Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Kiss Ilona: Mások – másoknak, mást – máshogyan

Nyomtatási nézet

Ljudmila Ulickaja gyerekkönyvprogramjáról

„Az olvasás felelősség” – ezzel kezdte előadását Ljudmila Ulickaja, amikor népszerű gyerekkönyvsorozatát bemutatta a moszkvai Rudomino Idegennyelvű Könyvtár Tolerancia Intézetében.[1] .„Ma az egész világ szinte őrülten vigyáz arra, hogy a víz legyen tiszta, hogy az ételben ne legyenek mesterséges adalékok. Amikor egy könyvet kézbe veszünk, akkor is kellene figyelni rá, mi van benne. Igen, létezik »olvasásökológia« is. Nem mindent érdemes elolvasni. Felelősek vagyunk azért, hogy mit olvasunk” – jegyezte meg, s az immár 14 darabból álló Mást – mások – másokról című könyvsorozatának egyes köteteit lapozva hozzátehetjük, hogy Ulickaja pontosan tudja azt is, milyen nagymértékben osztoznak ebben a felelősségben az írók és a kiadók, a szülők és a tanárok. Hozzátehetjük azt is, hogy Ulickaja számára ez nem afféle elvont moralizálás, hanem nagyon is gyakorlatias szándék: ennek eredményeként született meg a családoknak, iskoláknak, könyvtáraknak szánt „gyerekprojekt”. Az írónő nem szereti ezt a divatos szóösszetételt. Valóban, sok mindent elfed abból, ami ezeknek a színes, finom, minden részletében végiggondolt könyveknek a lényege: a természetesség, közvetlenség, otthonosság.



[1]    [online] [2013.11.15.] <http://tolerinst.ru/childproj.php>.

 

„Egyvalaki számít: az olvasó”

Ljudmila Ulickaját nem kell bemutatni a magyar olvasóknak, se a felnőtteknek, se a gyerekeknek. Amikor egy-egy új könyve megjelenik, s az írónő maga is el tud jönni a magyarországi bemutatóra, hosszú sorok kígyóznak, hogy dedikáltassák legújabb művét. Amikor a Daniel Stein, fordító című regénye magyarul napvilágot látott, és meghívtuk egy előadásra az ELTE Ruszisztikai Központjába, a Múzeum körúti nagyelőadóban már jó órával a kezdés előtt alig lehetett ülőhelyet találni, csomagokkal, kabátokkal foglalták egymásnak a padot a hallgatók (annak ellenére, hogy oroszul már csak töredékük tanul), az egyetem akkori rektorának is valahol hátul szorítottak egy helyet. Vastapssal, felállva fogadták Ulickaját, aki a tőle megszokott szerénységgel, nyugalommal hárította el az ünneplést.

Tizenkét könyve olvasható magyarul, a Magvető kiadó gondozásában[1], voltaképpen szinte minden számottevő írása hozzáférhető magyar fordításban. S ahogy egész Európában, sőt a kontinens határain túl is az egyik legolvasottabb kortárs orosz írónak számít, Magyarországon is listavezető az orosz irodalom mai képviselői közt. Amikor népszerűségének titkáról kérdezik, a világ legtermészetesebb módján felel: „Nincs titok. Nem törekszem népszerűségre. Írás közben egyvalami érdekel, pontosabban egyvalaki számít: az olvasó”. Az olvasó pedig pontosan tudja ezt, ezért is veszi kézbe könyvét annyiféle ember, iskolázottságtól, szemlélettől függetlenül: mindenki úgy érzi, mintha Ulickaja minden sora személyesen neki szólna, az ő mindennapi gondolatait és gondjait fogalmazná meg, az ő életviszonyai közt próbálna eligazodni. Az olvasó Ulickaja számára egyenrangú társ, mintha maga is egy lenne az adott novella, regény vagy színdarab hősei közül, együtt küszködve-botladozva halad a szereplőkkel együtt a tragikus vagy rezignált, komor vagy épp felemelő végkifejlet felé. Mint majd az alábbiakban látható lesz, különösen jól érvényesül ez az írói attitűd az általa kezdeményezett gyerekkönyv-programban: a 10-14 éves gyerekek esetében vízválasztó kérdés, be tudja-e szippantani azonnal a könyv világa az olvasóját avagy sem.

„Az életből indulok ki, nem az irodalomból” – így fogalmazza meg legfontosabb alapelvét, s – az olvasóra koncentráló írói szemlélet mellett – ezt nevezhetjük életműve második legfőbb sajátosságának. „Történeteket mesélek – mondja –, amit bárki más megírhatna, olyan eseményeket mondok el, amelyek bárkivel megtörténhettek volna, vagy meg is történtek.” Ez az oka annak is, hogy a gyerekkönyv-sorozat is egy olyan nyitott kerettörténetre épül, amelynek bármelyik 10-14 éves leendő olvasója részese lehet.

Az író szerinte nem kivételes személy, nem több, nem más, mint bárki más körülötte: az, hogy ő épp le is írja a körülötte zajló történeteket, önmagában még nem teszi mássá, mint a többiek. „Nem konstruáló, hanem megélő író vagyok. Nem építek föl előre szigorú, kemény vázat, hogy utána azt formáljam meg, hanem megélem a művet. Néha ez a stratégia kudarcot vall, és egyáltalán nem oda sodródom, ahová szerettem volna, de ilyen az életfelfogásom”. Kételyei éltetik, nem egy formális irodalmi program. Nem titkolja, hogy mind a mai napig bizonyos mértékig „dilettánsnak” tartja magát: „Afféle ideiglenes író vagyok, megírok valamit, aztán megyek, csinálok valami mást”. Ebből az attitűdből született − sok egyéb mozzanat mellett − a „gyerekprojekt” is.

 

„Könyvek közt nőttem fel”

Ulickaja saját magát nem tekinti „professzionális” írónak abban az értelemben, hogy egész életében az írói hivatásra készült volna. Épp ellenkezőleg: véletlenül, a körülmények folytán lett író. Nem írócsaládból származik, bár dédnagyanyja saját kedvteléséből jiddis nyelven verseket írt, nagyapja pedig – aki 17 évet volt kénytelen börtönben és lágerben tölteni – az első orosz demográfiai szakmunka szerzője volt.

Az idén 70 éves Ulickaja egy távoli baskíriai faluban született, ahová családját evakuálták a II. világháború idején. Amikor visszatérhettek Moszkvába, egy rokoncsaláddal osztották meg szűkös lakásukat. A közös folyosón volt egy nagy könyvszekrény, rajta a forradalom előtti időkből megmaradt klasszikusok és népszerű olcsó regények vegyesen – mindenesetre egészen más szellemi táplálék, mint amit az 50-es évek szovjet hivatalos irodalma és iskolarendszere kötelezővé tett. Ezen nőtt fel Ulickaja. „Nagy szerencsém volt a könyvekkel – meséli. – Még emlékszem Sztálinra, 10 éves voltam halálakor. És jól emlékszem arra az abszolút kényszerek közé szorított világra, amikor mindenki ugyanazt olvasta. Nagyon keveseknél maradtak régi könyvek.” Nem véletlen, hogy legnagyobb kincse a ma is őrzött kötet, Anatole France Angyalok lázadása című könyve, egy különleges, a belső lapoknál kisebb, megkopott, régi borítóval, és benne egy bejegyzés nagyapja kézírásával és aláírásával: „Ennek a könyvnek a borítóját régi zokniból és kenyérbélből készítettem 1933 márciusában, a 49. számú cellában töltött legnehezebb napokon”.

A zsidó családi háttér, a „nép ellensége” bélyeg az 50-es években minimálisra szűkítette a szovjet viszonyok közt az értelmiség amúgy is korlátozott mozgásterét. Ulickaja biológusi diplomát szerzett a moszkvai Lomonoszov egyetemen, genetikus akart lenni: ez a tudományág épphogy csak visszaszerezte létjogosultságát a sztálini korszak tiltó politikája után. Két évet dolgozott az akadémia általános genetikai kutatóintézetében, ahonnan azonban 1970-ben rövid úton elbocsátották tiltott irodalom gépiratos sokszorosításáért és terjesztéséért (azaz „szamizdatozásért”). Ez után nem is helyezkedett el más állami intézménynél, alkalmi irodalmi segédmunkákból élt. „Cserébe” olyan belső, szellemi szabadságra tett szert, ami mind a mai napig meghatározza írói világát.

Kezdetben gyerekeknek szóló könyveket dramatizált: rádiójátékokat, színdarabokat, bábjátékokat próbált fogyaszthatóvá tenni. Aztán színdarabokat recenzált, fordított, többek között mongol verseket nyersfordítások alapján – élte a margóra szorult szovjet értelmiségi kényszerpályán haladó, csendes életét. Nem csatlakozott ellenzéki csoporthoz, nem vett részt a moszkvai underground művészeti életben. Nem írt politikai publicisztikát, de egész gondolkodásmódja szemben állt a hivatalos ideológiával. S közben gyűlt és formálódott az élettapasztalata a későbbi elbeszélésekhez és nagyregényekhez. Viszonylag későn kezdett hozzá ezek megírásához, publikálásukra pedig különösen későn került sor. Ráadásul nem is hazájában, nem is oroszul, hanem Franciaországban, franciául jelent meg első novelláskötete – méghozzá a rangos Gallimard kiadónál, ami egy csapásra híressé tette. Kivételnek számított a kiadó történetében is: külföldi szerző első könyve, ráadásul eredeti nyelvű kiadás nélkül − ez példa nélküli volt. Odahaza 1992-ben, a Novij mir folyóiratban megjelent műve, a Szonyecska hozott áttörést, amely két évre rá Franciaországban az év könyve lett. Azóta művei már szinte egyszerre jelennek meg Oroszországban és külföldön.

 

„Vissza a gyerekkorba”

Életművének állandó eleme a gyerekkor világa, akár felnőtteknek, akár gyerekeknek ír. Azt tartja, hogy a gyerekkor az egész emberi élet szellemi és lelki genezisének terepe, itt dől el az egész életút iránya és belső tartalma. Ebből következően teljesen törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb megjelent írói tervei között a „Mást – mások – másokról” című könyvsorozat koncepciója.

Műveiben nagyon egyszerű – bár nehezen megvalósítható – cél rejlik: megértetni a gyerekekkel, hogyan vetődnek fel más kultúrákban mindazok a kérdések, amelyekkel saját környezetükben ők is nap mint nap találkoznak. Hogyan étkeznek? Hol laknak? Hogyan öltözködnek? Mivel utaznak? Hogyan vesznek össze, és hogyan békülnek
ki, ki tesz köztük igazságot? Az orosz gyerekek, akár Moszkvában, akár távoli vidéki városban élnek, naponta találkoznak hozzájuk érkező „idegenekkel”, bevándorlókkal, vendégmunkásokkal. Azt látják, hogy szüleikből ezek az emberek azonnal ingerültséget váltanak ki, mert semmit sem tudnak róluk. A szülőkre nagyon nehéz hatni, nagyon nehéz felvenni a versenyt a tömegkommunikációval. A gyerekeknek még lehet segíteni, miként viszonyuljanak a más kultúrából érkezőkhöz, hogy megértsék: „nem rosszabbak – csak mások!” Innen már csak egy lépés, hogy jobban megértsék: az egész világ csupa ilyen „másfélékből” áll, s mindig lesznek olyanok, akiknek szemében ők maguk is „másfélének” számítanak.

Így alakult ki tehát a „más” sorozat terve, amelynek végül is a moszkvai Rudomino Idegennyelvű Könyvtár keretei között működő Tolerancia Intézet adott otthont, s a legkülönbözőbb orosz és külföldi alapítványokhoz pályázva teremtette elő az elindításához szükséges forrásokat. Ulickaja először azt tervezte, hogy ő maga írja meg az egyes témákat egy-egy történetre felfűzve, pillanatok alatt belátta azonban, hogy ez meghaladja tudását is, teljesítőképességét is. Egyáltalán, miért is ő írna például a pénz történetéről vagy az igazságszolgáltatás legkülönbözőbb formáiról, amikor akár közvetlen baráti körében is talál kiváló szakembereket. S akkor már csak illusztrátorokat kellett felkérni hozzá, hogy világos, jól áttekinthető képekkel, rajzokkal segítsenek eligazodni a legkomplexebb témakörökben, tárgyakban is, mint például az „Emberi jogok egyetemes nyilatkozata”. Könyvművészekben nincs hiány Oroszországban: az illusztráció és az alkalmazott grafika ugyanolyan menekülőpálya volt a szovjet korszakban a képzőművészek számára, mint a műfordítás a betiltott írók számára – megélhetési forrás, majd áttételesen, önkifejezési eszköz.

 

„Nézd meg jól az oroszt, tatárt lelsz helyette”

Akár ez az orosz közmondás is lehetne az egész sorozat mottója. A különbözőség nem adhat okot elkülönülésre, hanem épp az újdonság befogadásának forrása kell legyen: attól érdekes, izgalmas a másik, mert más. Ilyen egyszerű üzenet olvasható ki a sorozatból, melynek 2007-2012 között, alig öt év alatt 14 kötete jelent meg Ljudmila Ulickaja szerkesztésében. A kész szöveghez előszót ír, ő mutatja be az olvasóknak a szerzőt – személyes és közvetlen hangon. Az ő nevéhez fűződik a kerettörténet is

A kerettörténet szereplői hétköznapi figurák, de valamiben mindegyikük más. Hétköznapian bonyolult családi kapcsolat fűzi őket össze: adott egy apa, akinek első házasságából született fia, Kirill nagyjából egyidős második felesége lányával, Allával, és nemcsak féltestvérek, hanem jó barátok is. Alla édesanyja színésznő, sokat van úton, Kirill édesanyja Afrika-kutató, ő is állandóan expedíciókra járna, ha közben új házasságából nem születnének meg az ikrek... Családi bonyodalmaik afféle avítt tankönyvi modelltörténetnek a legkevésbé se nevezhetőek, annál inkább ráismerhet bármelyik gyerekolvasó saját valóságos történetére. Alla legjobb barátnője egy pápua-új-guineai kislány, Mihi, aki édesapjával Németországban él, de még jól emlékszik a törzsi szokásokra, Kirill legjobb barátja pedig az abház Daut, a Kaukázusból költözött nagy családjával Moszkvába. A nagyothalló nagyapa naphosszat cowboy-filmeket néz DVD-ről, és nosztalgiával emlékezik pásztormúltjára, miközben szobafogságra ítéli unokáját, aki titokban színházi stúdióba jár... Ennél színesebb társaságot a „másokról – másoknak” szóló sorozathoz elképzelni is alig lehet, akik, mint rendes sorozatszereplők, azért egymással is hajba kapnak, kibékülnek, árulkodnak egymásra – egyszóval kíváncsi, de cseppet se mintagyerekek.

 

A könyvek

Nincs módunk arra, hogy az egyes köteteket részletesen ismertessük, azt azonban mindenképpen jelezni kívánjuk, melyek azok a tudományterületek és problémakörök, amelyekre a sorozat egyes darabjai koncentrálnak, miközben az ismeretátadás mellett azt az állandó célt követik, hogy a más kultúra, más szokás, más történelmi háttér megismerése révén az olvasó gyereket nyitottá tegyék iránta. Ebben az értelemben nem hagyományos ismeretterjesztő sorozatról van szó. Ulickaja előfeltevése az, hogy nincs önmagában vett ismeret, vagy ha van, az holt ismeret, azt a 10-14 éves gyerek nem tudja beépíteni formálódó életfelfogásába. A személyre vonatkoztatott ismeret átadása a cél, amelyben mindig ott van az a súlyos etikai tét is: mire fogja használni ezt az ismeretet a leendő olvasó, használja-e egyáltalán valamire. Hiszen, ahogyan föntebb idéztük Ulickajától: az olvasás – felelősség.

1. A teknősök és az ősrobbanás

„Mindannyian hiszünk valamiben. Ráadásul, s ez a jóval nagyobb veszély, azt hisszük, hogy egyedül csak a mi hitünk maga az igazság” – bocsájtja előre Anasztaszija Gosztyeva, fizikus-tudománytörténész, a vallásfilozófia és világvallások kiváló ismerője, miért is választott egy szokatlan módszert a civilizációtörténet egyik legbonyolultabb kérdésének – a világ keletkezéstörténetének – bemutatására. Módszerének újdonsága és érdekessége az, hogy egyetlen keretben fogja össze a világ keletkezésének tudományos magyarázatát, az ősrobbanás elméletét, a Hubble-törvényt és az ehhez kapcsolódó legfontosabb, XX. századi tudományelméleti ismereteket – egyrészről, másrészről pedig az egyes kultúrák teremtésmítoszait, amelyek az egyes népek saját tapasztalatára épültek.

2. Döglött anyamacska, élő macskakölykök

A frivol kötetcím mögött rejlő kerettörténetben megint csak egy izgalmas vállalkozás bontakozik ki: Marina Butovszkaja egyszerre igyekszik felvillantani az etológia és az antropológia legfontosabb kérdéseit, kezdve azzal, hogy miként határozzák meg az anyaság biológiai jellemzői az állat és az ember viselkedését és reakcióit, és hogyan ágaznak el ezek a formák a legkülönbözőbb történeti korokban és kultúrákban. Az emberi élet legfontosabb periódusain végighaladva egyúttal széles kultúrtörténeti horizontot is felvázol: milyen hiedelmek és szertartások kapcsolódnak a szüléshez és születéshez, a kereszteléshez és körülmetéléshez, hogyan válik el egymástól a férfi és női szerep, milyen rítusok kísérik a felnőtté válást, milyen módon különül el az egyes nemek és életkorok értékrendje.

3. Idegen nap

Utazókról, vándorokról, üldözöttekről és menekülőkről szól a sorozat talán egyik legfontosabb kötete. Az utazás kultúrtörténete mellett egy olyan problémakörbe vezeti be az orosz gyerekolvasót, amelynek ma óriási tétje van számára: a migráció,
a bevándorlás történetébe és jelenébe. Szerzője, aki maga is Moszkva és a sok száz kilométerre lévő Cseljabinszk között ingázva él, Dmitrij Bavalszkij[2] egy történeti példából indul ki: az 1917-es októberi forradalom után orosz polgárok sokmilliói váltak hazátlanná, és próbáltak letelepedni különböző országokban. Hol szívélyes fogadtatásra találtak, mint Szerbiában és Csehországban, hol kevésbé, mint Németországban és Franciaországban, miközben a XX. századi Párizst éppúgy lehetetlen elképzelni az orosz avantgard művészet és filozófia nélkül, mint a modern Berlint orosz kultúra és tudomány nélkül. Ma Oroszország ugyanilyen népvándorlás célpontja: a széthullott Szovjetunió egykori köztársaságainak polgárai keresnek itt érvényesülést, megélhetést. Van, akiket örömmel fogadnak (különösen, ha bőségesen fizető befektetőként érkezik), van, akiket ridegen, s rájuk bízzák az építkezések legfeketébb munkáit. E párhuzam minden didaktikus magyarázatnál hatékonyabban utalhat arra, mire vezet a tolerancia hiánya.

4. „Otthon van a ház szelleme?”

Ezt a címet viseli a lakóház, az otthon kultúrtörténetét, mint az egyik legizgalmasabb antropológiai témát tárgyaló kötet. Hogyan tesszük magunkhoz hasonlóvá a környezetünket. Hogyan válik élhetetlenné, mikor épp az élhető élettér megteremtése a cél? Ez az új kérdésfeltevés új szempontú történetet eredményez Anasztaszia Gosztyeva könyvében. Hogy a probléma sürgető aktualitását egy 10-14 éves gyerek is megértse, a szerző a legmeredekebb fantáziát is felülmúló ideák valóra válását is bemutatja. Például a 2005-ben, Japánban felépített, „Visszafordítható sors” nevű házat, amelyet alkotóik a „Ház a halál ellen” című nagyszabású projekt keretében építtettek fel. Céljuk az volt, hogy olyan lakást kapjanak az idős emberek, amelyben egy pillanatig se unatkoznak, amelyben minden percük maga a kihívás. A villanykapcsolók a legváratlanabb helyen vannak, az üvegverandára csak hason csúszva lehet az apró ajtón kibújni, mellékhelyiség meg egyáltalán nincs, oldja meg a lakó, ahogy akarja. A 9 lakásos ház első lakását – méregdrága áron – egy buddhista szerzetesnő (mellesleg népszerű írónő) vásárolta meg. Az extrém példa egyúttal óriási felkiáltójel az időseket olykor negligálni hajlamos fiatal generáció számára.

5. A család nálunk és másoknál

„A mieinket verik!” – ártatlannak látszó iskolai verekedésen hangzik fel a vészjósló kiáltás a családról és kultúrtörténetéről szóló könyv nyitófejezetében. A kerettörténet már ismert szereplője, az abház fiú, Daut apját szidalmazza egy osztálytárs, mire Daut türelmét vesztve behúz neki egyet, hogy apja és családja becsületét megvédje. A konfliktus jól ismert, motivációja sokszorosan összetett: benne van egyik oldalon az etnikai alapú gyűlölet, a másikon a tradicionális családi minta ereje, és még sorolhatnánk. Ez a kötet is jelzi, hogy a gyerekek „nyelvén” a legérzékenyebb témák is megírhatók.

6. A te nyelved – az én barátom

Egy testvérpár írta a nyelvekről szóló kötetet, négykezesben. Egyikük matematikus, másikuk pszichológus és műfordító. A kettős nézőpontból kidolgozott keretbe minden belefért: a holt nyelvek és élő nyelvek, a kisnyelvek és „nagy nyelvek”, a gesztusnyelv és a programozási nyelv, a zsargon és a dialektus problémája éppúgy, mint a siketnémák jelnyelve.

7. Ember – emberi lehetőségekkel

Nekik, a testi fogyatékossággal élőknek külön könyvet is szentelt Ulickaja és a szerző, Irina Jaszina. A kiváló újságíró egy súlyos betegség folytán megbénult, de hihetetlen akaraterővel részlegesen sikerült visszanyerni mozgásképességét. Ebből a nézőpontból írja le, milyen „emberi lehetőségekkel” rendelkeznek a fogyatékossággal élők, és milyen korlátozásokat kell elszenvedniük.

8. AIDS és HIV: mit tegyünk vele?

Hogyan lehet elmondani egy 10-14 éves gyereknek, mi is az AIDS, s más hasonló fertőző betegségek, ha tabutéma az összes olyan körülmény, ami nélkül mindez megérthetetlen? Vannak-e, lehetnek-e egyáltalán tabutémák a gyerekek előtt, vagy minden tárgyban megtalálható az a forma és ismeretszint, amit és ahogyan egy nyitott, gondolkodni képes gyerek megért? Ulickaja az utóbbira szavaz. Megtalálja hozzá a megfelelő szerzőt is: az AIDS könyvet orvos-pszichológus írta, aki mellesleg irodalmi főiskolát is végzett, és négy gyerek mintaapukája. Amúgy eredeti szakmája szerint – geológus.

9. Foglalkozások: Pro és kontra

Van „másság” a foglalkozások között? De még mennyire. Lenézett szakma az alulfizetett tanáré, a túlterhelt orvosé, bezzeg-szakma a bankáré. A kereskedő lehet a legelitebb szakma, de lehet aljamunka, ha valaki sok diplomával se talál munkát, ezért elmegy zöldségpiaci trógernek. A könyv szerzője álnevet használ. Ez alkalmat ad Ulickajának – aki egyébként, szerzőivel együtt mindvégig tartózkodik a nyílt politikai és szemléleti állásfoglalástól − hogy ezúttal kivételt tegyen, és megjegyezze: a XX. század három végezetes figurája: Sztálin, Hitler és Lenin kitalált nevet használt.

10. Szalag, csipke, bakancs

Vaskos divattörténeti enciklopédiát is írt már, de most az öltözködéskultúrán keresztül érzékelhető másságot mutat be Raisza Kirszanova. A kiváló kötet ezt az alcímet is kaphatta volna: „Mutasd, mi van a fejeden, megmondom, ki vagy”. A viselettörténet, az öltözködés kultúrtörténetének szimbolikus fejezeteként kezeli ugyanis a női és férfikalapok, cilinderek, turbánok és egyéb fejfedők történetét az egzotikus női fejdíszektől az önálló fejékké formált frizurákig: úgy véli, az öltözék ezen része mutatja legszemléletesebben, „kicsoda is valójában” az adott személyiség. A fejfedő, a fejdísz – írja a szerző – afféle személyi igazolvány, ami legelőször szembetűnik, ami alapján legelőször képet alkotunk a másikról. Gyerekolvasókra gondolva, külön fejezetet szentel a gyerekruházat kultúrtörténetének: ezen látható leginkább, mikor kezdték először önálló lényként, autonóm személyiségként kezelni, és nem csak kicsinyített felnőttnek nézni a gyerekeket.

11. Utazás a világ asztalai körül

Világkörüli gasztronómiai kalandozást sejtet a kötet címe, valójában a mindennapi ételek és étkezések körüli félreértések, tradíciók nem ismeretéből fakadó előítéletek tárháza – a vallásokhoz kapcsolódó étkezési tilalmaktól az egyes életformákhoz kötött étkezési szokásokig.

12. Pénztörténetek, avagy...

Anton Berezin, kiváló gyerekkönyvíró, számtalan rajzfilmsorozat és gyerekfilm forgatókönyvének szerzője írta a „pénztörténeti” kötetet, amelyet külön vonzóvá tesz az alcím: „Tizenhat éven aluli gyerekeknek az időutazás engedélyezett”. Anton Berezin „civilben” atomfizikus, és nem hivatásos író, még kevésbé nem pénz- vagy gazdaságtörténész, annál fordulatosabb az általa kínált időutazás a pénz orosz- és világtörténetében, a legrégebbi érméktől a PIN-kódokra járó virtuális pénzig.

13. Nem vagyok bűnös!

A bűn és bűnhődés, igazságszolgáltatás és igazságtalan megkülönböztetés, a belső morális parancs és külső társadalmi norma összes bonyolult, mai és történeti kérdését magában sűríti Larisza Vinnyik, kiváló újságíró könyve.

14. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata

Az egyik legfontosabb, egyben legszerteágazóbb témával zárul a tolerancia és intolerancia kultúrtörténetével és jelenével foglalkozó, gyerekeknek szánt sorozat: az emberi jogok kérdéskörével. A szerző, Andrej Uszacsov „egy Kis Ember” kalandjain és kálváriáin keresztül mutatja be az emberi jogok nyilatkozatának minden egyes cikkelyét, próbálva mindenkinek esélyt teremteni ahhoz, hogy szavait meghallják, észrevegyék, bármilyen kicsi is (mondjuk) egy 10 éves gyerek.[3]

 

Kell egy hely!

Hogy ez a szerteágazó, mégis egyetlen történetbe sűrített sorozat igazán sokakhoz elérjen, kell egy hely, kell egy közvetítő intézmény. Ezt vállalta magára a moszkvai Rudomino Idegennyelvi Könyvtár, mely főigazgatójának, Jekatyerina Genyijevanak köszönhetően már rég nem egyszerű, hagyományos könyvtár, hanem egy eleven, állandóan mozgásban lévő, minden kultúrát befogadó, köztük állandó dialógust „provokáló” kommunikációs tér. A könyvtár előtti teret is „belakták”: a „Világkultúra parkjában” immár kéttucat író, költő, művész mellszobra látható Erasmustól Csingiz Ajtmatovig. 2005 óta itt van a mi József Attilánk is: ez az első köztéri szobor Oroszországban, amelyet a magyar kultúra személyiségének állítottak.[4] Ebben a végtelenül nyitott és befogadó környezetben természetes, hogy helyet kapott a Tolerancia Intézet is, amely Ljudmila Ulickaja gyerekprojektjének is természetes befogadója lett a Rudomino Könyvtárral és Ulickaja könyveinek állandó kiadójával, az Ekszmo kiadóval együtt.

Ljudmila Ulickaja és barátai, akikkel együtt ezt a projektet megvalósította, tudják, hogy nem könnyű környezetben kell szavaikat hallhatóvá-láthatóvá tenni. Számolnak azzal, hogy fogyasztói társadalom közegében vannak, ahol óriási nyomás nehezedik mindenkire: a válogatás nélküli vásárlás terhe – s ennek ellenállni csak „személyesen” lehet. Így van ez a könyvekkel is, sőt erre a területre ez hatványozottan igaz. Ulickaja és társai egy pillanatig se akarnak ízlésterrort gyakorolni, távol áll tőlük a korlátozás (netán a cenzúra és a tiltás!) bármely formája. Tudják, hogy mindenkinek lehet más az ízlése, szeretheti a fantasy-t, a krimit, a mindenütt hirdetett bestsellert, tudják azt is, egyik kiadó se írja rá a könyvére, hogy rossz, ne vedd meg. De tudják azt is, hogy orientáció pontokat, tájékozódási horizontot lehet kínálni: s ez az írók, kiadók, könyvtárak, tanárok felelőssége. Ezt a felelősséget vállalja magára a könyvsorozat. A többi – legelsősorban a szülőkön múlik.

Szülők, nagyszülők sokszor megkérdezik Ulickajától: mit lehet tenni, ha a gyerek nem akar olvasni. Nem ad rá általánosan használható receptet, inkább csak saját példájára utal: „Amíg a fiaim meg nem nőttek, annyit olvastam nekik, hogy már zöld karikák ugráltak a szemem előtt. Amikor már nagy lakli kamaszok voltak, akkor Dantét, Homéroszt, Shakespeare-t olvastam fel nekik, és közben a díványon lustálkodtunk. Nem voltam benne biztos, hogy ezeket a könyveket maguktól is kézbe veszik. A legutolsó könyv, amit felolvastam nekik, A Mester és Margarita volt.”

 

Az ismertetett művek eredeti címei (Ulickaja „Mást – mások – másokról” című könyvsorozatának egy-egy darabja):

Бавильский Д. Чужое солнце (Путешественник, странник, изгнанник) / Д. Бавильский; худ. И. Г. Тугайбей. — М.: Эксмо, 2012. — 96 с.: ил.

Березин А. История с деньгами, или Детям до 16 путешествовать во времени разрешается / А. Березин; худ. И. Г. Тугайбей. — М. : Эксмо, 2010. — 96 с.: ил.

Борисова Н. Про про профессии / Н.Борисова; худ. А. Войцеховский. — М.: Эксмо, 2009. — 11 с.: ил.

Бутовская М. О дохлой кошке и живых котятах / М. Бутовская; худ. А. Антонов. — М.: Эксмо, 2008. — 55 с.: ил.

Бухина О., Гимон Г. Язык твой – друг мой. / О. Бухина, Г. Гимон; худ. А. Коваленкова. — М.: Эксмо, 2011. — 91 с.: ил.

Винник Л. Я не виноват! / Л. Винник ; худ. С.Трофимов. — М.: Эксмо, 2008. — 79 с.: ил.

Гостева А. С. Большой взрыв и черепахи/ А. С. Гостева ; худ. П. Перевезенцев. — М.: Рудомино : Эксмо, 2006. — 70 с.: ил.

Гостева А. Дух дома дома? / Гостева А. — М.: Эксмо, 2008. — 78 с.: ил.

Григорьева А. А. Путешествие по чужим столам / А. А. Григорьева ; худ. А. Антонов. — М.: Рудомино : Эксмо, 2006. — 55 с. : ил.

Кирсанова Р. М. Ленты, кружева, ботинки... / Р. М. Кирсанова; худ. С. Трофимов. — М.: Рудомино : Эксмо, 2006. — 78 с. : ил.

Скрипкин К. Вич и спид: Что с этим делать? / К. Скрипкин; худ. А. Антонов. — М.: Эксмо, 2009. — 55 с. : ил.

Тименчик В. М. Семья у нас и у других / В. М. Тименчик; худ. С. Филиппова. — М.: Эксмо, 2008. — 63 с. : ил.

Усачев А. А. Всеобщая декларация прав человека в пересказе для детей и взрослых / А. А. Усачев; худ. Т. Кормер. — М. : Эксмо, 2008. — 72 с. : ил.

Ясина И. Человек с человеческими возможностями / И. Ясина; худ. Т. Кормер.— М. : Эксмо, 2010. — 88 с. : ил.



[1] Hivatalos magyar honlapja: [online] [2013.11.15.] <http://www.ulickaja.hu.>.

 

[2] Ismert orosz író, még ismertebb internetes lapszerkesztő.

 

[3] [online] [2013.11.15.] <http://unesdoc.unesco.org/images/0015/001591/159187e.pdf>.

 

[4] József Attila könyvei is ott vannak a könyvtárban, verseskötete és prózai írásainak gyűjteménye − vadonatúj fordításban.

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: