Pogányné Rózsa Gabriella: Luther nézetei a könyvtárakról

Nyomtatási nézet

A protestáns könyvtármodell kialakulása

A könyvtárakkal, illetve a gyűjtemények megszervezésével, elhelyezésével, kezelésével foglalkozó, mindezek történeti vonatkozásait taglaló vagy a korabeli tudományos paradigmának megfelelő vonatkozó ismereteket először Martin Schrettinger nevezte Versuch eines vollständigen Lehrbuchs der Bibliothek-Wissenschaft[1] című munkájában önálló diszciplínának, könyvtártudománynak. Mindez azonban nem jelenti, jelentheti azt, hogy a könyvtári gondolkodás is csak a XIX. század elején jelent volna meg. A különféle korokban létezett, eltérő feladatrendszerű és működésű, más-más dokumentumtípusokból álló gyűjtemények históriáját áttekintő szakirodalmi források a legkorábbi időktől kezdődően ismertettek olyan szöveges emlékeket, vagy ki tudnak mutatni olyan következetesen alkalmazott módszereket, alapelveket, amelyek tudományterületünk gyökereinek tekinthetők.

A teljesség igénye nélkül említhető az írnoki tudományokkal (akkoriban ez „majdnem” a könyvtárnokit is jelentette) felvértezett Assur-bán-apli (Kr. e. 668−627?) által megszervezett és tudatosan épített gyűjteményű ninivei királyi, de az udvari intézmények és az oktatás számára szintén nyilvánossá tett könyvtára.[2] Az antik világ irodalmát összegyűjtő, megőrző, áthagyományozó Cassiodorus (485 körül, 580 után) nevét nem csupán az általa életre hívott monostor, a Vivarium okán jegyzi a könyvtártörténeti irodalom. Institutiones divinarum et saecularium elnevezésű opusában a szerzetesek számára a lelki és a tudományos elmélyülés segítésére módszertant, tanulmányi tervezetet állított össze, amelyben az ideális könyvtárról is szólt.[3] A XIV. században Richard de Bury (1287−1345) a könyvkedvelésről szóló híres munkájában, a Philobiblonban a könyveket „a tudomány szent edényei”-nek nevezi[4], „dicsőíti [azokat] mint az örök igazság forrását, a hívő lélek fényességét s mint Istentől adott fegyvert az eretnekség ellen.”[5]. Durham bibliofil püspöke a könyvtár fontosságáról, annak használatáról, a gyűjtemény gyarapításáról úgyszintén írt; elgondolásait, a gyakorlatban megvalósítandó saját tékájának nyilvánossá tételét szintén tervezte, egyháziak és világiak számára egyaránt.[6] Már Luther Márton (1483−1546) kortársa volt Florianus Treflerus (1483−1565), aki pedig az Augsburgban 1560-ban megjelent Methodus exhibens per varios indices elnevezésű szakkönyvében a gyűjtemények katalogizálásával foglalkozik – munkája tekinthető az első tisztán könyvtárelméleti publikációnak.[7] De sorolhatnánk még tovább a tágabban értelmezett „könyvtári szakirodalom” korai vagy későbbi jeles alkotásait.

A példaként felhozott személyek közül azonban csak a bencés apát, Treflerus volt könyvtáros, a többieket egyéb szálak kötik szakmánk történetéhez. Éppígy nem konkrét kollekció gondozója – bár jelentős magánkönyvtár birtokosa – volt Luther Márton[8], aki reformátori tevékenységéhez kötődően fogalmazott meg mindmáig is megszívlelendő és a protestáns egyházi rendtartásba beépülve máig ható gondolatokat a könyvtárakkal kapcsolatban.

Középkor – reneszánsz – humanizmus – reformáció

A XV. és a XVI. század Európa szellemi, tudományos, technikai, összességében tehát teljes kulturális, illetve vallási életében kifejezetten érdekes, változatos és mozgalmas időszak volt; számos olyan tendencia jellemzi, amelyek egymással összefüggésben, egymást előkészítve-erősítve alapjaiban változtatták meg az öreg kontinens egészét.

A XIII–XIV. század fordulóján Itáliában megszületett reneszánsz politikai, (világi és egyházi) diplomáciai, kereskedelmi vagy kulturális kapcsolatokon keresztül jutott el német földre a XV. században – a reneszánsz recepciójának leginkább az 1431 és 1448 között megtartott bázeli zsinat nyitott teret.[9] A XV–XVI. században a technikai fejlődés, a városiasodás, a más tudományos hozzáállás és módszerek alkalmazása és a nemzeti nyelvű irodalom a könyvnyomtatásnak köszönhetően hamarosan rohamos tempóban fejlődött. Az írni-olvasni tudás elterjedése, valamint az olcsóbb könyv új, arányaiban egyre inkább világi olvasórétegek (a klérus mellett a tudósok, udvari emberek, valamint az olvasó polgárok, kereskedők, katonák, kézművesek és az olvasó nők) megjelenéséhez vezetett, általában a könyvhöz, az olvasáshoz való megváltozott viszonyulást eredményezett.

Igaz ez akkor is, ha maga Johannes Gutenberg (1397–1468), a könyvnyomtatás feltalálója még sokkal inkább a középkor embere volt. Ha a reneszánsz polihisztorok igényei hívták volna életre a nyomtatott könyvet, akkor nem a mindössze háromezres német városban, Mainzban létesült volna az első tipográfia, hanem Itália valamely fontos egyetemi és jelentős (könyves) kulturális központjában. Az első nyomtatványok sem a középkorra jellemző vallási és profán tartalmakat, a Bibliát, búcsúcédulákat, a speculum humanae salvationis-okat, az emberi üdvözülés tükreit, donatusokat és kalendáriumokat közvetítettek volna. Éppígy a XV. és XVI. század nagy „újítói”, az egész európai gondolkodást alapvetően megváltoztató személyiségei közé sorolja az utókor Colombust (1451–1506) vagy éppen magát Luther Mártont is; évszázadok távlatából visszatekintve valóban nagyon helyesen, de ők maguk úgyszintén szorosabban kötődtek a hagyományos középkori világképhez, mint ahhoz, amelynek térhódításában utólag a változások elindítói, illetve annak látszhatnak.[10] Rájuk nem jellemző a reformációpárti humanista, „politizáló” lovagköltő, Ulrich von Hutten (1488–1523)[11] életérzése: „Ó évszázad! A tudományok virágoznak, a lelkek éledeznek, micsoda öröm az élet!”.[12]

A reneszánsz szellemiségének terjedésével a klasszikus tudományok és a görög–latin irodalmi művek eredeti és autentikus változatának rekonstruálását célzó filológiai, szövegkritikai munka szerepének erősödéséből következően úgyszintén átalakult a „Könyvek Könyvé”-hez, a Bibliához való viszonyulás, (meg)közelítés is. A görög–latin–héber háromnyelvűség korszakában „egyáltalán nem meglepő, hogy ugyanazok a humanisták, ugyanazok a filológusok, ugyanazok az írók és ugyanazok a nyomdászok, akik […] szaporították az ókori művek fordításait, a szakrális szövegeket is lefordították”.[13] Luther előtt a Bibliának 19 felnémet kiadása jelent már meg[14], azonban Karl Stackmann kutatásai azt bizonyítják, hogy ezek egyike sem kifejezetten a laikus hívők számára készült, olvasásuk, használatuk leginkább csak a klérusra korlátozódott.[15] (A görög könyveket is gyűjtő olvasótábor kinevelésében pedig természetesen a nyomdászoknak is volt szerepük, akik eleinte nyelvtanokat és nyelvkönyveket adtak ki, és csak később, az 1520-as évektől nőtt meg a könyvkiadásban a klasszikus görög irodalom aránya, illetve ekkoriban váltak az 1470-es évektől létező héber nyelvű kiadványok vásárlóközönségében nagyobb szegmenssé a humanista műveltségű keresztény olvasók. A „homo trilinguis” humanista ideáljának elérésében Konstantinápoly 1453-as eleste után a törökök elől menekülő görögök, illetve a közvetítésükkel a nyugati keresztény irodalmi kánonba beépülő kultúrkincs és az európai zsidóság szintén segítségére voltak az új háromnyelvű értelmiségi réteg kialakulásának.[16])

De az ezen korszakról alkotott mégoly töredékes kép sem lehetséges Rotterdami Erasmus (1469–1536) említése nélkül. „Észak legnagyobb humanistája” az emberiség egyik legnagyobb szellemi és lelki nevelője, a reneszánszban belsőleg megújult egységes európai kulturális közösség utolsó nagy képviselője, akinek hatása Cassiodoruséhoz (485 körül, 580 után) vagy Nagy Károlyéhoz (742–814) mérhető. Ő volt az első olyan író, akinek művei a legtöbb európai könyvtárban megtalálhatók voltak, ő teremtette meg – a könyvnyomtatást felhasználva – az egész korabeli Európát magában foglaló olvasótábort.[17]

1520 tájáig a szakrális szövegek fordításai és értelmezései tehát még csak a klérus igazán érdeklődő műveltebb részéhez és a humanista tudósokhoz jutottak el, a reformáció volt az első „sajtókampány”, „ezzel egyszerre nyilvánvalóvá válnak azok a lehetőségek, amelyeket a nyomtatás biztosít azok számára, akik meg akarják szólítani és fel akarják rázni a közvéleményt”. Megmutatkozott a tipográfia ereje a politikai és ideológiai vitákban, az olcsó nyomtatványok, a röpiratok, pamfletek, Neue Zeitungok, vitairatok, politikai kiadványok és a vallási-kegyességi olvasmányok már eljutottak a képzetlenebbek és szegényebbek kezébe is, a nemzeti nyelv kezdi háttérbe szorítani a latint. A kéziratosság korához képest hatalmas példányszámú nyomtatott könyv elterjesztésében formális csatornaként leginkább a nemzetközi vásárlóközönséget vonzó lipcsei és frankfurti könyvvásároknak volt jelentős szerepük, de kifejezetten a protestantizmus eszméi titkos, a cenzúra rendelkezéseit kijátszó hálózatokon keresztül is gyorsan és hatékonyan terjedtek.[18] Luthernek az 1520-as az An den christlichen Adel deutscher Nation című röpiratából három hét alatt 4000 példányt osztottak szét, az 1522 szeptemberében megjelent Újszövetség-fordításának pedig 1524-ig 14 utánnyomása készült.[19]

Mindezzel együtt a reformáció és az új kommunikációs technika, illetve a hozzá kötődő további lehetőségek kapcsolatával összefüggésben el kell fogadni, hogy „ha az 1520-as évek eseményeire sosem kerül sor, és nem éri lutheránus kihívás az egyház tekintélyét, a nyomtatás elterjedése akkor is megváltoztatta volna a vallás arculatát. Igaz, hogy a korai könyvesbiznisz biztonságos piacot igyekezett találni magának, amiből kiszámítható profitra tehet szert, természetes tehát, hogy a konvencionális vallási igényeket törekedett kielégíteni. […] Bernard Cottret, Kálvin életrajzírója szerint éppenséggel a Biblia-példányok elterjedése vezetett a reformációhoz, nem pedig fordítva”[20]; katolikus megfogalmazásban pedig Török Józsefet idézve: „Tehát nem a reformátorok adták a keresztényeknek a nép nyelvére fordított Szent Könyveket, mintha azt tőlük az Egyház előzőleg elzárta volna. Pontosan az ellenkezője történt. A bibliafordítások kezdtek elterjedni, és fölélesztették a hívek szomját a Bibliára.”[21]

A reneszánsz, majd a humanizmus eszméi így természetesen nem csupán a világi szellemi elitet hatották át, hanem az egyházon belül – például éppen Erasmus személyében – is éreztették hatásukat. A lelkiségi életben a Devotio moderna már korábban egy változási, megújulási folyamatot indított el, valamint teret adott az elmélyült magánáhítatnak, alternatívát teremtve ezzel a katolikus egyház által mindenki számára felkínált közösségi liturgikus alkalmaknak. A „modern jámborság” megteremtését célzó mozgalom elindítója Geert Groote (1340–1384) volt, aki laikus közösségeket szervezett, melynek életét bensőséges Krisztus-központú hit, a Szentírás szeretete és a nevelés fontosságának felismerése jellemezte. De a régebb óta működő szerzetesrendek mintáját – például a bencés „Ora et labora!”-t – követve éppígy szerepet kapott a kétkezi munka, többek között a könyvmásolás. (A könyvmásolás Szent Benedek rendjében a kezdetektől fogva fontos szerepet játszott, és éppen a korábban említett Cassiodorus Vivariumában vált ez a tevékenység kulturális misszióvá is.[22] Éppígy példa(kép)ként említhetők a karthauziak: a néma barátok az írással hirdették Isten igéjét.) A Közös Élet Testvéreinek vagy hieronimitáknak nevezett tanítórend legfontosabb házai a deventeri központ mellett Zwolle, Utrecht, Groningen, Nijmegen, s’Hertogenbosch, Gent, Löwen, Lüttich, Münster, Emmerich, Köln, Trier, Magdeburg, Hildesheim városaiban voltak, iskoláikban a klasszikus műveltség mellett vallásos textusok népnyelvű változatait szintén megismertették az ifjúsággal – így ötvözve a klasszikus hagyományokat az elmélyült vallásossággal.[23]

A XV. század második felében Rodolphus Agricola (1443–1485) De formando studio című munkájában foglalt pedagógiai nézetei hatottak jelentős mértékben a Közös Élet Testvéreinek oktatási-nevelési módszereire. Agricola szerint a hét szabad művészet csak „fecsegő és ürességtől kongó” előtanulmányok, „Az embert mint erkölcsi lényt megismerhetjük a bölcselők (Aristoteles, Cicero, Seneca) műveiből, úgyszintén a történetírókból, akiknek gondolatain keresztül juthatunk el a Szentíráshoz, mint az erkölcsi elvek legszentebb foglalatához.”, a természet megismerése pedig a babonáktól menti meg a tanult embereket.[24] Az oktatás célja tehát kettős volt: „egyfelől az, hogy a növendékek megtanuljanak művelt emberek módjára latinul beszélni és írni; másfelől az, hogy a klasszikus nyelvbe és irodalomba való behatolás humánussá tegye gondolkozásukat, érzületöket, erkölcsi maguktartását”.[25]

Erasmus 1475 körül Deventerben tanult, ahol megismerkedett magával Agricolával és ahol Alexander Hegius (1439−1498) hatására a tanulmányokba a görög is beépült.[26] Luther pedig 1496–1497-ben a rend magdeburgi házában lakott, és ott került kapcsolatba a közösséggel, illetve annak szellemiségével, „melynek célja az egyházon belüli reform volt, mégis előkészítette Luther spiritualizmusát.”[27] (Érdemes azonban megjegyezni, hogy később ugyanez a kontemplációra építő lelkiség hatott a katolikus megújulás kulcsfigurájára, Loyolai Szent Ignácra is.[28]) Az egyes embernek közvetlenül Istenhez fordulása, a személyes vallásosság – és csak részben a katolikus klérus hibái – eredményezték tehát, hogy „a szent karakter, a papok és laikusok közötti különbség kezdett elhalványulni”.[29] Az egyetemes papság tanítása vezetett el a Lutheri „sola Scripturá”-hoz, a Szentírás egyedüli tekintélyként való elfogadásához. A „sola fides” elve Isten megismerésére – illetve az erfurti egyetem oktatási módszerére is ható William of Ockham (1290–1349)[30] gondolatára alapozva Isten megismerhetetlenségére vonatkozik. Erre az emberi ész képtelen, ez egyedül a hit által lehetséges, az üdvözülés pedig éppígy – az ember kicsinysége, gyengesége miatt – csakis a kegyelem által, Isten szerető irgalmából következhet be – ez utóbbit hirdeti a „torony-élmény” után megfogalmazott „sola gratia” elve. Tehát Luther „Nem azért vált […] reformátorrá, mert feldühödött volna az egyház fonákságain, hanem azért, mert egy olyan vallási és teológiai álláspontot talált, mely a szakra mentális egyházon kívül helyezkedett el, és amelyet nem lehetett összeegyeztetni a régi egyház életével. Erasmustól és más reformerektől eltérően itt magát az egyházat vonták kétségbe. Itt már nem az egyházon belüli megtisztulás értelmében vett reformról, hanem reformációról van szó.”[31]

Mindazonáltal a korszak e két meghatározó személyiségének, a hitújító Luthernek és a katolikus egyházon belül megmaradó humanista szerzetes Erasmusnak a nézetei – a részben közös eszmei gyökerekkel és bizonyos szegmenseikben azonos véleményükkel együtt is – mégis egészen más irányban bontakoztak ki.

Erasmus nevelési ideálja a szellem és a lélek nemesítése, a tudós és humánus elme kiművelése a művelt társasélet számára. A protestantizmus elindítója viszont – erősebben kötődve a középkor nevelési céljaihoz – az új értelemben vett jámborságra vezetést tartja az iskola elsődleges feladatának. Tehát a humanisztikus műveltséget nem önmagáért nevezi fontosnak és értéknek, hanem tisztán eszköznek látja: „a latin és a görög nyelvet, akárcsak a hébert, szent nyelvnek tekinti: ismeretök arra való, hogy a művelt ember a bibliát azokon a nyelveken olvashassa, melyeken az Isten kinyilatkoztatta magát.”[32]

Luther közeli munkatársa, teológiájának rendszerezője, a német iskolarendszer tulajdonképpeni kiépítője, Philipp Melanchton (1497–1560) azonban Erasmushoz hasonlóan már inkább humanista gyökerű és latin tudós iskolában, egyetemekben gondolkodott[33], a klasszikus műveltségből nem csupán a nyelvismeret megszerzését, hanem a gondolkodásmód, hozzáállás, a teljes habitus elsajátítását a kereszténység igazi megértése előfeltételének tekintette.[34] Mindkettőjük meggyőződése volt, hogy „az iskolai tanítás társadalmi jelentősége az egyházéhoz hasonló. Az élő kegyességhez (pietas) művelődésre (eruditio) van szükség, mely elsősorban a Biblia olvasásával és megértésével érhető el. Csak művelődéssel lehet a parasztháborúban is megnyilvánuló vallási nyerseséget és tudatlanságot elkerülni.”[35] Így Erasmus sokszor idézett ítélete – „ahol csak lutheranizmus van, ott veszendőbe mennek a tudományok”[36] – még akkor sem vonatkoztatható teljes egészében Luther pedagógiai elképzeléseire, ha nevéhez nem a tudós iskola fejlesztése fűződik, hanem sokkal inkább a nemzeti érzelmeknek is teret engedő, német nyelvű népiskoláé. Hiszen a humanizmus megtorpanásában az adott történelmi korszak eseményeinek, a politikailag labilis helyzetnek, a parasztháborúnak és a lakosságot sújtó pestisnek szintúgy szerepe volt.

Mindezzel együtt közös pontok, rokon momentumok éppígy felfedezhetők Luther és Erasmus pedagógiai koncepciójában. Mindketten egyetértettek abban, hogy nyilvános, világiak által működtetett iskolákra van szükség. Erasmus szerint a szerzetesek nem elég jártasak a kolostoron kívüli élet dolgaiban, és sajnálatosan sokszor nem is elég műveltek a tanári hivatáshoz[37]. Luther pedig már az 1524-ben megjelentetett An die Rathsherren aller Städte deutschen Landes, daß sie christliche Schulen aufrichten und erhalten sollen[38] című írásában városi iskolák alapítására buzdította a tanácsnokokat. Történelmi tény, hogy nem sokkal ezután kezdődött meg a kolostorok és intézményeik átvétele, illetve szekularizálása, protestáns felügyelet és fejedelmi vagy városi pártfogás mellett világi kézbe adása. A nőnevelés kérdésében való állásfoglalásukban úgyszintén felismerhetők hasonló motívumok is: Erasmus az Institutio matrimonii christiani elnevezésű művében a keresztény házasság kapcsán arról is szól, hogy a tudományosan képzett családanya a gyermeknevelésben is jobban helyt tud állni[39], Luther számára a családi élet a keresztény megújulás alapja, a gyermeknevelés „istenes cselekedet”, így a leánykák, a jövő édesanyái sem zárhatók ki a világi élet számára kereszténnyé/keresztyénné nevelő iskolákból.[40]

A korszak új szellemi áramlatai, a könyvnyomtatás jelentette új kommunikációs forma, a nyomtatásban megjelent tartalmak, az olvasóközönség kiszélesedése és az olvasó rétegek differenciálódása a könyvtárak életében is változásokat eredményeztek. A középkor uralkodó könyvtármodellje, a bibliotheca sacra lassacskán átadta helyét a humanista könyvtármodellnek.

A legkorábbi keresztény gyűjteményekbe eleinte csak a Biblia, illetve liturgikus és teológiai, patrisztikus munkák, majd a kegyességi és prédikációs irodalom került, idővel azonban integrálódott ezekbe a tékákba a pogány antik irodalomnak az a szegmense is, amely az új vallás követői számára elfogadható, értékrendjét tekintve a kánonba illő, vagy legalább is azzal nem ellentétes, de a világ megismerése szempontjából fontos, nélkülözhetetlen volt. Így a középkori tanulmányi rendnek megfelelően az ókori tudományos tradíció nyomán a hét szabad művészet elsősorban a (nyelvi) előképzettséget biztosította az igazi tudomány, a keresztény tanok, a teológia, az egyházatyák művei és idővel a skolasztikus írások számára. A diszciplínáknak ez a hierarchiája maradt meg az egyetemek megalapítása után is, a világi, vagyis az orvosi és jogi képzés megszervezése után úgyszintén a teológiai fakultás volt a legrangosabb.[41] A könyvtármodell megváltozását mutatja, legalábbis a gyűjtési területek és a kollekciók nyelvi arányaiban némi elmozdulást láttat azonban Johannes Trithemius (1462−1516), sponheimi, később würzburgi apát működése; a polihisztor teológus és történész, az első nyomtatott életrajzi szakbibliográfia, a De scriptoribus ecclesiasticis […] liber[42] összeállítója Sponheim kolostorában 2000 kötetes, jelentős görög és héber állománnyal is rendelkező tékát szervezett.[43]

A humanista könyvtármodell ezzel szemben már nem a túlvilági életre való felkészítés információs bázisa, és nem a legújabb teológiai tudományos irodalommal folyamatosan gyarapodó állománnyal rendelkezett, hanem tulajdonosai csak a klasszikus görög, latin és a korai keresztény irodalmat gyűjtötték; az ókor teljes tudáskincsének megszerzésére törekedtek és ebben az értelemben a kollekciók befejezettségére. A humanista (udvari) könyvtárak hamarosan konkurálni kezdtek az egyháziakkal, a tudóskönyvtárakban pedig elvált a könyvelőállítás és a -gyűjtés, az alexandriai könyvtár mellett működő tudós közösség példáját követve pedig nem csupán könyvgyűjtemények voltak, hanem akadémiák is, a tudományos munkának az egyháztól független műhelyei, a filológiai kutatások során az autentikus szövegközlések, „kritikai kiadások” előkészítői is.[44]

A könyvtármodell metamorfózisa – legalábbis a klasszikus műveltségű tudós humanista polihisztorok körében – az olvasás átalakulását is magával hozta. A középkorra jellemző intenzív olvasás, a viszonylag kisebb olvasmányanyag alapos, tiszteletteljes, már-már a megtanulásig ismételt áttanulmányozása mellett elkezdett megjelenni az extenzív olvasás is. A mennyiségi változás mellett az olvasói habitusban, a leírt textushoz való viszonyulásban úgyszintén elmozdulás figyelhető meg, a befogadás individualizálódott, a recepcióban teret kapott a saját értelmezés.

Martin Luther: An die Rathsherren aller Städte deutschen Landes,
daß sie christliche Schulen aufrichten und erhalten sollen, 1524

Luther bibliafordításai és 1520-ban közzétett három nagy reformátori műve (An den christlichen Adel deutscher Nation von des christlichen Standes Besserung, De captivitate babylonica Ecclesiae praeludium, Von der Freiheit eines Christenmenschen) és többi munkája mellett kissé feledésbe merült a nem csak könyvtártörténeti szempontból jelentős, 1524-ben megjelentetett An die Rathsherren aller Städte deutschen Landes, daß sie christliche Schulen aufrichten und erhalten sollen című írása, amelyben a városi tanácsnokokhoz fordult felhívásával. A címben csupán keresztény iskolák alapítását szorgalmazza a reformátor, de tulajdonképpen egész művelődési koncepciója is kiolvasható az opusból.

Luther „az istentiszteletet és a keresztény nevelést tartotta a földön harcoló egyházat alátámasztó két ikeroszlopnak”[45], így számára a keresztyén közösségek legfontosabb intézménye természetesen a templom, de emellett az iskolának, a könyvtárnak és a nyomdának is fontos funkciót szánt. A templom már nem az egyedüli színtere a lelki elmélyülésnek, a protestáns jámborság legfontosabb eleme az otthoni bibliaolvasás, az olvasottak helyes értelmezésének azonban a műveltség az alapja; az oktatás segédeszköze, illetve a későbbi önképzés forrásbázisa a könyvtár. A nyomdák feladata pedig a közösség megfelelő olvasmányanyaggal való ellátása. Igaz, hogy nem a nyomdászat megjelenése és elterjedése volt a reformáció mozgatója, de maga Luther is nagyra értékelte hatását a protestantizmus eszméinek terjesztésében: „A nyomtatás a legfőbb és legnagyszerűbb kegyelmi ajándék, mely által Isten az Evangélium ügyét előbbre viszi: ez az utolsó láng a világ kialvása előtt.”[46] Csak a wittenbergi nyomdában 1534 és 1584 között Luther Bibliájából 100 000 példány készült[47]; de Luther látta azt is, hogy a nyomtatott betű milyen ártalmas hatással is lehet: „az ördög műve, hogy a károsat is újra és újra megjelentetik, és újabb dolgokat nyomtatnak ki, jót-rosszat (mármint a katolikus könyveket) vegyesen”.[48] Maguk a nyomdászok is tudatában voltak felelősségüknek és még inkább lehetőségeiknek: Johann Frobenius bázeli nyomdász egy 1519-es levelében írta le, hogy egyik kiadványával sem csinált olyan jó üzletet, mint éppen Luther írásaival. Ezzel együtt később Erasmus műveinek nyomdászaként, éppen az ő ráhatására elállt a reformátor írásainak kiadásától.[49]

A reformáció elindítójaként Luther – természetesen – határozottan elmarasztalóan nyilatkozik a korábbi kolostori iskolákról, hiszen ekkor már olyan mértékben fordult szembe a Római Katolikus Egyház tanításával és ezzel együtt oktatási céljaival is, hogy 1521. január 3-án X. Leó pápa exkommunikálta és a teológiai/dogmatikai állásponttól való határozott eltávolodása miatt pedig önmaga is kilépett a Római Katolikus Egyházból. A kolostori és székesegyházi iskolák megszűnésével tehát teljesen egyetért, de az ifjúság oktatásának elhanyagolását már az ördög művének tartja, hiszen a gyermekeknek nemcsak a fizikai táplálékra és testük fenntartására, hanem nevelésre és oktatásra is szükségük van. Az egyház által fenntartott iskolák vagy a kevés városi intézmény[50] pusztulni hagyásából jól látszik, hogy a török fenyegetéssel és a háborúságok okozta károkkal, a világi élet veszélyeivel tisztában vannak az emberek, de a lelki, szellemi pusztulás következményeit nem veszik komolyan, ezek hatása csak erősödik, és nem tesznek ellene semmit.  Így a városatyák, az idősebbek és a bölcsek felelőssége, hogy a település működtetésének összes területei között az ifjúságra is kellő figyelmet fordítsanak, a korábban különféle címen az egyháznak szánt adományok (adakozás, misék, alapítványok, kolduló szerzetesek) helyett annak csupán egy részét az iskolákra, tanítók alkalmazására fordítsák. Az új iskolarendszer kiépítésének lehetőségét Isten ajándékának, kegyelmének értékeli, „Németország még sosem hallott ennyit Isten igéjéből, mint most [...], ha elszalasztjuk az alkalmat a korábbinál szörnyűbb, sötétebb idők jönnek”, mert az Isten kegyelme, ha nem élnek vele méltón, akkor máshová vonul, és nem tér vissza többé.

Igaz, hogy a nevelés a szülők dolga, de szerepe van benne a városok vezetésének és meg kell tennie a magáét a hatalomnak is, mert vannak olyan szülők, akik nem tudják, hogyan kellene tanítani és nevelni a gyermekeket, illetve akadnak olyanok, akiknek a körülményei nem teszik lehetővé a következő generáció gondos nevelését. (Melanchton nézete szerint egyenesen a lelkészek kötelessége, hogy a szülőket gyermekeik taníttatására, iskolába járatására bíztassák.[51]) A közösségnek kell az elhanyagolt fiúkra és leányokra gondot viselni, nehogy ők az egész várost megrontsák. Ám a tanításra fordított idővel is jól kell sáfárkodni: három év alatt kell a szükséges ismereteket átadni, így 15 vagy 18 évesen egy fiatal többet tudna (nyelveket és minden tudományt), mint korábban akárhány év „elpocsékolása” után. Önmagában a jámborságra neveléshez és a Biblia olvasásához a német elegendő lenne, azonban a görög és a héber szent nyelvek, hiszen a Szentírás, a kinyilatkoztatás hordozói, a latin pedig egyrészt a hit elterjesztésének, másrészt a világi életnek, a tudományoknak és a kormányzásnak a nyelve.

A „régi” iskolák csupán a klérus utánpótlását célozták, mintha csak ez lenne Istennek tetsző élet, és a világi lét nem, így azoknak, akik nem egyházi pályára készültek, nem is kínált az iskolarendszer megfelelő ismereteket. A városi fiú- és leányiskolák feladata a gyermekekből jó keresztényeket nevelni, mivel az egyháznak, de a világi életnek is tanult emberekre van szüksége ahhoz, hogy a férfiak irányítani tudják az országot és a világ dolgait, az asszonyok pedig helytálljanak a gyermeknevelésben, a háztartás és a háznép ügyeiben. Ennek megfelelően a nyelvek mellett a világi tudományokra, ismeretekre is szükség van, de Luther éppígy fontos szerepet szánt a zene és a matematika oktatásának. Az iskola tehát legyen a világ tükre, és mutassa meg azt is, hogy mi a helyes és mi nem. [52]

A tanácsnokoknak címzett nyílt levél a továbbiakban a könyvtárak szükséges voltáról szól: ahogyan Mózes írásba foglalta és megőrizte a törvényt, ahogyan a próféták és az apostolok lejegyezték és megörökítették a kinyilatkoztatást és a bölcsességet, éppígy a nagyobb városokban fáradozást és költséget nem kímélve könyvtárakat kell szervezni. De ebben se lehet a korábbi (katolikus) iskolai könyvtárak példáját követni, ahol a jó könyveket hagyták elpusztulni, és jószerivel csak a rosszakat őrizték meg. A jó könyvtár csak a könyvek gondos megválogatásával hozható létre, nem lehet, és nem kell minden könyvet egy kupacba gyűjteni és csak a mennyiségre figyelni, szelektálni kell: nincs szükség minden jogi kommentárra, az összes teológiai és filozófiai munkára, minden prédikációra („minden szerzetes dörgedelmeire”).

A középkori képzési struktúrának megfelelően be kell szerezni a görög és a latin nyelv megtanulásához alkalmas könyveket, az ókori szerzők műveit attól függetlenül, hogy pogányok vagy keresztények voltak, de a humanizmus hatása érződik abban, hogy a harmadik szent nyelv, a héber irodalom is helyet kap a gyűjteményben.[53] Az olvasmányanyag legfontosabb eleme azonban a Biblia; össze kell gyűjteni latin, görög, héber, német, illetve egyéb nyelvű kiadásait, valamint a legkorábbi és legjobb magyarázatokat úgyszintén több nyelven.

Az általános képzettség, a földi világ dolgaiban való jártasság megszerzéséhez a hét szabad művészet tankönyvei és alapművei fontosak, éppígy a jogi és orvosi könyvek, szelektíven a kommentár-irodalom is. Mindazonáltal a nem nélkülözhetők a kétkezi mesterségek ismereteit összefoglaló gyakorlati célú szakkönyvek, a könyves szakirodalomban „Kunstbüchlein”-nak nevezett kiadványok sem.

A zsidók, a görögök és a rómaiak megörökítették saját történelmüket, emléket állítottak nemzetük nagyjainak, bölcseinek, de nem tudni, hogy a németek saját történelmük jeles személyiségeiről készítettek-e ilyen feljegyzéseket, illetve, ha ilyenek egyáltalán léteztek, azokat valaki is megőrizte-e. Így a külföld semmit sem tud a németekről, és még mindig úgy vélekedik róluk, hogy csak „bestiák, akik semmi máshoz, csupán a háborúhoz és az evéshez-iváshoz értenek”. A városok és a gyülekezetek által létesítendő könyvesházak feladatául így a nemzet jó hírének keltését, önismeretének fejlesztését, valamint a németség ellen felhozott kultúrbarbarizmus vádnak („a németek meg csak németek és németek is akarnak maradni”) a megcáfolását szintén megjelölte. Ezért meg kell, hogy legyenek a gyűjteményben a krónikák és történeti munkák – a múlt eseményeinek, jeles vezetői bölcsességének lejegyzése és olvasása a jövőre való felkészülés alapja.

Luther azonban gondolt azokra a peregrinus diákokra és vándorló mesterekre, kereskedőkre is, akik a külhoniakkal kerülnek kapcsolatba, a velük való közlekedés, valamint a világ, „az Isten csodáinak megismerése” érdekében a latinon, görögön és héberen túl az élő nyelvek nyelvkönyvei is a „válogatott jó könyvek” közé tartoznak.

Az értékes könyvek megszerzése, a könyvtárak megszervezése és használata így Istennek tetsző cselekedet, „mert a tudományok, tudósok és a könyvek Isten ajándékai, amelyek Németföldön bő termést hoztak; ideje az aratásnak, az értékek kiválogatásának, begyűjtésének, a jövő számára a gazdagság megőrzésének.” A jelen felelőssége, hogy el ne tékozoljon semmi kincset, hanem megőrizze azt a jövő számára. [54]

A reneszánsz időszakára, illetve hatására fontos szellemi, kulturális központok szerveződtek az udvari könyvtárak, valamint néhány polihisztor műveltségű magánszemély tékája körül, ám ezek hatása csak viszonylag szűkebb körben érvényesült.

Az egyházi (kolostori és templomi) bibliotékák a reformáció térhódításával nagyrészt gyülekezeti vagy iskolai kollekciókká váltak, és a protestáns/keresztény nyilvános könyvtárakra a vizitációk vizsgálatai szintén kitértek. Ebben a folyamatban azonban Luther ismertetett írásán túl munkatársainak is jelentős szerep jutott: Melanchton 1527-ben Wittenberg környékén járt vizitációs úton, ennek tapasztalatait egy latin nyelvű munkában összegezte (Articuli, de quibus egerunt visitatores in regione Saxoniae); a tudta nélkül kinyomtatott tomus végleges és immáron német nyelvű változatban (Unterricht der Vistatoren an die Pfarherrn im Kurfürstenthum zu Sachsen) a wittenbergi nyomdász, Schirlentz nyomtatta ki 1528-ban. A Praeceptor Germaniae egyházlátogatásai során később is számos iskolát keresett fel, és oroszlánrészt vállalt a német oktatási rendszer kifejlesztésében.[55] Az azonban Johannes Bugenhagennek (1485–1558) köszönhető, hogy az iskolák ügye bekerült a protestáns rendtartásba[56], így ez a törekvés az új hit elterjedésével és az új egyház gyarapodásával a német területen túl is megtermékenyítette a könyvtárak fejlődését.

A nyilvános könyvtárak létesítésének másik fontos alapjául azonban a XV. század második felében már Németföld majd minden városban létrehozott Ratsbücherei-ok szolgáltak, vagyis a városházán elhelyezett tanácsi szak- vagy kézikönyvtárak. Ezek alapvetően jogi állománya néhol kiegészült más területekkel, de ahol ez megtörtént, használatuk ott is leginkább a városházára terjedt ki; ebben a humanizmus recepciója önmagában még nem hozott sok változást. Luther kiáltványának hatására azonban fontosnak tartották a városok vezetői nyilvános városi könyvtárak létrehozását a feloszlatott kolostorok megrostált és a protestáns irodalommal kiegészített könyvállományának és néhol a tanácsi tékák anyagának felhasználásával. (A jogi szakirodalomnak azonban mindenképpen a városházán kellett maradnia, hiszen a városi könyvesházak általában máshol kaptak elhelyezést, vagy egyszerűen megmaradtak a szekularizált kolostorépületekben.) Így jött létre 1525-ben a magdeburgi és 1537-ben az augsburgi nyilvános könyvtár, de voltak olyan tanácsi tékák is, amelyeket a kolostori anyaggal egészítettek ki, például a lüneburgi. Nördlingenben a Ratsbücherei és a Szent György templom könyvtára párhuzamosan működött, Nürnbergben, Braunschweigban, Hannoverben és Lipcsében a tanácsi könyvtár csak a jogi könyveit tartotta meg, az állomány többi része a városi könyvtárak alapjául szolgált, Bázelben pedig a ferences kolostor könyvtára a városi tanács felügyelete, ellenőrzése alá került. [57] Az inkább a történelmi események – a paraszt- és a harmincéves háború, illetve az általuk okozott gazdasági hanyatlás – következménye, hogy az így létrejött közös polgári tulajdonú könyvtárak nem tudtak igazán jelentős hatást gyakorolni környezetükre.[58]

Összességében tehát elmondható, hogy Luther nevelési és könyvtári koncepciója határozottan épít a középkori hagyományokra abban, hogy az iskola és a könyvtár elsődleges feladataként a (keresztény) jámborságra nevelést emelte ki, illetve a tékák állománya és az olvasmányanyag határozottan értékcentrikus szelektálását javasolta, ezen intézmények nevelő funkcióját hangsúlyozza. Igaz ez akkor is, ha a középkori és kizárólagosan a Római Katolikus Egyházhoz kötődő vallásosságtól eltérően Luther és a reformáció az Istenhez kötődésben az „egyetemes papság” gondolatát, az individualisztikus elmélyülést hirdeti.

Az intenzív olvasás továbbélése és a hasznos olvasmányok preferálása miatt inkább a középkor emberének tekinthető, ezekben a kérdésekben nem érződik nézetein a reneszánsz hatása. Mégis a nevelés és az oktatás közötti kapcsolat hangsúlyozásával Luther „előmozdította a keresztény humanizmus kialakulását Németországban”[59], a nyilvános városi könyvtárak megszervezésének szorgalmazásával pedig mindenképpen olyan gondolatokat fogalmazott meg, amely a közkönyvtári ellátás későbbi – a vallási motívumoktól lassan függetlenné vált – módszereiben is éreztette hatását; könyvtármodellje tehát szervesen beleillik a bibliotheca sacra, a felvilágosodás vallásos nevelő törekvései, a mozgókönyvtárak megszervezése és végül a modern public library megteremtésének folyamatába.

Vissza a tartalomjegyzékhez