Hoffmann Zsuzsanna: MARTIALIS A KÖNYVEKRŐL ÉS A KÖNYVKIADÁSRÓL

Nyomtatási nézet

Hoffmann Zsuzsanna CSc, egyetemi docens, Szegedi Egyetem Bölcsészettudományi Kar Ókortörténeti Tanszék

___________________________________

Az Augustus-kori neves építész, Vitruvius Pollio a következő summás összegzést adja az írott anyagnak és a könyvek hagyományozásának a fontosságáról: „1. Őseink ugyanolyan bölcsen, amily hasznosan rendezték el, hogy elgondolásaikat írásos művekben örökítsék át az utókorra, hogy azok ne menjenek veszendőbe, hanem korról korra, fokozatosan hosszú időre megmaradjanak, miközben gyarapodik az, ami a könyvekben van, s elérjék a tudás legnagyobb pontosságát. Ezért nem csekély, hanem végtelen hálával tartozunk azoknak, akik mindezt nem engedték irigy hallgatással veszendőbe menni, hanem gondoskodtak arról, hogy mindenféle megfigyelésüket, emlékirataikban megörökítsék.”[1] Az idézett gondolatot csak helyeselni lehet, ámbár a modern kornak nem feltétlenül jellemzője a könyvek szeretete és megbecsülése. Az elektronikus könyvek varázsa, valamint a modern technika vívmányai mégsem tudták kiszorítani a hagyományos könyvet, sőt kifejezetten élénkül az érdeklődés – a szakemberek és kutatók között is – az antik előzmények iránt.[2] Ez határozottan örvendetes jelenség. A könyv és írás a művelődéstörténet fontos része, és mint ilyen az európai kultúra egyik fontos alapköve is. Az ókorból kifejezetten könyvekkel és könyvtárakkal foglalkozó forrás nem maradt ránk, ezért minden egyes antik szerző adatait és utalásait meg kell becsülnünk. Marcus Valerius Martialis[3] szempontunkból kivételes szerző, ugyanis a könyv és könyvkiadás szinte minden vonatkozásáról szolgál adatokkal. A hazai kutatók között egyedülállóak Adamik Tamás Martialis-kutatásai.[4] A jeles epigrammaköltő személyes tapasztalatokkal és ismeretekkel rendelkezett a korabeli Rómáról[5] – beleértve az élet minden vonatkozását, a könyveket és a könyvkiadást is. A vele kapcsolatos információkat részben ifjabb Plinius két levelének (3, 21; 9,8), illetőleg a költő saját írásainak köszönhetjük.[6] A költő egy hispániai városból, Bilbilisből (ma Bambola) származott, a születési évét nem tudjuk pontosan (Kr.u. 38–41 között valamelyik évben született), azt viszont igen, hogy március elsején, innen a Martialis név. Családja tehetős lehetett, így fiukat taníttatták, elsősorban grammatikára és rétorikára, ahogyan ezt tőle magától megtudjuk (9, 73, 7–8). 61 és 64 között – Nero császár uralkodása idején – szülővárosából Rómába ment, hogy ott kamatoztassa költői tehetségét. Ott feltehetően támogatókra is talált – Seneca, Lucanus, Pisók – őket költeményeiben mecénásokként emlegeti, de a költői pályája így sem volt könnyű.[7] Egyik előkelő barátja, Stertinius annyira tisztelte Martialist, hogy még életében felállíttatta a szobrát a könyvtárában.[8] Martialis nem élt fényűző, esztelenül pazarló módon, de nem volt szegény sem, több háza és villája is volt. A lovagrendhez[9] tartozott, és tisztséget is viselt, valószínűleg katonai tribunus (tribunus militum) volt. Első megjelent műve, a Látványosságok könyve 80-ban jelent meg, mégpedig az Amphitheatrum Flavium megnyitása alkalmából, majd sorra követte a többi.[10] Martialis páratlanul gazdag, rendkívül életszerű anyagából – amelynek szerencsére teljes magyar fordítása is van[11] – itt csak a könyvekre vonatkozó információkat vesszük vizsgálat alá. Jóllehet a kor divatja az eposznak kedvezett, Martialis mégis bizonyítani tudta az epigramma létjogosultságát és irodalmi értékét.[12] Kemény kritikus, mindent és mindenkit célba vesz, de mentségére szolgáljon, hogy határozottan jobbító szándékkal. Martialis köteteinek kiadását Friendlaender érvei alapján a következő évekhez lehet kötni: a X. könyv két kiadást is megért, 95-ben és 98-ban; A Látványosságok könyve 80-ban jelent meg; a Xenia (Ajándékok) és az Apophoreta (Küldemények) 84-ben vagy 85-ben; Epigrammák I-II, 85-86-ban együtt; a III. könyv 87-88-ban, a IV. könyv 88 decemberében; az V. könyv 88 őszén; a VI. 90 nyarán vagy őszén; a VII. 92 decemberében; a VIII. 93 nyarán; a IX. 94 nyarán vagy őszén; a X. könyv első kiadása 95 decemberére tehető; a XI. 96 december; a X. könyv második kiadása 98 nyarán történhetett; a XII. könyv pedig a 101. év végén vagy a 102. elején látott napvilágot.[13] Vespasianus császár nem rajongott az irodalomért, bár – ahogyan Suetoniustól megtudjuk (Vespasianus 8) újjáépíttetett elpusztult könyvtárat, továbbá támogatta a színészeket is. A fia és utódja, Titus azonban kifejezetten művelt és nagyon népszerű uralkodó volt, aki felismerte az irodalomban és a költők tevékenységében a propaganda lehetőségeit, ami határozottan kedvezett Martialisnak is. Martialis saját korára vonatkozó hivatkozásainak vizsgálatához – hogy a témára vonatkozó adatai világosabbak legyenek – célszerűnek tűnik előrebocsájtani néhány információt az ókori könyvek és írófelületek vonatkozásában. Az epigrammaköltő korában (a Kr. utáni első század) jellemzően a papirusz, illetőleg a pergamen a két használatos íróanyag, de a mindennapok gyakorlatában a viaszostáblát is alkalmazzák.

Papirusz

Általánosan elterjedt ókori íróanyag,[14] hazája Egyiptom, de másutt is megtalálható volt, így például Szíriában, az Eufrátesz mellett. A papirusznád szára rostos szerkezetű, ebből a következő módon készült az írásra használatos anyag. A nádból hosszanti irányban vékony lemezszerű lapokat (scissurae) hasítottak, és ezeket egy falapon egymás mellé helyeztek. Ezt követően újabb szeleteket helyezték rájuk kereszt irányban, és fakalapáccsal összetömörítették a két réteget, kivételesen hármat. Az egyes rétegek összeillesztése ragasztással vagy préseléssel történt. A ragasztóanyag a Nílus vizéből készült, liszttel és ecettel, aminek mindig frissnek kellett lennie. Arisztotelész említi, hogyha gipszet vagy meszet adtak hozzá, akkor szilárd lapokat nyertek, amit viszont nem lehetett összetekerni. Az összeillesztés után kalapáccsal kisimítják, majd még kétszer átkenik ragasztóval, de csak az első oldalt, azután a napon megszárítják. A ragasztás finom művelet volt, szemmel alig észrevehető, hogy ne zavarja az írást, ezt a munkálatot a glutinatorok végezték. Az így keletkezett papiruszlapok kb. 19X25 centis méretűek, amelyeket plaguláknak vagy pagináknak neveztek, esetleg selis vagy kolléma lett a nevük. Majd ezeket a téglalap alakú papiruszokat a keskenyebb végüknél összeragasztották, feltekerték, így keletkezett belőlük a tekercs. Az összeillesztésnél arra kellett ügyelni, hogy az írófelületen (recto) a rostok vízszintesen haladjanak, hogy ne akadályozzák az írást, a hátoldalon (verso) pedig függőlegesen. A verso oldalra ritkán írtak, erre esetleg másodlagos felhasználás, vagy takarékossági okból kerülhetett sor. A scapi üres tekercseket jelent, ezek felcsavarva kerültek raktárba, vagy kereskedői forgalomba. A horrea chartaria az ilyen raktárak megnevezése volt, az üres tekercseké pedig: charta pura, biblia agrapha, chartas agraphos. A papirusznádról és a belőle készült íróanyagról előállításáról római természettudós, az idősebb Plinius, enciklopédiájában (Naturalis historia 13. könyv) ad részletes leírást. A tudós beszámol a papyrus különböző fajtáiról,[15] minőségéről, hibáiról is. A papyrus elnevezés jelentése a Nílushoz tartozó, a Nílusé. A papirusz használata az ókorban hosszú időn keresztül általános volt, írtak rá hivatalos dokumentumokat, leveleket és irodalmi alkotásokat is. A papirusz azonban meglehetősen sérülékeny, komolyan kárt tesz benne a nedvesség, továbbá – ellentétben a pergamennel – nem tűri a hajtogatást, mivel nagyon is törékeny. Ezeknek a körülményeknek köszönhetően került előtérbe vele szemben a 4. században a pergamen, de a papiruszt továbbra is használták, mind a Nyugatrómai Birodalomban, mind Bizáncban, illetőleg más európai területeken. Az Ibér félszigeten, Szicíliában, sőt a pápai kancelláriában még hosszú ideig megmaradt a papirusz használata.[16] A papirusz feldolgozása a charta confecturában történt, főként Alexandriában és Szaiszban, de más városokban is. Augustus korában – Horatius egyik szatírája szerint (1, 4, 21) – átmenetileg szintén készítettek ilyen íróanyagot. Később kizárólag Alexandriában foglalkoztak vele. Chartaria officina vagy chartarii Rómában is voltak, de ezek többnyire javító-karbantartó munkálatokat végeztek, illetőleg ragasztottak.[17] A Digesta című császárkori jogszabálygyűjtemény (XXXII 52) megkülönbözteti a munkálatok különböző fokozatait: a már feldolgozottat (papyrum ad chartas paratum), illetőleg a még fel nem dolgozottat (chartas nondum perfectas). Mind a liber, mind a byblos charta-tekercs, lényegében ugyanez áll a byblionra és a libellusra is. A latin volumen utal a könyv külalakjára, a görögök ezt megfelelőnek gondolhatták, ezért nem alkalmaztak más kifejezést a jelölésére.[18] Mindenképpen hengerré formálhatónak kellett lennie, ugyanis Appianos,[19] Pharnakész király megkoronázása kapcsán elmondja, hogy a templomból kihoztak egy byblost, és diadéma helyett azzal koronázták meg. A könyvekre az említett fogalmakon kívül használták még a tomos elnevezést is. Amikor az arabok elfoglalták Egyiptomot, a chartés mérete 30 arab könyök lett, vagyis 14,5 méter. Ebből a kétharmadát levágták, és ennek a neve lett a tomos. Ez még így is kiadós terjedelmű volt. Használták továbbá a több kötetből álló művek egyes könyveinek a jelölésére is, innen ered a későbbi tomus = kötet elnevezés. Megemlítendő még a teuchos = fal megjelölés, ami fűzött kötetre vonatkozik, és csak a középkori Bizáncban használták. A szó jelentése eredetileg a tekercset tartó védőtartály volt, de jelentette magát a tekercset is, amennyiben az is – ahogyan egy edény – magába foglalja az írást. A byblos helyett időnként a logost használják egységes szöveg értelemben. A több könyvre terjedő művet logoinak nevezik. Mindebből következik, hogy a byblos, a byblion, a liber és a volumen nem jelenthet több könyvből álló művet. Ha ilyenről van szó, akkor többes számot használnak: byblia, libri, volumina. Kivétel az, amikor a liber egy terjedelmesebb munka egy könyvét is jelentheti, mint például a történetíró Livius műve esetében. A liber a tekercs értelme miatt nem lehet egy könyv része. A libellus kisebb terjedelmű írásra vonatkozik; gyakorlati okból több önálló kisebb mű, libellus kerülhet egy tekercsre.

Pergamen

Állati bőrből készült íróanyag, megnevezése: membrana, charta pergamena, pergamenum, ez volt a másik leggyakrabban használt ókori írófelület. Az állati bőrt cserzéssel tették írásra alkalmassá, ősidők óta használták Elő-Ázsiában és Egyiptomban is, bár a hagyomány Pergamonnak tulajdonítja ennek az íróanyagnak a felfedezését. Az elnevezés kétségkívül erre utal, az újítást II. Eumenés (Kr.e. 195–158) pergamoni uralkodóhoz kötik. Az igazság azonban az, hogy az ő uralkodása alatt – az egyiptomi papiruszkiviteli embargó miatt – erősen fellendült a használata, továbbá feltehetően tökéletesítették is az előállítását. Az előállítás folyamata a következő volt (amiben természetesen koronként, területenként adódhattak eltérések, továbbá számított az is, hogy milyen állat bőrét dolgozták fel). A lenyúzott állatbőrt több napig áztatták meszes lében, hogy a szőr fellazuljon és kioldódjon belőle a zsír. Ezután letisztították róla a szőrt, a húsdarabokat és a bőr külső rétegét. Majd ismét meszes lébe tették, megtisztították, ezután egy rámára kifeszítve megszárították. A kikészített bőrt tengeri habkővel (pumex) és krétával fehérítették. Dél-Európában általában a juh és a kecske bőrét használták, északon szokásos volt a borjúbőr. Európa déli részén a bőrnek a belső, hús felőli részét készítették ki íróanyagnak, a külső részét nem fehérítették, erre nem is írtak. Észak-Európában, illetőleg Európa más részein a bőrnek mindkét oldalát használták, ezek általában vastagabb hártyák voltak. A kései középkorban használtak egy szűzpergamennek nevezett különleges bőrt is, ezt az anyaméhből eltávolított bárányok bőréből állították elő. A hártyák színe fehér vagy sárgásfehér. A középkorban luxusváltozatként előfordult bíborszínűre festett pergamen is, elsősorban Bizáncban. Ehhez bíborfestékkel itatták át a bőrt, majd erre arannyal vagy ezüsttel írták a szöveget. A pergamennek egy különleges csoportját jelentik a palimpszesztek (palimpszésztosz), az elnevezés jelentése újra teleírt. Ennek a középkori gyakorlatnak az oka az volt, hogy bizonyos, számukra érdektelenné váló szövegeket eltávolítottak, lekapartak, és a hártyát újra felhasználták, de történhetett egyszerűen az íróanyag-hiány miatt is. Ilyen módon számos ókori irodalmi anyag semmisült meg; ugyanígy semmisítették meg az eretneknek talált szövegeket is. Később – a 18–19. században – többféle módon kísérleteztek az ilyen módon törölt szövegeknek a helyreállításával. Ezeknek – az olvashatóság szempontjából – több csoportja is van: semianimus (félig élő), semisepultus (félig eltemetett), sepultus (eltemetett).

Viasztábla

A papirusz és a pergamen mellett mindennapi használatra, apróbb feljegyzésekre, iskolai gyakorlatokra használták a viasszal bevont fatáblát. Ezek a táblák – tabellae ceratae – noteszként is funkcionáltak. Erre vallanak Martialis következő sorai:

„Pergamen ez bár, – úgy hívják –, gondold te viasznak. / Írni ha újat akarsz, törlöd a régi betűt.”[20]

Avagy egy másik részlet:

„Én, ha fa nem volnék, finom lemezekre hasítva, / Drága teher lennék Libya-béli fogon.” (14, 3, ford. Csengery János).

Használtak továbbá – de nem általános – elefántcsont táblácskákat is írás céljára:

„Gyönge szemed hitvány viaszon hogy meg ne romoljon, / Ródd elefántcsonton csak feketén a betűd.” (14, 5)

A viaszos tábla azért is volt alkalmas iskolai használatra – hasonlóan a későbbi palatáblákhoz –, mert törölni lehetett róla a szöveget, és újat ráírni. A törlés a stilus, vagyis az íróeszköz megfordításával történt, annak a másik vége ugyanis lekerekített volt, éppen azért, hogy el lehessen simítani vele a viaszt.[21] Ugyanezt tették a pergamennel is, az állati bőr viszont jól bírta ezt a megpróbáltatást, azaz, hogy lekaparják róla az eredeti szöveget és újból írjanak rá. Megtették ezt a papirusszal is, vagyis lemosták róla az írást, és újból használták, de ezzel lényegesen romlott az anyag állaga. A papirusz esetében szükség esetén inkább a hátoldalára is írtak. A viaszos tábla pereme magasabb volt, mint a belső része, hogy védjék az írást a letörlődéstől. Ha hosszabb feljegyzésre szánták, akkor – a peremét átlyukasztva – több táblát zsinórral egybefűztek. Ha két táblát kötöttek egybe, ennek a neve diptychon, a háromé triptychon (mondták duplicesnek és triplicesnek is). Alkalmas volt üzenetküldésre és ajándéknak is, ahogy a következő sorok igazolják: „Nem kis ajándéknak véled háromlapu irkám, / Hogyha barátnőd azt írja beléje: „Megyek!”[22]

Lehet azonban a 2-3-nál több lapot is összefűzni: „A viasz öt lemezén ha Urunknak hangzik a híre, /Boldog az udvar, ha gőzölög a bikavér.”[23]

A táblák használata tartósan megmaradt, még akkor is, amikor már a divatosabb íróanyagok hódítottak, például a pergamen. Szokásos és gyakori fordulat – beszédben is – poposcit tabulam (= kérte az írótábláját), illetőleg a stilum accepit (= tollat ragadott), ezeknek ugyanis mindig kéznél kellett lenniük, ha valamit fel akartak jegyezni.

A leggyakoribb a papirusz- illetőleg a pergamentekercs, amelyek külsőre hasonlóak. A védelem céljából ezeket könyvtokban helyezték el, a papirusztekercset olykor kívülről pergamennel burkolták be, hogy meg ne sérüljön:

„Hogy tógád, köpenyed ki ne rojtozhassa a könyvet, / Épen tartja soká e fatok a papirost.” (14, 84, ford. Csengery János).

Gyakorlatilag ez a könyvet védő tok (théka, capsa) a mai kötés elődjének tekinthető, a théka pedig ma is tovább él a bibliotéka elnevezésben.Ismert és a leggyakoribb „könyvforma” az ókorban a tekercs volt, amit először irodalmi szövegek rögzítésére használtak, később átvette az oklevélkészítés is. A tekercsek szélessége általában 20-30 centi, a hossza 6-10 méter. Alul és felül tajtékkővel (pumex) megcsiszolták, hogy ne legyen rojtos, esetleg díszítés okából is történhetett a simítás:

„Bíborszínüre még nem festve, könyvem, / S nem csiszolva a tajtékkő fogával.”[24]

A tekercsek olvasása nem lehetett egyszerű művelet, mivel azokat két kézzel kellett tartani: egyikkel kifelé göngyölni (explicare, evolvere), majd az elolvasott szöveget tartalmazó tekercsrészt a másik kézzel fel- vagy visszatekerni (volvere, revolvere). Visszatekeréskor a tekercsre erősített pálcikát két kézzel fogták és az elejét az álluk alá nyomva igyekeztek a könyvtekercset szorosabbra göngyölni, ettől a széle hamar kifoszlott.

„S a durva álltól nem foszlott ki még a szélük” (1,66) – írja Martialis, vagyis még nem sokszor tekerték ki és be, tehát nemigen olvasták. A könnyebb használhatóság érdekében került a tekercsek két végére az említett pálcika (umbilicus),[25] illetőleg a felolvasó, hogy ne kelljen folyamatosan kézben tartani az olvasnivalót, egy állványra helyezte azt, ennek a latin neve lectorium (olvasóállvány).[26] Erre utalnak a következő részletek: „S a sötét színű pálcikát ölelve, / Nem sokkal tetemesb, mint pálcikája” (2, 6, ford. Csengery János). A következő részlet a pálcika mellett az idegen tollakkal ékeskedő plagizátorokat is említi.

„
Olyat ha lelnél, mely nincs még megsikálva,
És pálcikával, pergamennel nincs díszítve,” (1,66)
Vedd meg: van nálam is, nem tudja senki meg.
Aki másét szavalja, hogy hírnévre jusson,
Ne könyvet vásároljon az, csak hallgatást”

(1, 66, ford. Csengery János).

A pálcika mindkét végén egy gomb vagy szarv (cornua) állt ki, hogy könnyebben lehessen megfogni. A felgöngyölítést természetesen a tekercs végén kezdték. A következő epigramma a tekercs összegöngyölítése mellett a könyvajánlásról is említést tesz, sőt olvasásra buzdít.

„
Rufus, ajánld eme könyveket is Venuleiusnak,
kérd, hogy szenteljen nekik is egy kis időt,…
És ne az első serleg után s nem a végire hagyva:
Majd amikor Bacchus harca javába folyik.
Hogyha sokall kettőt, göngyöld te az egyiket össze:
Nem leszen oly hosszú, jól ha felosztod, a mű.”[27]

A tekercseken kívül elhelyeztek egy bizonyos jelzetet is, és rajta tüntették fel a mű tartalmát, címét. Útra vihető, „útitárs” könyvek sorában említi Martialis Cicerónak, a híres szónoknak a nevét is (14, 188). Szóba kerül a történetíró Livius terjedelmes munkája („T. Livius pergamen”) is, ami alig fér el a költő könyvtárában (14, 190):

„Mily kicsi pergamenekbe szorul nagy Livius itten, / Könyvtáramban alig fér el a teljes egész.” (14, 190, ford. Csengery János).

Helyet kapott továbbá a történetírók sorában a történetíró, Sallustius Cripsus is:

„Tudós férfiak állítják, hogy a római históriának / Első mestere ő, Cripsus, a historikus” (14, 191, ford. Csengery János).

Idővel a tekercsből kialakult a könyvforma, a codex;[28] ennek többféle oka is lehetett. Először is rájöttek, hogy ennél a formánál a lap mindkét oldalára lehet írni, vagyis takarékos eljárás. Tehát elsőként kezdték a lapokat hajtogatni, íveket, majd füzeteket formáltak belőlük. Ebben a formában könnyebben tárolhatók, szállíthatók az írásos anyagok, sőt olvasni is könnyebb, mint a tekercset. A kódex eredetileg nem könyv, hanem összefűzött viasztáblák, illetőleg pergamenlapok együttese.

„Én csak válogatott könyvekre vágyom / Másként férgeket és vad molyt tenyésztek.” (14, 37) – mondja magáról (Martialisnál) a könyveket tároló doboz, amelynek latin megnevezése scrinium.[29] A pergamenkönyvek különböző méretűek lehettek, a kisebbek a szegények számára is elérhetőek, sőt utazásra is elvihetők.[30] A nagyobb díszes példányok a gazdagok villáit díszítették, ezeket olykor sznob tulajdonosaik csupán a kérkedés, tehetősségük fitogtatása és a nagyzolás miatt gyűjtötték. Előfordult, hogy nagyon ritka példányokat csak azért szereztek meg, hogy más ne jusson hozzá. A tekercsek tagolásával kapcsolatosak – a volumen és tomus (kötet) – ma is használatos kifejezések: „Tévedsz te, könyveimnek fösvény tolvaja, / Ha azt hiszed, hogy annyiért költő lehetsz, /Amennyibe leíratás, kötés kerül.”[31] (A tolvaj a mások verseit sajátként szavaló, illetőleg kiadó plagizátorra vonatkozik.) A tekercseken az írást hasábokban helyezték el – ez a forma a bibliakiadásoknál ma is él –, vagyis a sorok a hosszabb oldallal párhuzamosan futottak. Az írásmű címét – a védelem miatt – a tekercs végén helyezték el. Később egy kis táblát tettek kívül a tekercsre, hogy könnyebben lehessen megtalálni a keresett művet, ennek a neve görögül syllabes, latinul index. A héberek Mózes öt könyvét (Thóra) tekercs formában őrizték, olykor művészien díszített külsővel. Egy-egy tekercs egy-egy könyvet tartalmaz, ünnepi alkalmakkor ezekből olvasnak fel. Ami a könyv formáját illeti, a Martialis által említett codices membranei még nagyon kisméretűek voltak, amit a pugillaris (kézbe való) jelzővel is érzékeltet. Másutt exiguumnak (kicsi) nevezi (14, 9), illetőleg a „manus una capit” (egy kézzel fogja) kifejezést használja.[32] Epigrammáiban gyakran említi a pergamenkönyveket is, így a Homerus pergamen címűben: „Ilias és Priamusnak ellensége, Ulixes / Soklapú pergamenen csöndesen egyesül itt.” (14, 184). Vagyis a görögség és az emberiség nagy tanítója, Homérosz eposzaiban. Említi továbbá Vergiliust, az augustusi aranykor ünnepelt költőjét: „Szépszavú Vergilius Szúnyog-át vedd most a kezedbe, / S hagyd békén a komoly „Arma virumque cano”-t.”[33] (14, 185, ford. Csengery János). Továbbá az epigrammaköltő utal egy gyűjteményes munkára is, ez a Vergilius in membraneis címet kapta:

„Mily kicsi könyv, s az egész nagy Vergiliust befogadja, / És a legelső lap tükrözi arculatát.” (14, 186, ford. Csengery János).

Martialis kitűnően tájékozott korának általános viszonyait illetően, kiválóan ismeri az ezüstkori irodalmat és könyvkiadást, vannak görög és római példaképei,[34] s természetesen tud Ovidius és Propertius műveinek a publikálásáról is.[35]

„
Itt ez a vaskos könyv, sok lapból egybefűződve,
Nasónak tizenöt énekét adja neked.”

(14, 192, ford. Csengery János).

Vagy egy másik vonatkozó részlet:

„Cynthia, tárgya Propertius ifjúi kis könyvének, / Nagy hírt nyert, de viszont nem kevesebbet adott.” (14, 189, ford. Csengery János).

A fűzött pergamenkönyvet Martialis említi először, ugyanitt felsorolja a rövid könyv előnyeit.

„
Háromszázat is elbírnál te epigrammákból,
Könyv, de ki tűrne el úgy és ki is olvas el úgy?
Hát a rövid könyvnek mi az értelme, szómra figyelmezz:
Egy az, hogy kevesebb ívpapírosba kerül;
S a leíró egy óra alatt elvégzi a munkát.”

(2, 1, ford. Csengery János).

Olykor a pergamenről – ahogyan fentebb már említettük – lekaparták a szöveget, és újra írtak rá; az ilyen felhasználás szülte a pergamenek egy különleges csoportját, ezek a palimpszésztek.[36] Ennek a gyakorlatnak „köszönhetően” számos irodalmi emlék semmisült meg. Ilyen újra felhasznált „papírt” már Catullusék is használtak.

„
Suffenusunk, hisz ismered te jól Varus,
Ügyes-beszédű, szellemes, finom fickó.
S ugyancsak ő halomnyi verset írt össze,
Úgy gondolom, tízezret is megírt, vagy még
Többet: nem úgy miként mi, megkapart hártyán
Tisztázva, sőt királypapiruszon, szép új
Boglárdíszes, vöröskötésű könyvekben,
Ólmos soron s horzskőn csíszolva két végét.”

(Catullus 22, ford. Horváth István Károly).

Ezeknek a költőknek ugyanis nem telt a drága királyi papiruszra (charta regia), amit Egyiptomból importáltak. Irigykedve beszélnek az önjelölt költőcskékről, akik értéktelen verseiket ilyen drága íróanyagra rögzíthetik. A papír megnevezése membrana (hártya, bőr): „Vedd meg a kis kiadást, csupa pergamen annak a lapja.”[37]

A charta az egyes lapoknak a megnevezése, ami a modern korban a kártya szavunkban őrződött meg.

„Omnes ista solet charta vocare suos.” (14, 11).
„
At nunc succinti quae sint bona disce libelli
Hoc primum est, brevior quod mihi charta[38] perit.” (2, 1).

Egy másféle papírra vonatkozik a következő idézet:

„Nondum legerit hos licet puella,/ Novit, quid cupiant Vitelliani.” („A lány, még mielőtt olvasta volna / Tudja már, mit akarhat a levélke” 14, 8).

Feltehetően a készítőjéről elnevezett íróanyagról, nevezetesen egy kisebb alakú levélpapírosról van szó. Természetesen a kicsi alakú levél nem minden esetben szerelmes üzenet:

„Mert kicsinek látsz, azt hiszed, engemet a szerető kap? / Tévedsz, mert pénzt is kérhet az ily kicsi lap.” (14, 9, ford. Csengery János).

Írószerek, tinták

Tintaként fémlevet, kormot, hennát, tintahal váladékát, ecetet és borseprőt használtak, amit eredetileg egy kis palettán kevert ki az írnok. Később divatba jött az előre elkészített tinta, amelynek latin neve atramentum. A tintát hengeres formájú tintatartóban tárolták. Írótollként kihegyezett nád vagy vékonyfém pálca szolgált, neve stilus, amit a mi stílus szavunk őriz. A toll neve lehet még calamus[39] vagy harundo, ami a latinban a nád neve. Aki gyakorta forgatja a tollat, az irodalmat értő, művelt ember, vagyis van stílusa. A stilum vertere kifejezés a toll forgatására, esetleg megfordítására vonatkozik, ami a szöveg törlésére is utalhat. Írónád említése szerepel a két következő részletben:

„
Hogyha tokot nyertél, írónáddal te szereld föl;
Azt tőlünk kapván, már kicsi gondba kerül.” (14, 20).

„
Memphisi föld ad ügyes nádszálakat a papírodnak,
Házadnak tetejét födje a többi mocsár.”

(14, 38, ford. Csengery János).

A második idézetből az is kiderül, hogy a nádat más célokra is használták, például házak fedele készülhetett belőle.

A Kr.e. első század közepéig a szerző és olvasó közönsége találkozására lényegében csak egyetlen mód létezett, ezek pedig az alkalmasint megrendezett felolvasások (recitationes) voltak.[41] Ez a gyakorlat a görög műveltség és humanitas terjesztésében elkötelezett előkelők között volt szokásban, akik baráti körben, ismerősökkel összejöttek, és ott alkalom adódott az új irodalmi alkotások bemutatására. Az efféle felolvasások Scipio Aemilanus, C. Laelius, Polübiosz és mások kezdeményezése nyomán terjedtek el Rómában. Az Itália különböző városaiból összesereglett ifjúság valamelyik előkelő villájában, vagy esetleg tabernában mutatták be alkotásaikat, verseket rögtönöztek, görög költőket utánoztak. Az irodalmi „demokrácia” szellemében helyenként durva célzásokat is megengedtek maguknak, célba vettek kortárs politikusokat, mint például Iulius Caesart. Versenyeztek, néha fogas kérdéseket adtak fel egymásnak. Ez a forma divatos maradt Scipiótól egészen Maecenasig. Ezekben a körökben helye volt a társadalom alacsonyabb régióiból érkezőknek is, mint például az afrikai Terentius, a túszként Rómába került Polybios, a libertinus apától származó Horatius, vagy az egyszerű fazekas fia, Vergilius. Ez a gyakorlat élővé, pezsgővé tette az irodalmi életet, ezek a bohém ifjak nem igazán törődtek a közvéleménnyel és a hagyományokkal. Némiképpen megváltoztak a körülmények a Krisztus utáni első századtól, a császárság korától. Egyesek – a megélénkülő könyvkiadás és könyvforgalmazás következtében – kiadóra és piacra találtak, így eljutottak az olvasókhoz is. Azonban rendkívüli módon elterjedt, szinte hóborttá fajult a felolvasások divatja. Ez részben jó időtöltésnek bizonyult az „aranyifjúság” számára, ugyanakkor bemutatkozási lehetőségként szolgált az önjelölt, dilettáns költőcskéknek, akik a közönség kegyeit keresték, és cserébe maguk is elnézőek voltak. Az irodalmi produkciók az előkelő lakomák elengedhetetlen kísérői lettek. A költő Martialis az efféle produkciók miatt bizonyos meghívásokat már eleve kétkedve fogadott. A továbbiakban villantsunk fel néhány idevágó epigrammát.

Nem kell az ebéd

„
Phoebus urunk menekült-e Thyestes asztala mellől –
Nem tudom. Egy bizonyos: én a tied kerülöm.
Dús lakomát, sok ínyenc falatot kínálsz, Ligurinus,
Ámde nem ízlik, mert verseidet szavalod.
Hagyd el a sült márnát, ne adass rhombus-halat inkább,
Osztriga, gomba se kell: fogd be a szád, ne szavalj!”

(3, 45, ford. Szepessy Tibor).

Csak vacsorázz egyedül

„
Olykor meg-meghívsz Ligurinus, egy-egy vacsorára,
Csakhogy felolvashasd nékem a verseidet.
Jóformán a sarut se vetettem még le, de már jön
Könyved – halmártás és a saláta között.
Még az előétel sincs bennem – s már jön a másik…
Két főétel közt ímhol a harmadik is!
A negyedik s ötödik jön. – Szédülök… Olvasod… Ó jaj!
Íly szaporán a finom vadpecsenyét is unom!
Hogyha megint meghívsz, sok rongy könyvedbe a konyhán
Néma halat csomagolj – vagy vacsorázz egyedül!

(3, 50, ford. Balogh Károly).

A Petronius által bemutatott Trimalchio lakomája ékes bizonyíték arra, hogy is zajlott egy ilyen lakoma, ahol színészek és alkalmi versfaragók próbálták szórakoztatni a közönséget. Divat volt anekdoták és egész történetek mesélése is, így ezen a lakomán előkerült például az „emberfarkas” története; ez egy kappadókiai óriás volt, akinek különféle kalandjai akadtak. Az efféle történetek kapcsolatot mutatnak a görög novellakinccsel is. Az előkelők pazar villáiban bőven akadt hely az ilyen találkozásokra, de a divat megtalálta a megfelelő helyszíneket is, mégpedig a nyilvános felolvasótermek (auditoria) formájában. Nyilvános csarnokok, középületek adtak helyet ezeknek a rendezvényeknek, de olykor – jó pénzért – gazdag magánszemélyek is bérbe adták otthonuk megfelelő helyiségeit a szemfüles vállalkozóknak. Ilyenkor az est programját előre meghatározták, meghívókat (codicilli) és programokat (libelli) küldtek szét, és természetesen belépődíj is volt, már csak a bérlet miatt is. Ezek a programok tetszés szerinti időt vettek igénybe, ez lényegében a szereplőktől függött. Időnként nagyon is igénybe vették a hallgatóság türelmét – ifjabb Plinius leveleiből tudjuk, hogy – okulva az ilyen esetekből a meghívottak vonakodva jöttek, vagy idő előtt távoztak. Plinius szerint a házigazda iránti udvariasságból illett végighallgatni ezeket a produkciókat. A felolvasás közben meglehetősen nehézkes lehetett tartani a tekercset, és azt folyamatosan görgetni előre és hátra egyik, illetve a másik kézzel. Ehhez segédletként használtak egy állványt (lectorium), ami a ma használatos kottaállványhoz hasonlít, és erre helyezték rá a tekercset. Rendkívül különös és sajátságos gyakorlat Rómában, hogy Augustus korától kezdve a felolvasásokra a fürdőkben is sor került, tehát egyfajta kulturális szerepet is kaptak. A gazdagok számára eddig sem jelentett gondot a hely; ha vállalkozók béreltek alkalmas termet, akkor fizetni kellett ezeken a programokon. Azonban a fürdők azért is bizonyultak ideális helyszínnek, mert azokat viszonylag sokan látogatták, és ha a felolvasásokra ott került sor, akkor a potom árú fürdőbelépő mellé irodalmi élményt is kaphattak a látogatók. Az ismeretlen költőcskék szívesen látogatták a thermákat, és ott kéretlenül szavalták verseiket. Ha onnan elkergették őket, akkor utcasarkon, téren, piacon, oszlopcsarnokban, bárhol folytatták. Ahogyan Martialis írja: „Téged zeng a Forum s a víg ebédek, / Házak, boltok, a csarnokok, s az utcák (VII 97 11-12). Avagy ráakaszkodtak valakire és kísérték a városon át, miközben vég nélkül szavaltak neki. Hasonlóan a görög szümposzionokhoz, a római fürdőkben görög-római versidézetek hangzanak el, filozófiai témákról vitatkoznak, miközben fuvoláslányok és hetérák is jelen vannak. Eredetileg – ahogyan idősebb Catótól és ifjabb Pliniustól tudjuk – a római lakomák is – ahogyan a görög szümposzionok – a szabadidő kulturált eltöltésének a helyszínei voltak, sőt a görögöknél fontos társadalmi szerepet is betöltöttek. A császárkorban megváltozott a helyzet, gondoljunk csak Madách Tragédiájának római helyszínére. A város Subura nevezetű negyede üzleti negyed is, de egyben a hetérák „vadászterülete” is, ahol különböző boltok kis szeparéiban találkákat lehetett lebonyolítani, többek között a könyvesboltokban is. Ezért küldi Horatius kötetét ide, hogy „álljon ki a sarokra” (Ep. 1, 20).

A költő első köteteit egy ismeretlen, Secundus nevű kereskedő árulta és másoltatta, aki az egyébként ismeretlen Lucensis felszabadított rabszolgája volt, majd komoly üzleti tekintélyre tett szert. Boltja az Argiletum nevű téren állt, a Pax (Béke) temploma mellett. A környéken más kisebb árudák is voltak, ő viszont a kisterjedelmű, pergamen példányokra specializálta magát. Azonban hamarosan – ahogyan az történni szokott – vetélytárs jelentkezett, mégpedig Atrectus személyében. Ez utóbbi argiletumi boltjában díszes kiállítású, drága tekercseket árult. Ezt követően egy Tryphón nevű kereskedő, aki valóságos monopóliumot szerzett, árusította a már híressé és ismertté vált Martialis epigrammáit díszkötésben. A fellendülés eredménye azonban kétes értékű: az irodalmi élet valóban lendületet kapott, és bárki szabadon megvehette az irodalmi alkotásokat, ha elég pénze volt; másrészt bárki megjelentethette írásait, ha a kiadó látott benne fantáziát. Ilyen módon a művek megkezdhették szerzőiktől független életüket. Eleven kapcsolat alakult ki – függetlenül a szerző társadalmi helyzetétől – a mű és a közönség között, a líra és az epika területén is. A költők azonban nem igazán profitálhattak a fokozódó érdeklődésből, ugyanis akár verseskötetről, akár tudományos értekezésről volt szó, azt a kiadó potom áron megvette, innentől az ő tulajdonát képezte, és boltjának a polcaira került. S bármekkora érdeklődés kísérte is a kötetet, és jó áron sokat el lehetett adni belőle, az csupán a kereskedőt gazdagította. Hiába olvasták tehát számosan, írója ismertté vált, de a haszon a kiadóé maradt. Egyik kötetét a következő sorok kíséretében bocsájtja útra:

„
Már Argiletumban,[43] a bódék polcain állnál,
S itthagynád árván sok dobozunk, kicsi könyv.
Nem tudod! Ó jaj, nem tudod, úrnőnk Róma de gőgös.
Kényesek, elhiheted, Mars unokái nagyon.
Így sose krákogtak még ifjak s vének a versre,
S még a fiúk orra is kész rinocéroszi orr.
Hallod majd a nagy éljenzést, s míg hinted a csókot,
Ráddobják a lepelt, s csillagos égbe repülsz.
Persze! Hogy annyi javításom már tűrni ne kelljen,
S pajkos verssoraid meg ne zavarja a nád,
Inkább felröppensz, te kacér, a magas levegőbe.
Fuss! – Pedig énnálam nem fenyegetne veszély!”

(1, 3, ford. Horváth István Károly)

Martialisnál is többször olvasható panasz a könyvkereskedőre, akik kihasználták a szerzőket, és azok szellemi termékei őket, a forgalmazókat gazdagították.

„
Mindeme Xeniumok[44] seregét karcsú, kicsi könyvem
Rongyos négy garasért adja, vevő teneked.
Tán sok a négy garas? Biz’ igaz – kettőre ha hagyja,
Még úgy is jócskán nyer kiadója, Tryphon.
S hogyha netán szűkén vagy a pénznek, mint ahogy én is,
Akkor ajándékozd épp csak a verseket el.
Címükben röviden benn van tartalmuk is, így hát
Elhagyod azt, ami nem szájadize szerint való.”

(13, 3, ford. Balogh József)

A könyvek sorsát és piacát szintén befolyásolni tudja az árus – ahogyan ma is –, feltűnő helyre teszi az asztalra, avagy éppen a kirakatba, vagy pedig elsüllyeszti.

„
Bárha beérnéd e nem épp vékonyka kötettel,
Drága vevő, kevesellsz: distichonom nem elég.
Ámde Lupus kamatot követel, s napidíjat a szolgák![45]
Drága vevő, pénzt! – Nincs?! – Úgy fel is út, le is út.”

(11, 108, ford. Horváth István Károly)

Az ókori szerzők meglehetősen öntudatosak voltak, és kevésbé foglalkoztak a kiadási lehetőségekkel: a költők bíztak Múzsájukban, a történetírókat a hivatástudat ösztönözte (Thuküdidész), széles közönséget akartak nevelni a tanköltemények szerzői (Hésziodosz). Idővel mindinkább szokásba jött, hogy a szerző művét meghatározott személynek ajánlja.[46] Milyen céllal történhetett ez? Többféle ok is feltételezhető: meghitt oktatás, kedveskedés, hódolat, tisztelet, támogatás elnyerése.[47] Szokásos kifejezések: anatithémi, consecro, dono, dedico, mitto, pempo, apostello, mitto, tarnsmitto (ajánlom, szentelem, adományozom, küldöm stb.)[48] A dedikációs példányt maga a szerző küldte el még a kiadás előtt, előfordult, hogy tanácsokat is kértek a kiadásra vonatkozóan, avagy támogatást.  Divatos volt tiszteletpéldányt is adni ismerősöknek, barátoknak, de akadtak olyanok is, akik potyázni akartak ezzel is, és ingyen akartak kapni, erre utal a következő részlet.

„
Ingyen példányt kérsz, Quintus, verseskötetünkből.
Nincs. Árulja viszont könyvkiadóm, a Tryphon.
„Pénzt adjak butaságaidért? Verset vegyek? – így szólsz –
Oly agyalágyult csak nem leszek?! – Én se, komám.”

(IV 72, ford. Horváth István Károly)

Segíthet, de megalázó is lehet, ha a költő maga kénytelen ajánlgatni kötetét a vevőknek. Ebben az esetben egy kisebb alakú, útra is vihető könyvet propagál a költő, a nagyméretű ugyanis tokot igényel és a kezelése is nehézkesebb; továbbá arról is tájékoztatja a vevőt, hogyan talál oda könnyen a boltba.

„
Könyvecském ha netán el akarnád vinni magaddal,
Hogy hosszú utakon majd útitárs legyen ő –
Vedd, mely kislapokon hártyába van egybeszorítva:
Nagy könyv tokba való – míg kezeidbe ilyen.
S hogy tudd, hol vehető meg a könyv és hogy ne barangolj
Tétova, téves úton, jer, vezetőd leszek én.
Árusa Lucensis szabadosa: Secundus. Eléred
Pallasi fórumon át, Béke küszöbje mögött.”

(I 2, ford. Balogh József)

A publikálásra szánt könyvek esetében is különbség van a mittere (elküldeni) és a dedicare (ajánlani) között. A mittere nem a mai ajándékba való küldést jelenti, ez nem kötelez semmire, a kiadó dönthet az írás további sorsáról. A dedicare az egyetlen szerzői példányra vonatkozik, ez a véglegesnek tekintett tisztázat, amely a remélt publikáció alapja. Az eredeti fogalmazványt nyilván a szerző megtartotta magának. A kiadásról tehát a dedicatio címezettje döntött. Martialis például egyik epigrammáját (1, 4) küldi (mittit), a másikat viszont (1, 5) már dedikálja (dedicat). Álljon itt illusztrációként az Első példány című epigrammája:

„
Hogyha előbb jutsz, Clemens a heliconi tájra
S látod a rőt-venyigés dombkoszorút mezein,
vidd el atesti Sabinának még meg se jelent új
Verseimet, melyeken bíbor a friss toga már.
Kedves a rózsa, melyet legelőször tép le az ujjunk.
Így a nem érintett, szűzi fehér lapok is.”

(10, 93, ford. Horváth István Károly)

Szintén a témához kapcsolódik a Könyvkiadás címet viselő epigramma is.

Bár könyvtartóid tömi már sok-sok kicsiszolt könyv,
Sosibianus, mondd, mért nem adod soha ki?

„
Megteszi ezt majd az, vagyonom ki utánam örökli.”
Olvasnálak már, Sosibianus apám.”

(4, 33, ford. Adamik Tamás)

A tizedik és tizenegyedik könyvet[49] együttesen Nerva császárnak ajánlja a költő:

„
A tizenegyedik és tízedik könyv a csiszolásban
Megrövidült: egy lett a két ezelőtti tekercs.
Tőled időt aki nyert, Cézár, olvassa a régit:
Ezt olvasd Te; talán olvasod azt is utóbb”

(12, 4, ford. Csengery János)

Mind a dedikálás, mind pedig az idegen tollakkal ékeskedő plagizátor is megjelenik az első könyv 52. epigrammájában, amelynek a címzettje Quintianus.

„
Könyvem néked ajánlom, Quintianus; –
Tán csak a magaménak mondhatom, bár
Poétád a sajátjaként szavalja –;
Szolgaságra panaszt olvasva benne,
Mint védő tanú állj melléje bátran
S szerzőnek ha magát az vallja, mondjad,
Hogy az én vagyok, én tettem szabaddá,[50]
Ezt kiáltsd bizonyozva négyszer-ötször,
S elszégyenli magát a plagíátor.”

(ford. Csengery János)

A kiadók és pénzes támogatók kegyét elnyerni nem volt mindig könnyű, ezt igazolja a Patrónus című epigramma:

„
Könyvecském, hova térsz be mint ajándék?
Patrónust keresel, tehát siessél.
Jaj, konyhába ne juss, koszos sötétbe,
hogy lucskos halakat boríts be védőn,
vagy tömjén meg a bors ruhájaként élj!
Hű Faustusnak ölébe bújsz, okos vagy:
Cédrussal kenegetve járj, ha tetszik,
arcod kétszeresen ragyog becsülve,

festett köldököd új aranyban ázik,
bíbor bársonya, fénye védi tested,
cimed meg kicsiszolva messze fénylik.
Ő véd tégedet. Így Probust se féljed!”

(3, 2, ford. Adamik Tamás)

Az idézett részlet jól illusztrálja, hogy a könyvek külső megjelenéséhez hozzátartozott a díszítés is. Fontos volt az írófelület védelme, erre szolgált a cédrusolajjal való kenegetés, továbbá a könyvek illusztrálása is, ami a hellenizmus korában terjedt el.[51] A luxuskiadásokhoz bíborszínűre festették például a papiruszt, majd arany- vagy ezüstszínnel írtak rá.[52] Utal erre Martialis is: „Bíborszínűre még nem festve, könyvem, / S nem csiszolva a tajtékkő fogával.” (8, 72). Ez a drága forma azonban nem járt minden szerzőnek és minden munkának, úgy tűnik – sikeressége ellenére – Martialisnak sem. Lehetett a pergament teljesen átitatni bíborfestékkel, de előfordult, hogy csupán a felületét színezték meg. A luxuskivitelt tetézte, hogy a pálcika végén lévő gombokat is lehetett díszíteni, festeni, vagy akár elefántcsontból kifaragni. A díszes, extra minőségben készült kiadás természetesen nem „tömegáru”, ami az árában is megmutatkozott.

„
Akkor cédrus-olajjal kenve indulj,
Mindkét homlokod illőn ékesítve
S festett köldökeiddel[53] tündökölve,
Míg skarlátpirosan díszelg a címed.”
Ő ha pártfogol, úgy Probust[54] se féljed.”

(3, 2, ford. Csengery János)

A belső lapok díszítésén kívül a kötés is lehetett drága és igényes kivitelű: bőr, drágakő berakásos, elefántcsont domborműves és más hasonló. A következő epigramma egy kisméretű könyvet bocsát útjára:

Útbaigazítás
„
Te ki bárhova mégy, szereted, ha veled van a könyvem
S hű útitársként megy messze-utadra veled,
Vedd meg a kis kiadást, csupa pergamen annak a lapja:
Tokba a nagy könyvvel. Nékem elég a kezed.


Hogy megtudd, hol kaphatsz meg s ne bolyongjad a várost
Elkalauzollak, nyomra vezetve hamar.
Tudós Lucensis szabadosa Secundus:[55] az árul
Pax szentélye mögött, pallasi kis piacon.”[56]

(1, 2, ford. Csengery János)

A költő szót emel a mások költeményét kisajátító plagizátorok ellen is:

„
Tévedsz te, könyveimnek fösvény tolvaja,
Ha azt hiszed, hogy annyiért költő lehetsz,
Amennyibe leíratás, kötés kerül.”

(1, 66, ford. Csengery János)

Megkapja a költő jogos kritikáját a kiadást sürgető, de nem igazán olvasó barát is.

„
Most mondd: verseim adjam már ki végre.
Két oldalt alig olvastál a könyvből,
Már végét keresed legott, Severus,^[57]
S ásításra vonódik nyomban a szád.”

(2, 6, ford. Csengery János)

Új kötetét ajándéka küldi a költő Faustinusnak, a következő szavakkal indítva útjára:

Míg könyvecském új

„
Míg könyvecském új, és homloka nincs kisimítva,
Lapja alig szikkadt, s fél, ha kezedbe veszed,
Menj fiú, vidd kis ajándékként a drága barátnak:
Látni bohóságím ő hivatott legelőbb.
Fuss ellátva magad könyvem: pún spongya kisérjen:
Mert adományomhoz célszerű ily utitárs.
Sok törlés sem elég e bohóságot kijavítni,
Faustinus,[58] csak is egy, egy, de elég alapos.”

(4, 10, ford. Csengery János)

Eléggé megalázó, hogy a költőnek magának kell támogatásért kilincselni, ezt igazolja a következő epigramma:

Beajánlás
„
Rufus, ^[59] ajánld eme könyveket is Venuleiusunknak,^[60]
Kérd, hogy szenteljen nékik is egy kis időt,
S azt, amit ő tervel s alkot, kis időre feledve,
Jóakaró füllel vegye be élceimet.
És ne az első serleg után s nem a végire hagyva:
Majd amikor Bacchus harca javába’ folyik.
Hogyha sokall kettőt, göngyöld te az egyiket össze:
Nem leszen oly hosszú, jól ha felosztod, a mű.”

(4, 82, ford. Csengery János)

A sikeres támogatás reményében fogalmazza a Tanács a könyvnek című epigrammát.

„
Hogyha tetszeni vágysz athéni fűlnek,
Intve intelek, óh kicsinyke könyvem,
Hódítsd meg legelőbb Apollinarist.[61]
Nincsen nála szakértőbb, sem tudósabb,
Tisztább lelkületű s jóságosabb sem.
Ha keblére szorít, ajkán ha hordoz,
Nem kell félned irigyeim gunyától,
És nem adsz tunikát a scombereknek.[62]
Míg ha ő elítél, futhatsz azonnal
Bódéjába a sóshal-árusoknak
S a fiúknak adod firkálni a hátad.”[63]

(4, 86, ford. Csengery János)

Tisztelet és hírnév övezi, akit a költő versben örökít meg, bár ez nincsen mindig így, és viszonzással sem jár.

„
Im’ Felség, ötödik könyvét írom a mókáknak,
S bántva e versektől senkisem érzi magát.
Sőt van elég, aki örvendez neve tiszteletének
És akinek verses-könyvem örök becset ád.
»Nos, mi a haszna, akárhányat tisztelsz meg ilyennel?«
Haszna, bíz’ az nincsen, nékem azonban öröm.”

(5, 15, ford. Csengery János)

Decemberi – Saturnalia ünnepi – ajándékként is szívesen küldi a könyvét a költő, megjegyezve, hogy a számító adakozást gyűlöli (5, 18).[64]

A költői hírnévhez azonban több kell, „Géniusza legyen a könyvnek” írja Martialis (6, 61):

„Hidd meg, a hírnévhez ez maga még nem elég:/ Hány ékesszavú költő lesz molyok étele egykor.” (ford. Csengery János)

A híres és Róma-szerte olvasott költő sérelmezi a kritikus bántó megjegyzéseit, verseinek csepülését.

„
Könyveimet, miket ismer a hír, te mered kritizálni
S rávetemedsz ügyes ötleteimet lecsepülni, te hitvány?
Ötleteimet mondom, melyekre a fórum, a város
Nagyja figyelve-figyel valamennyi, kiváncsi fülekkel;
Melyeket a nagy Silius[65] is szekrényiben őriz
És az aranyszavú Régulus[66] is hangoztat az ajkán:
Súra dicsér, ki a Nagy Circust láthatja közelről
Lakva Aventinust a Diána temploma mellett,
S amelyeket Cézár nagyurunk, bár tenger a gondja,
Megbecsül, annyira, hogy kétszer-háromszor elolvas.”

(6, 64, ford. Csengery János)

Martialisnak igen népes olvasótábora volt, tehát a maga korában elismert költőnek számított. Kedvelte Róma pezsgő életét és sokszínű világát, de hiányzott szülőföldjének meghittsége, részben ezért, illetőleg egyéb okok miatt is a későbbiekben visszaköltözött oda.[67] Ehhez a változáshoz kapcsolódik a fentebb már említett Plinius-levél adata, miszerint Plinius útiköltséget adott a költőnek; ebből egyes kutatók az érintett szűkös anyagi helyzetére következtettek. Erre vonatkozóan Adamik Tamással értünk egyet, vagyis ez az „útiköltség” nem azt jelentette, hogy egyébként nem tudott volna elutazni, vagyis a befutott költő szegény lett volna, hanem ez az összeg jutalom, honorárium volt Plinius részéről, amellyel elismerte és méltatta a költő teljesítményét, aki epigrammáinak 10. könyvét neki ajánlotta. A költő halhatatlanságában viszont – érdemei elismerése mellett – kételkedett Plinius. Szülővárosában szintén kedvelték, ott voltak a barátai is, de mégis hiányzott a naponta újabb témával szolgáló, botrányokkal teli, pezsgő római élet. Martialis – ahogyan a fentebb elmondottak is illusztrálják – bőséges és sokszínű anyagot szolgáltat korának irodalmi és könyvkiadási gyakorlatáról. Semmiféle idevágó adat vagy körülmény nem kerüli el a jó szemű, de jó szándékú kritikus költő figyelmét. Mindezzel jelentősen hozzájárul a császárkori irodalmi élet bemutatásához, és nem utolsó sorban az antik könyvek megszületésének és forgalmazásának a jobb megismeréséhez. Adatai rendkívül fontosak, mivel a témáról összefoglaló antik beszámoló nem maradt fenn.

Zsuzsanna Hoffmann: Martial on books and publishing

The Roman Architect, Vitruvius Pollio says about books in general: „It was a wise and useful provision of the ancient to transmit their thoughts to posterity by recording them in treaties, so they should not be lost, but, being developed in succeeding generations through publication in books, should gradually attain in later times, to the highest refinement of learning. And so the ancients deserve no ordinary, but unending thanks, because they did not pass on in envious silence, but took care that their ideas on every kind should be transmitted to the future in their writings” (On Architecture 7, Preface). The ancient written materials and books constitute an important part of educational history, and form the bases of European culture. Martial, the Roman poet makes us acquainted with several relevant information on the fate, birth, edition and trade of books. In his epigrams mention was made about materials of writing and forms of books, about supporters, collectors and book merchants, and special and richly decorated books as well. The data given by Martial can be considered important, because there aren't any ancient source treating the specific topic of books. Having a critical mind, Martial observed all absurdities, but his criticism was of good intention.

____________________________________

Bibliográfiai adatok

Vissza a tartalomjegyzékhez