Móra Ferenc: Legkedvesebb tankönyvemről

Nyomtatási nézet

Egy nagy pesti kiadó-cégnek tizenöt esztendővel ezelőtt az a bogara támadt, hogy megpróbál írókkal íratni tankönyveket. Ha Kipling nem tartotta magához méltatlannak iskolai történelmet írni az angol gyermekek számára, tán magyar író ujjáról se esik le az aranygyűrű, mikor hasonló mesterségre adja magát.
–    A történelmet szívesen vállalom – mondtam a kiadónak.
–    Érdekes – csóválták meg a kiadók mind a két
fejüket – Ön a tizedik író, aki a történelmet vállalja. Látszik, hogy önök titokban mind hadvezérek és politikusok. Ellenben a természetrajzot senki nem vállalja.
Nem kérdeztem meg, hogy hát ebből mi látszik, hanem kijelentettem, hogy azt én sem vállalom.
Nem nagy munka. Állattan és növénytan polgári leányiskolák számára. Van rá két hónapja. Fizetünk érte kiadásonként kétezer koronát. Többet ér egy életbiztosításnál és meg se kell érte halni.
Kétezer korona tizenöt évvel ezelőtt a Dárius kincse volt. (Most egész esztendőben nem keresek annyit az írással.) Pedig akkor drága világ volt, s az asszonykám egyre zsörtölődött:
Nincs három napja, hogy fölváltottam egy húszfillérest és már csak itt-ott van belőle!
Hogy az asszonykám ezerkoronást is válthasson egyszer, vállaltam a természetrajzot  és csak egyet kötöttem ki: azt, hogy ne kilenc könyvből kelljen nekem  csinálni a tizediket, hanem olyan könyvet írhassak, amilyent én akarok. A kiadók azt mondták, hogy ők is így gondolták, de azért mellém adtak egy igazi szakembert, ismert nevű nagyszerű magyar botanikust, akivel nagyon hamar megértettük egymást.
Félesztendő alatt odáig jutottunk, hogy már ki is volt szedve a könyvünk. A kiadók olyan bókokat küldtek előleg gyanánt, hogy büntetésportót kellett fizetni a levelekért. Szerencse, hogy még akkor  nem volt kitalálva a levélcenzúra, mert akkor még be is csuktak volna a hegyibe.
A kiadók azt jósolták, hogy a könyv forradalmat fog csinálni a természetrajz-oktatásban.
Különös könyv volt, az bizonyos. A két kötetben nem lehetett két mondatot találni, amely kétsorosnál hosszabb lett volna. Olyant meg egyet sem lehetett, ami egyszeri olvasásra megérthető ne lett volna. Tudtam, hogy ez a tekintély rovására megy, de hát mi a macskának lett volna nekem a tekintély?
Nem akartam én soha tankerületi főigazgató lenni. Az is nevezetes furcsasága volt a könyvnek, hogy elejétől végig nem a milyen-re vetette a súlyt, hanem a miért-re. Miért nő a búzavirág a sűrű vetésben magasra, miért marad a ritkában alacsonynak? Miért lehet a körtefának olyan levele, mint a pálmafának és mi haszna van abból a búzának, hogy belül üres a szára?
A legveszedelmesebb újítás azonban az volt, amelynek a tyúk esett áldozatul. Ember emlékezet óta a tyúk az a mintamadár, amelyen a madarak tanítását kezdik. Ez még abból az időből való pedagógiai törvény, mikor még a nádorispánné is tyúkot ültetett. (Legalább nekünk azt mondták, ha kétfejű sas volt is.)
De a tyúk már tizenöt évvel ezelőtt is kezdett exotikus madárrá válni. Akárhány pesti gyerek csak rántva ismerte. Nekem olyan madár kellett, aminek az életét a pálutcai fiú csak úgy megfigyelhet, mint a rókabögyösi libapásztor. Persze, hogy az én mintamadaram a veréb lett. Ettől eltekintve is nagy proskripciót rendeztem a madárvilágban. A borsevő tukán helyét például a szélkiáltó foglalta el. Mert a borsevő tukánt még a kultuszminiszter sem látott, ellenben a szélkiáltót már ő is hallott jajgatni a novemberi éjszaka ködében, csak nem tudta, hogy micsoda az.
Hát ilyen veszedelmes reformok voltak az én természetrajzomban, amely olyan nagyon megtetszett a kiadónak, hogy a kefelevonatot elküldték őt vidéki és öt városi professzornak. Had örüljenek szegények, előre, hogy őszre milyen nagyszerű könyvet kapnak.
A beérkezett válaszokat expresszlevélben kaptam meg a kiadóktól. A nézeteik kissé eltérőek. Van, aki azt állapítja meg, hogy a könyv nem volna rossz, csak az a kér, hogy nem tudok magyarul. A másik szakembernek az a véleménye, miszerint az iskolai nyelvtől kissé eltérő stílust ugyan meg lehetne szokni, de sajnos, a szerzőknek fogalmuk sincs a rendszertanról. Valaki a Nyírségből a pelikánt reklamálja Nagy hiba volt kihagyni, azt mondja, holott envérével táplálja fiait. Van, akinek az sajog, hogy a könyv egyszerűen szarvasbogárnak nevezi a szarvasagancsár-t – szintén tekintélycsökkentés –, van, aki a zsidócseresznye mellé tesz a margóra mérges felkiáltójelet. Egyben azonban mind a tízen egyetértenek: abban , hogy verébből nem lehet mintamadarat csinálni. Végre is nem azért tanított az ember tíz-húsz esztendeig tyúkot, hogy pályája végén ő maga tanuljon verebet!
– Lássa be uram – írták a kiadók –, hogy ezek után ezt a könyvet ki nem adhatjuk. Tessék csak kilencből csinálni egy tizediket, olyant mint a többi Természetesen a honoráriumot azért a régiért is megfizetjük.
Az feleltem nem árulom el a verebet és nem veszek a kezembe olyan zászlót, amelyen a fiait  envérével tápláló pelikán képe látható. Inkább lemondok a megszolgált honoráriumról is s feleségem váltási szenvedélyét továbbra is    húszfilléresekkel fogom kielégíteni.
Mi történt, mi se a kiadói kebleken nem tudom, de a könyv mégis csak úgy jelent meg, ahogy megírtuk. Valahányadik  kiadás még most járja belőle, mert egy évvel ezelőtt is kaptam szerzői tiszteletdíj fejében kétezer koronát, de még talán föle is volt, tekintettel a drágaságra, vagy háromszáz korona. (Valóságos életbiztosítás.)
Látni azonban azóta se láttam első tankönyvemet, csak a tíz professzor levelét őrzöm kegyelettel. Ők meg engem őriznek attól, hogy a második tankönyvemet is megírjam
A legeslegkedvesebb tankönyvem mégis számtani könyv, amelyet kis gimnazisták számára írt egy nagy matematikus „röviden, világosan, magyarosan”, ahogy az előszóban mondja Ez az a cilicium, az a szöges szőröv, amivel én észretérítem magam, ha a világi hiúságok elkapnak. Ez az a kőszikla, amibe bele szoktam verni a fejemet, ha a hízelkedések tömjénei megszédítenek. Ez az a próbakő, amivel okos ember hírében álló felebarátaim  elmeélességét meghitelesítem. Ez a könyv az a szelence, amelyben a valóságos bölcsek köve tartózkodik a következő időszámítási törvény képében:
– Az esemény kezdetének keltét úgy számítjuk ki, hogy az esemény keltéből múlt időt csinálunk s abból levonjuk az esemény időtartamát, amikor az esemény kezdete keltének múlt idejét kapjuk meg. Amiből keltet csinálunk.
Némelyek talán azt vélik, hogy aki ilyen röviden, világosan és magyarosan tud írni a gyermeke számára, abból fegyházigazgatót kellene csinálni. Én még a rablógyilkosokat sem szolgáltatnám ki neki, hanem őt magát közéjük zárnám. Humanizmusból azonban adnék neki egy logaritmuskönyvet és hozzá csukatnám azt, aki a könyvet próbálásra ajánlotta.

FORRÁS:
Szeptemberi emlék. Bp. 1954.
237-245.p.

Vissza a tartalomjegyzékhez