Adamikné Jászó Anna: Százhúsz éve született Bárczi Géza

Nyomtatási nézet

A múlt század hatvanas éveiben az ELTE-n a magyarosok két csoportra voltak osztva: a jó kétszáz főnyi társaság egyik fele Bárczi Gézához járt, a másik fele Benkő Lorándhoz. Jómagam az utóbbi társaságban hallgattam a nyelvtörténeti előadásokat, Bárczi Gézával csak a nyelvjárásgyűjtéseken, a diákköri konferenciákon beszélhettem, s bírálója volt az osztják nyelv szigvai nyelvjárása igeragozási rendszeréről szóló doktori dolgozatomnak 1970-ben. Azt mondta, hogy derék munka, s nagyon büszke voltam. Tankönyveit azonban olvastam, sőt megtanultam a vizsgákra, számos tanulmányát ismertem, később tanítóképzős tanár koromban olvastattam is tanítványaimmal. Neve fogalom volt. Igen, volt. Nemigen hallottam nevét kiejteni mostanában különféle konferenciákon. Manapság mindenki mással foglalkozik, rendszerint egy amerikai „híresség” elméletét követve. Hajdani tanszéke jelenleg a mai magyar nyelvvel foglalkozik (a nyelvtörténet átkerült a másik, a Benkő-féle tanszékre), de hát Bárczi Géza – bár alapvetően nyelvtörténész volt – behatóan foglalkozott a szinkróniával, azaz a jelenkori nyelvállapottal is: nyelvjárásokkal, a pesti nyelvvel, a nyelvműveléssel, a szép magyar beszéddel. Univerzális volt.

Életéről és munkásságáról hajdani tanítványa, Szathmári István kismonográfiájában olvashatunk (A múlt magyar tudósai sorozat, Akadémiai, 1995). Bárczi Géza 1894-ben született Zomborban (ezért használta később a Bácsmegyei álnevet), és nyolcvanéves korában csillaghegyi lakásában halt meg 1975-ben.

Az akkori gimnázium hihetetlenül nagy műveltséget adott a délvidéki Zomborban is. Bárczi Géza már gimnazista korában megtanulta az eszperantó nyelvet, s ez a szenvedélye haláláig megmaradt; később lefordította eszperantóra Az ember tragédiája néhány színét. Megtanult a gimnáziumban latinul is, németül olyan szinten, hogy képes volt a szakirodalom olvasására. Turkológus akart lenni, s már gimnazista korában tanult törökül is. Szeretettel emlékezik hajdani gimnáziumára, csak azt sajnálta, hogy nem voltak tanárai eléggé szigorúak. (Nem tudom, mit mondana, ha betévedne egy mostani átlagos gimnáziumba.) Mint sok gimnazista fiú, ő is írt verseket. Színes egyéniség volt, egyáltalán nem az a szobatudós lett belőle, ahogy az emberek a nyelvészeket elképzelik.

Magyar–latin–görög szakos hallgatónak iratkozott be a pesti egyetemre, majd az Eötvös Collegiumba, s felvette ráadásul a franciát is. 1914-ben elnyert egy franciaországi ösztöndíjat, de kitört az első világháború, s a franciák internálták az ott lévő magyarokat „a fekete kolostorba” (Noirmoutier), itt együtt raboskodott Kuncz Aladárral, csaknem két és fél évig. (Kuncz Aladár kitűnő regényt írt erről a raboskodásról A fekete kolostor címen.) A Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárására 1917 januárjában átkerült Svájcba, s négy félévet hallgatott a lausanne-i egyetemen. Feleséget is onnan hozott haza (Simonds Renée 1962-ben halt meg). Felkészült romanistaként fejezte be az egyetemet, s csaknem húsz éven át franciát tanított a budapesti egyetem gyakorlóiskolájában (1919–1941). A debreceni egyetem professzora volt 1941 és 1952 között. Az Eötvös Loránd Tudomány egyetem katedráján tanított 1952-től 1970-ig, nyugdíjazásáig. 1939-ben lett az MTA levelező tagja, majd 1947-ben rendes tagja.

Bárczi Géza turkológus akart lenni, de török tanulmányait nem folytathatta francia fogsága miatt. Így előtérbe kerültek francia tanulmányai, s romanista lett: francia nyelvtörténettel foglalkozott, majd leszűkítette kutatását a francia–magyar nyelvi érintkezések tanulmányozására. Ezt a korszakot az Ó-francia hang és alaktan (1933) c. egyetemi tankönyv zárja le. Számos etimológiája jelent meg, ezeket összegezi A magyar nyelv francia jövevényszavai (1938) c. monográfiájában. Ennek a korszaknak a megkoronázása a Magyar Szófejtő Szótár (1941), mely ma is korrekt tájékoztatást nyújt szavaink eredetéről. Reprint kiadása 1994-ben jelent meg a Trezor Kiadó gondozásában. A kiadó igazgatója, Benczik Vilmos (eszperantistaként volt kapcsolatban Bárczival) ekképp zárja előszavát: „A legszebb persze az lenne, ha a Magyar Szófejtő Szótár helyet kaphatna az anyanyelvüket szerető, művelt magyar emberek családi könyvtárában, valahol a Magyar értelmező kéziszótár és az anyanyelvünkről a Trezor Kiadó gondozásában immár második kiadásban megjelent enciklopédikus összefoglaló munka, A magyar nyelv könyve mellett.” (Említsük meg, hogy A magyar nyelv könyvének azóta megjelent hetedik, átdolgozott és bővített kiadása, szerzői sokat támaszkodnak Bárczi kutatásaira.) A Magyar Szófejtő Szótárban kidolgozott szerkesztési alapelvek tovább élnek a későbbi etimológiai szótárakban. Az tény, hogy ilyen szótárakat általában kollektívák készítenek, Bárczi Géza szótára egyszemélyes szerzői mivoltában ritka, kiemelkedő tudományos teljesítmény.

Debrecenben a korán elhunyt nyelvjáráskutató, Csűry Bálint katedráját vette át, s ekkor figyelme a nyelvjárások felé fordult. Később, már Budapesten ezen új érdeklődése két területen kamatozódott: vezette az egyetemi nyelvjárás-gyűjtéseket (ezeket minden évben ma is megszervezi a nyelvtörténeti és nyelvjárástani tanszék); az ötvenes-hatvanas években irányította a nyelvatlasz munkálatait, hatkötetes nyelvatlaszunk világviszonylatban is egyedülálló munka (ezen tevékenységét ma Juhász Dezső folytatja, az ő irányításával készült el az erdélyi nyelvatlasz). Még debreceni professzorsága alatt jelentek meg következő alapvető tankönyvei: Fonetika (1951), A magyar szókincs eredete (1951), ezek alapvető tankönyveink voltak a hatvanas években. Ugyancsak 1951-ben jelent meg nyelvtörténeti összefoglalása, A Tihanyi Apátság Alapítólevele mint nyelvi emlék, erre kapott Kossuth-díjat 1952-ben. (Boldog idők, amikor nyelvészti műre Kossuth-díjat lehetett kapni! De még ábécéskönyvre is!)

Budapesten hangtörténeti munkássága került előtérbe. Magyar hangtörténete 1954-ben, majd kibővítve 1958-ban jelent meg, összegezve, rendszerré formálva az addigi kutatásokat. Sokat foglalkozott képzőink, ragjaink, valamint nyelvemlékeink történetével is. A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése c. posztumusz műve 1982-ben látott napvilágot. Irányítója volt hétkötetes A magyar nyelv értelmező szótára munkálatainak.

A magyar nyelv szinkrón állapota is érdekelte. Még 1932-ben jelent meg A pesti nyelv c. tanulmánya, melyben az argóval is foglalkozik. Jó barátságban volt Kodály Zoltánnal, Bárczi és Kodály együttesen elnökölték az egyetemi szépkiejtési versenyeket. Elsőéves koromban magam is olvastam előttük, s igen csodálkoztam, hogy lemaradtam még a dicséretről is. Akkor tudtam meg, hogy csak az nyerhetett, aki ejtette a zárt ë hangot (embër), s az én tősgyökeres pesti nyelvjárásomból ez hiányzott. Az 1965-ben megrendezett egri szépkiejtési konferencián is szorgalmazták a zárt ë megőrzését, valamint a helyes, normatív beszéd ápolását (Helyes kiejtés, szép magyar beszéd, 1967). Ma a Bárczi Géza Alapítvány folytat reménytelen küzdelmet ennek az ősi hangunknak a megőrzéséért. Sajnos a médiumokban sok a rosszul beszélő riporter és bemondó, mivel a nagy szabadság szellemében tevékenységük nincsen már mikrofonengedélyhez kötve, úgyhogy a legkisebb gond a zárt ë hiánya.

A magyar nyelv életrajza (1963) c. népszerű összefoglalása talán a legismertebb műve, lényegében a magyar nyelv jellemzése (vö. Anyanyelvünk magyarsága, Magyar Nyelvőr 80: 1–14, A magyar nyelv jelleme, Magyar Nyelv 71: 257–268). Általános nyelvészeti, tudománytörténeti munkássága is jelentős.

Nyelvművelésünk c. könyvében (1974) világosan és közérthetően foglalja össze a nyelvművelés irányelveit. A nyelvművelő munkát mindig meghatározza egy cél, s ez nem más, mint a nyelvi eszmény: „A nyelvi eszmény egy olyan magyar nyelv … , mely épen őrzi a maga hagyományos, értékes tulajdonságait, azaz a tömörséget, a képszerűséget, a finom árnyaltságot, a világos szabatosságot és a változatos hangzást, továbbá a rugalmasságot, mely magába foglalja nemcsak a különféle műfajokhoz, hanem a megváltozott igényekhez való simulást, anélkül, hogy szakítania kellene ősi jellemével” (Bárczi 1974: 24). Manapság keményen támadják a nyelvművelést eszmény, azaz etikai mérce nélküli „tudósok”, hihetetlen károkat okozva a közműveltségben és az iskolai nevelésben. Bárczi Géza, valamint a többi nyelvművelő – Lőrincze Lajos, Illyés Gyula – elvi állásfoglalásait tanulságos és hasznos volna feleleveníteni és észben tartani.

Van a magyar nyelvnek jelleme? Mégpedig ősi jelleme? Bárczi Géza így írt erről A magyar nyelv jelleme c. tanulmányában: „A magyar hangrendszer a leggazdagabbak közé tartozik. Magánhangzóinak változatos sorát legföljebb a francia (az orrhangúakkal) meg a török (a veláris i-vel) múlja kissé fölül, de ezekben hiányzik a hosszúak és a rövidek oly jellegzetes szembenállása, mely nyelvünknek egyszersmind értékei közé tartozik, mert jórészt ezen alapul az időmértékes verselés, mely a magyarban éppoly művészi és tökéletes, mint az eredeti klasszikus nyelvekben. A palatálisok vannak kissé többségben, a beszéd a szájüreg elülső részében alakul és színeződik: ez az artikulációt világossá teszi. Az e hang gyakoriságát fogyatékosságnak róják fel, de ez az elburjánzott helytelen ejtés következménye, mely a zárt ë hangot nem különbözteti meg. … A hangzók tisztán artikuláltak, redukált, elmosódott hangok nincsenek. Ezért súlyos hiba a fiataloknál gyakran tapasztalható hadaró beszéd, mely nyelvünknek ezt a jellegzetességét kezdi ki, és sajnos fiatal színészeink beszédében is megfigyelhető. … A magánhangzó-harmónia és -illeszkedés olykor kissé egyhangúvá teheti a nyelvet (főleg hosszú szó esetében), másrészt azonban fontos nyelvépítő és nyelvszínező eszköznek bizonyul a palatális–veláris szembenállás kihasználásával: ez–az, itt–ott, kever–kavar. … Mássalhangzó-rendszerünk a leggazdagabbak közé tartozik, talán a leggazdagabb Európában. E hangjaink túlnyomó részt a szájüreg elülső részében képzettek, s ezzel hozzájárulnak nyelvünknek inkább – túlzás nélkül – palatális jellegéhez. … A magánhangzók és a mássalhangzók eloszlása igen kedvező. Három mássalhangzó találkozása viszonylag ritka, de kettő gyakran kerül egymás mellé (kivéve a szó elején), hogy ezáltal tarkítsa a magánhangzó–mássalhangzók egyhangúan gyöngyöző sorakozását. A találkozó mássalhangzók rendesen kellemes hangzásúak, aránylag ritka a nem éppen szerencsés ck kapcsolat (barack, palack stb.). … a hangsúly eloszlása kellemes ritmust ad, szegényes azonban a hanglejtés, legalábbis a köznyelvben, mert nyelvjárásaink sokkal színesebb lehetőségeket nyújtanak.” Hogy milyen jelleme van a médiumokból áradó beszédnek, döntsék el kedves olvasóim. Természetesen a magyar nyelv jellemzése folytatódik az alaktani, mondattani jelenségekkel.

Bárczi Géza nyelvművelő megállapításai mögött ott van a hatalmas, enciklopédikus tudás: nyelvünk múltjának és jelenének, köznyelvi normájának és nyelvjárásainak ismerete, más, rokon és nem rokon nyelvek tanúsága. Miért is a nyelvműveléssel zárom le megemlékezésemet, amikor ez a tevékenység oldalhajtásnak tűnik a hatalmas fán. Hadd idézzek A magyar nyelv könyvéből, a nyelvművelésről szóló fejezet végéről: „A nyelvtudomány valamikor a homéroszi időkben a nyelvművelésért született, s máig is a nyelvművelés a legfontosabb és leghasznosabb feladata. A nyelvművelés emberművelés, s minden az emberért van.” S ezt jól tudta Bárczi Géza.

Vissza a tartalomjegyzékhez