Kenyó Ildikó: Négyesy László tankönyvírói munkássága

Nyomtatási nézet

Stilisztika-, retorika- és rendszeres magyar nyelvtan tankönyveinek tükrében I.

Négyesy László1 – akinek neve mind a nyelvtudományban, mind az irodalomtudományban jól csengő, ismert névnek számít – nyelvészként kezdte pályafutását,2 elsősorban dialektológiai és nyelvtörténeti kérdésekkel foglalkozott.3 Csak később fordult az irodalomtudomány, azon belül is elsősorban a régi magyar literatúra felé. Sokat foglalkozott nyelvhelyességi kérdésekkel is, egyik alapító tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia nyelvművelő bizottságának.4 Szerepe volt a Magyarosan című folyóirat megindulásában is.

Munkásságának jelentős részét, gerincét az általa írt vagy szerkesztett tankönyvek teszik ki. Tankönyveinek elemzésével, tankönyvírói munkásságának vázolásával megfelelő megvilágításba kerülhet az is, hogy Négyesy László a magyar művelődés- és oktatástörténetben miért foglal el méltán oly kiemelkedő helyet. Jelen írás Négyesy stilisztikáit, retorikáit és rendszeres magyar nyelvtanait igyekszik nagyító alá venni, valamint megmutatni a köztük fellelhető azonosságokat és különbségeket, Négyesy tankönyvírói és tanári munkásságának legfőbb jellemzőit.

A kezdetek

„Eredeti célkitűzéséhez és hajlamához híven”5 az egyetem(ek)6 elvégzése után Négyesy László azonnal megkezdte tanári pályafutását. Helyettes tanárként 1885-ben, az egri katolikus főgimnáziumban, volt középiskolájában állt a katedrára.7 1887-ben az ebben az évben államosított szolnoki főgimnáziumba került, ahol négy évig dolgozott (1887–1891),8 ebből három évet végigtanított, egy évig azonban (1889–1890) a betegsége miatt kényszerült távol maradni a katedrától.9 Ezt követően a budapesti gyakorlógimnáziumban foglalkozott eredményesen a tanárjelöltek képzésével (1891–1911).10 A katedrán töltött évek alatt sok olyan tapasztalatra tett szert, amelyet a tanári működésével szorosan összefüggő tankönyvírói munkásságában is kamatoztathatott.

Az első tankönyve 1886-ban jelent meg.11 Olvasókönyvek, poétikák, rendszeres magyar nyelvtanok, retorikai (illetve szerkesztéstani) és stilisztikai, valamint verstani tankönyvek fedőlapján találkozhatunk Négyesy László nevével – vagy egyedül, vagy társszerzőként, szerkesztőként feltüntetve. A magyar tankönyvírás később is az ő hagyományait követte.12 Logikusan felépített, szép stílusú tankönyvei szoros kapcsolatban álltak azzal a munkássággal, amelyet az Országos Középiskolai Tanáregyesület tagjaként végzett.

Stilisztika

Négyesy László stilisztikai tankönyvei a középiskola negyedik évfolyamos diákjai és tanáraik számára készültek. A könyvek népszerűségét mutatja, hogy 1910-ig nyolc kiadásuk látott napvilágot.13 Az első kiadás részletesebb ismertetése után a többi kötetből csak a legfontosabb változásokat, eltéréseket jelzem, ezáltal próbálok teljesebb képet adni a tankönyvekről, Négyesy tankönyvírói módszereiről.

*

A Stilisztika első kiadásának előszavában Négyesy László könyve megírásának okaként a haladásra való természetes törekvés mellett a stilisztikatanítás tökéletesítését emelte ki.14 Mindez mit is jelent? Hogyan jellemezhető ez a tankönyv? A Stilisztikáról elmondható, hogy olvasókönyv és tankönyv is volt egyszerre: az első kiadás 223 lapjából 162 lapon (körülbelül 60%) szépirodalmi olvasmányok találhatók, a maradék 61 lapon (körülbelül 40%) pedig az elméleti tudnivalókat olvashatjuk. Mindez egy modern pedagógiai elvre utal: a tanulók a gyakorlati és az elméleti tudnivalókat előzetes irodalmi példákon keresztül sajátíthatták el. Neves magyar és nem külföldi alkotók technikáit ismerhették meg és leshették el a prózai olvasmányokból tanáraik és Négyesy útmutatásai alapján. (A változatosság, a szemléletesség, az arányosság napjainkban is fontos tantárgy-pedagógiai elvei érvényesülnek Négyesy tankönyveiben.) Az olvasmányok összeállításának szempontjairól Négyesy a következőképpen fogalmaz:

„Olvasmányaim tervét tartalmi és stilisztikai szempontok határozták meg. Tárgyi tekintetben a concentratio-t a magyar történet és a magyar élet alkotja, a történelemből főleg a magyar lovagkor, Nagy Lajossal, a Toldi-hoz fűződve […]. Az érdekkiegészítés követelményéhez gondoskodtam más tárgykörből; idegen földről az egyetemes történelemből vett olvasmányokról is (az ókort ez az osztály tanulja, v.ö. Periklés). Az utolsó rész jellemképeiben a belső embernek többféle típusát kívántam bemutatni.”15

Négyesy nemcsak saját tárgyára, hanem az adott évfolyam az évi és azt megelőző tanulmányaira is odafigyelt az olvasmányok válogatásakor. (A grammatikai megalapozás, a fokozatosság, a más tudományágakkal való kapcsolatteremtés, a tervszerűség, a célszerűség, a szemléletesség elvei körvonalazódnak Négyesy soraiban.) Mintaként és gyakorlati anyagként is szolgálnak ezek a szépirodalmi munkák. Így folytatja az olvasmányokkal kapcsolatos megjegyzéseit:

„Olvasókönyvem elején a régi meseszövegek czélja gyakorlókönyvül is szolgálni, hogy a fiúk e darabokat mai nyelvre fordítsák, vagy szabadon feldolgozzák az elbeszélésben. […] a fiúk így gyakorlatilag megismerkedhetnek a stílus elemi követelményeivel (…], még pedig koholt példák helyett valóságos tényeken, történeti documentumokon. E mellett a régiség tiszteletére lehet nevelni a tanulót, fejleszteni történeti érzékét, sőt némikép a magyar stílus evolutiójának megismeréséhez nyújtani neki elemeket. […] A mai stílus mintái szintén ott vannak minden műfaj darabjai közt.”16

A munka második, elméleti része kapcsán Négyesy így összegez:

„Az elméleti részben feltűnőbb az újítás, hogy a stilisztikát két részben adom. Az első rész, a nyelvkincs áttekintése, egyik oldalról tárgyalja az anyagot […]; a stílusról szóló rész pedig másik oldalról veszi a tárgyat, a rendszeres összefoglalása és kiegészítése mindama stilisztikai elemeknek, melyek az olvasmányok tárgyalása közben és a nyelvkincs ismertetésénél előkerültek. […] ez lenne az ú. n. összefoglaló ismétlés alapja […]. A mely t. kartársam mégis fölöslegesnek tekinti az első részt, mindenesetre mellőzheti.”17

Az első mondat azt implikálja, hogy a stilisztikatankönyvekben korábban nem különült el az elmélet két részre. Négyesy bizonyára az érthetőség és a szerkezet, a tananyag felépítésének jobbá tételéért változtatott a hagyományokon. A fokozatosság elvét és induktív pedagógiai módszert alkalmazva támaszkodik az előző tanévek ismeretanyagára. Az összefoglalásnak is kiemelkedő jelentőséget tulajdonít, feladatokat jelöl ki az egyes olvasmányok után, ugyanakkor meghagyja a tanári szabadságot is annak tekintetében, hogy miképpen történjen az összefoglalás, a megtanult tananyag elmélyítése. A stilisztikatanítás és -tanulás során Négyesy mindvégig a tervszerűséget hangsúlyozza.

Az első kiadás tananyagában először az írásbeli előadás legegyszerűbb esetei kerülnek terítékre. Az elbeszéléseket (meséket, példákat, anekdotákat, majd valódi és költött történeteket) a leírások, az erkölcsrajzok és a jellemzések követik. A fokozatosság elvének alkalmazását itt is megfigyelhetjük.

Az egyes olvasmányokat szómagyarázatok, jegyzetek követik, ezek az általános tájékoztatás mellett a tankönyv szövegéből kiinduló, önálló ismeretszerzés feltételeit is megteremtik. A A magyarázatokból elsősorban a szerző életére és az adott mű keletkezési körülményeire, valamint az adott korszakra vonatkozóan találunk információkat.

A fokozatos előrehaladás abban is tetten érhető, hogy a tankönyv a régebbi nyelvből is közöl példákat, és időrendben halad a jelenkorig (Négyesy koráig), ezáltal a magyar nyelv és stílus változásait is némiképp szemlélteti. A stílus és a nyelvtan előtérbe állítása miatt Négyesy a jegyzetekben gyakran magyarázza a hangtani, az alaktani és a jelentéstani változásokat, rávilágít a változások lényegére, keresi azok okát, ugyanakkor felhívja a figyelmet a mondattani és a stílusbeli avultságokra is. A könnyebb érthetőség kedvéért gyakran átültet egy-egy kifejezést, mondatot magyarosabb nyelvezetre.

Főként az elbeszélések első részében, például a mesékhez kapcsolódva gyakorlatokat is találunk. (Napjaink tankönyveiben is vannak hasonló feladatok az egyes olvasmányokat követően.) Lássunk erre egy példát! Az oroszlánról és az egérről című Pesti Gábor-mese végén ezt olvashatjuk Feladat címszó alatt:

„
1. Ez a mese átírandó mai nyelvre.
2. Csoportosítandók a szükséges változtatások, u. m. az avultságok, nyelvjárási eltérések, latinosságok, megkülönböztetve az új jelenségeket. (Hol szükséges egy vessző helyett pontot tenni és a kötőszó helyett új mondatot kezdeni.)”18

A leírásokat felvonultató szakaszban a szómagyarázatok és jegyzetek mellett Négyesy segíti a stílus labirintusaiban bolyongó diákokat abban, hogy minél hamarabb megtalálják a kivezető utat. Az egyes írásokat ugyanis maga sorolja be valamilyen nagyobb kategóriába (pl. jellemzés, elbeszélés, leírás), és indokolja is, hogy az adott olvasmány miért a megadott csoportba került. Ugyanitt – kisebb betűfokozattal szedve – összegzi például a leírás legfontosabb jellemzőit (milyennek is kell lennie), és elemzi az előadó stílusát is, mindvégig szem előtt tartva, hogy negyedik osztályos diákok fogják forgatni a tankönyvét.19

A versek közlésekor verstani jegyzeteket is találunk. Négyesy az adott mű kapcsán vagy az időmértékes, vagy a magyaros verselés sajátságait mutatja be, és a vers példáján szemlélteti is azokat (jelöli például az ütemhangsúlyokat stb.). Verstani feladatok is tarkítják a tankönyvet. Petőfi A Tisza című versénél a következőket találjuk:

„
1. Írjuk le a költemény első két versszakát úgy, hogy az ütemek első részét aláhúzzuk.
2. Rakjuk minden szótagra a hosszúság és rövidség jelét.”20

A tankönyv tipográfiailag igen jól tagolt: a főanyag és a kiegészítő anyag jól elkülönül a nagyobb, illetve a kisebb betűfokozatú megjelenítésnek köszönhetően. Az egyes fejezetcímek nagyobb betűméretükkel és félkövér jellegükkel emelkednek ki, a kiemelés eszköze elsősorban a kurziválás és a ritkított sorköz alkalmazása. A meghatározások is világosak, érthetőek, a megtanulandó fogalmak jól elkülönülnek a szövegben.

A tankönyvben megjelenő elméletek nagyjából azonosnak mondhatók a napjainkban tanítottakkal. A szóképeknél például a metaforával, a megszemélyesítéssel, az allegóriával, a metonímiával, a szinekdochéval, a szemléltető alakzatoknál a hasonlattal, a részletezéssel, a körülírással, az utánzással, a szóalakzatoknál a szóismétléssel és a szókihagyással vagy elhallgatással, a kötőszóismétléssel, az inverzióval foglalkozik. Leginkább elnevezésbeli különbségek fedezhetők fel a napjaink stilisztikai terminus technicusai és Négyesy fogalomhasználata között (pl. a „gyöngédítés” kifejezést használja az eufémizmusra).

Ábrák, táblázatok nincsenek a szövegben, az összefoglalások mennyisége kevésnek mondható, és az említett példák ellenére aránylag kevés a tankönyv által kínált gyakorlófeladat.

*

Az 1897-es második kiadás tartalmát, felépítését, pedagógiai és tankönyvírói módszereit tekintve követi az előzőt. Mindössze négy jelentősebb módosulás figyelhető meg. Az olvasmányok nem változnak, az elméleten belül azonban, az első kiadáshoz képest, a magyar versformát és a magyaros prozódiát tárgyaló fejezethez Négyesy hozzácsatolt egy rövid leírást: ebben a rövid és a hosszú szótag, valamint a közös szótag fogalmát magyarázza. Ezenkívül a leggyakoribb görög versformákat bemutató fejezetben nemcsak azok definícióját adja meg, hanem példákkal is szemlélteti egy-egy versszak erejéig. A harmadik módosítás az, hogy a gondolatalakzatoknál csak a felkiáltást említi meg, míg korábban felsorolta ott a megszólítást, a kérdést, a kételkedést, az ellentétet, az elhallgatást, az iróniát stb. A negyedik változás a tartalomjegyzéket érintette. A korábbi kéthasábos és igencsak zsúfolt forma helyett a második kiadásban már egy hasábban olvasható a tartalomjegyzék, amely ilyenformán sokkal szellősebbé és áttekinthetőbbé vált, lényegesen megkönnyítve a tankönyvben való eligazodást.

*

Az elemzéshez szükséges tankönyvpéldányokat főként az Országos Széchényi Könyvtárban és az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum Tankönyvtárában kutattam. A harmadik kiadásnak azonban egy példányára sem leltem rá. A Gulyás Pál által összeállított Négyesy-bibliográfia szerint a Stilisztika harmadik kiadása 1900-ban jelent meg. A negyedik kiadás (1902) ugyanakkor idéz a harmadik kötet előszavából egy rövidke részt. Ebből értesülünk arról, hogy tantervrevízió történt, ennek megfelelően módosítani kellett a második kiadást. Megtudhatjuk, hogy avval a kéréssel fordultak Négyesyhez, hogy toldja meg tankönyvét még több összegzéssel az ismétlések elősegítésére; ő ezt készségesen teljesítette is. Az új tanterv értelmében függelékeket is kellett csatolni a tankönyvhöz.

*

A Stilisztika negyedik kiadása 1902-ben jelent meg. A kötet előszava tájékoztat minket arról, hogy a negyedik kiadás sem maradt változatlan, hiszen a bírálatok hatására Négyesy kénytelen volt kiigazítani bizonyos részeket tankönyvében. Így teljes biztonsággal nem következtethetünk a harmadik kiadásra, a legtöbb esetben csak a feltételezés lehetősége marad meg. A következőkben azt vizsgálom, milyen átalakulási folyamat(ok) ment(ek) végbe a tankönyvön 1897 óta.

A tartalomjegyzék, akárcsak az első két kiadásban, itt is a könyv elején található. Feltűnő azonban, hogy a bevezető rész egy újabb ponttal gazdagodott. Tanulságok címen a bevezetés első öt pontjának összefoglalása olvasható – íme két példa ezekből:

„
Tanulságok:
1. A stílus a nyelvbeli előadás mestersége; különösen pedig az írásbeli előadás mestersége.
2. Az előadás mestersége mindig tökéletesedik; a legműveltebb népeknél legfejlettebb az előadás mestersége.”21

A negyed kiadás előszavának a harmadik kiadásra vonatkozó passzusai alapján joggal feltételezhetjük, hogy ez a kis betoldás már szerepelt a harmadik kiadásban is, hiszen az ott olvasható, „a szorosan vett stilisztikai szakaszok végén tételes alakban összefoglalják a fejtegetések tartalmát”22 kitételnek megfelel. A negyedik kiadásban ez az összegzés akképp folytatódik, hogy minden nagyobb elméleti fejezet végén pontszerűen összefoglaltatik az adott rész lényege. Mindehhez egy érdekesség is társul: a bevezetőben megszakadt kivonat a stílusnemeket tárgyaló fejezet végén folytatódik. Vagyis az utóbbi fejezetnél az összefoglaló pontok nem az egyes, hanem a hatos számmal kezdődnek, és így folytatódnak, egészen az utolsó leckéig.

Az olvasmányok sorában újakat is találunk – például Heltai Gáspár tollából kettő, Péczeli Józseftől egy mesét olvashatunk –, illetve egy-egy alkotás kikerült a jellemzéseket és az erkölcsrajzokat tartalmazó fejezetből (így Theophratos három műve és Vörösmarty Mihály Egy szegény asszony könyve című írása; bekerült azonban Jókai Mór Kulláncs úrfija stb.). Egy új nagy egység is bővítette az eddig is színes repertoárt: ez a Színmű elnevezést viseli, és Kisfaludy Károly Mátyás deákját olvashatjuk benne.

Az elméletben lényegi változtatás nem történt. Csupán a leggyakoribb görög versformákról szóló passzus tartalmaz több információt a megadott versszakokról, verslábakról, verspárokról. Négyesy a Visszapillantás és célkitűzés című szakaszban így ír:

„Az itt előadottak a stílusra és a nyelvre tartoznak. Most már az a feladat következik, hogy az irodalmi művek belső sajátságait tanulmányozzuk. A prózai művekkel foglalkozik a rhetorika, a költői művekkel pedig a poétika.”23

A retorikatankönyvekkel összevetve világossá válik, hogy a tanterv-revideálás részben a szerkesztéstan megszűnését és helyére a retorika beemelését, részben az ügyirati függelékek csatolását eredményezte.24

A harmadik kiadás előszavában (amelyet a negyedik kiadás előszava őriz) olvasható az is, hogy Négyesy ügyirati függelékeket is csatolt tankönyvéhez az új tanterv értelmében. Szerencsére ezt a negyedik kiadás megőrizte, és a gyakorlat változatlanul továbbélt a nyolcadik kiadásig. Az ügyiratminták alatt hivatalos fogalmazványok sablonjait kell értenünk. Ezek segítségével bárki képes volt szerződés (átvételi elismervény), elismervény, nyugta, kötelezvény, térítvény, meghatalmazás, folyamodvány, bizonyítvány írására. Négyesy nemcsak ezek mintáit mutatja be, hanem a lap alján egy-egy mondatban az egyes fogalmak definícióit is megadja:

„Az elismervény bármely gondviselésünkre bízott érték átvételét igazoló ügyirat. Megjelölendő benne az átvett érték vagy tárgy, az átadó és czél, mely végett az átadás történt”.25

Ezeken a formanyomtatvány-mintákon Négyesy László még a bélyeg helyét is bejelölte, a folyamodványnál pedig a helyes címzést is megmutatta. A mindennapi élet gyakorlatában ezek mindenképpen a gyerekek (és akár szüleik és tanáraik) hasznára válhattak.

*

1906-ban jelent meg a Stilisztika ötödik kiadása. Négyesy ennek előszavában szabadkozások közepette tesz említést arról, hogy jelentősebb változások történtek a tankönyvben.”26 Az eddigi négy évhez képest valóban jóval nagyobb mértékben alakult át a stilisztikatankönyv. Az olvasmányok között például találunk több új alkotást is (így Mikszáth Kálmántól A szegedi vár, valamint Eötvös Károlytól a Szilveszter reggelén című írásokat). Az elméleti rész radikális változtatásokon ment keresztül. Az első fejezet az alábbi módon alakult át, bővült tovább:

A változás – mindössze az első fejezet tartalomjegyzékét tanulmányozva is – igencsak szembetűnő. Valójában a legtöbb kategória megszületésekor csupán arról van szó, hogy Négyesy valamely, már meglévő elméleti részt emelte ki vagy dolgozta át (pl. A nyelvkincs és nyelvhasználat fejezet). Vannak azonban újszerűnek nevezhető tárgykörök is, amelyek vagy teljesen új információkat tartalmaznak, vagy a már meglévő elmélet összeollózásával és kiegészítésével váltak az adott témakör főbb csomópontjaivá (mint például A vidékiesség, A régiség, Az idegenszerűség és az Újszerűség).

A második szakasz is bővült egy új alfejezettel, amely A stílus fő követelményei címet viseli: ebben egyrészt új tananyag, másrészt az eddig szereplő tudásanyag szerepel sokkal hangsúlyozottabb formában. Ebben a fejezetben Négyesy a cél szerintiség, a hagyomány és az egyéniség kulcsfogalmaira fekteti a hangsúlyt.

A stílus tulajdonságait taglaló fejezet második pontja a korábbi kiadásokban a hangulatosság kifejezés alatt szerepelt. Négyesy azonban egy új fogalommal váltotta ezt fel – ilyenformán az Elevenség címszó alatt olvashatunk a szemléletességről, a fordulatosságról és a nyelv erejéről.

Korábban A stílus némely tulajdonságai alpontban tanulhattak a diákok az ízlésről és az eredetiségről. Az ötödik kiadásban azonban már mindkettő külön vázlatpontként szerepel a tartalomjegyzékben és a tankönyvben egyaránt. Az előző kiadásban található ügyiratmintákat az ötödik kiadás is őrzi. Afelől nem lehet kétségünk, hogy Négyesyt mindvégig az a szándék vezérelte, hogy minél jobbá és könnyebben tanulhatóvá tegye könyvét, és úgy vélem, átalakításai ehhez nagymértékben járultak hozzá.

Szerkezetileg van még egy szembeötlő változás: a tartalomjegyzék a tankönyv végére került. Érdekes egybeesés, hogy Négyesy az 1905-ben megjelenő Rhetorika harmadik kiadásában is ugyanígy változtatott. A kor tankönyvkiadási, -írási átalakulását is tükröz(het)i e folyamat. Alapvető változás figyelhető meg a helyesírásban is.27 Ez is mutatja Négyesy folyton megújulni képes lényét, maximalizmusát és hozzáértését.

*

A hatodik (1908), hetedik (1909)28 és a nyolcadik kiadás (1910)29 lényegében semmilyen változást nem mutat az ötödikhez képest, így ezeket egy pont alatt tárgyalom. A hatodik kiadás előszavában feltűnik a sorok közt Négyesy folytonos igénye a megújulásra, a javításra, a tanulók érdekeinek szem előtt tartására. Emellett módszertani fogódzót is ad arra nézve, hogy miként lehet a lehető legeredményesebben oktatni a tankönyv által előírt anyagot:

„Az elméleti rész első felét, melynek a címe: »A nyelvkincs és a nyelvhasználat«, tapasztalataim szerint eredményesen el lehet végezni közös iskolai cursiv felolvastatással, itt-ott némi részletezéssel és a tanulók adalékaival bővítve, azután fejezetenként összefoglaltatva. Így nem kíván igen sok időt, s mégis hasznosan telik; a tanulók kedvvel olvassák e jegyzeteket, mely részben ismétlése a nyelvtannak, részben pedig előkészítése a stilisztikának. […] Ennek gyorsabb elvégzése után behatóbban lehet foglalkozni »A stílus« című szakasszal meg a verstannal. De a második szakasz első fejezetei is inkább olvastatásra, mint megtanulásra valók. A megtanulásra szánt anyag össze van foglalva Tudnivalók címmel 6 oldalon 50 pontban. Ez elég rövidre fogott kivonata a stilisztikának.”30

Kezdő tanároknak ez a jó tanács mindenképpen kifejezetten hasznára válhatott, a sokat tapasztalt oktatók esetében pedig Négyesy egy újfajta ismeretelsajátítási utat mutathatott meg. Minden bizonnyal stilisztikaoktatásának legfőbb tapasztalatait is beleszőtte ebbe a pár mondatba.

Az 1908–1910-es évek új kiadásainak olvasmányanyaga némiképpen ismét változott, valamint Négyesy az elméleti részben a mondatszerkezetről szóló rész tananyagát tette jobban áttekinthetővé: az összetett mondat, a mondatok terjedelme és aránya, a szakaszok, az összekötések és a szórend alpontok alatt olvashatjuk azt a tananyagot, amely ugyan a korábbi kiadásokban is szerepelt, ám kevésbé átlátható formában.

A Stilisztika kiadásait vizsgálva elmondható, hogy az idő előrehaladtával a szöveg áttekinthetőbbé, tipográfiailag jobban tagolttá válik. Egyre inkább szerepet kap a kiemelések alkalmazásakor a félkövér betűk használata, a kiegészítő anyag és a főanyag is látványosabban különül el.

A stilisztikatankönyvek bemutatását és elemzését Négyesy egy apró megjegyzésével zárom, amely mint atyai jótanács áll a Stilisztikák bevezetőjében:

„A stílustanulás nem azt jelenti, hogy mindenki, aki stilisztikát tanul, jeles stiliszta lesz. Egyik többre megy, másik kevesebbre, hiszen az élőszóban is különbség van emberek közt, egyik kellemesebben tud beszélni, mint a másik; de annál mindesetre jobb stiliszta lesz, mint a minő tanulás nélkül lett volna.”31

Vissza a tartalomjegyzékhez