Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Krajczár Melinda: KOSSUTH ÉS GÖRGEI A TÖRTÉNELEMTANKÖNYVEKBEN

Nyomtatási nézet

„Historia est magistra vitae” – szól a jól ismert mondás, amelynek igazságtartalmát lehet ugyan vitatni, ám nem kérdés, hogy e mondat valahol magában hordozza a történelemoktatás fontossága mögött rejlő filozófiát. Kész ténynek vehetjük ezt legalábbis, ha a történelemtanítás egyik fontos feladatának az identitás formálását tekintjük. Milyen identitásról van itt szó? Amellett, hogy a múltban történt események ismerete bizonyos – ha nem is teljes körű – kiindulási alapot jelenthet a jelen viszonyok megértésében, így az egyéni identitás formálódásában is fontos szerepet tölt be; a történelem, különösen persze a nemzeti történelem a közösségi identitást is alakítja. Ha nem is volt tantárgypedagógiai axióma, ezt korábban is így gondolták – nemcsak a korabeli pedagógusok, hanem a politikai vezetés is. Különösen igaz ez olyan történelmi korszakokra, mikor az adott rendszer születését olyan radikális fordulat előzte meg, amely nem feltétlenül volt organikus fejlődés eredménye, illetve olyan időszakokra, amikor rendkívül éles ellentétek feszültek a hatalom és ellenzéke között. Mindkét esetben a történelem egy csapásra példatárrá változott. A történettudomány – a politika megrendeléseinek eleget téve – válogatta ki a legmegfelelőbb múltbéli példákat, vagy kreált előképet olyasmiből, amivel eredetileg képtelenség lett volna párhuzamot vonni. A történelemoktatás pedig – megint csak a politika kívánalmainak megfelelően – közvetítette e példákat és demonstrálta a párhuzamokat. A történelemtankönyvek – elsősorban a viszonylag bőséges és kevésbé felületes szöveganyagot kínáló gimnáziumi tankönyvek – különösen alkalmasak arra, hogy e folyamatok működését rekonstruálni, a történelemoktatás, az identitásformálás és a politikai legitimáció kölcsönhatását demonstrálni lehessen. A tanulmány célja, hogy Kossuth és Görgei, a tizenkilencedik századi magyar történelem két teljesen ellentétes megítélés alá eső figurája példáján keresztül erre kísérletet tegyen.

 

A probléma

 

Kossuth és Görgei 1848-49-es eseményekben betöltött szerepének ellentétes megítélése közvetlenül a szabadságharcot követő időkig nyúlik vissza. A szabadságharc kudarca nehezen feldolgozható élmény volt a magyarság számára. Sem lélektani, sem pedig politikai szempontból nem lett volna előnyös, ha a magyarság önmaga tehetetlenségében kereste volna a hibát. Egyébként is többé-kevésbé számítani lehetett arra, hogy előbb-utóbb elkezdődik a bűnbakkeresés. Kézenfekvő lehetett volna az osztrák-orosz közös beavatkozás következményeként fellépő túlerőre fogni a magyarság végső képtelenségét arra, hogy felülkerekedjen az ellenségen. A szabadság, mi több, a függetlenség eszméjéről azonban a magyarság nem volt sem képes, sem hajlandó hosszú távra lemondani. Márpedig a nemzetközi viszonyok kevés változással kecsegtettek a következő jó néhány évre nézve, így a túlerőt nevezni meg felelősként a szabadságharc bukásáért azt jelentette volna, hogy Magyarország számára mindaddig lehetetlen lesz a küzdelem felélesztése, amíg a nagyhatalmi kapcsolatok nem változnak. Éppen ezért volt szükség arra, hogy a bukást olyan tényezővel hozzák összefüggésbe, amely Magyarországhoz kapcsolódott inkább. Az volt a szerencsés, ha ez a tényező nem egy adott körülmény, helyzet, sőt még csak nem is egy bizonyos csoport, hanem egy személy – már csak azért is, mert a szabadság ügyének következetes képviselete is egy személyhez kötődött: Kossuth Lajoshoz.

A bűnbak szerepére leginkább alkalmas személyt Görgei Artúrban találták meg. Pontosabban maga Kossuth találta meg nem sokkal azután, hogy átadta Görgeinek a politikai hatalmat és török földre menekült. Megírta ugyanis nevezetes vidini levelét, amelyben Görgeit kiáltotta ki a szabadságharc elárulójának. Kossuthnak e lépését nyilvánvaló politikai szándékok motiválták. Kossuth tisztában volt azzal, hogy személyét a magyarság körében a függetlenség zászlóvivőjének nimbusza övezi, ugyanakkor, mivel továbbra is meggyőződéssel képviselte a szabadság ügyét, szándéka az volt, hogy a magyarok szabadságvágyát és hitét ennek elérésében az emigrációból próbálja meg életben tartani.

Görgei különösen alkalmas volt e szerepre. Ha a szabadságharc politikai vezetője Kossuth volt, akkor a katonai vezető egyértelműen Görgei. A magyarság, tisztában lévén hadvezéri képességeivel – különösen a dicsőséges tavaszi hadjárat és Buda felszabadítása után – sokat várt tőle: a katonai győzelmet.[1] Görgei ennek nem tett eleget. Az, hogy ennek oka a túlerővel szembeni tehetetlenség volt, a fegyverletétel pedig tulajdonképpen a realitások felismerésének következménye, vajmi kevéssé érdekelte a tágan értelmezett közvéleményt. Ráadásul az a közvélemény előtt ismert tény, hogy Görgei nem volt a kivégzett katonai vezetők között, óhatatlanul is táplálta annak a feltételezésnek a megszületését, hogy Görgei csak azért választotta a feltétel nélküli kapitulációt, hogy a saját életét mentse.

A körülmények tehát adottak voltak: a magyarság körében eleve kialakult egy többé-kevésbé tiszta bűnbak-kép. Ezt erősítette fel és látta el pontos körvonalakkal az, hogy maga a magyarság szemében mindvégig hiteles Kossuth sütötte Görgeire az árulás bélyegét.

 

A dualizmus időszaka

 

A kiegyezés 1867-es megkötése, vagyis az osztrákokkal fennálló kapcsolat normalizálása, mely továbbra is fenntartotta az állapotot, hogy Magyarország és Ausztria közös államszervezetet alkot, azt jelentette, hogy a magyar függetlenség ügye a politikai vezetés körében egy időre lekerült a napirendről. Ez azonban nem járt együtt azzal, hogy a közvélemény is feltétlenül így gondolta volna. A politikai elit körében sem volt konszenzus a tekintetben, hogy ez lenne-e a helyes lépés. A deáki mű híveinek a dualizmus egész időszakában erős ellenzéke volt: ők 1849 alapján állva továbbra is a függetlenség kivívását tartották hosszú távú politikai célnak. Ez az irányzat soha nem tudott vezető pozícióba kerülni – nem a társadalmi támogatottság hiánya miatt, hanem mert a rendszer jellegéből fakadóan támogatóinak jelentős része a politikában nem juthatott szóhoz. A társadalomban tehát elég erősen jelen volt a függetlenségi hagyomány, amely 1849-ből táplálkozott. E hagyomány erejét igyekeztek tompítani, és közvetve a fennálló rendszer létjogosultságát igazolni a korabeli tankönyvszerzők is.

Sokáig kellett várni arra, hogy az 1848-49-es eseményeket a középiskolai tankönyvek egyáltalán tárgyalják. Csuday Jenő 1884-ben megjelent könyvében csupán egy rövidke zárófejezetben esik néhány szó erről.[2] Csuday az áprilisi törvények megszületésének folyamatáról még részletesen beszámolt. A szabadságharc eseményeiből viszont már csak annyit emelt ki, hogy V. Ferdinánd „a szomorú emlékü események hatása alatt” lemondott, a szabadságharc folytatódott, „de legyőzettünk s hazánk ismét az önkényü uralkodás rabigájába sülyedt, mely 1860-ig tartott.”[3] Ahhoz, hogy megértsük, Csuday miért nem szólt nem hogy a részletekről, de még az olyan kulcsfontosságú eseményekről sem, mint az olmützi oktrojált alkotmány vagy az 1849. április 14-i függetlenségi nyilatkozat, tovább kell olvasnunk a fejezetet. A szerző csak az 1867. júniusi koronázás kapcsán említette első ízben Ferenc Józsefet, azt a benyomást keltve, hogy az akkor magyar királlyá is koronázott osztrák császárnak azt megelőzően semmi köze nem volt Magyarországhoz, vagy legalábbis magyar királyi mivoltában nem szennyezik őt a szabadságharc alatt és után történtek. Csuday egyszerű módját választotta annak, hogy Ferenc Józsefet megpróbálja tisztára mosni: nem ejtett egyetlen szót sem azokról az eseményekről, amelyek az osztrák-magyar viszonyt mérgezték, és amelyeknek Ferenc József is aktív részese volt, azonban éppen az ellenség oldalán.

Az 1890-es évek tankönyveinek szerzői már nem zárkóztak el attól, hogy 1848-49 eseményeit részletesen bemutassák. Abban szinte mindannyian egyetértettek – és igaz ez a dualista rendszer fennállásának hátralévő idejére is –, hogy a függetlenségi nyilatkozat kiadása elhibázott politikai döntés, a szabadságharc bukása pedig törvényszerű volt. Annak belátása tehát, hogy a fegyverletétel elkerülhetetlen, az ő megközelítésükben nem volt más, mint a realitások felismerése.

Érdemes előbb arról szólni, miért tartották hibás lépésnek a Habsburg-ház trónfosztását. Marczali Henrik – aki kicsit kilóg a tankönyvszerzők sorából, hisz a többiekkel ellentétben ő nem középiskolában, hanem az egyetemen oktatott – 1894-ben megjelent tankönyvében a tavaszi magyar sikerek túlbecsüléséből fakadó, túlságosan merész és át nem gondolt lépésnek tartotta a trónfosztó nyilatkozat kiadását. „Midőn a császár 1849. márcz. 4-én Olmützben új alkotmányt bocsát ki, mely Magyarországot egészen beolvasztja a császárságba, a győzelmek által elragadott gyűlés Debreczenben 1849. ápr. 14-én kimondja a Habsburg-Lotharingiai ház trónvesztését, és Kossuth Lajost választja meg az ország kormányzójának. Oly lépésre ragadtatta magát, melyet a nemzet régi felkelések idején csak egyszer tett meg, Ónodon, és melynek akkor is megadta az árát. Akkor legalább kilátása volt külső segítségre, de most legfölebb csak a szabadság szerető népek rokonszenvére számíthatott hazánk. Túlbecsülte erejét.”[4] Marczali arra utalt tehát, hogy az osztrákoktól való elszakadásnak a történelem folyamán soha nem voltak meg a szükséges és elégséges feltételei. Az ónodi országgyűlésen hozott trónfosztási határozat példáján próbálta igazolni, hogy az elvileg szerencsés külpolitikai körülmények sem tudták Magyarországot hozzásegíteni ahhoz, hogy az elszakadás végleges lehessen. Nem lehet nem észrevenni, hogy Marczali a régmúlt és a közelmúlt tapasztalatainak említésével és egymás mellé állításával a korában is aktuális elszakadási-függetlenségi törekvések feltételeinek hiányára is utalt. Vagyis, szolgálatot téve a fennálló rendszernek, így próbálta kioltani kora ifjúságából a függetlenségi vágyat, amit esetleg a szűken és tágan értelmezett környezetük hatásaként magukkal vittek az iskolába.

Király Pál 1897-es tankönyvében a függetlenségi nyilatkozat kiadásával hozta összefüggésbe az orosz intervenciót.[5] Sebestyén Gyula 1901-es művében pedig a következőt olvashatjuk: „az 1848-iki törvények szentesítésének évfordulóján az országgyűlés már letért az alkotmány alapjairól. Elragadta lelkesedése és a dicsőség napjaiban nem gondolt a balsorsra.”[6] Sebestyén tehát az alkotmányos kereteket mindenek felett állónak tekintette, és úgy vélte, a magyarságnak minden helyzetben a Habsburgokkal fennálló törvényes viszonyt szem előtt tartva, annak talaján állva kell politizálnia. Azzal, hogy a trónfosztást meggondolatlan és szerencsétlen politikai döntésnek nevezte, ítéletet mondott minden radikális fordulat felett is.

Mint már említettem, a tankönyvekben tendencia az is, hogy a szabadságharc bukását törvényszerű végkimenetelként állították be. A tankönyvszerzők abban egyetértettek, hogy legkésőbb a temesvári csatát követően mindenki számára világossá vált, hogy a szabadságharc elbukott. Vegyük sorra, hogy szólnak az egyes tankönyvek a szabadságharc utolsó felvonásáról. Mangold Lajos 1900-ban megjelent könyvében a következőt írja: „Kossuth a temesvári balszerencse hírére állásáról lemondván, Görgeyre ruházta a legfőbb hatalmat és így ő neki kellett Rüdiger orosz tábornokkal a fegyverletétel iránt alkudozásokba bocsátkozni.”[7] A Gaál – Halmár szerzőpáros 1901-es munkájában ezt olvassuk: „[Az orosz] és a császári had együtt olyan roppant erő vala, hogy a harcban kifáradt magyar seregnek minden hősiessége dacára vereséget kellett szenvednie. A veszély válságos idején Kossuth lemondott a kormányzóságról és Görgeire, a főhadvezérre, ruházta a korlátlan főhatalmat. Így lett Görgei a fővezér, a kormányzó is egy személyben, latinos néven dictator. Ő aztán a helyzet parancsoló kényszerűségének engedve 1849. auguszt. 13-dikán Világosnál az oroszok előtt lerakatta a fegyvert.”[8] Sebestyén már idézett könyvében a következő áll: „A temesvári csata hírére Kossuth a kormánnyal együtt leköszönt és augusztus 11-én a legfőbb polgári és katonai hatalmat Görgeire ruházta. (…) Görgeire már csak egy feladata hárúlt: a meghódolás. Nem tért ki előle.”[9] Végül: „Mindenki látta, hogy a szabadság ügyének vége van. Kossuth és az egész kormány lemondott, és átadta a hatalmat Görgeynek. (…) Görgeyre várt a fegyverletétel szomorú kötelessége. De ő, ki annyi csatában leverte az osztrákokat, még utoljára azzal sújtotta őket, hogy seregével, hadi tanácsának hozzájárulásával az oroszok előtt hódolt meg Világosnál, augusztus 13-án” – írta Szigethy Lajos 1901-ben.[10]

Szándékosan idéztem ilyen hosszasan. A szövegek magukért beszélnek: két dolog nagyon szembeötlő számunkra. Egyfelől a vereség törvényszerűsége, másfelől pedig annak ábrázolása, Kossuth hogyan viselkedett a szabadságharc végnapjaiban. Azzal, hogy mindegyik szöveg egyértelművé teszi, hogy közvetlenül a vereség nyilvánvalóvá válása után Kossuth a kormánnyal együtt lemondott, és Görgeire maradt a fegyverletétel levezénylése, gyakorlatilag arra utalnak, hogy Kossuth tettei nem értékelhetők másként, mint hogy elhagyta a süllyedő hajót, Görgeire hárítva a fegyverletétel ódiumát. Ezt tovább erősíti, hogy Kossuthék háttérbe vonulására egyik szöveg sem ad magyarázatot. Sőt az, hogy Szigethy kiemelte, a haditanács beleegyezésével született meg a döntés a megadásról, annak a vádnak a létezésére utal, miszerint a szabadságharc ilyetén lezárása Görgei magánakciója, így a feltételezett árulás része lett volna. A haditanács szerepének kiemelésével éppen ezt a vádat igyekezett eloszlatni.[11]

Kosáry Domokos szerint a nagypolitikában a dualizmus időszakában a Kossuth-Görgei páros megítélése a szimbolikus politika fontos alkotórészévé vált. „Az egyik oldal a ’függetlenségi’ politika és a Kossuth-kultusz jegyében, elátkozta Görgeyt. A másik pedig, éppen ellenkezőleg, a kiegyezés előfutárát és igazolóját próbálta a tábornokban, mint Kossuth ellenfelében, felfedezni.”[12] Bár a tankönyvekben kettejük szembenállása nem mutatkozik meg ennyire nyíltan, a tendencia feltétlenül kirajzolódik. Kosáry óvatosan fogalmaz Görgei szimbolikus politikában betöltött szerepével kapcsolatban: a kormány oldalán állók csak próbálták Görgeit szembeállítani Kossuthtal. Ez csak kísérlet és erőtlen szándék volt, nemcsak azért, mert a párhuzam elég gyenge lábakon állt, hanem mert, amint arra Kosáry is felhívta a figyelmet, éppen az ellentábor népszerűsége miatt, a kiegyezés rendszerének támogatói „nem tudtak, vagy éppen óvakodtak e közhangulattal szembeszállni.”[13]

 

A Horthy-korszak

 

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően gyors egymásutánban radikális politikai fordulatok következtek. A Tanácsköztársaság, már röviddel létrejötte után, számos területen erőteljes változtatásokat tervezett, majd hajtott végre. Az oktatás és a tananyag sem maradt érintetlenül. Megszületett az oktatási reform terve is, azonban a tanácsrendszer számára a 133 nap kevésnek bizonyult ahhoz, hogy azt be is vezesse.

A Tanácsköztársaság bukása után berendezkedő ellenforradalmi rendszer a történelemtanítás tartalmi oldala szempontjából különösen érdekes. Tudjuk, hogy bár a rendszer nem állt – nem állhatott – a kiegyezési szisztéma alapján, már csak azért sem, mert a monarchia összeomlásával Ausztria és Magyarország között megszűnt mindenféle államjogi kapcsolat, mégis, konzervatív jellegéből fakadóan a Kossuth-Görgei probléma megítélésében lényeges elmozdulás nem történt.[14] A konzervatív ellenforradalmi rendszer nem vállalta Kossuth radikalizmusát.

Ez határozottan kirajzolódik a tankönyvek szövegeiben. A korábbinál sokkal élesebben bírálták a szerzők a függetlenségi nyilatkozatot: egyenesen hatalmas politikai baklövésnek minősítették. A kérdés az, hogy pontosan mivel indokolták ezt.

Jászai Rezső húszas évek közepén megjelent tankönyvében a trónfosztó határozat – annak ónodi előképéhez hasonlatosan – azért kapott negatív jelzőt, mert elvágta a megegyezés lehetőségét a Habsburgokkal. „Az új detronizáció (…) politikailag éppúgy elhibázott lépésnek bizonyult, mint az ónodi, mert egyfelől lehetetlenné tette az uralkodóházzal való kibékülést, másrészt a viszálykodás magvait hintette el a nemzetben.”[15] Ugyanezt az álláspontot képviselte Szegedi Tasziló 1942-ben, de kitért arra is, hogy egyfelől a nyilatkozat elősegítette az orosz intervenciót, másfelől pedig  a közvélemény és a hadsereg egységét is megbontotta, mert az eredetileg az áprilisi törvényeket védő függetlenségi harc alól kihúzta az alkotmányosság alapját.[16]

Mással is indokolta ugyanezt a neves történész, Domanovszky Sándor Horváth Jenővel közösen írt 1926-os munkájában. A függetlenségi nyilatkozatot „veszedelmes határozatnak” nevezte, mert elzárta az utat egy lehetséges kiegyezés elől, ugyanakkor annak köztársasági szellemiségét a hadsereg nem tudta elfogadni. „Kossuthot kormányzóvá választották és a köztársasági érzelmű Szemere Bertalan vezetésével új minisztérium alakult. Ez után a határozat után a békés kiegyezés útja el volt vágva. Pedig akkor már az osztrákok az olaszokat is legyőzték, az oroszok pedig felajánlották beavatkozásukat. Ez annál veszedelmesebb volt, mert a hadsereg kárhoztatta a köztársasági áramlatot és Kossuth és Görgey közt is mind élesebb ellentétek támadtak” – áll a szövegben.[17] Domanovszkyék megfogalmazásából az olvasható ki, hogy a törvényes keretek fenntartását és a köztársasági áramlatokat elutasították. Különösen fontos ez a tekintetben, hogy tudjuk, a Horthy-rendszer az államformát tekintve meglehetősen ingatag lábakon állt, másrészt pedig az ellenzéki csoportok a korszakban végig olyan alternatívákat villantottak fel, amelyek a meglévő közjogi szisztémától gyökeresen eltértek. A szerzőpáros talán ezen alternatívák veszélyére akarta közvetve is felhívni a figyelmet.

A politikai hatalom átadásával kapcsolatban a Horthy-korszak tankönyvszerzői ugyanazt az álláspontot követték, mint elődeik. Nevezetesen hogy Kossuth és a kormány, mikor a helyzet kilátástalanná vált, Görgeire hagyták a legnehezebb lépés megtételét, aki felismerte, hogy a harc folytatása értelmetlen, ezért – más megoldás híján – a megadás mellett döntött. Feltűnő, ahogyan az egyes szerzők arra törekedtek, hogy Görgei döntését és a fegyverletétel körülményeit a lehető legjobban megszépítsék, és a fővezért a szabadságharc utolsó hőseként fessék le. Volt, aki hangsúlyozta, hogy a feltétel nélküli megadás az oroszokkal folytatott sikertelen alkudozások eredménye volt[18], a Domanovszky – Horváth szerzőpáros az oroszok előtti megadást, vagyis az osztrákok arcul csapását emelte ki[19], Jászai pedig inkább a maradék sereg életben tartásának szándékára hívta fel a figyelmet.[20]

Érdekes és tanulságos, hogy 1942-ben már volt példa arra, hogy a Kossuth-Görgei probléma megjelenjen a tankönyvekben is. Tévedés azonban azt hinni, hogy ennek célja a vita tárgyilagos bemutatása lett volna. Sokkal inkább arról van szó, hogy az árulási vád elutasításával lehetőség nyílt arra, hogy Görgeiről egy meglehetősen elfogult és szuperlatívuszokban nem szűkölködő jellemzés kerülhessen a szövegbe. „Ma már tisztán áll előttünk Görgey, mint: a magyar történelem egyik legnagyobb katonai lángelméje, szabadságharcunk hőse, törhetetlen férfiú, aki kötelességérzetében emberi és hadvezéri hírnevét is feláldozta hazájáért.”[21]

 

Az 1945 utáni időszak

 

A koalíciós korszak

A második világháborút követően nemcsak a politika területén következett be gyökeres szakítás a Horthy-korszakkal: a változás nem hagyta érintetlenül az oktatást sem. Leszámoltak a Klebelsberg – Hóman-féle oktatáspolitikával is: ez az 1945-ben kiadott úgynevezett Kiegészítő utasításban öltött testet. Amellett, hogy az általános iskolai oktatás bevezetése okán a tantervet természetesen újra kellett szabni, módszertani szempontból is jelentős változásokat intézményesített az új rendelkezés. A cél a tudományosság és az ebből következő tényszerű, maximalista ismeretszerzés lett.[22] Az új oktatásfilozófia természetesen új tankönyveket is kívánt. 1945-ben jelent meg Kosáry Domokos és Mérei Gyula tollából az Ideiglenestankönyv-sorozatban a számunkra fontos kötet is.[23]

Köszönhetően annak, hogy e tankönyv szerzői történészek voltak, a tananyag szokatlan részletességgel és a történésztől megkívánt tárgyilagossággal került tálalásra. Ennek illusztrálására érdemes idézni a függetlenségi nyilatkozatról szóló részt: „[A függetlenségi nyilatkozat kiadását követően] végképp kiélesedett Kossuth és Görgey ellentéte. Görgey úgy érezte, hogy a kormány hibát követett el katonáival szemben. A kormány radikális hívei viszont kimondták rá a vádat, hogy katonai diktátor akar lenni, s hogy a szabadság ügyének árulója.”[24] Amellett, hogy kiemelték Görgei hadvezéri géniuszát, ügyeltek arra is, hogy az árulási vádat a kronológiai precizitás révén oszlassák el, anélkül, hogy ezzel a vádat támogatókról bármiféle ítéletet mondtak volna: „Görgey a tervezett egyesülés után minden erővel az osztrákokra akart támadni. Augusztus 10-én este azt mondta Kossuthnak, hogy ha a fősereg épségben megkerül, támadni fog. Ha a fősereg megsemmisült, leteszi a fegyvert. Nemsokára megérkezett a temesvári vereség híre. Másnap Görgey azt kívánta, hogy Kossuth mondjon le és adja át a hatalmat. Kossuth lemondott és Törökország felé menekült. (…) Az augusztus 12-diki haditanács Görgey vezetésével elhatározta a fegyverletételt, de csakis az oroszok előtt.”[25]

 

A Rákosi-korszak

1948-ban olyan politikai fordulat következett Magyarországon, amelynek legitimitásához kétségek férkőztek. Éppen ezért volt a politikai vezetésnek szüksége arra, hogy a szimbolikus politika ikonkészletéből ügyesen válogatva megtalálja a legitimitás megteremtésének eszközét. Minekutána jól sejthető volt, hogy a politikai fordulat nem organikus változások végeredménye, hanem sokkal inkább egy kívülről, méghozzá a sztálini Szovjetunió által eszközölt történés, a vezetés arra törekedett, hogy ezt minél jobban elkendőzze. Logikus volt tehát, hogy az igencsak függő helyzetben lévő, szovjet minta alapján berendezett ország közvéleménye elé olyan személyt kellett a rendszer előképéül állítani, aki egy személyben testesítette meg a nemzeti fejlődés és a függetlenség ethoszát. Ez a személy pedig nem lehetett más, mint Kossuth Lajos.[26]

Az, hogy Kossuth a Rákosi-rendszer ikonográfiájának centrális elemévé vált, nyilvánvalóan a Görgei-kérdés megítélésén is változtatott. A mainstream történetírás ezúttal már az árulási koncepciót vallotta magáénak. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a sztálini időszak jellegzetessége volt a belső árulók elleni hajsza. Ezek elődeinek keresése és leleplezése a korszak történettudományának kiemelt feladata volt. Ilyen áruló-előkép lett Görgei is, aki ráadásul egy olyan történelmi közeg része volt, amelyet a proletárforradalom előképének tekintettek. Nemcsak ma tűnik ez képtelenségnek a józan ítélő szemében: e koncepciót a korszakban is csak a történelmi tények és folyamatok eltorzításával és meghamisításával lehetett a gyakorlattal demonstrálni.[27]

1950-re készült el az a középiskolai tankönyv, amely az ötvenes évek első felében használatban volt, és a marxi történelemszemlélet alapján állva rajzolta meg a forradalom és a szabadságharc eseménytörténetét. Tagadhatatlan, hogy a szabadságharc folyamán voltak nézet- és érdekkülönbségek különböző csoportok között, és vitán felül áll, hogy ezek a csoportok a társadalom jól elkülöníthető szegmenseit képviselték – elég arra gondolunk, hogy nem mindenki osztotta Kossuth radikális nézeteit és fogadta el megoldásait. Az ötvenes évek történetírása azonban ezen érdekkülönbségek eseményeket befolyásoló erejét kizárólagossá téve a szabadságharc végkimenetelét is az egyes társadalmi osztályok közti feloldhatatlan ellentétből vezette le. A szóban forgó tankönyv szerzői, Heckenast Gusztáv és Spira György a Kossuth és Görgei közti vitathatatlan ellentétet kettejük eltérő származásából vezették le. Ugyanakkor mind Kossuth, mind Görgei az általuk képviselt társadalmi csoport – vagy a marxista terminológiával élve: osztály – megszemélyesítői is voltak egyben. Ebből következően ellentéteik mikroszinten leképezték az osztályellentéteket. Görgeit „a magyar középnemesség jobbszárnyá”-hoz sorolták, amelynek érdeke – akárcsak a Batthyány-kormánynak – az volt, hogy az áprilisi törvények által szabott kereteket megőrizzék. „Görgey és tiszttársai (…) azoknak a jobboldali középbirtokosoknak [voltak a képviselői], akik kívánták ugyan Magyarország bizonyos mértékű függetlenségét, de nem voltak hajlandók még további engedményeket tenni felszabadított, de ki nem elégített jobbágyaiknak s attól tartottak, hogy a forradalom győzelme esetén mégis további engedmények megtételére fognak kényszerülni. Görgey és társai, ha akartak is győzelmeket aratni az ellenforradalmi csapatok fölött, csak azért akartak, hogy e győzelmek talaján magukranézve kedvező kompromisszumot, alkut köthessenek az ellenforradalommal, hogy a forradalom eltiprását és továbbfejlesztését egyformán elkerülve, lezárhassák a forradalmat. Nyilvánvalóan megalkuvó politikájukkal azonban csak azt érték el, hogy fokozták az udvar ellenforradalmi elhatározottságát és így hozzájárultak a forradalom eltiprásához.”[28] Noha a szabadságharcnak 1849-ben eredetileg nem volt célja az áprilisi reformok bővítése, a marxista felfogás követése mégis megkívánta, hogy az ötvenes évek történetírása utólagosan ilyen céllal ruházza fel azt. Az alapkoncepció ugyanis a következő volt: az 1848-49-es forradalom nem más volt, mint proletárforradalmi kísérlet, amely csak azért nem lehetett sikeres, mert egyfelől nem volt meg a szükséges társadalmi bázis, másfelől pedig – és ez következik az előbbiből – a belső (ha úgy tetszik, reakciós) ellenség tevékenysége gátolta annak kibontakozását. Ebből következett az is, hogy az „ígéretes” trónfosztás ellenére a függetlenség állapota nem válhatott véglegessé, hiszen a debreceni országgyűlés sem volt makulátlanul „baloldali”, a Szemere-kormány pedig egyáltalán nem volt az. Noha a marxista történetírás – és a tankönyvszerző-páros – sem vitatta, hogy Kossuth felismerte a „baloldal” gyengeségét, éppen ezért nyitott a „jobboldal” felé a debreceni országgyűlés bevonásával – azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a megegyezés hívei előtt eltorlaszolja az utat –, az, hogy a forradalmat mégsem lehetett szélesíteni, úgy ítélték meg, nem Kossuth hibája volt. „Kossuth, nem bízván abban, hogy a forradalmi diktatúra megvalósítható lesz s hogy a forradalom osztálybázisa balfelé, a nép felé kiszélesíthető, a forradalom osztálybázisát jobbfelé, a békepárt felé igyekezett kiszélesíteni. A függetlenségi nyilatkozat elfogadtatásával többek között az is volt a célja, hogy a békepárt előtt elzárja az udvarral való alkudozások útját s a békepártot a forradalom oldalán való kitartásra kényszerítse.”[29] Azt is mondhatjuk, hogy Kossuth tulajdonképpen e koncepció szerint nem volt más, mint a politika és a kedvezőtlen magyar osztályviszonyok áldozata.

Érdemes külön kitérni arra, milyen álláspontot képviselt a tankönyv a függetlenségi nyilatkozat kapcsán. „A trónfosztás, a független magyar köztársaság kikiáltása önmagában bátor és helyes tett volt, népi köztársaságunk legszebb történelmi hagyományainak egyike” – így a tankönyvi szöveg.[30] Ez a részlet eklatáns példája annak, hogyan működött az ötvenes évek történetírása. Nyilvánvalóan a tudomány által jól ismert tény volt, hogy a függetlenségi nyilatkozat nem határozta meg az államformát. Ugyanakkor az, hogy a létrejövő rendszert az utókor önhatalmúlag köztársaságnak bélyegezte, rávilágít arra, hogy a marxi történettudomány művelői és a tankönyvírók nem rettentek el a történelem meghamisításától sem. Erre azért volt szükségük, mert egy olyan rendszernek keresték az előképét, és ezen keresztül legitimitásának forrását, amely nyilvánvalóan csak nevében volt köztársaság. Iskolapéldája tehát ez annak, hogyan lesz a történetírás és a történelemoktatás a politika szolgálóleánya.

Visszatérve a Görgei-kérdésre, megállapíthatjuk, hogy az árulási koncepció helyességét igyekeztek lehetőleg minden ponton alátámasztani. Bár a már említett politikai szempontok voltak túlsúlyban Görgei kártékony szerepének meghatározásában, azért a szabadságharc katonai oldalát sem kerülte el a figyelem. A fővezér legfőbb hibájaként a szerzők azt említik, hogy nem támadta meg és nem semmisítette meg az osztrák hadakat, vagyis nem teljesítette azt, amit a politikai vezetés várt volna tőle, ezzel pedig őt terheli a felelősség a szabadságharc katonai bukásáért.[31]

A tankönyv 1955-ös átdolgozott kiadásában már azt találjuk, hogy Görgeit expressis verbis árulónak bélyegzik a szerzők. Ez különösen a fegyverletétel körülményeinek tárgyalásakor lehet szembetűnő a számunkra. Volt ugyanis két rövid mondat, amely még teljes egészében hiányzott az 1950-es változatból, 1955-ben viszont már – mintegy csattanóként zárva le a szabadságharcról szóló fejezetet – gyakorlatilag az egész koncepció lényegét sikerült visszaadni velük. Az ominózus mondatok a következők: „A fegyverletétel egyetlen feltételeként Görgey azt kötötte ki, hogy ő maga kegyelmet kapjon. Méltán írta róla Vörösmarty: ’Görgeinek híják a silány gazembert, / Ki e hazát eladta cudarúl, / Kergesse őt az istenek haragja / A síron innen és a síron túl.’”[32]

 

A Kádár-korszak

1957-ben új gimnáziumi tankönyv használatba vételéhez adta beleegyezését a minisztérium. A tankönyv szerzője Unger Mátyás volt, és munkája – átdolgozásokkal, de – majdnem huszonöt éven keresztül szolgáltatta a történelmi ismeretanyagot. Noha 1957-ben a Kádár-rendszer még messze volt a konszolidációtól, az új tankönyv szemlélete már sugallt némi változást. Ennek hátterében azonban nem Rákosi eltávolítása, hanem sokkal inkább Sztálin halála és Hruscsov színre lépése állt. Sztálin halálával a Szovjetunióban a szektás szemlélet elvesztette létjogosultságát, aminek következtében a belső ellenségek utáni hajszának is vége szakadt. Az ideológiát rugalmasabban kezelték, ennek hatása pedig a szocialista tömb országaiban is érezhető volt.

Az ötvenes évek első felében használt tankönyvek szövegének olvasása után a legfeltűnőbb Unger munkájában, hogy arra már nem jellemző a vulgármarxista szemlélet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy pártatlan történetírásról beszélhetünk. A Kossuth-Görgei ellentét továbbra is napirenden maradt. Változatlanul Kossuth volt a pozitív figura, ennek hátterében pedig a Kádár-korszakban tisztán az a már említett cél állt, hogy a rendszerre jellemző legitimációs deficitet kiküszöböljék. Tehát továbbra is az a koncepció uralkodott, hogy Görgei elárulta a szabadságharc ügyét. Azonban az árulás vádja már sokkal kidolgozottabb volt, és más alapokra is épült, mint a korábbi időszakban.

Tudjuk, hogy a Heckenast – Spira-féle tankönyv az árulási koncepciót arra építette, hogy Görgei egy olyan társadalmi és érdekcsoport képviselője volt, amelynek céljai nem egyeztek Kossuth radikális elképzeléseivel. Láttuk, hogy a Rákosi-korszakban a szabadságharc bukásának okát abban látták, hogy a különböző érdekcsoportok (osztályok) közül az ún. „jobboldal” eleve túlsúlyban volt, így Kossuth és az úgynevezett „baloldal” számára nem voltak adottak a feltételek arra, hogy a forradalmat a kívánt mértékben kiszélesítsék és kiteljesítsék. Mindennek nyomát is alig találjuk az 1957-es szövegben.

Unger nem törekedett arra, hogy a szabadságharc bukását kizárólag – az imént említett – politikai okokra vezesse vissza. Nála már megjelentek a katonai-stratégiai hibák is, ezek eredője pedig Görgei hatalomvágya volt. Az Unger-féle árulási koncepció középpontjában Görgei személyisége, a neki tulajdonított negatív személyiségjegyek – mint a hiúság és a befolyás megszerzésének vágya – álltak, amelyek érvényre jutását erősítette annak a katonai klikknek a tevékenysége, amely egyértelműen a fővezér mögött állt. Unger szerint Görgei e „kártékony” tulajdonságai már a váci kiáltvány közzétételekor a felszínre kerültek: „Görgey jan. 5-én kibocsátott váci nyilatkozata (…) leleplezte igazi szándékait. Nyilatkozatában egyrészt nyíltan megtagadta az engedelmességet az OHB-nak, másrészt félreérthetetlenül célzott megalkuvási készségére.”[33] A szerző szerint amögött, hogy Dembinski kinevezését a hadsereg nem fogadta egyhangú lelkesedéssel, Görgei és az őt támogató tisztek aknamunkája állt: „a romboló bizalmatlanságot elsősorban a hiúságában megsértett Görgey és klikkje táplálta.”[34] Buda visszavétele kapcsán pedig azt olvashatjuk, hogy akármennyire is örömteli volt az akció sikere, Görgeit mindez nem menti fel az alól a stratégiai hiba alól, ami a csapategyesítés elmulasztása miatt terheli őt. „Miközben a seregek vezér nélkül véreztek, Görgey lapalapítási kísérlettel és politikai cselszövéssel töltötte idejét” – áll a szövegben.[35] Tanulságos az is, hogy a tankönyv a hatalom átadásának körülményeit bemutatta. Ennek kapcsán a következőt olvashatjuk: „Az egyetlen érintetlen hadsereg Görgey kezén volt. De ő azt a hatalom megszerzésére használta fel. A kormányt azzal áltatta, hogy mint korlátlan főparancsnok, orosz közvetítéssel eredményesen tárgyalhat. Erre augusztus 11-én Kossuth az egész kormánnyal együtt lemondott s a hatalmat Görgeyre ruházta. A teljhatalmat azonban Görgey az oroszok előtti feltétlen fegyverletételre használta fel.”[36]

Unger 1957-es koncepciója alapján tehát az árulási probléma gyökere az, hogy Görgei kezdettől fogva a megegyezésre törekedett – a szabadságharc végnapjaiban azonban mégsem eszerint cselekedett. A megegyezésre való hajlandóság hangoztatása csupán eszköz volt a kezében arra, hogy a politikai vezetés megtévesztésével megszerezze a politikai hatalmat is. Bár Unger számára nem volt kétséges, hogy Görgei elképzelései élesen különböztek Kossuthétól, ez azonban inkább abból fakadt, hogy Görgeinek olyan személyes ambíciói voltak, amelyek csak úgy voltak megvalósíthatók, ha Kossuth távozik a színpadról. Görgei tehát nem azért volt áruló, mert egy alapvetően forradalomellenes, más szavakkal a forradalom célkitűzéseit eláruló társadalmi csoportnak volt a képviselője, sőt ha úgy tetszik, megtestesítője, hanem sokkal inkább azért, mert személyes érdekeinek és elképzeléseinek hajszolásával egyrészt megbontotta az egységet, másrészt a szabadságharcot a magyarság szempontjából a lehető legkedvezőtlenebb módon zárta le.

Fontos kiemelni még, igazolandó a marxista osztályszemlélet háttérbe szorulását, hogy az 1967-es új kiadásban Kossuth politikai elszigetelődését eltérő módon indokolta a szerző. Ezt írta: „Kossuth kormányzó elnökként kisebb hatalommal rendelkezett, mint korábban, s mivel egészen a pártok fölé helyezte magát, elszigetelődött.”[37] Míg a korábbi könyvek – mind a Heckenast – Spira szerzőpáros, mind Unger előző művei[38] – Kossuth elszigetelődését az érdekcsoportok eltérő erősségével, nevezetesen a potens baloldal hiányával és a kártékony jobboldal súlyával magyarázták, 1967-ben már azzal találkozunk, hogy ennek oka a függetlenségi nyilatkozattal életre hívott rendszer sajátos következménye volt.

1981-től már Závodszky Géza könyvét használták a gimnáziumokban, amelyet egészen a rendszerváltásig minden évben változatlan formában nyomtak újra. E könyvet olvasva megint csak annak lehetünk tanúi, hogy az árulási koncepcióhoz való ragaszkodás egyre inkább elhalványult.[39] E tendencia félreérthetetlen jelei ellenére azonban, úgy tűnik, Závodszky nem számolt – nem számolhatott – le teljes egészében vele. A fegyverletétel körülményeiről a következőt olvashatjuk: „Mind a cár, mind az angol kormány önmérsékletet javasolt a császári kormánynak. Maga Schwarzenberg is széles körű amnesztiatervezetet készített elő. Görgei föltétel nélküli fegyverletétele után azonban elengedték a pórázról Haynaut.”[40] Egyáltalán nem tűnik logikusnak a vázolt összefüggés a feltétel nélküli fegyverletétel és aközött, hogy Haynau szabad kezet kapott. Sokkal valószínűbb, hogy a valódi ok abban állt, hogy a magyar fősereg nem az osztrákoknak, hanem az oroszoknak adta meg magát, és ezzel nyilvánvalóan sértette Ausztriát. Amiért Závodszky mégis a feltétel nélküliséget emeli ki, az, hogy nem térhetett el a mainstream felfogástól. A szándékos – vagy inkább kényszerű – logikai bukfenc célja akkor válik világossá, ha idézzük, mit írt Závodszky a hatalomátadás hátteréről. Eszerint „Görgei megígérte, hogy mindent elkövet a körülményekhez képest tisztes föltételek kiharcolásáért.”[41] Hogy a szerző ezen, a történeti tényeket egyébként tükröző megállapítás után a fegyverletétel feltétel nélküliségét emelte ki mint azt a bizonyos utolsó cseppet az osztrákok poharában, azt a benyomást kelthette, hogy a véres megtorlásért tulajdonképpen magát Görgeit terheli a felelősség.

 

A rendszerváltás után

 

1990 után megszűnt a Tankönyvkiadó monopóliuma, és nem volt többé kizárólagosnak tekinthető történelemszemlélet sem. Megjelenhetett a vélemények pluralizmusa – mind a történettudományban, mind a történelemtankönyvekben. E sokszínűség ellenére azonban a történelemoktatás terén sokkal kevésbé jellemző az, hogy az egyes szerzők nézetei és koncepciója gyökeresen eltérnének egymástól. Árnyalatnyi különbségek ennek ellenére felfedezhetők. Az 1990 után megjelent tankönyvekre általában jellemző a folyamatok kiegyensúlyozott, objektív bemutatása. Noha nyilvánvalóan és szerencsés módon már nyomait sem találjuk a korábbi évtizedek doktriner szemléletének, azért akad olyan példa is, ahol a tankönyvszerző – visszafogottan, de – érzékelteti a saját álláspontját.

E kivételek táborába tartozik Závodszky Géza kiadványa, amely lényegében az 1981-es tankönyvben olvasható szöveg marxista sallangoktól mentes változata. A szöveget olvasva úgy látszik, Závodszkytól nem állt annyira távol a negatív Görgei-koncepció, így ezt szem előtt tartva 1981-es munkája is csak a korábbi gyakorlathoz képest volt kiegyensúlyozott – bár kétségtelen, hogy a nyolcvanas években az objektivitás még azon a fokon is merész célkitűzésnek számított. A fővezér jellemzése erősen emlékeztet arra, amivel Unger tankönyvében már találkoztunk. Závodszky szerint Görgei egyik negatív tulajdonsága a hatalomvágy volt, ráadásul nem állt ki teljes mellszélességgel a forradalom mellett. Utóbbira a szerző szerint a váci kiáltvány a bizonyíték, ami miatt „Kossuth (…) csalódott Görgeiben, hiszen a Zichyt [Zichy Ödönt] kivégeztető tisztet azért neveztette ki tábornokká, mert benne a függetlenségi harc radikális hívét látta.”[42] Bár a szerző Görgei katonai-stratégiai döntéseit önmagukban nem tartotta hibásnak, tehát elismerte hadvezéri tehetségét, azt, hogy sokszor ellenkezett Kossuth politikai és katonai döntéseivel, már a későbbi fővezér hibájaként könyvelte el. Ezt illusztrálandó érdemes idézni, mit ír Závodszky a hadseregben keletkezett zavarokról a kápolnai csata végén, amikor Dembinski támadás helyett a csapatok visszavonása mellett döntött: „Görgei az elégedetlen tisztek élére állt, és Dembinskinek az engedelmességet megtagadta. Kossuth első – jogos – fölháborodásában Görgeit haditörvényszék elé akarta állítani” (kiemelés tőlem).[43]

Závodszky óvakodott attól, hogy Görgeit árulónak bélyegezze. Sőt talán szerencsésebb azt mondani, hogy árulónak ugyan nem tartotta, viszont számára nem volt kérdéses, hogy a szabadságharc tragikus végkifejletéért Görgei a felelős. Nézetei szerint Görgei azért követelte magának a politikai hatalmat is, hogy az eseményeket a saját elképzelései szerint alakíthassa. „A Lugos felé visszaözönlő magyar csapatok a fölbomlás lehangoló képét mutatták. Most már Görgeié volt az egyetlen harcképes hadsereg. Görgei megígérte, hogy mindent elkövet a körülményekhez képest tisztes föltételek kiharcolásáért. Magának követelte viszont a legfőbb polgári és katonai hatalmat. Kossuth és a Szemere-kormány augusztus 11-én lemondott. Magyarországon a szabadságharc utolsó napjaiban a parlamenti kormányzás megszűnt, helyét katonai diktatúra foglalta el. Görgei a teljhatalom birtokában augusztus 13-án Világosnál, orosz csapatok előtt feltétel nélkül, letette a fegyvert” (kiemelés tőlem).[44] Závodszky olyan kifejezéssel jellemzi a hatalom átadását követő állapotot, amely ugyan etimológiailag levezethető az eredetileg éppen erre a pozícióra vonatkozó latin dictator szóból, viszont a huszadik században ez a kifejezés olyan jelentéstartalommal bővült, amelynek ismeretében egyáltalán nem szerencsés az 1849. augusztusi állapotra alkalmazni azt – és módszertani szempontból különösen nagy hiba. A szerző minden bizonnyal tisztában volt azzal, milyen jelentéseket és konnotációkat hordoz ez a kifejezés. Különös tekintettel arra, hogy közben nem szögezi le, hogy a katonai győzelemre 1849. augusztusában már nem volt esély – mi több, éppen azt sugallja, hogy Görgei egységei még bevethetők lettek volna, arra kell következtetnünk, hogy a szerző célja nem volt más, mint hogy igazolja: a fegyverletétel Görgei egyéni döntése és önkényes lépése volt, melyet a hatalom nyújtotta biztonság tett lehetővé számára.

Ezzel szemben Száray Miklós 2006-os tankönyvében Görgei pozitív szereplőként tűnik fel. Száray amellett foglal állást, hogy Görgei katonai döntései teljes mértékben helyesek voltak – ugyanez vonatkozik a fegyverletételre is. „Csak Görgey 30 000 katonája volt harcra fogható, ám muníció nélkül a harc folytatása reménytelen volt, csak újabb ezrek halálát okozhatta volna. Kossuth átadta a hatalmat Görgeynek. Az emigráció vagy a fegyverletétel között lehetett választani. Mind a kormány, mind Görgey eredménytelen tárgyalásokat folytatott az oroszokkal. Görgey, bízva a büntetlenség ígéretében, tudva, hogy az osztrákok Lipótváron fogságba esett honvédtiszteket végeztek ki, az oroszok előtti fegyverletétel mellett döntött. Miután elhatározását a haditanács megerősítette, augusztus 13-án Fjodor Rigyigen tábornok előtt letette a fegyvert” – írja Száray.[45]

Módszertani szempontból fontos megjegyezni, hogy Száray 2008-ban, a Forrásközpontú történelem című sorozatban megjelent tankönyvében[46] rendkívül tanulságos és hasznos módját választotta az objektivitásnak. Amellett, hogy a tankönyvi főszövegben is óvakodott attól, hogy értékítéletet tartalmazó kifejezéseket használjon, és esetleges megjegyzéseivel tarkítva a szöveget, a saját álláspontját körvonalazza, a vonatkozó tankönyvi lecke forráselemző részében Kossuth vidini levele mellett idézi Görgei Klapkához írt levelét. A két forrást, tekintve, hogy logikájuk és céljuk ugyanaz volt, csak ellentétes oldalt képviseltek, párhuzamos vizsgálatra ajánlja. Jól irányzott kérdéseivel pedig útmutatást ad ahhoz, hogy a diákok egyrészt maguk fejtsék meg az árulási mítosz kialakulásának lényegét, másrészt pedig ennek alapján körvonalazódjék előttük az a kétféle érdek- és értékrendszer, amit az egyik oldalon Kossuth, a másikon pedig Görgei képviselt.

 

Záró gondolatok

 

A tankönyvek szövegeinek segítségével figyelemmel követhettük, hogyan változott Kossuth és Görgei megítélése az elmúlt bő évszázad során. Láttuk, hogy a kezdetektől egészen 1990-ig mindig az aktuális politikai helyzet függvénye volt, éppen melyikük javára billent a mérleg nyelve, kettejük közül kire tekintettek pozitív figuraként. A politika, a történetírás és a történelemtanítás sajátos kapcsolatából következett, hogy míg az egyiket magasztalták, a másikat átkozták. Napjainkra ez a választási kényszer megszűnt. Ennek hátterében az objektivitásra törekvő ismeretközlésnek kedvező politikai éghajlat áll, ugyanakkor az új módszertani alapvetések is erősítik azt a tendenciát, amely az elfogulatlan elbeszélés irányába mutat.



[1] HERMANN Róbert: Görgei Artúr, a katona és a politikus. In: A magyar történelem vitatott személyiségei. Kossuth Kiadó, Budapest, 2008. 175-176.

[2] CSUDAY Jenő: A magyarok történelme. A gymnasium III. osztálya számára. Özv. Seiler Henrikné kiadása, Szombathely, 1884.

[3] Uo. 120.

[4] MARCZALI Henrik: Magyarország története. Középfokú iskolák számára. Athenaeum, Budapest, 1894. 206.

[5] KIRÁLY Pál: Magyarország története. A középiskolák felső osztályainak használatára. Bevezetéssel ellátta: Szilágyi Sándor. Lampel Róbert, Budapest, 1897. 343.

[6] SEBESTYÉN Gyula: A magyar nemzet története a mohácsi vésztől napjainkig. A gymnasium és a reáliskola IV. osztálya számára. Franklin Társulat, Budapest, 1901. 112.

[7] MANGOLD Lajos: A magyarok története. A középiskolák harmadik és negyedik osztálya számára. Franklin Társulat, Budapest, 1900. 168.

[8] GAÁL Mózes – HALMÁR Ágost: Magyarország története. II. kötet. 1526-tól maig. Középiskolák negyedik osztálya. Stampfel, Pozsony-Budapest, 1901. 70-71.

[9] SEBESTYÉN: i.m. 114.

[10] SZIGETHY Lajos: Magyarok története. Második rész. A mohácsi veszedelemtől a legújabb időkig. A magyar birodalom általános ismertetése tekintettel a közös ügyekre és Ausztriára. Középiskola IV. osztály. Singer és Wolfner, Budapest, 1901. 126. Az 1916-os második, átdolgozott kiadásban a vonatkozó részek változatlan formában szerepelnek.

[11] Szándékosan beszéltem az előzőekben csak a tankönyvek „többségéről” illetve „tendenciákról,” hisz koncepciójukat tekintve eretnek művek is forgalomban voltak a tankönyvpiacon. Ilyen volt Török István 1901-es munkája. Ebben Görgei személyisége minden probléma forrása – pontosabban állítólagos hiúsága és hatalomvágya. Török szerint az orosz beavatkozással még nem lett halálra ítélve a szabadságharc. Annak bukását sokkal inkább Görgei „engedetlensége” okozta, nevezetesen hogy a debreceni országgyűlés „Kossuth Lajost megválasztotta az ország kormányzójává, (…) a Görgei irígységét felköltötte, ki az osztrák hadak üldözése helyett Budavárát vette ostrom alá s ezt el is foglalta 1849. május 21-én; de ezzel az ellenségnek időt hagyott, hogy magát összeszedhesse.” A fegyverletételt Görgei személyes, így önös érdekei által motivált döntéseként állította be: „Kossuth lemondott a kormányzóságról s Görgei Arthurt nevezte ki teljhatalmú dictatorrá. Görgei ezután Világosvár alá vezette 22 ezernyi hadát s itt augusztus 13-dikán Rüdiger orosz tábornok előtt letette a fegyvert föltételek nélkül.” TÖRÖK István: Magyarország történelme. A középiskola III. és IV. osztálya számára. Lampel, Budapest, 1901. 186., 187.

[12] KOSÁRY Domokos: A Görgey-kérdés története. II. kötet. Osiris – Századvég, Budapest, 1994. 6.

[13] Uo. 6.

[14] Kosáry kiemelte, hogy bár a korábbi politikai nyomás megszűnt, a két történelmi személyiség megítélése a megszokott sémában maradt: továbbra is az árulás kérdése határozta meg azt. Uo. 181.

[15] JÁSZAI Rezső: Magyarország története. A középiskolák III. osztálya számára. Átdolg.: Balanyi György. Lampel, Budapest, 1926 (?). 160.

[16] SZEGEDI Tasziló: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. A gimnázium és a leánygimnázium VIII. osztálya számára. Szent István Társulat, Budapest, 1942. 37.

[17] DOMANOVSZKY Sándor – HORVÁTH Jenő: Magyarország története. A középiskolák III. osztálya számára. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1926. 191.

[18] BALOGH Albin: Magyarország történelme. A középiskolák IV. osztálya számára. Szent István Társulat, Budapest, 1922. 66. (Változatlan tartalommal az 1931-es és az 1938-as kiadásban.) Érdekes egyébként, hogy Balogh említést tesz arról is, hogy Kossuth, mielőtt elhagyta volna az ország területét, elásta a koronát. Ez arra világíthat rá, hogy igyekezett óvatos lenni Kossuthtal, a függetlenségi nyilatkozat elfogadásáért pedig az országgyűlést tette felelőssé, említést sem téve Kossuthról. A Kossuth arculatán esett csorbát igyekezett talán kiküszöbölni azzal, hogy a korona sorsáról is ejtett néhány szót: vagyis hogy a leköszönt kormányzó-elnök gondoskodott a magyar államiság szimbólumának sorsáról. Uo. 66.

[19] DOMANOVSZKY – HORVÁTH: i.m. 192.

[20] JÁSZAI: i.m. 161.

[21] SZEGEDI: i.m. 38.

[22] Ld. részletesen: KATONA András: Történelemtanításunk története a második világháború végétől a kommunista hatalomátvételig. In: Módszertani Lapok, Történelem. 10 (2003) 3. 23-29.

[23] KOSÁRY Domokos – MÉREI Gyula: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. A gimnáziumok VIII., a líceumok, gazdasági középiskolák és a tanító-(nő)-képző intézetek IV. osztálya számára. Szikra, Budapest, 1945. Ideiglenes történelemtankönyv-sorozat, VI. kötet.

[24] Uo. 79.

[25] Uo. 80.

[26] Ld. erről részletesen: GERŐ András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből. PolgART, Budapest, 2004. 68-70.; KOSÁRY: i.m. 225.

[27] HERMANN: i.m. 178.

[28] HECKENAST Gusztáv – SPIRA György: Magyarország története. II. rész. 1526-1849. Ideiglenes tankönyv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1950. 135-136.

[29] Uo. 140.

[30] Uo. 139.

[31] Ez a vélemény sokkal markánsabban jelenik meg az 1955-ös átdolgozott kiadásban. HECKENAST Gusztáv – SPIRA György: A magyar nép története. II. rész. 1526-1849. (6. kiadás) Tankönyvkiadó, Budapest, 1955. 203.

[32] Uo. 211.

[33] UNGER Mátyás: Történelem az általános gimnáziumok III. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1957. 298.

[34] Uo. 299.

[35] Uo. 305.

[36] Uo. 308.

[37] UNGER Mátyás: Történelem a gimnáziumok III. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1967. 194.

[38] Tehát az 1957-es tankönyv 1961-ben megjelent átdolgozott kiadása is. UNGER Mátyás: Történelem az általános gimnáziumok III. osztálya számára. 5., átdolgozott kiadás. Tankönyvkiadó, Budapest, 1961.

[39] A történettudományban az általános konszenzus szerint az enyhülés 1973-ban kezdődött. Ebben az évben a forradalom és szabadságharc 125. évfordulója apropóján Urbán Aladár történész egy monográfiával jelentkezett, amelyben – hosszú idő után először a hivatalos történettudomány berkein belül – Görgeit pozitív történelmi szereplőként mutatta be. Urbán munkája mondhatni az első fecske volt, amiről tudvalevő, hogy egymaga nem csinál nyarat, mindenesetre az áruló-mítosszal szemben megjelent egy olyan koncepcionális alternatíva, amely rövidesen szép számú követőre is talált. HERMANN: i.m. 178-179.

[40] ZÁVODSZKY Géza: Történelem a gimnázium III. osztálya számára. Az újkor története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981. 142.

[41] Uo. 141.

[42] ZÁVODSZKY Géza: Történelem III. A középiskolák számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. (9. kiadás) 153.

[43] Uo. 156.

[44] Uo. 163.

[45] SZÁRAY Miklós: Történelem III. Középiskolák számára. Műszaki Kiadó, Budapest, 2006. (5. kiadás) 174-175.

[46] SZÁRAY Miklós: Történelem III. Középiskolák, 11. évfolyam. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2008. 168.

Bibliográfia

 

Források

 

BALOGH Albin: Magyarország történelme. A középiskolák IV. osztálya számára. Szent István Társulat, Budapest, 1922.

BALOGH Albin: Magyarország történelme. A gimnázium, reálgimnázium, reáliskola és leányközépiskolák III., a leánykollégiumok IV. osztálya számára. Szent István Társulat, Budapest, 1931.

BALOGH Albin: Magyarország történelme. A gimnázium és leánygimnázium III. osztálya számára. Szent István Társulat, Budapest, 1938.

CSUDAY Jenő: A magyarok történelme. A gymnasium III. osztálya számára. Özv. Seiler Henrikné kiadása, Szombathely, 1884.

DOMANOVSZKY Sándor – HORVÁTH Jenő: Magyarország története. A középiskolák III. osztálya számára. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1926.

GAÁL Mózes – HALMÁR Ágost: Magyarország története. II. kötet 1526-tól maig. Középiskolák negyedik osztálya. Stampfel, Pozsony-Budapest, 1901.

HECKENAST Gusztáv – SPIRA György: Magyarország története. II. rész. 1526-1849. Ideiglenes tankönyv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1950.

HECKENAST Gusztáv – SPIRA György: A magyar nép története. II. rész. 1526-1849. (6. kiadás) Tankönyvkiadó, Budapest, 1955.

JÁSZAI Rezső: Magyarország története. A középiskolák III. osztálya számára. Átdolg.: Balanyi György. Lampel, Budapest, 1926(?).

KIRÁLY Pál: Magyarország története. A középiskolák felső osztályainak használatára. Bevezetéssel ellátta: Szilágyi Sándor. Lampel Róbert, Budapest, 1897.

KOSÁRY Domokos – MÉREI Gyula: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. A gimnáziumok VIII., a líceumok, gazdasági középiskolák és a tanító-(nő)-képző intézetek IV. osztálya számára. Szikra, Budapest, 1945. Ideiglenes történelemtankönyv-sorozat, VI. kötet.

MANGOLD Lajos: A magyarok története. A középiskolák harmadik és negyedik osztálya számára. Franklin Társulat, Budapest, 1900.

MARCZALI Henrik: Magyarország története. Középfokú iskolák számára. Athenaeum, Budapest, 1894.

SEBESTYÉN Gyula: A magyar nemzet története a mohácsi vésztől napjainkig. A gymnasium és reáliskola IV. osztálya számára. Franklin Társulat, Budapest, 1901.

SZÁRAY Miklós: Történelem III. Középiskolák számára. Műszaki Kiadó, Budapest, 2006. (5. kiadás)

SZÁRAY Miklós: Történelem III. Középiskolák, 11. évfolyam. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2008.

SZEGEDI Tasziló: Magyarország története a Szatmári békétől napjainkig. A gimnázium és leánygimnázium VIII. osztálya számára. Szent István Társulat, Budapest, 1942.

SZIGETHY Lajos: Magyarok története. Második rész. A mohácsi veszedelemtől a legújabb időkig. A magyar birodalom általános ismertetése tekintettel a közös ügyekre és Ausztriára. Középiskola IV. osztály. Singer és Wolfner, Budapest, 1901.

SZIGETHY Lajos: Magyarok története. Második rész. A mohácsi veszedelemtől a legújabb időkig. A magyar birodalom általános ismertetése tekintettel a közös ügyekre és Ausztriára. Középiskola IV. osztály. Singer és Wolfner, Budapest, 1916. 2., javított kiadás.

TÖRÖK István: Magyarország történelme. A középiskola III. és IV. osztálya számára. Lampel, Budapest, 1901.

UNGER Mátyás: Történelem az általános gimnáziumok III. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1957.

UNGER Mátyás: Történelem az általános gimnáziumok III. osztálya számára. 5., átdolgozott kiadás. Tankönyvkiadó, Budapest, 1961.

UNGER Mátyás: Történelem a gimnáziumok III. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1967.

ZÁVODSZKY Géza: Történelem a gimnázium III. osztálya számára. Az újkor története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981.

ZÁVODSZKY Géza: Történelem III. A középiskolák számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. (9. kiadás)

 

 

Szakirodalom

 

GERŐ András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből. PolgART, Budapest, 2004.

HERMANN Róbert: Görgei Artúr, a katona és a politikus. In: A magyar történelem vitatott személyiségei. Kossuth Kiadó, Budapest, 2008. 117-179.

KATONA András: Történelemtanításunk története a második világháború végétől a kommunista hatalomátvételig. In: Módszertani Lapok, Történelem. 10 (2003) 3. 23-29.

KOSÁRY Domokos: A Görgey-kérdés története. II. kötet. Osiris – Századvég, Budapest, 1994.

Multimédia tartalom:

Értékelés

Átlag: 5 (1 értékelésből)

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: