Horváth Tibor: Szentmihályi János - Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi irodalmához

Nyomtatási nézet

Könyvismertetés - utánközlés

Szentmihályi János - Vértessy Miklós (1963): Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi irodalmához. Gondolat, Bp. 730 o.¹

A másodfokú bibliográfiák tartalmi körük megvonására két alapvető felfogás között választhatnak: az egyik típus kizárólag a bibliográfiai forrásokról ad számot, a másik a tájékoztatási segédletekről kíván áttekintést nyújtani, ezért a bibliográfiák mellett az enciklopédiák, biográfiák, adattárak, szótárak címanyagát is tartalmazza. A Szentmihályi János és Vértesy Miklós szerkesztésében most napvilágot látott Útmutató nagyon helyesen az utóbbi megoldást választotta. Ez a felfogás azért is szerencsésebb, mert könyvük valóban hiányt pótol. Eddig ugyanis csak egyetlen egyetemes másodfokú bibliográfiának volt, Gulyás Pál munkája (A bibliográfia kézikönyve), amely azonban tartalmában már meghaladott, és egyébként is csak bibliográfiákat regisztrál.

Nem túlzás azt állítani, hogy az új másodfokú bibliográfia méltó párja a hasonló, klasszikusnak számító külföldi összeállításoknak, például Malclès asszony bibliográfiáinak, Winchell Kalauzának. Különösen Malclès szisztémájával érezhetjük rokonságát.

A szakrendi összeállításban a tételek nagy részénél annotációk találhatók, ezenkívül a fejezetek elejére tömör, rövid bevezetők kerültek. A magyarázó jegyzeteket nemcsak azért kell megemlíteni, mert általuk az Útmutató korszerű módszertani követelményeknek tesz eleget, hanem azért is, mert ezekben az apróbetűs ismertetésekben helyenként értékes művelődéstörténeti adalékokat lehet találni.

Az összeállítás természetesen szelektív, s az anyag súlypontozását ezen felül a kötet tipografizálása is érzékelteti. S itt álljunk meg egy pillanatra. A bibliográfiák sikeres volta nagymértékben múlik azon, hogy a válogatás elvei milyenek, milyen az a mélység, amelyben a bibliográfia anyagát feltárni akarja, s hogyan alakulnak az egyes fejezetek, részek arányai. Teljesen jogos a szerkesztők elképzelése, hogy a magyar tájékoztatási segédletek teljesebben szerepeljenek az útmutatóban, hiszen ezekről összefoglaló forrásunk nincsen. Az egyes tudományok standard szakirodalma bevezető műveinek ismertetésénél azonban „jobb híján” olyan magyar anyag, könyvek, egyetemi jegyzetek is bekerültek a bibliográfiába, amelyeket mellőzni lehetett volna. A regisztrált anyag így tartalmi értékében heterogén, s a használót gyakran csalódás érheti. Ugyanilyen okokból néhány kifejezetten elavult segédkönyv is becsúszott az összeállításba. (Pl. Csuday Jenő könyvecskéje a történelmi helynevek földrajzi fekvésének meghatározására csak a századforduló gimnáziumi tankönyveiben szereplő városneveket veszi fel.) A tartalmi egyneműség hiánya legszembetűnőbb A szellemi munka technikája című fejezetben. Ugyanígy feleslegesnek tűnik a készülő művek problematikájával foglalkozó szakirodalom is, helyettük elég lett volna utalni a folyamatban levő munkálatokra.

A bibliográfia lapozgatása során gyakran találkozunk ismétlődő tételekkel. Szakrendi beosztás esetén természetesen elkerülhetetlen, hogy bizonyos anyag ne kívánkozzék több helyre. Ezt azonban utalásokkal is meg lehetett volna oldani. Hogy az ismétlés milyen mértékű, azt – kellő mutatók hiányában – sajnos nehezen lehet megállapítani, mivel a kötetnek csak tárgymutatója van, noha a szakrendi összeállítás név- és címmutatót is megkívánt volna. A közölt tárgymutató elnevezése egyébként sem egészen találó, hiszen alig több, mint a tartalomjegyzék részletes bontása tárgyi betűrendbe rendezve, s így nem ad mást, mint a fő rendező elv.

A bibliográfia számos érdekes kérdést vet fel. Mindenekelőtt azt, hogy mi a teendő akkor, ha valamely szakterület viszonylag sok egyforma tájékoztató értékű, azonos típusú segédlettel rendelkezik. Terjedelmi korlátok miatt nyilván mindegyik nem vehető fel. Mi a feltétele annak, hogy az ezek közül kiválasztott néhány mű ne keltse az esetlegesség látszatát? Melyek a válogatás szempontjai ilyenkor? (Ld. a dokumentációról szóló fejezetnél.)

A másik probléma az, hogy valamely szakrendszer kiépítésének egységes logikáját szabad-e más metszetben kapott ismeretágak csoportjaival kombinálni? Az összeállításban a Bibliológia Könyvtártudomány fejezet kétségtelenül ezt a kérdést veti fel. A kérdéses fejezetben ugyanis csaknem kizárólag művelődéstörténeti ágazatok kapnak helyet, s jogosan érezzük, hogy az itt szerepeltetett segédleteknek részben a történettudományban, részben az általános bibliográfiák között volna a helyük. Hiszen kétségtelen túlzás például a paleográfiát kiemelni a történeti segédtudományok közül, és ide helyezni. Ha a bibliológia önálló tudomány, akkor miért nem szerepel a II. részben, a szaktudományok között?

Ezek és ehhez hasonló apró hibák úgyszólván elkerülhetetlenek ilyen nagymértékű, hatalmas vállalkozásnál. A szerkesztők valóban példátlanul gondos, körültekintően válogatott anyagú művel ajándékozták meg könyvtárainkat és a kutató szakembereket. Munkájuk kétségtelenül egyedülálló alkotást eredményezett a magyar bibliográfiák között.

Annál inkább érthetetlen számunkra az a hosszas kiadói huzavona, amely a könyv megjelenését megelőzte. Sajnálatos ez azért is, mert a Gondolat hivatalosan is a bibliográfiák gondozója a kiadók között. Ennek a lassúságnak a következménye, hogy az Útmutató anyagát nem tudta kellően naprakészen tartani megjelenése pillanatában, a több éves (!) nyomdai átfutási idő nem kedvezett az összeállításnak.

S ha a kiadó egyszer már elhatározta, hogy a művet megjelenteti, akkor miért adta ki csak 1000 példányban? Így legalább drága, és kevés van belőle?

(1963)

¹ A könyv ismertetése mástól: Kőhalmi Béla: Szentmihályi János-Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi irodalmához. In: Magyar Könyvszemle - Bibliográfiák. Akadémia, Bp.: 1964. nov. 102-103. o. http://epa.oszk.hu/00000/00021/00254/pdf/MKSZ_EPA00021_1964_80_01_093-112.pdf (Letöltés: 2014.08.21.)

Vissza a tartalomjegyzékhez