Gelányi Kata: Ne bántsátok a feketerigót!

Nyomtatási nézet

Két nevelődési regény margójára

Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című könyve mára már klasszikussá vált. Számos neves irodalmi díjat nyert el – többek között egy Pulitzer-díjat –, több mint 40 nyelvre fordították le, nagy sikerű filmes adaptáció készült belőle, Gregory Peck szereplésével. Olvasók milliói ismerik és szeretik a Finch család történetét, melyet a főhős kislány, Fürkész mesél hosszú évek távlatából. A történet a családfő, Atticus Finch küzdelméről szól a bíróságon, ahol a helyi lincshangulat ellenére kiáll egy ártatlan fekete, Tom Robinson védelmében. Mr. Finch a regény során nemcsak két gyermekének, Fürkésznek és Jemnek, hanem magának az olvasónak is leckét ad emberségből. Lee klasszikusából egyebek mellett megtanulhatjuk, miért is olyan súlyos bűn megölni egy feketerigót.

Egyelőre nem klasszikusként számon tartott, de nagy népszerűségnek örvend Markus Zusak A könyvtolvaj című regénye is, melyet szintén több irodalmi díjjal jutalmaztak (Publishers Weekly Best Children's Book of the Year, Commonwealth Writers' Prize for Best Book, Book Sense Book of the Year Award for Children's Literature), illetve szintén készült filmes adaptáció belőle, Geoffrey Rush főszereplésével.

A regény főhőse Liesel Memminger, a történet elején egy nincstelen kislány, aki még olvasni sem tud. Nevelőszülőkhöz kerül, ahol nevelőapja, Hans Hubermann megtanítja olvasni, ami gyorsan a kislány szenvedélyévé válik. A történet a második világháborús német hátországról mesél nekünk, egyszerű emberekről, akik megpróbálnak életben maradni és közben emberségüket is megőrizni. Zusak rendkívül találó módon magát a Halált tette meg története mesélőjévé, rögtön a mű elején figyelmeztetve az olvasót, arra, ami minden ember számára elkerülhetetlen.

„Egy apró kis tény. Meg fogsz halni.”[1]

Legfrissebb elismerésként, a 2018-as Great American Readen mindkét regény előkelő helyezést ért el. Lee műve óriási előnnyel az Egyesült Államok legkedveltebb regénye lett az olvasók szerint, Zusak a szintén előkelő 14. helyet szerezte meg.[2] Az olvasóközönség és a kritikusok egyaránt szeretik mindkét írást. Vajon, mi lehet a titok nyitja?

Mindkét mű fejlődésregény. Sokan tekintik Christoph Martin Wieland Geschichte des Agathon című, 1766/67-ben megjelent művét az első igazi fejlődésregénynek.[3] A regényfajta népszerűsége rohamosan nőtt a 19. században, hála többek között Charles Dickens munkásságának. A 20. és 21. században sem csökken a regény népszerűsége, és utat talált magának a fejlett országok tanterveibe is. Számos kötelező olvasmány fejlődésregény, ami a műtípus sajátosságainak is köszönhető. A fejlődésregények elején a főhős csupán gyermek vagy igen fiatal, az ő morális és szellemi érését, alakulását követik a művek. Majdnem minden regényben változnak a szereplők, de a fejlődésregények elsődleges célja ennek a folyamatnak az ábrázolása, illetve valamilyen tanítás átadása. A fejlődésregények cselekménye általában hosszabb időt, több évet is felölel, így gyakran történelmi/társadalmi regényként is megállják a helyüket, így van ez a Ne bántsátok a feketerigót! és A könyvtolvaj esetében is.

A Papírlapok, deszkaszálak című tanulmánykötet a következő pontokba szedi a fejlődésregényre jellemző cselekményelemeket:

Létező csoport veszélyhelyzetbe kerül.

Belső veszélyeztetettség. A közösség széthullik. Szülők pusztulása, a főhős egyedül marad.

Egy Mester megjelenése. Megkezdődik a főhős tanítása.

A tanítvány Mesterével egy szintre kerül.

A Mester föláldozza magát tanítványa érdekében.

Végső összecsapás. A Tanítvány bosszúja a Mesterért, a főellenség legyőzése. A Főhős életben marad, és népe legtiszteltebb tagja lesz.[4]

Jelen munkámban is ezen logika alapján fogom felvázolni a két könyv cselekményét.

Belső veszélyeztetettség. A közösség széthullik. Szülők pusztulása, a főhős egyedül marad.

A Ne bántsátok a feketerigót! esetében rendkívül fontos, hogy az eseményeket a történelmi háttér kontextusában helyezzük el. A csoport veszélybe kerülésének oka ugyanis ebben gyökeredzik. A regény cselekményének idejéhez pontos dátumot nem kapunk, azonban rögtön az első fejezetben egy sokatmondó idézettel találkozunk.

„Egyesek számára mégis a bizonytalan optimizmus időszaka volt ez, hiszen Roosevelt elnök nemrégiben közölte velünk, hogy az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem."[1]

Franklin Delano Roosevelt, az USA 32. elnöke, az egyik legismertebb az elnökök sorában, az ő híres beiktatási beszédében, a félelemről mondottakra történik utalás. Az elnöki beiktatás 1933. március 4-én zajlott le, a könyv cselekménye pedig nyáron kezdődik, így feltételezhetjük, hogy 1933 nyarán járunk. A történet tehát a nagy gazdasági világválság alatt játszódik, ami erősen hatással van szereplőink életére. A szegény gyerekek néhány ruhája zsákvászonból készült, cipő nélkül jelennek meg az iskolában, illetve nem kapnak eleget enni. Atticus Finch, a helyi ügyvéd és a főszereplő édesapja gyakran nem kap pénzt a munkájáért, ügyfelei terményben fizetnek neki; dióval, tűzifával, káposztával.

A történet helyszíne Maycomb egy déli kisváros.

„Maycomb régi város volt, és amikor én megismertem, nem csupán régi, de egyben elnyűtt településnek is számított. Esős időben az utcák vörös latyakká váltak, a járdát felverte a gaz, a bíróság épületének sarka megrogyott."[2]

A város leírásnak második mondata megidézi az Elfújta a szél című regény Tarája leírásának második mondatát.[3]

A téglavörös, agyagos földön kívül a déli hangulatra és múltra történő utalás sok helyen megtalálható a könyvben. A városban még él egy konföderációs veterán, több olyan személy, aki valamelyik konföderációs tábornokról kapta a nevét, illetve még vannak családi kincsként őrzött konföderációs fegyverek. Az iskolában élőképes előadást tartanak a város múltjáról és a jelenéről, s még mindig emlegetik a polgárháborút. A város múltja a narrátor számára is jelentős, egyrészt mert fontosnak tartja, hogy az olvasó is tudjon a történetekről, amelyek szervesen nem kapcsolódónak a jelenbeli eseményekhez, ugyanakkor betekintést engednek a helybeliek gondolkodásmódjába. A narrátor elmeséli, hogyan alapították meg a várost, mesél az első Finch-ről, aki letelepedett az új világban és több rövid anekdotát felidéz, ami a városhoz kapcsolódik. Maycomb öregnek számít már a narrátor gyerekkorában is, és ennek mindenki tudatában is van, a városbeliek számára rendkívül fontos a múlt, s hajlamosak ez alapján megítélni a lakosokat.

„Korábban az volt a benyomáson, hogy azok számítanak Tiszteletre Méltó Embereknek, akik a lehető legtöbbet hozzák ki a képességeikből, de Alexandra néni azon a – jóllehet csak közvetett módon a tudomásunkra hozott – véleményen volt, hogy minél régebben telepedett le egy család az adott földdarabon, annál bizonyosabb, hogy Tiszteletre Méltó Emberek a tagjai."[4]

„Bár Maycomban valóban létezett egyfajta kasztrendszer, én a következőképpen láttam a helyzetet: a hosszú éveken keresztül egymás mellett élő emberek adott generációját alkotó idősebb polgárok a végletekig ismerték egymást, így készpénznek vettek bizonyos viselkedési mintákat, jellemhibákat, sőt gesztusokat is, amelyek minden nemzedékben megismétlődtek és egyre kifinomultabbá váltak. Az olyan szólások, mint hogy 'a Crawfordok folyton mások dolgaiba ütik az orrukat', 'a Delafieldek nincsenek jó viszonyban az igazsággal', 'a Bufordok mind furcsán járnak' tehát egyszerűen a mindennapi élet útmutatóiul szolgáltak: jobb, ha az ember csak azután fogad el csekket egy Delafieldtől, miután diszkréten felhívta a bankot; Miss Maudie Atkinson válla azért görnyedt, mert ő is Buford lány; és nincs abban semmi különös, hogy Mrs. Grace Merriweather gint kortyolgat a Pinkham-féle orvosságosüvegekből, hiszen már az édesanyja is ezt tette."[5]

Másik példa amikor Fürkész, a főszereplő kislány szeretné áthívni egy osztálytársát játszani, azonban ez heves ellenkezésbe ütközik nagynénje részéről. Fürkész igyekszik meggyőzni a nagynénjét, de nem jár sikerrel, végül egyszerűen rákérdez arra, hogy mi az oka a tilalomnak. Alexandra néni válasz a következő:

„Megmondom én neked, miért. Azért, mert Walter Cunningham alantas személy, azért nem játszhatsz vele." [6]

Fontos megjegyezni, hogy Walter Cunningham nem azért „alantas" személy, mert valamit vétett, hazudott, verekedett vagy lopott volna. Még csak nem is elhanyagolt a megjelenése. Alexandra néni megmagyarázza azt is, a beszélgetés elején, hogy Walter, azért rosszabb náluk, mert Cunninghamnek született.

„Az az igazság, hogy Walter Cunninghamet hiába súrolnád addig, míg ragyog a tisztaságtól, hiába adnál rá új cipőt és rendes ruhát, akkor sem lenne soha olyan, mint Jem. Ráadásul komoly iszákos hajlam is mutatkozik a családjukban; a Finch lányok nem foglalkoznak ilyen személyekkel." [7]

A megkülönböztetés nemcsak a családban van jelen, beszivárgott a mindennapokba, és az egészen kicsi gyerekek számára is egyértelmű, hogy bizonyos családok tagjaitól mit lehet elvárni és mit nem. Az idegenek számára ez természetesen nem egyértelmű, tökéletesen illusztrálja a helyzetet, amikor Maycombba új tanító érkezik, és pénzt akar adni Walter Cunninghamnek, aki ezt nem hajlandó elfogadni. Miss Caroline, a tanító nem érti, erre a helyzetet a főhős azzal magyarázza meg neki, hogy ő „Walter Cunningham".

Később, amikor az egyik gyerek az óra közepén úgy dönt, hogy hazamegy, a tanítónő hasonló magyarázatot kap.

„
– Amúgy is má' menni akartam: erre az évre letudtam a magamét.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Miss Caroline értetlenül.
– Burris az Ewell családhoz tartozik – válaszolt helyette az osztály egy idősebb

tagja." [8]

Az osztály számára teljesen egyértelmű, hogy Walternek azért nincs uzsonnája és nem fogadhat el pénzt sem ételre, mert Cunningham nem tudná visszaadni azt. Ahogy az is teljesen egyértelmű, hogy egy Ewell-gyerek nem fog az iskolában maradni, és csak az első tanítási napon fog megjelenni. Már a nevek meghatározzák, hogy a környezet milyen viselkedést vár el egy személytől, és már a puszta nevek elegendő magyarázatul szolgálnak. Egy kívülállónak, mint Miss Caroline ez a beskatulyázás érthetetlen. Még erősebben jelen van az előítélet a különböző rasszok között. A feketéknek és a fehéreknek külön temploma van, a középületekben külön fenntartott ülőhelyek vannak a számukra, különféle munkakörökben dolgozhatnak csak. Bár a törvényi akadálya nincs a házasságuknak, de a közvélemény nem tartja azt elfogadhatónak. Dolphus Raymond a megyehatár szélén él, nagy földbirtok tulajdonosa és jó nevű, vagyonos családból származik, mégis egy fekete nőtt vett el. Ez a közösség számára elfogadhatatlan és érthetetlen, ezért Mr. Raymond sajátos módon oldotta fel a feszültséget;

„– Igyekszem okot adni a nemtetszésükre; tudjátok, az embereknek segít, ha bele tudnak kapaszkodni valamilyen okba. Ha nagy ritkán bejövök a városba, elég, ha tántorgok kicsit, meg papírzacskóból iszom, és máris azt mondhatják rólam, hogy Dolphus Raymond nem képes szabadulni a whiskey rabságából, nem csoda, ha úgy él, ahogy él."[9]

A kisváros múltját és jelenét egyaránt átszövi a rasszizmus és az előítéletesség. A helyzetet tovább rontja a válság által gerjesztett nyomor. Ebben a feszült környezetben történik meg a baj, amikor egy néger férfit, Tom Robinsont, Bob Ewell azzal vádolja meg, hogy összeverte lányát, Mayella Ewellt és megpróbálta megerőszakolni. A főhős és családja akkor lesz személyesen is érintett, amikor a családfő úgy dönt, hogy elfogadja a helyi bíró felkérését, és vállalja a tárgyaláson a védelem szerepét.

Tom Robinson ügye sok hasonlóságot mutat a Scottboro fiúk hírhedt esetével. Akárcsak a regényben, a tárgyalás is Alabama államban történt, a nagy gazdasági világválság idején. Kilenc tizenhárom és tizenkilenc év közötti fiút és fiatalembert állítottak törvényszék elé nemi erőszak vádjával. Az orvos szakértő azt állította, hogy nem történt nemi erőszak, mégis bűnösnek ítélték meg a vádlottakat, majd az esetet több újratárgyalás követte. Az eset a mai napig az amerikai lakosok köztudatában él, több filmet, dokumentumfilmet, zeneszámot és könyvet ihletett. Állítólag maga Harper Lee is innen vette Tom Robinson tárgyalásának ötletét.[10]

A könyvtolvaj esetén szintén a történelmi helyzet – Hitler hatalomra jutása – hordja magában a veszélyt, a konfliktust. Ezért keres új otthont édesanyja a főszereplő, Liesel és öccse, Werner számára. A történet elején csupán sejthető, de később ki is derül, hogy nyomós oka vannak annak, hogy Frau Memminger miért kénytelen nevelőszülőkre bízni gyermekeit. Az asszony valószínűleg meghal, miután Lieselt a Hubermann házaspár gondjaira bízza, mivel nem válaszol a neki küldött levelekre, illetve a házaspár előre tudja, hogy nem is fog. Semmilyen más módon nem is lép kapcsolatba gyermekével a mű során, annak ellenére, hogy Liesel mély ragaszkodása azt sejteti, hogy szerető édesanya volt. Markus Zusak a regény folyamán nem ad biztos magyarázatot arra, hogy mi történt a Memminger szülőkkel. Útmutatásul mindössze Liesel töredékes emlékei szolgálnak, és egy szó, aminek nem érti a jelentését, de félelmet kelt benne: kommunista. A legvalószínűbb magyarázat Herr és Frau Memminger pusztulására, hogy az apa kommunista volt, és ezért koncentrációs táborba vitték, vagy pedig azonnal kivégezték. Az édesanya valószínűleg hasonló sorsa jutott, vagy pedig a családfő elvesztésével nem tudta előteremteni a megélhetéshez szükséges pénzt, ezért lemondott gyermekeiről. A főhős, Liesel Memminger szülei valószínűleg a náci diktatúrának estek áldozatul. Hiszen Hitler hatalomra jutása után nem sokkal, már 1933-ban elkezdték kiépíteni koncentrációs táborok láncolatát. 1933 júliusának végére közel 27.000 személy került koncepciós tárgyalás, vagy akár anélkül koncentrációs táborba, ahol kegyetlen körülmények között ingyenmunkára kényszerítették. Ezeknek az embereknek mindössze eltérő politikai nézetük volt a bűnük. Demokraták, liberálisok és kommunisták egyaránt áldozatul estek a politikai tisztogatásnak. 1933 és 1939 között, a második világháború előtt, már több tízezer német állampolgár raboskodott koncentrációs táborokban.[11]

Mivel Liesel édesapja elvesztésekor túl fiatal ahhoz, hogy megértse az eseményeket, ezért biztosat nem tudhatunk. A regény elején Frau Hubermann és két gyermeke, Liesel és Werner úton vannak Münchenbe, amikor megtörténik a tragédia. Az eleve komor kezdést – melyet maga a Halál mesél el – súlyosbítja, hogy az utazás közben az alultáplált és betegeskedő kisfiú, a hideg vonaton életét veszti. Így a kilenc éves Liesel a regény elején teljesen egyedül marad, elszakad összes családtagjától és egy számára új, idegen környezetben találja magát.

Egy Mester megjelenése, megkezdődik a főhős tanítása

Harper Lee nem titkoltan édesapjáról mintázta Atticus Finch alakját. A regénybeli figura egy apró déli kisvárosban, Maycomban élő özvegy férfi, aki egy házvezetőnő, Calpurnia segítségével neveli két gyermekét. Mérsékelt, visszahúzódó életet él, fia egy alkalommal fel is rója neki, hogy semmi olyat nem tesz, amit a többi apuka: nem dohányzik, nem iszik, nem vadászik, nem vezet targoncát sem, csak olvas. Foglalkozását tekintve ügyvéd, a város lakói körében általános megbecsülésnek örvend.

Atticus Finch a mai napig csodálatra készteti az olvasókat, a karakter népszerűsége töretlen. Barack Obama a búcsúbeszédében Atticus Finchet idézte.[12] Emily Langer így ír a The Washington Post honlapján a Harper Lee emlékcikkében Atticus Finch-ről:

„Atticust különösen nagy szeretet övezi, az ideális apa, az ideális férfi még egy mélységesen hibás közösségben is, mely a bölcsességével akár meg is váltathat."[13]

Nem véletlen az olvasók szeretete, Atticus Finch szerető és aktív apafiguraként jelenik meg a könyvben, aki gyermekei fizikai, érzelmi és szellemi szükségleteiről is gondoskodik. Aktívan foglalkozik gyermekeivel, lányával, minden este együtt olvasnak fel az újságból, ezért is tanul meg Fürkész olvasni, még mielőtt iskolába kerülne. Bár az ötvenhez közeledve már nem tud, olyan aktívan játszani a gyerekeivel, ahogy a fiatalabb apukák – amit fia, Jem, nehezményez is – de sosem fáradt a focilabda passzolgatásához.

Atticus Finch nevelési repertoárjában egyaránt megjelennek direkt és indirekt nevelési módszerek. A direkt módszereknél rendkívül fontos kiemelni, hogy Mr. Finch sokat beszélget a gyermekeivel, és arra biztatja őket, hogy ha valamit nem értenek, vagy bizonytalanok, nyugodtan forduljanak hozzá akár kényes témákkal kapcsolatban is. Mr. Finch a következő tanácsokat adja öccsének, miután megtudja, hogy a férfi nem tudja, hogyan is feleljen, Fürkész egy kényes kérdésére;

„– Az ég szerelmére, Jack! Ha egy gyerek kérdez tőled valamit, mindig felelj neki, de ne csinálj nagy felhajtást az ügyből."[14]

A sok beszélgetés meglátszik a gyerekek kommunikációs készségén és a konfliktuskezelési módszereiken is. Fürkész a következőképpen panaszkodik nagybátyjának, aki szerinte igazságtalanul járt el vele szemben, amikor vitába keveredett unokatestvérével:

„– Hát először is, esélyt sem adtál arra, hogy elmondjam, szerintem mi, hogyan történt, csak egyből nekem estél. Amikor Jemmel veszekszünk, Atticus sose csinál olyat, hogy csak Jemet hallgatja meg, mindig velem is elmondatja a dolgot."[15]

A beszélgetés mellett Atticus Finch gyakran alkalmaz direkt utasításokat, ezekben az esetekben tekintélyelvűség jelenik meg, az édesapa nem ad konkrét magyarázatot. Az utasítások többnyire alapvető udvariassági formákra vonatkoznak például;

„– Nem készíthetsz csak úgy karikatúrát a szomszédjainkról."[16]

Atticus utasításai embertársaink alapvető tiszteletére vonatkoznak. Fürkész és Jem nem figurázhatja ki a szomszédokat egy színdarabban, mindig kedvesnek kell lenniük az utcában lakó goromba, idős asszonnyal, és amire a fenti idézet vonatkozik, nem építhetnek hóembert, ami kísértetiesen hasonlít az egyik szomszédra. A Finch gyerekek követik édesapjuk szabályait, tisztelik és szeretik, ezért az ő véleményét tartják mérvadónak.

„Roppant nemesnek és fennköltnek éreztem magam, amiért nem feledkeztem meg apám intelméről (...)"[17]

Indirekt módszerrel, tapasztaltatással tanítja meg Jemet az értékes tárgyak utáni vágyakozás hátrányaira, amikor rábíz egy családi örökséget, egy régi zsebórát. Jem azzal a kikötéssel kapja meg, hogy nála lehet az óra mindaddig, amíg nem tesz kárt benne. Ez erősen megköti a fiú kezét, ki kell maradnia a játékokból, és még sétálni is csak óvatosan mer vele, nehogy a zsebóra megsérüljön. Végül önként visszaadja édesapjának.

Az indirekt módszerek terén Mr. Finch leggyakrabban használt módszere a példamutatás. A szabályokat, melyeket kiszab a gyermekeinek, ő maga is követi, sosem vár el olyat, amire ő maga ne lenne képes. Fürkész lelkére köti, hogy ne verekedjen, és amikor egy helyi lakos verekedésre próbálja provokálni, és arcon köpi, Atticus Finch is megőrzi a hidegvérét. Elvárja gyermekeitől, hogy udvariasak legyek Mrs. Dubose-zal, és amikor az idős asszony őt is becsmérelni kezdi, épp olyan udvariasan válaszol, mintha semmi sértő nem hangzott volna el. A városban és a szűk családi körben is ugyanolyan következetes embernek ismerik a férfit.

„Most viszont, hogy már róla beszélek, hadd jelentsem ki, hogy Atticus Finch pontosan ugyanúgy viselkedik az otthonában, mint a nyilvánosság előtt."[18]

Hans Hubermann – a másik regényben – jóval esendőbb, mint Atticus Finch. Összehasonlításuk első ránézésre különös ötletnek tűnhet. Markus Zusak regényében többször érzékelteti és ki is jelenti, hogy Hans nem különösebben művelt vagy okos, csupán egy egyszerű ember. München egy szegényebb részén, Molchingban él egy apró házban feleségével, foglalkozását tekintve szobafestő. Felesége állítása szerint az általános iskola negyedik osztálya után kimaradt. Dohányzik – bár érdemes megjegyezni, hogy nagyobb jó érdekében képes lemondani szenvedélyéről –, ám amikor összecsapnak feje fölött a hullámok, az alkoholban keres kapaszkodót. A regény során önnön hibája miatt veszíti el a munkáját, és sodorja életveszélyes helyzetbe védencét. Sem a gyerekek, sem a felnőttek körében nem övezi különösebb tisztelet, az egyetlen személy, aki felnéz rá, nevelt lánya, Liesel Memminger. Liesel már első találkozásukkor bizalmat érez Hans iránt.

„(...) Liesel észrevette, milyen fura szeme van a nevelőapjának. Csupa kedvesség és csupa ezüst. Mint a puha, olvadó ezüst. Liesel, amikor meglátta azokat a szemeket, tudta, hogy Hans Hubermann értékes ember."[19]

Később megérzése beigazolódik, Herr Hubermannról kiderül, hogy valóban értékes ember. Nagyszerű nevelőapa, és jólelkű, erős lelkiismerettel bíró férfi. Markus Zusak egy 2016-os interjúban azt nyilatkozta, hogy Hans Hubermannhoz hasonlóan igyekszik nevelni saját gyermekeit. Nem csoda, Hans szinte mintaszülőként jelenik meg, és képes sajátjaként szeretni egy számára idegen és rengeteg problémával küszködő gyermeket. Liesel, az őt rövid időn belül ért veszteségek hatására, nehezen illeszkedik be. Alig beszél, nem hajlandó fürödni (két héttel a megérkezése után fürdik meg először), az iskolában verekedésekbe keveredik, és éjjel rémálmok kínozzák. A problémákat tovább súlyosbítja, hogy kiderül, komoly lemaradásban van az iskolai tanulmányok terén, még olvasni sem tud. Az iskola ezt azzal próbálja megoldani, hogy alacsonyabb osztályba helyezik a lányt, ami csak tovább fokozza a problémákat, és a többi gyerek számára újabb támadási felületet ad. Liesel egyre jobban gyűlöli az iskolát, mivel nehezen tanul, illetve megalázónak érzi, hogy nála sokkal fiatalabb gyerekek között kell töltenie a napját.

Figyelemre méltó a türelem és odafigyelés, amivel Hans Hubermann igyekszik orvosolni a problémákat. Nevelési elvei szöges ellentétben állnak a bár jó szándékú, de erélyes és gyakran erőszakos Rosa Hubermann módszereivel. Frau Hubermann világos, de szigorú szabályokat fektet le Liesel számára, és abban az esetben, ha a lány nem akar, vagy nem tud ezeknek megfelelni, fizikai büntetés következik. Ezzel ellentétben Herr Hubermann végtelenül türelmes és figyelmes, ez éppen az, amire a kilencéves kislánynak szüksége van. Liesel már első látásra jó véleménnyel van nevelőapjáról, véleménye tovább szilárdul, amikor rájön, hogy Hansra lehet számítani. Már első alkalommal felkeresi éjjel, amikor a lány rémálmaiból sikoltozva ébred fel.

„Minden éjszaka bejött, és ott ült mellette. Az első pár éjszakán egyszerűen csak ott volt vele – egy idegen, hogy elkergesse a magányát. Aztán már suttogott is: – Csssss, itt vagyok, minden rendben. – Három hét múlva már átölelte. Gyorsan gyűlt a bizalom, főleg a férfi kedvességének brutális erejétől, az ottlététől. A kislány kezdettől fogva tudta, hogy mindig meg fog jelenni a sikítása közepén, és nem megy el."[20]

Herr Hubermann az, aki az iskolai tanárnőt leszámítva először fedezi fel, hogy Liesel nem tud olvasni. Bár ő maga nem jeleskedik benne, és különösebben nem is szeret olvasni, saját maga tanítja meg a lányt a betűkre. Liesel Memminger rémálmai szép lassan elmúlnak, ahogy nevelőapjával az éjjeli órákat az olvasás gyakorlására kezdik el fordítani.

„Az az igazság – vallotta be a Papa azonnal –, hogy én magam se tudok olyan jól olvasni.

De nem számított, hogy lassan olvasott. Még talán segített is, hogy az olvasási ritmusa lassúbb volt az átlagosnál. Így nem idegeskedett annyit, amikor a kislánynak olyan nehezen mentek a fejébe a betűk."[21]

Herr Hubermannak hála, Liesel a korának megfelelő osztályba kerülhet, és ami még fontosabb, igazi szenvedéllyé válik számára az olvasás. Hans Hubermann folyamatosan biztatja a regény folyamán az olvasásra. Még saját szenvedélyéről, a dohányzásról is képes lemondani, amikor használt könyvekre cseréli cigarettáit a helyi piacon. Későbbiekben Hans lesz az, aki bátorítja Lieselt az írásra, és a légiriadók alkalmával a hangos olvasásra az óvóhelyen.

Akárcsak Mr. Finch példával jár elő nevelt lánya előtt. A bombázások kezdetével Hans ismét kap megbízatásokat, mint festő, ugyanis sokan szeretnék ablakaikat feketére mázoltatni. A legszegényebbek azonban ezt nem engedhetik meg maguknak. Hans minden megbízást elfogad, még ha nem is kap érte rendes fizetést. Uzsonnáért, kevés élelemért, vagy akár egy fél szál cigarettáért is vállalja a munkát. Liesel elkíséri és segíti munkája során. Később a lány élete legboldogabb időszakaként emlékszik vissza erre a periódusra.

Hans Hubermann jóval gyakrabban használ indirekt, mint direkt nevelési módszereket. A regényben mindössze néhány példa van arra, amikor konkrét utasítást ad Lieselnek, ezeknek a célja mindig a kislány biztonságának megőrzése. Ilyen eset például, mikor a kislány számára is fény derül arra, hogy mi történhetett szüleivel. Egy nyilvános könyvégetés alkalmával a szónok használja a „kommunista" kifejezést, ami emlékeket ébreszt a lányban, fejében lassan összerakja, hogy mi vezethetett családja pusztulásához. Amikor nevelőapjánál rákérdez, hogy Hitler volt-e az, aki eltüntette a szüleit, és Herr Hubermann bólint, Liesel dührohamban tör ki, és szidni kezdi a Führert. Válaszként nevelőapja a könyvben először és egyben utoljára is kezet emel rá, és gorombán megtiltja, hogy még egyszer ilyet mondjon. Az eset sokként hat a kislányra, ahhoz hozzászokott, hogy az iskolában a tanító vagy nevelőanyja megüti, ha rosszat tesz, de nevelőapjától ez a viselkedés teljesen szokatlan. Végül Herr Hubermann pontosítja az utasítást.

„– Mondhatod ezt a házunkban – komoran nézte Liesel arcát. – De soha nem mondhatod az utcán, az iskolában, a BDM-ben, soha! – A kislány előtt állt, aztán felemelte a karjánál fogva. Megrázta. – Hallod?"[22]

Hans Hubermann nem ostoba, tisztában van azzal, hogy mekkora veszélybe sodorhatja a kislányt egy ilyen kijelentés, ugyanakkor megérti a helyzetét. Ő maga is gyűlöli Hitlert, aki felforgatta az életét, ellene fordította a fiát, és eltüntette számos ismerősét és barátját. Atticus Finch-csel ellentétben nem áll ki nyíltan a saját igaza mellett, ugyanakkor nem is hajlandó elfogadni a többség által követett normákat, és ezt érzékeltetni próbálja Liesel Memmingerrel is.

Hans Hubermann nem csak gondoskodó nevelőapa, de akárcsak Atticus Finch, a Ne bántsátok a feketerigót! -ban, ő is szembemegy a közösség által elfogadott normákkal, és saját lelkiismerete által diktált szabályok szerint igyekszik cselekedni. Markus Zusak bemutatja a mű során, ahogyan Hans Hubermann elsajátította értékrendjét. Bepillantást nyerünk az életét meghatározó eseményekbe, és így láthatjuk, hogy elveit tapasztalati úton tette magáévá. Legmeghatározóbb élménye az első világháborúhoz és egy katonatársához köthető, a zsidó származású Erik Vandenburghoz. Hans Hubermann harcolt az első világháborúban, de sosem szerette az erőszakot – a műben ez az egyik kiváltó ok, amiért fiával eltávolodnak egymástól – katonai szolgálata során igyekezett elkerülni a harcokat. A vele egy kaszárnyában lévő legtöbb fiatal katonával ellentétben félelemmel töltötte el a háború. Mindent megtett, hogy elterelje a figyelmét, rengeteget beszélgetett, kártyázott, sakkozott és szolgálati ideje alatt megtanult harmonikázni is. A nála valamivel idősebb katonatársa, Erik Vandenburg tanította meg a hangszer használatára. Hans tehetségesnek bizonyul. Rendkívüli érzéke a zene iránt, illetve, hasonló, háborúellenes nézeteik miatt a két férfi között barátság jön létre. Herr Vandenburg egyik nap lehetőséget kap arra, hogy elkerülje az egyik bevetést. Stephan Schneider őrmester kezét reuma kínozza, és szüksége van valakire, aki helyette megír néhány tucat levelet. Erik Vandenburg fiatal barátjának adja a feladatot, tudva, hogy Hans mennyire retteg a háborútól. Az osztag többi tagja csatába megy, és senki sem tér vissza, így menekül meg Hans Hubermann. A háború hátralévő részében magával hordja halott barátja harmonikáját, majd a harcok végeztével felkeresi az özvegyét Stuttgartban, hogy visszaadja a hangszert. Frau Vandenburg visszautasítja, mivel néhai férje harmonikatanár volt, és a hangszerből számos darab megtalálható a háztartásban. Hans a találkozáskor tudja csak meg, hogy halott barátja édesapa volt, és nemcsak egy feleséget, hanem egy kisfiút is hátrahagyott. A Vandenburg család jóval vagyonosabb, mint Hans családja, semmiképpen sem tud segíteni, semmit sem ajánlhat, amivel akárcsak részletben törleszteni tudná adósságát. Bűntudata erősen kínozza, így átadja névjegyét az özvegynek arra az esetre, ha valamiben mégis tudna majd támogatást nyújtani a jövőben. Az évek telnek, és nagyon sokáig nem hall semmit a Vandenburg családról, de az emlékei erősen élnek benne, éppen ezért nem is lép be a náci pártba.

„Nem volt épp művelt ember, és a politika sem érdekelte különösebben, de becsületesnek becsületes volt. Egy zsidó egyszer megmentette az életét, és ezt nem tudta elfelejteni. Nem tudott volna belépni egy olyan pártba, amelyik így szembefordította egymással az embereket."[23]

Hans Hubermann szembenállása a többség véleményével saját tapasztalataiból következik. Tapasztalt egy igazságot, éppen ezért nem tudja elfogadni ennek ellentétét. Akárcsak Atticus Finch, szembemegy a közösséggel. A 30-as évek náci Németországában, Hans zsidóktól is fogad megbízásokat. Herr Hubermann nem örvend olyan megbecsülésnek, mint Mr. Finch, egyszerű szobafestő, aki ért a szakmájához, de nem kiemelkedően tehetséges. Nem adja be a jelentkezését a náci pártba (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) sem, ami további rosszallást vált ki. Ahogy az antiszemita nézetek erősödnek, úgy fogynak folyamatosan Hans Hubermann ügyfelei is, kezdetben csak a meggyőződéses nácik nem alkalmazzák, majd pedig szinte már senki sem akarja, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljön vele. Az ügyfelek elvesztése után még komolyabb bajba keveredik, amikor a nácik által felírt sértéseket is lefesti egy zsidó ismerőse, Herr Kleinman ajtaján. Ahogyan Erik Vandenburg esetében, a kalapkereskedőnél is az ismeretségük győzi meg, hogy segítsen. Hans nem zsidóként tekint rájuk, hanem mint emberekre, individuális lényekre. Nem tudja elfogadni, hogy az összes zsidó gonosz lenne, amikor éppen egy megmentette az életét az első világháborúban, és Herr Kleinmant szintén személyesen ismeri.

„Hans festette ki Joel Kleinman házát az előző évben. Emlékezett a három gyermekére, látta maga előtt az arcukat, de a nevüket nem tudta volna megmondani."[24]

Hans nem úszik az árral, és kiáll amellett, amiben hisz, de nem olyan vakmerő, mint Atticus Finch. Segíteni akar az ismerősének, de ezt félig-meddig titokban teszi, a szokásosnál is korábban kel fel, nehogy meglássa valaki, miközben lefesti a trágár kifejezéseket. Szerencsétlenségére Rolf Fischer, egy helyi meggyőződéses náci meglátja munka közben, hamarosan elterjed róla, hogy zsidóbarát, és még inkább a társadalom szélére sodródik. Hans Hubermann áldozata hiábavaló lesz, hamarosan deportálják a Kleinman családot, ő pedig ott marad az ellenséges környezetben. Herr Hubermann naivan úgy vélte, hogy a gyűlölködés nem fog sokáig tartani, és egy idő után a dolgok visszaállnak a régi állapotukba, de tévedett. Hans felismeri hibáját, és bár továbbra sem ért egyet a nácik nézeteivel, a környezet nyomására és saját családja iránt érzett kötelesség hatására úgy dönt, hogy megpróbál beilleszkedni az új rendszerbe. A regény folyamán több példát is láthatunk az asszimilációra tett kísérletei közül.

„Ha kellett, Heil Hitler-rel köszönt, és a megfelelő napokon kitette a zászlót."[25]

Herr Hubermann leadja jelentkezését a náci pártba, és még egy Mein Kampfot is vásárol, de a baj már megtörtént: hírnevén csorba esett a nácik szemében. Hans Hubermann a gyanús elemek listájára kerül, épp csak hogy szerencsésen megmenekül Liesel szüleinek sorsától. Ez részben a beilleszkedésre tett kísérleteknek köszönhető, illetve az átlagosságának, ahogy természetéből adódóan, szelíden a háttérben húzódik meg. Legnagyobb megmentője, azonban az egyetlen dolog, amiben igazán kiemelkedik: a harmonikázás.

„Minden bizonnyal a harmonika óvta meg a teljes kiközösítéstől. Szobafestő akadt elég, Münchenből is sokan jöttek, de Erik Vandenburg rövid okításának és majdnem két évtizednyi szakadatlan gyakorlásnak köszönhetően nem akadt még egy ember Molchingban, aki úgy tudott volna játszani, mint ő."[26]

Érdekes gondolat, hogy egyik fő ok, amiért a közösség megtűri a férfit, éppen egy zsidóhoz vezethető vissza. Ezen a logikán haladva Hans Hubermann kétszeresen is köszönheti az életét régi katonatársának, Herr Vandenburgnak. A regény cselekménye folyamán megjelenik az alkalom a szívesség meghálálására, amikor egy éjjel régi katonatársának fia kopog be az ajtaján. A fiú, Max Vandenburg, menedéket kér a férfitől, és a régi szívességre hivatkozik, amiről az anyja mesélt neki.

„Régi közmondás, hogy a becsület olyan puskapor, amit csak egyszer lehet elsütni."[27]

Akárcsak a Ne bántsátok a feketerigót! esetén, A könyvtolvajban is felbukkan egy, a társadalom által kirekesztett figura, aki mentor segítségére szorul. Max Vandenburg akárcsak Tom Robinson megkapja ezt a segítséget. A Hubermann család befogadja Maxot az óriási kockázat ellenére.

A tanítvány Mesterével egy szintre kerül

A Ne bántsátok a feketerigót! és A könyvtolvaj esetén is a morális nézőpontban keresendő a hasonlóság. A mentor által képviselt értékek és viselkedésformák elsajátítása mindkét regényben megjelenik. A mű során Atticus Finch több leckét is igyekszik megtanítani a gyermekeinek, amiknek belső értékké válása meg is történik a regény során. Ilyen például a fizikai konfrontáció kerülése.

A gyerekek fejlődése nemcsak a morális értékek, hanem a gondolkodásforma elsajátításában is megnyilvánul. Nem egyszerűen követik a megadott szabályokat, hanem alkalmazzák is az elveket mindennapi életükben. Remek példa erre, amikor Jem Finch áthívja magukhoz ebédelni Walter Cunninghamet. A Cunninghamék szegény farmerek, nem csomagoltak ételt a kisfiúnak, így az iskolában koplalni kényszerül, büszkeségből azonban nem fogad el sem ételt, sem pénzt, mivel úgy sem tudná visszaadni. Jem megoldása egyszerű és elegáns. A segítséget nem alamizsnaként nyújtja, hanem baráti invitálásként ebédre, amit Walter örömmel el is fogad. Remekül reflektál ez arra, amikor korábban a regényben Mr. Finch mezőgazdasági terményeket fogad el Mr. Cunninghamtől fizetség gyanánt. Mindkettőjük személyiségében megjelenik egyfajta lovagiasság, nagylelkűség az elesettel szemben.

Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című művének főhőse, Fürkész, akkor nő fel a mentorához, édesapjához, amikor a regény végén igazán megérti a könyv címében is jelen lévő feketerigós szimbólumot. Ő maga használja a hasonlatot Arthur Radley-re, ezzel meglepve édesapját is. Maga a kislány is, bár még nem töltötte be a kilencet sem, egyszerre nagyon „öregnek" érzi magát. Igazán megérzi a súlyát és jelentését, annak, amit mondott.

„Hazafelé tartva arra gondoltam, bár még fel kell nőnünk, a számtantól eltekintve nemigen van már mit tanulnunk."[28]

A könyvtolvajban egy magatartásforma elsajátítása útján történik a mentor és a tanítvány egy szintre való emelkedése. Liesel megtanulja nevelőapjától a szórakoztató, feszültségoldó szerepet. Hans Hubermann azért tanult meg harmonikázni, hogy elterelje a figyelmét a féleleméről, későbbiekben számos alkalommal használja arra hangszerét, hogy másokat jobb kedvre derítsen, megnyugtasson vele.

„A harmonika hangja egyúttal a biztonságot is jelentette."[29]

A harmonikázás az, amihez igazán ért, egyfajta menedékképpen funkcionál számára. Liesel Memminger hasonlóképpen áll hozzá az olvasáshoz, az egyetlen dolog, ami igazán boldoggá tudja tenni. A történet végén, amikor életében másodszorra veszíti el családját, Liesel éppen ellenkezőleg reagál, mint első alkalommal – megállás nélkül beszél.

A szavak hatalma központi téma a könyvben. A szavakkal lehet gyógyítani, de Markus Zusak rámutat a szavak veszélyességére is, felhozva példának Hitlert, aki rendkívüli szónoki képességekkel rendelkezett és szavaival nagy tömegeket tudott meggyőzni, illetve a gyűlöletkeltő propaganda veszélyeire; és az sem véletlen, hogy a nácik nekik nem tetsző könyveket, írott szavakat égetnek. Liesel is hatással van a környezetére a szavak által. Olvasás iránti szeretete és meséi ösztönzik Max Vandenburgot arra, hogy ő is megírja saját történetét. Ahogy Hans Hubermann ő is nagy tömegeket képes megnyugtatni szavaival, amikor a légitámadások ideje alatt hangosan olvasni kezd az óvóhelyen.

„Mire a harmadik oldalra ért, már mindenki hallgatott, Lieselt kivéve. Nem mert felnézni, de érezte, hogy rémült szemek tapadnak rá, miközben beszívta a szavakat, és kilehelte őket. Egy hang játszotta a dallamot a belsejében. Ez a harmonikád, mondta."[30]

A felnőttek közül, sokan megköszönik Lieselnek az olvasást, a goromba Frau Holtzapfel pedig a későbbiekben még kávéval fizet is, hogy olvasson fel neki hetente kétszer.

A legnagyobb eredmény mégis, amit Liesel Memminger elér a szavaival, hogy képes hatni magára a Halálra is. A Halál a történet mesélője, másodkézből meséli a történetet (kiegészítve néha azzal, amit éppen ő látott) a könyv alapján, amit Liesel írt saját életéről. A Himmel utca bombázásakor viszi el a könyvet, mert egyszerűen nem tudja a kislányt kiverni a fejéből, az évek során többször olvassa. Végül hosszú évek elteltével, amikor elviszi a lány lelkét is, bevallja neki, hogy kísértette a története.

Végső összecsapás

Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című regényének főellensége Bob Ewell. A férfi és családja Maycomb szégyenfoltjának számít, a család a helyi szemétdombon lakik, a gyerekek nem járnak iskolába, a családfő állítólag életében egyetlen napot sem dolgozott, és az államtól kapott segélyt alkoholra költi.

Az Ewellek az egész városban különleges bánásmódban részesülnek, elnézik nekik, hogy nem járnak iskolába, és Mr. Ewellt az összes földtulajdonos hagyja orvvadászni a földjén. Atticus szerint azért, mert senki sem olyan kőszívű, hogy sajnálja azt a pár vadat a családtól. Mivel Bob Ewell az államtól kapott segélyt mind alkoholra költi, más élelemforrásuk nem is igen akad.

Bob Ewell tökéletes ellentéte Atticus Finchnek. Közutálatnak örvend, nem törődik gyermekeivel, nem rendelkezik önfegyelemmel vagy lelkiismerettel, problémáit erőszakos úton oldja meg. Erre több példát is látunk a mű során, amikor Helen Robinsont zaklatja, majd a Finch családot. Mr. Ewell legnagyobb bűne, hogy elköveti azt, amire a könyv címe is utal: megöl egy feketerigót.

A mű elején, amikor Fürkész és Jem légpuskákat kapnak karácsonyra, édesapjuk két kikötést fogalmaz meg a puskával kapcsolatban: ne használják a házon belül, és ne lőjenek vele feketerigóra, mert az „bűn". Később a gyerekeket foglalkoztatni kezdi az utóbbi intelem és megkérdezik egyik szomszédjukat, Miss Maudie-t, hogy szerinte miért lenne bűn feketerigóra lőni. A hölgy a következőképpen válaszol rövid gondolkodás után;

„A feketerigók mást se tesznek, csak énekelnek az emberek gyönyörűségére. Nem teszik tönkre a kertet, nem fészkelnek a kukoricagóréba, mást se csinálnak, csak dalolnak, a szívük mélyéből. Hát, ezért bűn lelőni őket."[31]

A feketerigó mint szimbólum, többször is megjelenik a műben. A feketerigó ebben az esetben Tom Robinson, aki nem ártott senkinek, sőt, éppen hogy jó szándékkal segíteni próbált, mégis megölték. Akárcsak a kismadár ártatlan, és nincs esélye megvédeni magát. Tomot Bob Ewell vádolja azzal, hogy összeverte, majd megerőszakolta a lányát, a férfi ezekkel a vádakkal kerül bíróság elé. Tom Robinson vallomása és a bizonyítékok alapján azonban a férfi ártatlan. Az ő története szerint – amit a bizonyítékok is alátámasztanak – csak segíteni akart Mayellának. Tom Robinson, aki egy környékbeli ültetvényen dolgozott, nap mint nap elment Ewellék nyomorúságos háza előtt, és csak látásból ismerte a fiatal nőt. Egy alkalommal Mayella segítséget kért tőle, hogy hasogasson fel neki egy adag tűzifát. Tom készségesen megtette, és fizetséget sem fogadott el érte. A későbbiekben a férfi számos ház körüli munkát elvégzett, Mayella Ewell, akinek más férfival – apját leszámítva – nem volt semmilyen kapcsolata, hamar belehabarodott a néger férfiba. Egy alkalommal a házba csalta, azzal az indokkal, hogy odabent lenne munka a számára, és megkísérelte elcsábítani. Tom végig ellenkezett, és igyekezett elszabadulni, de szerencsétlenségére Bob Ewell szemtanúja volt az esetnek. Tom elszaladt, így Mr. Ewell mérgét a lányán töltötte ki: brutálisan összeverte, majd a rendőrséget Tom Robinsonra uszította, és bíróság elé állíttatta. A bíróság el is ítéli a férfit. Hiába a védőügyvéd derűs kilátása egy fellebbezésre, Tom elveszíti a reményt. A börtönben hal meg végül. Egy, a börtön udvarán tett séta alkalmával elveszíti a fejét és szaladni kezd a kerítés felé, mire az egyik őr agyonlövi. Tom Robinson halála nem csak azért értelmetlen, mert ártatlan volt, hanem mert fél karjára nyomorék, a börtönőrnek nem volt szükséges lelőnie, nem tudott volna átjutni a kerítésen.

Bob Ewell a regény folyamán még inkább lealjasodik. Zaklatni kezdi Tom Robinson özvegyét, Helent, míg annak munkáltatója el nem zavarja. Ezután verekedést provokál Mr. Finch-csel, de nem tud elbánni vele. Még gyengébb ellenfél után néz, és úgy dönt, a Finch gyerekeken vezeti le haragját. Bob Ewell kifigyeli az iskolai előadásról a sötétben haza felé tartó Fürkészt és Jem Finchet, és rájuk támad egy késsel. A gyerekek élete a szerencsén múlik csupán és Arthur Radley közbelépésén. A regény másik fontos cselekményszála és központi rejtélye a végső összecsapásnál kapcsolódik össze, és nyer értelmet a fő cselekményszállal. A rejtélyes Arthur Radley volt az, aki figyelte a gyerekeket, és ajándékokat hagyott nekik az odvas fa üregében. Megmenti a gyerekeket, és hazaviszi őket az otthonukba.

A Tanítvány bosszúja a Mesterért – a főellenség legyőzése

A főellenség elpusztul – ha nem is a főhős keze által – Mr. Radley hőssé válik. Azonban Harper Lee csavar egyet a jól ismert formulán. Arthur Radley hős lesz, de számára a tettéért járó hála nem jutalom lenne, hanem komoly teher. Tate seriff látja, és a következő módon magyarázza meg a Finch családnak, miért nem akarja, hogy a város tudomást szerezzen Mr. Radley hőstettéről.

„Persze meglehet, hogy maga úgy véli, az lenne a kötelességem, hogy mindent a nyilvánosság elé tárjak, és semmit ne hallgassak el, de tudja, mi történne akkor? Az összes maycombi hölgy – a feleségemet is beleértve – rögtön kopogtatni kezdene az illető ajtaján, hogy angyaltortát vigyenek neki, márpedig ha reflektorfénybe állítanánk ezt az embert, aki nem csak maguknak, de a városnak ilyen szolgálatot tett, miközben jól tudjuk, hogy milyen visszahúzódó életet él... hát szerintem az bizony bűn lenne, Mr. Finch, olyan bűn, amit nem vagyok hajlandó magamra vállalni. Ha bárki másról lenne szó, más lenne a helyzet, de vele nem teszek ilyet, Mr. Finch."[32]

A könyvtolvajban nem kerül sor igazi összecsapásra a főellenséggel (eltekintve attól, hogy Max Vandenburg néha képzeletben bokszol Hitlerrel). Hitler elveszti a háborút, és végül az ő lelkét is elviszi a Halál, de ebben nincs semmilyen szerepe a könyv szereplőinek. Maga a háború vége nem szolgál katarzisként a főhős, Liesel Memminger számára. Röviddel a háború befejeződése előtt elveszíti nevelőcsaládját és legtöbb ismerősét egy bombázás közben. Ő maga pusztán a szerencsének köszönhetően marad életben, mivel a bombázás alatt a pincében tartózkodott. Az egyetlen pozitívum Liesel számára, hogy Max Vandenburg visszatér a felszabadított haláltáborból, a Memminger szülők sorsára azonban nem derül fény.

Összegzés – a Főhős életben marad, és népe legtiszteltebb tagja lesz

Mindkét regényben fellelhetőek hasonló motívumok és cselekményelemek. A főszereplő mindkét regénynél egy kissé fiús, vadóc, de intelligens kislány, az apafigura szerető és gondoskodó, aki a regény egy bizonyos pontján szembe megy a környezet értékrendjével és véleményével, hogy saját lelkiismeretét kövesse. Megjelenik a regényekben egy, a társadalom által kirekesztett személy, akinek az ügyét a mentorfigura felkarolja.

Véleményem szerint a Ne bántsátok a feketerigót! fő üzenete, az ártatlan védelme; ne bántsuk azt, aki nem árt, hagyjuk békében élni. Míg A könyvtolvaj a szavak hatalmáról szól, amit fel lehet használni egyaránt jóra és rosszra is. Ezeken kívül öt olyan értéket találtam, mely mindkét regényben megjelenik, melyekre a mentor tanítja a főhőst: az agresszió kerülése; a jótékonykodás; a rászoruló megsegítése; az olvasás és tanulás fontossága; a helyesnek tartott értékekért való kiállás, még ha ezért szembe is kell szállni a közvéleménnyel; az alapvető tisztelet embertársaink iránt, fajra, nemre és anyagi helyzetre való tekintet nélkül.

Atticus Finch és Hans Hubermann egyaránt elítélik a konfliktusok agresszióval való megoldását, mindketten a verekedésből való kimaradásra ösztönzik a gyermekeiket. Atticus esetében láthatjuk, hogy kifejezetten elítéli a fegyverhasználatot, Hans Hubermann pedig egész életében ódzkodott a háborúktól. Mindkét figurára jellemző a nagyvonalúság és a lovagiasság. Mr. Finch ügyvédi munkájáért terményben is elfogadja a fizetséget szegény ügyfeleitől, Hans Hubermann pedig szinte ingyen, néhány jelképes apróságért is vállal festői munkát a háború idején. Egyaránt ösztönzik gyermekeiket az iskolába járásra – annak ellenére, hogy Fürkésznek és Lieselnek is gondjai vannak az intézménnyel –, illetve közös bennük az is, hogy ők tanították meg védenceiket olvasni, ami ezáltal mindkét kislány számára értékké vált.

Mr. Finch és Herr Hubermann a közösség nyomása ellenére szembeszáll a gyűlölettel és az előítéletességgel, hogy saját erkölcseiket követve megkíséreljenek megmenteni egy ártatlan embert. Hubermann részéről ez nem is tudatos – inkább ösztönös attitűd. És mindketten ezt a magatartásformát közvetítik neveltjeiknek, akik ezt teljességgel magukévá is teszik. Ez már önmagában véve is rendkívüli dolog, véleményem szerint ez a siker oka, és részben ezért is lesz mindig aktuális mindkét regény mondanivalója.

[1] Lee (2016) 11. p.

[2] Lee (2016) 10. p.

[3] „Vad vidék volt ez. Esők után vérszínű lett, s száraz időben a szél téglavörös port sodort magával." Michell (1936) 13. p.

[4] Lee (2016) 197. p.

[5] Lee (2016) 200. p.

[6] Lee (2016) 345. p.

[7] Lee (2016) 343. p.

[8] Lee (2016) 43. p.

[9] Lee (2016) 308. p.

[10] History.com (2018)

[11] Nazi Persecution of Political Opponents. In: Holocaust Encyclopedia. United States Holocaust Memorial Musem. [online] https://encyclopedia.ushmm.org/content/en/article/political-prisoners (2019. 01. 09.)

[12] Kornhaber (2017)

[13] Langer (2016)

[14] Lee (2016) 138. p.

[15] Lee (2016) 136. p.

[16] Lee (2016) 109. p.

[17] Lee (2016) 122. p.

[18] Lee (2016) 74. p.

[19] Zusak (2005) 37. p.

[20] Zusak (2005) 39. p.

[21] Zusak (2005) 65. p.

[22] Zusak (2005) 117. p.

[23] Zusak (2005) 182. p.

[24] Zusak (2005) 183. p.

[25] Zusak (2005) 185. p.

[26] Zusak (2005) 185. p.

[27] Faragó Ferenc, Faragóné Bircsák Márta (1996) 105. p.

[28] Lee (2016) 429. p.

[29] Zusak (2005) 41. p.

[30] Zusak (2005) 380. p.

[31] Lee (2016) 142. p.

[32] Lee (2016) 422. p.

Benedek Marcell (1966): Irodalmi hármaskönyv. Budapest, Gondolat

Bildungsroman. In: Encyclopaedia Britannica. [on-line] https://www.britannica.com/art/bildungsroman (letöltés: 2019. 03. 26.)

Biography of Markus Zusak. GradeSaver. [online] https://www.gradesaver.com/author/markus-zusak/ (letöltés: 2019. 03. 23.)

Chapman, Gary (2015): A jól működő család. Budapest, Harmat

Faragó Ferenc – Faragóné Bircsák Márta (1996): Etika gondolkodás és viselkedés, Budapest, Flaccus

Flood, Alison (2016): To Kill a Mockingbird's Atticus Finch voted most inspiring character. The Guardian. 2016. 02. 04. [on-line] https://www.theguardian.com/books/2016/feb/04/to-kill-a-mockingbird-atticus-finch-voted-most-inspiring-character-harper-lee-hobbit-hunger-games (letöltés: 2019. 03. 25)

Galuska László Pál (2013): Papírlapok, deszkaszálak. Nagykőrös, Dóra

The Great American Read. About. Public Broadcasting Service (PBS). [online], https://www.pbs.org/the-great-american-read/home/ (letöltés: 2019. 03. 25.)

Kelemen László (1984): Pedagógia pszichológia. Budapest, Tankönyvkiadó

Kinson, Sarah (2008): Markus Zusak. Interview. The Guardian. 2008. 03. 28. [on-line] https://www.theguardian.com/books/2008/mar/28/whyiwrite (letöltés: 2019. 03. 24.)

Király István (szerk. 1989): Világirodalmi lexikon. XI. kötet. Budapest, Akadémiai

Kornhaber, Spencer (2017): Obama's Ingenious Mention of Atticus Finch. The Atlantic. 2017. 01. 11. [on-line ] https://www.theatlantic.com/entertainment/archive/2017/01/obamas-atticus-finch/512789/ (letöltés: 2019. 03. 26.)

Langer, Emily (2016): Harper Lee, elusive author of 'To Kill a Mockingbird,' is dead at 89. The Washington Post. 2016. 02. 19. [on-line] https://www.washingtonpost.com/entertainment/books/harper-lee-elusive-author-of-to-kill-a-mockingbird-is-dead/2016/02/19/a1421368-d71e-11e5-be55-2cc3c1e4b76b_story.html?utm_term=.19d16dbed9d8 (letöltés: 2019. 01. 09.)

Lee, Harper (2016): Ne bántsátok a feketerigót! [Budapest], Geopen

Mahler, Jonathan (2015): The Invisible Hand Behind Harper Lee's 'To Kill a Mockingbird'. The New York Times. 2015. 08.12. [on-line] https://www.nytimes.com/2015/07/13/books/the-invisible-hand-behind-harper-lees-to-kill-a-mockingbird.html (letöltés: 2019. 03. 26.)

Mitchell, Margaret (2014): Elfújta a szél. Budapest, Európa

Nazi Persecution of Political Opponents. In: Holocaust Encyclopedia. United States Holocaust Memorial Musem. [online] https://encyclopedia.ushmm.org/content/en/article/political-prisoners (letöltés: 2019. 01. 09.)

Scottsboro Boys. History. 2018. 02. 22. [on-line] https://www.history.com/topics/great-depression/scottsboro-boys (letöltés: 2019. 01. 09.)

Sean, Edgar (2016): The Book Thief 10 Years Later: Markus Zusak Reflects on His Iconic Novel. Pastermagazine. 2016. 03. 14. [on-line] https://www.pastemagazine.com/articles/2016/03/the-book-thief-10-years-later-markus-zusak-reflect.html?p=2 (letöltés: 2019. 03. 23.)

To Kill a Mockingbird voted top 'Great American Read' in US poll. The Guardian, 2018. 10. 24. [online] https://www.theguardian.com/books/2018/oct/24/to-kill-a-mockingbird-voted-top-great-american-read-in-us-poll (letöltés: 2019. 03. 23.)

Toohey, Paul (2011): Miss Nelle in Monroeville. The Daily Telegraph. 2011. 07. 30. [on-line] https://www.dailytelegraph.com.au/the-town-where-a-mockingbird-lives/news-story/c936dfc63e22c5f92fb35cc505a950e2 (letöltés: 2019: 03. 25.)

Tucker, Neely (2015): To Shill a Mockingbird. How a Manuscript's Discovery Became Harper Lee's 'new' novel. The Washington Post. 2015. 02. 16. [on-line] https://www.washingtonpost.com/lifestyle/style/to-shill-a-mockingbird-how-the-discovery-of-a-manuscript-became-harper-lees-new-novel/2015/02/16/48656f76-b3b9-11e4-886b-c22184f27c35_story.html?noredirect=on&utm_term=.9e9c133a6fb5 (letöltés: 2019. 03. 23.)

Zusak, Markus (2017): A könyvtolvaj. Budapest, Európa

Recently To kill a Mockingbird was voted the US’s best-loved novel by millions of readers as part of the Great American read national poll. In my study I would like to explain the reasons behind the huge success. At the same time this book is compared to Markus Zusak's book thief using the plot devices in Bildungsromans. Both of them has a strong, active mentor figure, a smart little girl, who is the protagonist, and a protegee who is excluded by the society. The most important thing is the novels have similar moral grounds.According to my opinion the reason behind the huge success is partly the representation of the ideal fatherhood, and partly the following moralities: avoiding aggression; charity for the poor; the importance of reading and learning; courage to protest for what you think right even if the society is against you; fundamental right to respect for people regardless their race, gender or financials.

Vissza a tartalomjegyzékhez