,139-140. p.)

A meseirodalom meghatározó személyisége, akinek mesével generációk nőttek fel Benedek Elek (1859 – 1929) a Flóri könyvén keresztül találkozott a verssel. Visszaemlékezése szerint „Az én első  könyvem nem az Ábécé volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: Flóri könyve. Az a könyvecske, amelyet Bezerédj Amália írt egyetlen leánykájának, Flórinak, s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamba vittem az iskolába minden betűjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lapján „ő” elé rajzolt őzike is s felejthetetlen  emlékként vésődött lelkembe – Flórika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! Egyetlenegy. Halljátok unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi gyermek- és ifjúsági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az egy könyvem volt.

Ennek az egy könyvecskének csak a táblája maradt meg – emléktárgyaim között megtaláljátok –, de a mi benne volt, úgy átgyökerezett a lelkembe, hogy ma is gyermek gyönyörűségével mondogatom, szavalgatom, dúdolgatom kedvesen együgyű versikéit: bizonyos, hogy ez az egy könyv elkísér engem a kisbaconi temetőbe.” (Benedek Elek: Édes anyaföldem. Bp. 2006. 53-54. p.)

Az elemi iskola három osztályát végzett Csorcsán Szűcs Mihály (1891 – 1984) korán megszerette a verseket. Visszaemlékezése szerint „Oskolás koromban, ahogy mögtanultam írni, már próbálkoztam rímfaragással. Mindig nagyos szerettem a versöket, és sokat olvastam. Legjobban Arany Jánost szerettem mög Petőfit. Gyóni Géza Testamentum című költeményét mög egy másik versöt, aminek Öreg népfelkelők volt a címe, az első világháború alatt az oskolában szavaltam. Ma is e tudom mondani, úgy megragadt bennem.” (Szenti Tibor: Parasztvallomások. Gazdák emlékezései Hódmezővásárhelyről. Bp. 2008.)

Jászai Mari (1850 – 1926) számára egy Petőfi könyv jelentett életre szóló boldogságot. A könyvvel cselédlány korában találkozott. ”Igenis létezik egy könyv, mely nagyobb, rendkívülibb hatást tett rám első olvasásnál [...]; pedig annak negyven esztendeje, hogy azt, egy zongora alá bújva olvastam! Az a könyv úgy elragadott, olyan extázisba emelte lelkemet, hogy annak az úri háznak áldott jó asszonyához járulva, akié a zongora is és én voltunk. Leírhatatlan felindultságomban, elfelejtve azt, hogy kötelességet mulasztottam, el azt, hogy a szobában egy tárgyhoz engedelem nélkül hozzányúltam, dacolva a szívdobogástól, s a piros kötésű könyvet, mintha most is látnám! Mindkét elfagyott kis vörös kezemhez, a mellemhez szorítva, azt kérdeztem: Ha még tíz esztendeig itt szolgálok, akkor enyém lehet ez a könyv? Te kis bibasz, feleli szomorú mosolyával a jóságos özvegy asszonyság, egyúttal a könyvre pillantva, hiszen ilyen könyvet vehetsz minden könyvkereskedésben egy-két forintért. Vehetek ilyen könyvet? Hát több is van ebből a világon? Hihetetlenül tudatlannak hangzik ugyebár, ha kimondom, hogy azt hittem, minden könyvből csak egy van.

Tehát én vehetek ilyen könyvet magamnak! Feledhetetlen az a boldogság, az a gyönyörűség, a mely végig futkosott rajtam, erre a gondolatra!

Egy ilyen könyv lehet még az enyém, mint ez itt! Melynek olvasása mellett elfelejtettem érezni fagyos kezem, lában sajgását, a mindennapi veréstől való rettentő félelmet, mert csak a nappal voltam más keze-lába, este mostohám csak ütleggel fogadott, és apám még nálánál is kegyetlenebb.

Annak a könyvnek az olvasása egyetlen szép emléke sanyarú gyermekkoromnak. Megaranyozta, megédesítette „tündérhatalommal” szomorú árva gyermekéveimet.” (Kőhalmi Béla: 87 magyar író, tudós, művész, közéleti ember és kiadó vallomása kedves olvasmányairól. Bp. 1918. 99-100.p.)

Csöngén – ahol a fizikailag gyenge, beteges Weöres Sándor (1913 – 1989) felnőtt – a családjában és a faluban csak Cinának hívták. A falusiak „koravénnek nevezték” a helyi evangélikus lelkész, akitől már kisgyermekkorában a könyveket kölcsönözte „csodagyereknek” tartotta. Az alábbi idézet és egész életútja az utóbbit igazolta. A „csodagyerek” életének egyik epizódját Hajas Ilona egy visszaemlékezéséből ismerjük, akinek egy téli napon a csöngei templomdombon, a hajvágás után felborult a szánkója és összetört. Sírt, de Cina nevetett és vigasztalásul rögtönzött egy verset:

„Óda Hajós Ilonka ródlijához

Ó ródli, ródli, Isten s ég veled,

lebeg feletted az emlékezet!

Immár nem vagy egész, csak csonka,

mert rajtad ült Hajas Ilonka;

lejött ugyan ma egy lapát haja,

mégis megtörtént a ródli baja.”

A visszaemlékező Hajas Ilonkát a spontán improvizálás megvigasztalta, a verset mindjárt lejegyezte, megtanulta, s még ma is tudja...

(Magyar Orpheus Weöres Sándor emlékezetére. Összeáll. és szerk. Domokos Mátyás. Bp. 1990.)

Weöres így emlékszik vissza gyerekkorára:

„Cs.: S hol töltötted gyerekkorodat?

W.: Szombathelytől nyugatra Csönge kemenesaljai faluban.

Cs.: Verseltél már gyermekkorodban?

W.: Ahogy minden gyerek. Akár tud róla, akár nem, ritmikusan fejezi ki magát. Nálam is így volt. És, hogy a gyermekkori ritmikus gagyogás hogyan folyt át igazi verseléssé azt nagyjából tudom is, arra nagyjából emlékezem.

Cs.: Hány éves korodban történt?

W.: Úgy négy éves korom táján tudtam írni nagybetűket. A kisbetűket még nem nem ismertem. Más gyerek is nagybetűkkel barátkozik össze hamarabb.

Cs.: És akkor már verseket is írtál? Ez volt az átmeneti idő amire céloztál?

W.: Igen a pólyáskori és a korai gyermek gügyögés négy-öt éves korban átfolyt a versírásba.”

(Cs. Szabó László: Két tükör között. Beszélgetések. Csak Jézus. Beszélgetés Weöres Sándorral. Bern [s.a.] 20.p.)

______________

Vissza a tartalomjegyzékhez