Kicsák Mónika: Romantikus gyermekkép motívumok Andersen néhány meséjében

Nyomtatási nézet

Honor C. Appleton illusztrációja Andersen A kis gyufaáruslány című meséjéhez ("Grandmother! oh, take me with you!" - Frontispiece); Fairy tales by Hans Christian Andersen. London, Edingburgh, New York: Thomas Nelson and Sons Ltd., 1922. p.2.

(A kép a nyomtatott folyóirat első belső borítóján található.)

Andersen számos történetében ábrázol egyrészt szomorú, tragikus végkifejletű, másrészt boldogságban megélt, kiteljesedő gyermekkort. Az író egzisztenciális kérdésekben képviselt szkepticista (?) látásmódja elgondolkoztató. Milyen okok vezetnek egyes gyermekhősei fizikai megsemmisüléséhez? Mi a célja és funkciója a gyermekhalál ábrázolásával? A mesefigurák által megjelenített gyermeksorsokban, tulajdonságokban Andersen sajátosan egyéni vagy korának, a romantikának a gyermekekről, a gyermekkorról alkotott elképzelései is ötvöződnek? Jelen tanulmányban e felvetésekre keresem a választ az író hat meséjének – A kis hableány; A gyermek a sírban; A kis gyufaáruslány; A piros cipő; A vadhattyúk; A hókirálynő – elemzésével. A kiválasztott történeteket a romantika gyermekkép motívumainak tükrében értelmezem.

A romantika alkotói számára a gyermek a megtestesült jóság, szépség, egyediség szimbólumaként jelenik meg.^[1] Romlatlan világában a felnőtt menedékre lelhet, elmerülhet, újjászülethet, erőt meríthet belőle, tanulhat tőle.^[2] A romantikus gyermekideál a század irodalmi alkotásaiban az „eszményi gyermek”, „angyali gyermek”, „ártatlan gyermek” „isteni gyermek”, „megváltó gyermek” visszatérő motívumaiban válik kibonthatóvá. Épp úgy, mint a hétköznapok valós gyermekéről alkotott impressziók az „esendő gyermek”, „árva gyermek”, „koldus gyermek”, „rosszcsont gyermek”  toposzokban. Ezek a romantikus gyermekkép motívumok mint sűrített cselekménytartalmak, szimbólumként funkcionálnak.

Az „elvágyódó gyermek”– A kis hableány

A kis hableány című történetben az író tündérmese elemekkel gazdagított mítoszt dolgoz fel az „elvágyódó gyermek” sajátosan anderseni motívumának rögzítésével.

A vízi-király hat leánya közül a legkisebbik volt a legszebb és a legérzékenyebb. Csendes, hallgatag, tűnődő kis álmodozó, aki a legjobban vágyakozott a földi élet és halhatatlan lélek után. Halhatatlan lelket azonban csak földi ember iránt érzett beteljesült szerelem által nyerhetett. A szülői intelem nagykorúvá válásáig azonban korlátozta kíváncsiságát. „Majd ha 15 esztendősek lesztek – mondta az öreg királyné –, felmerülhettek a tengerből, kiülhettek egy sziklára, és nézhetitek a holdfényben a nagy hajókat, amelyek elvitorláznak előttetek. Majd akkor láttok erdőket is, városokat is.”^[3] A felnőttkorba történő átlépés idejére utaló 15. életév az írónál a gyermekkor végét jelzi, melyre több meséjében is utal. A tengeren szelíden ringatózó hajó fedélzetén ünnepli a királyfi is a születésnapját. A hajó közelében felmerülő szirén meglátja, és beleszeret. Találkozásuk helyszíne a földi és a vízi világ köztes tere, a tenger felszíne. Nem is lehetne máshol, csak ott, ahol a világok átjárhatóak, ahol a tér és az idő dimenziói megnyílnak.

A mitikus középpontban^[4] létrejövő sorsfordító találkozás eszményi magasságba emeli a két főszereplőt. Az eseményeket egy hirtelen támadt vihar viszi tovább. A lány kimenti fuldokló szerelmét a háborgó hullámokból. Földi élet utáni vágyát szerelmi szenvedélye kirobbanásig feszíti. Emberi lábak megszerzésének reményében lemerül a tenger alvilágát uraló vízi-boszorkányhoz. A varázsitalért egyediségét jellemző csodás hangjával fizet.  A kecses járásúvá vált néma lány nem tudja többé szavakba önteni érzéseit. A királyfi mást vesz feleségül. A frigy a szirén sorsát megpecsételi. A főhősnő lelke levegő leányként vezekel tovább 300 évig, s csak akkor nyeri el a halhatatlanságát, ha gyerekek általi jó cselekedet tanúja lesz.

A térbeli, időbeli elvágyódás, a belső lelki történések cizellált ábrázolása a romantikus életérzés jellemző vonása. A hősnő tiszta érzelmekkel, életkorából fakadó kíváncsisággal, optimizmussal felvértezve indul el a felnőtté válás útján. Szerelme beteljesülésének azonban nem a szokásos társadalmi konvenciók állják útját, hiszen ő is királyi sarj, hanem elvágyódása saját világából. Természetes életközegéből, létezésének eredendő forrásától. Hangja nem csupán kommunikációs eszköze, hanem egyediségének attribútuma. A szenvedélyes szerelem és az emberi életforma iránti vágyakozás rabjává válik. Önazonossága felolvad. Az író a kis szirén tragédiába torkolló sorsának nem társadalmi, hanem alkatában rejlő okait tárja fel. A sorsszerűség anderseni olvasatában az egyén meghatározó szerepet játszik életének formálásában. A „szabad személyiség” eszményét^[5] éltető romantika számára az individuum feladása végzetes következményekkel jár.

A „tanító gyermek” – A gyermek a sírban

A „tanító gyermek” sajátos anderseni képe – A gyermek a sírban című mesében egy anya gyászmunkáján keresztül bontakozik ki. A mese fókuszában a gyermekét gyászoló anya érzései állnak. Az asszony a temetés után pár nappal kimegy fia sírjához, ahol megszólítja a Halál egy fiatal férfi alakjában. Kimondja az asszony legbensőbb kívánságát, hogy újból láthassa gyermekét. Az örömteli találkozást követően a gyermek mesél új életéről, amelyben jól érzi magát, de szeretne már végleg Istenhez térni. „ Úgy szeretnék hozzárepülni, de ha úgy sírsz, mint ahogy most, nem tudok elválni tőled, pedig úgy vágyódom hozzá.”^[6] A gyermek rádöbbenti anyját élő családtagjaival szemben elfelejtett kötelességeire is, mely kilendíti mély gyászából. „– Ezek a nénéim! – szólt a gyermek, anyám, csak nem feledted el őket!”^[7] Elengedi fiát az örökkévalóságba, és visszatér szeretteihez.  Andersen a kisfiút felnőttesen érett látásmóddal  ruházza fel. A gyermek anyja erkölcsi tükrévé, lelki gyógyítójává, vigaszadójává válik. A „szekularizált megváltó”^[8] szimbolikáját megjelenítő anderseni gyermek Istentől eredő bölcsessége, tudása révén megláttatja a létezés értelmét és örömét. „A romantikában – írja Assmann – a gyermek általában az egész emberiség, de különösen a költők számára atyaként jelenik meg. Mintegy »szekularizált megváltó« közvetít ember és Isten, idő és örökkévalóság, élet és halál között.”^[9]

„A koldus gyermek” – A kis gyufaáruslány

A szilveszterkor játszódó történetben egy koldus gyermek fagyhalál előtt átélt vízióinak lírai szemléltetése tárul az olvasó elé. A kislány gyufaárusításból és koldulásból tartja fenn magát. Éhes, és fázik. Gyufaszálait meggyújtva próbál melegedni.

A fellobbanó fények kivetítik vágyait: a melegséget árasztó kályhát, finomságokkal megrakott terített asztalt és egy szépen díszített karácsonyfát. A vízióval az író érzékletesen szemlélteti a felső kozmikus régió^[10] megnyílását. A lehulló csillag fénycsóvája a földi és az égi síkokat köti össze, előre vetítve a közelgő halál baljóslatát. Az utolsó gyufaszál fényében megpillantja halott nagyanyja sugárzó alakját. Az idős hölgy magá- val ragadja szeretett unokáját.

A romantika irodalmában gyakori cselekményelem a gyermekhalál. A gyermekkor a romantikus szerzők számára a makulátlan erkölcsi tisztaságot, teljességet szimbolizálja. Ennek az „édeni állapotnak” az elhagyása vagy elhagyásának fenyegetettsége értelmetlenné, elfogadhatatlanná teszi a gyermek számára a további létezést.^[11]

Andersen gyermekhőseinek halálához a vizsgált meséiben öt tényező vezet. A főhős elvágyódik természetes közegéből, romlatlan világából feladva individuumát, attribútumát, akár a kis hableány. A gyermekszereplő földi életkörülményei, mint a kis gyufa- áruslányé méltatlanok az idealizált gyermeki léthez. A főhős jellembéli hibái, bűnei elvágják a tiszta gyermekkortól, mint Karent A piros cipő történetben. Vagyis a gyermekszereplők megszűnnek további szimbólumként funkcionálni.^[12]

Az „esendő gyermek” – A piros cipő

„Volt egyszer egy kislány, széparcú és takaros, de szegény; nyáron mezítláb járt, télen pedig nagy facipőben, ami pirosra dörzsölte a lába fejét, s ez nagyon fájt. A falu közepén lakott egy öreg vargáné, aki egyszer fogta magát, és ócska piros posztócsíkokból összetákolt, ahogy tudott, egy pár kis cipőt; ormótlan cipő volt, de jó szívvel csinálta. Karennek, a szegény kislánynak szánta. Éppen azon a napon kapta meg és húzta fel először a piros cipőt, amikor az édesanyját temették.”^[13] A mese eseményeit a temetés lendíti tovább, amelynek kapcsán a kislányt megismeri és gondozásába veszi egy idős hölgy. Innentől kezdve sorsa egy ideig pozitív fordulatot vesz. Szép ruhákban jár, megtanul olvasni, varrni. A konfirmációja előtt egy nagy ünnepség alkalmával a városba látogató hercegnő lábán újból megpillantja a piros cipőt. Innentől kezdve éled fel benne a vágy, hogy szert tegyen egy ilyen topánkára. Becsapja a gyengén látó idős hölgyet, és megveteti vele a lábbeliket. A társadalmi konvenciókat és idős gondozója kérését is sorozatosan megszegve továbbra is piros cipőjében jár az istentiszteletre. Haldokló nagyanyját is magára hagyva elmegy a bálba táncolni, hogy megmutathassa cipőit. Az ajándékba kapott lábbeliket egy nap a templom előtt álló katona képében megjelenő ördög démoni hatalommal ruházza fel. A varázslat Karent éjjel-nappal, sötét erdőkön, temetőkön, hegyeken, völgyeken keresztüli táncra kényszeríti. A nyomasztó színhelyekkel Andersen szürrealisztikusan érzékelteti a kislány teljes magányát, kiszolgáltatottságát. Végső soron bűnössége állapotát. Súlyos megpróbáltatásokon megy keresztül.

A bokrok, fák ágai véresre sebzik egész testét. Még a templom előtt álló angyal sem kegyelmez neki: „Táncolj a piros cipődben, amíg fehér és hideg nem leszel, míg csontodra nem szárad a bőröd! Táncolj kaputól, kapuig, s ahol fennhéjázó, büszke gyermekek laknak, kopogtass, hogy hallják, és féljenek tőled.”^[14] Irgalom nélkül bolyong tovább az emberek és az égiek által kirekesztve, míg végül a hóhérhoz ér, s az levágja a lábát. Jelképes mozzanata ez a feloldozásnak. A kislány megszabadul ugyan bűnétől, de a bűn (büszkeség, hiúság) tovább él (mert ez a természete), melyet az író szürrealisztikus elemként ábrázol az önálló életet élő, eltáncoló lábak formájában. Karen mankót kap a hóhértól, jelképesen erkölcsi útmutatást, hogy visszatérjen régi életéhez. A morális bűnbánat által lélekben morálisan újjászülető Karen nem lehet tovább az eredendő gyermeki jóság szimbóluma. Fizikai megsemmisülése ezért elkerülhetetlen. Andersennél a vétségek felnagyítása és aránytalan büntetése elrettentő szándékkal történik.^[15] Karen egyéni erőfeszítések nélkül, a gondviselés kegyelme folytán kerül jó körülmények közé, amit nem becsül. Andersen szemében, aki mindig mindenért megdolgozott, ez megbocsáthatatlan. Angyala ebből a személyes indíttatásból sem kegyelmezhet Karennek, annak ellenére, hogy a keresztény tanítás sarkalatos pontja a kegyelem kérdése is.

„Az eszményi gyermek” – A hókirálynő és A vadhattyúk

A hókirálynő és A vadhattyúk című mesék az emberi ármányt legyőző, önzetlen baráti és testvéri szeretet példázatai, melyek az „eszményi gyermek” képét hordozzák. A hősnők személye maga a megtestesült jóság, alázat, ártatlanság, állhatatosság  és bátorság. Kifogástalan jellemükből táplálkozó morális erejük révén képessé válnak  saját és mások életét is megváltoztatni. Az eszményi hősnők története tündérmesei környezetben bontakozik ki. „A romantikusok fontosabbnak tartották a tündérmesét a realisztikus fikciónál.”^[16] E mesetípus egyik legfontosabb jellemzője a misztikus színhelyek megjelenítése, úgy, mint az erdő, a tenger, a tenger mélye vagy a hegyvidék. A romantika mitikus vonásokkal felruházott gyermekének^[17] rendkívülisége ezeken  a helyszíneken válhat még hangsúlyosabbá, érzékletesebbé. Alakjuk itt emelkedhet mitikus magasságokba.

Andersen gyermekesztétikuma

A szépséget a romantika, a gyermek eltulajdoníthatatlan attribútumának tekinti csakúgy, mint a tisztaságot, a jóságot. Andersen hősei, hősnői jellemüktől függetlenül  a gyermeki, ifjúi szépség megtestesítői. „A tükre azonban azt mondta Karennek: »Nemcsak csinos − szép vagy!«”^[18] − „Álmélkodva nézte a barlang leányát: amióta a világon van, nem látott szebb teremtést.”^[19] − „Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.”^[20]

Az író történeteinek főszereplői fiúk és lányok egyaránt, bár többnyire azért lányok. A XIX. század emberének képzeletében a romantika gyermeke már sokkal inkább nőneműként aposztrofálódik.^[21]

Összegzés

Az elemzett mesékben megjelenő romantikus gyermekkép toposzokat az író színesen árnyalja, és építően gazdagítja az „elvágyódó” és a „szekularizált megváltó” motívumából kibontakozó, „tanító gyermek” sajátos anderseni cselekményelemeivel. Andersen gyermekképe sokrétű, gyermekesztétikum megjelenítése líraian érzékletes. Történeteiben a gyermek a tisztaság, ártatlanság, szépség és egyediség metaforája, szimbolikája. A gyermeki romlatlanság, teljesség megőrzésébe és fenntartásába vetett hite morális meggyőződéséből, romantikus látásmódjából fakad. Ebből kifolyólag, ha szereplői erkölcsi megdicsőülése nem lehetséges, fizikai megsemmisülésük elkerülhetetlenné válik.

Vissza a tartalomjegyzékhez