Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

ADAMIKNÉ JÁSZÓ ANNA: MAGYARÓRA - A MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM BARÁTAINAK, TANÁRAINAK LAPJA

Nyomtatási nézet

Bánk bán-búvárlatok

Adamikné Jászó Anna DSc, professor emeritus, Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK, Budapest

________________________________

Új folyóirat született a megszüntetett Magyartanítás folytatásaként, de – mint ajánlása mutatja – nemcsak a magyartanároknak, hanem mindazoknak, akik szeretik a magyar nyelvet és irodalmat. 2019 végén jelent meg az első évfolyam összevont száma az Anyanyelvápolók Szövetségének támogatásával. Felelős szerkesztője Balázs Géza, szerkesztői: Blankó Miklós, Lengyel Klára és Pölcz Ádám.

A szerkesztők tematikus számokat terveznek. Ez az első, 113 oldalas kötet a magyartanítás talán legizgalmasabb témájával, Katona József Bánk bánjával foglalkozik. 32 szerző érvel a tragédia tanítása mellett (olykor kételkedve): egyetemi és középiskolai tanárok, doktoranduszok, egyetemisták, tankönyvszerzők, írók, könyvtárosok, muzeológusok, újságírók, határon innen és túl. A tanulmányok izgalmasak, mindegyikben találhat a magyartanár és az olvasó valami újat, hasznosat. Rövid ismertetésre van most lehetőség, a számos vitás kérdés sokoldalú kifejtését lehetetlen számba venni: el kell olvasni a kötetet. Néhány szubjektív megjegyzést azonban szeretnék hellyel-közzel tenni.

Kezdjük áttekintésünket a történelmi háttérrel. Körmendi Tamás egyetemi tanár, a téma kutatója, ismerteti a történelmi valóságot, a következményeket, a korabeli külföldi reakciókat. Tény, hogy 1213. szeptember 28-án gyilkolta meg Töre fia Péter, azaz a dráma Petúr bánja Gertrudis királynét. A gyilkosság helyszíne nem a királyi palota volt, hanem vagy a pilisi királyi erdő, vagy a leleszi monostor közelében fekvő pataki erdőuradalom lehetett. Talán mégis a pilisi erdő a valószínűbb, a helybéliek ezért emlékezetükben őrzik az eseményeket. Pilisszentkereszten a katolikus templom oldalán ugyanis 2013-ban a királyné halálának 800. évfordulóján emléktáblát avattak – tudjuk meg Balázs Géza Tanulmányi kirándulások Katona József és a Bánk bán nyomában című írásából. Itt említem meg, hogy érdemes a kecskeméti Katona-kultuszhelyeket is megtekinteni, Székelyné Kőrösi Ilona múzeumvezető útmutatásait követve.

Miután tájékozódtunk a történelmi eseményekben, érdemes egy pillantást vetnünk a tragédia iskolai sorsára. Major Hajnalka ismertetése a Bánk bán tanításának történetével foglalkozik. Tanulmányának provokatív címe elárulja, hogy a tragédia megítélése nem volt mindig egyöntetű és harmonikus: „Esztelenség, legjobb tragédiánk vagy a nemzeti hagyomány kegytárgya?” Az első szó – esztelenség – Széchenyitől származik; Vörösmarty is elmarasztalta a tragédiát, különösen a címszereplő jellemrajzát. Katona halála után a harmincas-negyvenes években vitték színpadra, 1848. március 15-én, a forradalom estéjén előadták, majd a cenzúra 1868-ig betiltotta. Gyulai Pál akadémiai székfoglalóját a Bánk bánból tartotta, majd ő vitte be végül a köztudatba. Az 1879-es tantervtől kezdve szerepelt az iskolai (gimnáziumi) tananyagban. A részletek ismertetése tanulságos, mármint az, hogy 1950 óta mi maradt meg a tananyagban. „A rendszerváltás után is a 15–16 éves korosztály kötelező olvasmánya maradt. A Bánk bán szerepel az 1995. évi Nemzeti alaptantervben, a 2001-ben bevezetett kerettanterv a 10. osztályra tette a művet (9).” Helyzete azonban egyáltalán nem megnyugtató. „A 2017-től bevezetett érettségi követelményrendszer az 5. témakörben említi (Színház és dráma, középszint). A középszintű tételsort összeállító tanárnak lehetősége van »megkerülni« a drámát.” A különféle iskolatípusokban még bonyolultabb a helyzet, ez derül ki Witzl Balázs ismertetéséből (71–73). A helyzet kaotikus: az irodalomtörténet rendszere nem létezik már, az irodalom és a történelem nincsen szinkronban, ráadásul az Aranybulla és kora csak emelt szinten kötelező; a színház és dráma témakörben mindenki benne van Szophoklésztől Örkényig. A Bánk bánCsongor és Tündével van egy blokkban, ki lehet találni, melyikük sérül. Witzl Balázs felsorolja a különféle iskolatípusokra megfogalmazott magasröptű nevelési-fejlesztési célokat, mi mindent kellene három-hat órában megtárgyalni...

Ide kívánkoznak Hadikné Végh Katalin sorai (81): „Szomorúsággal vegyes elképedéssel hallgatom azokat a véleményeket, amelyek igyekeznek kidobni a jelenkor gőzhajójából (à la Majakovszkij) a Bánk bánt, Jókait és még ki tudja, hogy milyen szövegeket, mondván, hogy a mai generáció számára a nyelvi nehézségek következtében érthetetlenek ezek a művek, így szinte mindig elmarad az irodalomból sugárzó, gyógyító őserő: a katarzis. Félek, vajon ki lesz a következő? Berzsenyi? Csokonai? […] Esetleg a Toldi?” Pedig ezeknek a műveknek a tanulmányozása, a szövegben való „elidőzés” megéri a fáradságot – hangsúlyozza a tanárnő, s igaza van. Szinte mindegyik hozzászóló a Bánk bán nyelvezetének nehézségeit említi.

Itt egy kis kitérőt kell tennünk: szeretném röviden kifejteni saját véleményemet. Az Eötvös József-i és az azon alapuló későbbi tanterveknek volt egy alapelvük: a fokozatosság és a hézagmentesség; ez azt jelentette, hogy az ismeretek egymásra épültek, s lényeges ismereteket nem volt szabad kihagyni. Az irodalomtörténetben egymásra épült a kódexek anyaga (a polcomon van egy 1945 előtti diákkönyvtári kötetke a kódexek érdekes történeteivel), Balassi, Tinódi, Zrínyi, a hitviták, Pázmány, Gyöngyösi, a 18. század számos irányzatának számos szerzője, a kuruckor költészete, Csokonai, a Kisfaludyak, Kölcsey. Ha a diákok valamit olvastak műveikből, nem tűnt nekik nehéznek a Bánk bán szövege. Én 1968-ban és 1972-ben tanítottam, nem volt vele gondom. Az irodalomtörténetet Arató László javaslatára szüntették meg 1995-ben a Nemzeti alaptantervben, s bevezették a hat életpályát, a portrékat és a szelektív anyagot; azután ezt a két utóbbi kategóriát összevonták, s mindenki választható lett. Megszületett a káosz: ilyen szint, olyan szint; kihagyható, nem hagyható ki (ilyen csak a kiemelt hat költő). Az óraszámot pedig 1963 óta mindig minden tanterv csökkenti. Az én időmben még mindennap volt magyaróra.

Egyébként a magyartanárok tanultak az egyetemen nyelvtörténetet, otthonosan kellene mozogniuk a régies szövegekben, s ha ismerik és szeretik a régi szövegeket, miért ne tudnák magyarázni, közel vinni a mai generációkhoz (ez esetben a Matúra-kiadvány is segítségükre van). Hiszen nagyon érdekes, hogyan beszéltek, beszélhettek őseink. Olyan egy ilyen közös olvasás, mint egy detektívmunka, mint egy felfedezés: ügyes kérdések segítségével maguk a diákok is rájönnek a megoldásokra.

Segítenek az írói szótárak is a mű értelmezésében; Balázs Géza ismerteti őket, természetesen hangsúlyt helyezve Beke József Bánk bán-szótárára (1991, 2019). Tanulságos Beke József tanulmánya A Bánk bán legújabb szövegéről, kifejti ugyanis véleményét Nádasdy Ádám „prózai fordításáról” (2019). Magával Nádasdy Ádámmal is készült egy beszélgetés, izgalmas gondolatokkal: van-e egyáltalán a tragédiának főszereplője, egyáltalán mi okozza a tragédiát vagy inkább a bajt? (Az átdolgozás létén nem érdemes vitatkozni Nádasdy szerint, hiszen mindegyik fordító – Arany, Babits – saját nyelvállapota szerint alkotott, jogos tehát a műnek a mai nyelvállapothoz való közelítése.) A Nádasdy által felvetett izgalmas kérdések csak azt igazolják, hogy a tragédia összetett, sokarcú, kifogyhatatlanul lehet róla vitázni. Ezért jó, ezért halhatatlan, ezért van helye a mai kultúrában.

Nézzünk meg néhány példát. Vajon bűnös-e Gertrudis? Idézem a pilisszentkereszti emléktábla szövegét: „E helyen emlékezünk Gertrudis magyar királynéra, II. András feleségére, öt gyermek – köztük szent Erzsébet és országépítő IV. Béla királyunk édesanyjára –, akire 29 éves korában, 1213. szeptember 28-án a pilisi erdőségben sújtott le a gyilkos kéz…” (107). Vajon áldozat volt ő is? Bizonyára nem, hiszen tudott Ottó aljas merényletéről, s – mint Tiborc panaszából kiderül – felelős volt a közállapotokért. Az operabeli felelősségre vonás élesebb, mint a drámában (Blankó Miklós összehasonlításából ez derül ki). Ugyanakkor Arany és Gyulai szerint a királyné ártatlan volt, Bánk tragikuma az, hogy ártatlant ölt. Jókai viszont bűnösnek tartja (A magyar nemzet története című művében). Nádasdy szerint is felelős mind a közállapotokért, mind az udvari élet lazaságáért.

Melinda ezzel szemben egyértelműen áldozat. Az operában sokkal nagyobb a szerepe, az egész Tisza-parti (ez nincs a tragédiában) jelenet az övé. Szépen és hosszan elemzi Krasznai Gáspár az operát – kottákat is mellékelve –, hangsúlyozva, hogy Erkelnek minden bizonnyal Melinda volt a kedvenc hőse. „Kétségbe vonná-e még valaki, hogy amennyiben Katonának Bánk a hőse, úgy Erkelnek Melinda a múzsája?” – írja számos példa idézése után (99). Természetesen az operafilm is segítségül hívható a tanításban, erre többen is felhívják a figyelmet.

Endre király, az érző ember és a felelős államférfi a címe Nagy-Varga Zsolt – jó módszertani szakirodalmat idéző – tanulmányának. Igaz, a király csak a tragédia végén, az ötödik felvonásban jelenik meg, de szellemisége végig jelen van, s problémája megegyezik Bánkéval: a közélet és a magánélet szembenállása, választásra kényszerítő ereje. Sorsa Melindáéhoz is hasonlít: ő is egyértelműen áldozat.

A tragédia szereplőinek beszédét más-más stílus jellemzi. Erre ad példákat Balogh Piroska Stílus és kommunikáció Katona bánk bánjában című tanulmányában. A lényeget fejezi ki az Arany Jánostól idézett mottó: „A nyelv a helyzethez, a személyek indulatához alkalmazkodik, azt festi, fejezi ki, s hogy a párbeszéd alatt a cselekvény is egyre halad, a jellem fejlik, majd egy, majd más oldalról mutatkozik.” (Major Hajnalka hosszabban idézi Arany fejtegetését.) A szereplőket egyrészt nyelvi és metanyelvi rétegek (töredékes mondatok, indulatszavak) jelenléte jellemzi (inkább metakommunikációs rétegeket mondanék), másrészt a szereplők nyelvezetét, stílusát meghatározza, hogyan viszonyulnak a hatalomhoz, hiszen udvari drámáról van szó. Tanulságos a szereplői csoportok beszédének stílusbeli és kommunikációs elemzése.

Az eddigiekből is kiderül, hogy sokféleképpen lehet közelíteni a tragédiához. Talán a legcélszerűbb arra rámutatni, hogy ma is élő gondokról szól. Erről ír a nemrég sajnálatosan korán eltávozott Czibula Katalin A Bánk bán korszerű problémái – középiskolás fokon című, minden bizonnyal utolsó tanulmányában. Ma is létezik a magyarok és az idegenek közötti ellentét, a nők és a társadalmi szerepvállalás viszonya (Melinda és Getrudis ellentéte ezen a téren is megmutatkozik), drogproblémák és áldozathibáztatás, a karrier vagy a magánélet előtérbe helyezése ma is átélhető dilemma. Libárdi Péter is arról ír, hogy „ma is igen aktuális emberi és közösségi érzelmeket szólaltat meg, mint a nemzeti identitás és öntudat, hatalomvágy, becsületérzés, szerelmi féltékenység, apa viszonyulása a fiához, honvágy, idegengyűlölet stb.” (64).

„Jelszavaink valának haza és haladás” – e szavakkal zárta búcsúját az országos rendektől Kölcsey. Haza és haladás – ez volt a reformkor kettős problematikája, azaz a függetlenség és a társadalmi fejlődés. (Tudjuk, hogy a tragédia a reformkor tulajdonképpeni kezdete előtt született, de problematikája a reformkoré, ezt bizonyítják a reformkori színrevitelek a harmincas-negyvenes években.) Annak idején ebbe a reformkori kontextusba helyezve tanítottuk a Bánk bánt – s ezt a kettős problematikát mindenki megértette. A tanulmányokban és a hozzászólásokban nem látom ezt a kérdésfelvetést. Vagy annyira közismert és általános, hogy ezért nem említik a szerzők; vagy már nem tartják fontosnak, s kikopott a tankönyvekből. Ha kikopott, célszerű volna ismét utalni rá. A „haza és haladás” ügye ma is élő, örök probléma.

Természetesen a leleményes és a modern módszerek is segíthetik a tanárt. Hasznos a komáromi Selye János Egyetem tanárainak, Keserű Józsefnek és Szabó Szilviának szövegmanipulációs feladata, amelyben felbontják és ellentétpárokba állítják Tiborc monológját, a híres panaszt. A Selyén frissen doktorált Ploniczky Tamás innovatív ötletekre hívja fel a figyelmet. Deák-Takács Szilvia a Nádasdy-féle prózai változatra közöl érdekes feladatokat, például online gondolattérképet, szófelhőket stb., stb. Szabó Roland az IKT-eszközök használatáról ír. Blankó Miklós és Juhász András Zoltán pedig feladatötleteket gyűjt össze.

Bánk bán egyértelműen a legjobb magyar tragédia. Ezt a megállapítást olvashatjuk Orosz László elemzésének végén A magyar irodalom története harmadik kötetében (Akadémiai, 1965), közismert nevén: a spenótban. Nem szokták manapság idézni ezt az összefoglalást, pedig igényes, s a Katonáról szóló fejezete kifejezetten értékes (végül is a kritikai kiadás szerzőjének műve).

Szoktak azon is keseregni, hogy a magyar irodalom szűkös drámai művekben: „Kevés a magyar dráma, a jó magyar dráma pedig még kevesebb – tartja a közhely. Bár ettől függetlenül fel tudnánk sorolni jó néhány drámai művet, azonban a klasszikus dráma szinte hiánycikk, legalábbis ami a közoktatást illeti” – írja Tóth László. Soroljuk csak a neveket, csak úgy „random”: Csokonai, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Madách, Szigligeti, Csiky Gergely, Gárdonyi, Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Szomory Dezső, Heltai Jenő, Füst Milán, Márai, Németh László, Illyés, Örkény, Sütő András, Páskándi, Sarkadi, Kocsis István, Székely János, Szabó Magda … Persze, ha nincs irodalomtörténet, s lényegében mindenki le van aratva, ki van irtva, akkor igazat kell adnom Tóth Lászlónak. Meg kell jegyeznem, hogy az 1970-es évek elején – az elhallgatott szerzők és az erdélyiek kivételével – csaknem mindegyiküktől lehetett előadást látni, s akkori osztályommal szinte havonta jártunk színházba, láttuk Madách Mózesét, Szomory és Németh László II. Józsefét, A néma leventét, A kérőket, Az özvegy Karnyónét és sok egyebet, még a Tigris és hiénát is Petőfitől. A közoktatásban valóban mindez hiánycikk, s ez baj. Így a Bánk bán ebből a szempontból is légüres térben leledzik, ezért is nehéz valójában megértetni. S ismét az irodalomtörténet kiiktatásánál vagyunk.

Az új, ígéretes, igényes folyóirat, a Magyaróra Bánk bánról szóló száma sokoldalú, izgalmas tanulmánygyűjtemény. Fiatalok írták és szerkesztették, s ez a tény azt jelenti, hogy a jövőben jó kezekben lesz a magyar irodalom tanításának ügye. Azt lehet hallani a médiumokban, hogy 2020 az oktatás éve lesz. Jó volna visszaállítani a magasabb óraszámot és az irodalomtörténetet, a fokozatos és a hézagmentes, káosz nélküli tanítást.

____________________

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: