Adamikné Jászó Anna: Kortársak visszaemlékezései első olvasási élményeikre

Nyomtatási nézet

Az első osztály végén kaptam egy jutalomkönyvet, címe a következő volt: Ahogy én tanultam, szerzője Maxim Gorkij. Féltem ettől a sárga színű, kis könyvtől. Később megtudtam, hogy Gorkijnak az Életem c. csodálatosan szép művéből válogatott valaki rettenetesen riasztó epizódokat, tele verekedéssel, durvasággal. De nem ez most a lényeg: ez a cím jutott eszembe, amikor is az olvasással, olvasmányaimmal kapcsolatos emlékeimet kellene összegereblyéznem: ahogy én olvastam.

Nem emlékszem arra, hogyan tanultam meg olvasni. Alig jártam iskolába elsős koromban. Az iskolakezdés előtt Csongrádon nyaraltam édesanyámmal, s elkezdtem rettenetesen köhögni. Az ottani orvos nem tudott velem mit kezdeni, így hazautaztunk, s édesanyám elvitt az áldott emlékű, drága gyermekorvoshoz, Vass Laci bácsihoz. Egyet „ugattam” neki, s rögön megállapította, hogy szamárköhögésem van. Késve kezdtem meg a tanévet, s nemigen folytattam, mert minden létező gyermekbetegséget elkaptam, ráadásul még háromszor visszaestem a tüdőgyulladásba. A szobafogságokat nagymamámmal töltöttem, aki állandóan az Új idők lexikonát és a Szalay—Baróti-féle A magyar nemzet történetét, a képes-díszes millenniumi kiadást bújta. Teljesen süket volt, s mindig fennhangon olvasott. Valahogy elleshettem tőle a technikát. Mellesleg igencsak kreatívak voltunk, tudniillik a Szalay—Baróti császárképei mellé odaírtuk, hogy ki ronda, s ki nem. Így írni is megtanultam. Iskolára, ábécéskönyvre nemigen emlékszem.

Karácsonyra egy csodálatosan szép könyvet kaptam: Andersen meséit, szép, színes képekkel. Hamarosan kívülről tudtam az egészet. Most is megvan a könyv, szétesve ugyan, de hiánytalanul.

Nagyon korán kezdtem könyvtárba járni, talán 1950 táján. Egy közeli sarkon az államosított Patyi-kocsma helyén megnyílt a Szabó Ervin Könyvtár kerületi fiókja, ahol Guszti néni, egy szigorú és terebélyes asszonyság etetett minket épületes olvasmányokkal. Egymás után vittem haza a szovjet gyermek- és ifjúsági irodalom remekeit, ilyeneket, mint Vologya utcája, Jeges utacskák, Távolban egy fehér vitorla, Timur és csapata, Zója és Sura, Oleg Kosevoj, Ifjú gárda. Szüleim nem szóltak semmit, csak egymásra néztek, gondolom, a legtöbb családban óvakodtak a kritikai megjegyzésektől, sosem lehetett tudni, mit szed ki a tanító a gyerekből.

Szerencsére hamarosan kikeveredtem a harcias, antifasiszta irodalom bűvköréből. Az igazi olvasás Tom Sawyerrel kezdődött, a Vernékkel folytatódott. Édesanyám Gárdonyit szerette, minden évben elolvasta A kürt című, kevésbé ismert regényét, így aztán én is elolvastam az összes otthon meglévő Gárdonyit. Majd a Jókai-regények következtek, mindegyik, a híresek és a kevésbé híresek, egymás után. Ötödikes koromban kezembe kerültek a Shakespeare-drámák, s végigolvastam őket, azt hiszem úgy, ahogyan a krimiket szoktuk olvasni. A nyári úttörőtáborban ezekkel a történetekkel traktáltam társaimat, nem mesélhettem rosszul, mert figyelmesen hallgatták Lear király, Coriolanus és a többiek történetét, hitelesen, az eredeti művek, nem a Lamb-féle Shakespeare-mesék alapján (ezekhez sosem volt türelmem). Nem emlékszem arra, hogyan ejtettem ki a neveket, valószínűleg a betűk szerint, de ez senkit nem zavart.

Kétféle könyvkölcsönzés létezett abban az időben: a könyvtár terjesztette a PC-irodalmat (anakronizmus a PC – politically correct – kifejezést használni, de nagyon is illik erre a korszakra), az emberek pedig egymás között körözték az eltitkolt, a lenézett, a tiltott irodalmat. Szüleim egymás után hozták haza az indiánkönyveket, a krimiket, a Cronin-regényeket: Ezt látják a csillagok, A kalapkirály, Réztábla a kapu alatt; emlékszem egy nagyon szép bányászregényre: Hová lettél, drága völgyünk volt a címe, Richard Llewellyn írta.

Kitűnő magyartanáraink voltak az általános iskola felső tagozatán. Több színdarabot is rendeztek. Emlékeszem, a „nagyok”, vagyis a nyolcadikosok előadták Kisfaludy Károlytól A kérőket, Csiky Gergelytől a Nagymamát, Molière-től A kényeskedőket. Mire mi felnőttünk, nekünk A botcsinálta doktor jutott. Ez volt a Dumas-regények korszaka: A három testőr és folytatásai, Monte Christo grófja. Mi volt a kedvencem ebben az időben? Azt hiszem, Móra Aranykoporsója.

1956-ban elsős gimnazista voltam. Szüleim nem engedtek ki az utcára, csak valamivel karácsony előtt merészkedtünk a belvárosba édesanyámmal. Sosem felejtem el a Rákóczi út látványát. A Nemzeti Színház előtt földre terített ponyvákon emberek árulak mindenfélét. Egy magas, sovány embertől vett édesanyám karácsonyra egy kicsiny könyvet: Puskin Anyeginje volt. Ekkortájt kaptam meg Szerb Antaltól A világirodalom történetét és A magyar irodalom történetét, valamint Babitstól Az európai irodalom történetét. Ezután kezdtem el módszeresen olvasni: a Szerb Antal-féle világirodalomból kiemeltem egy-egy fejezetet, s igyekeztem az ott bemutatott műveket beszerezni és elolvasni. Kimondhatatlanul nagy hasznomra volt, a felvételin például Gogol Holt lelkek c. regénye került szóba, szerencsére olvastam, ismertem.

Gimnáziumban kitűnő magyartanárom volt, később a német irodalom professzora lett az ELTE-n: Tarnói László. Mondanom sem kell: mindent elolvastam, amit csak megemlített, pl. Gottfried Kellert is. Természetesen a magyar műveket is. Akkoriban minden szerzőt tisztességesen tanítottak, mai kifejezéssel: monografikusan, az egész életművet (ma csak hat költőt tanítanak így). A tanár úr megkövetelte, hogy minden bemutatott versből tanuljuk meg a legfontosabb részletet, ezeket ma is tudom, persze sok verset „egészben” is meg kellett tanulnunk. Működött az iskolánkban önképzőkör is. Az egyik évben feldolgoztuk a népi írókat (éppen rehabilitálták őket), nekem Erdélyi József jutott. Egy másik évben Gorkijt osztották rám, akkoriban olvastam el az egész életművet. Egyszóval: élénk szellemi életet éltünk. Évente találkozik a régi osztály, a „lányok” – már nagymamák – ma is lelkes olvasók és színházba járók, gyönyörű szépen beszélnek, jó velük lenni.

Mi volt a kedvenc olvasmányom a gimnáziumi években? Egyértelműen Tolsztoj Háború és békéje, kétszer is elolvastam, nagyon szerettem. (A lányom Móricz Erdélyével volt így, kétszer is elolvasta az egész trilógiát. A mai egyetemisták nem is hallottak róla.) Valaki behozta az osztályba az Elfújta a szél című híres amerikai regényt, s kézről kézre járt. Faltuk. Magyartanárunk kiábrándítóan nyilatkozott róla: azt mondta, hogy nem lehet jó az a regény, amely a reakció oldalán (ti. a vesztes Dél oldalán) áll. Szenvedélyesen vitatkoztunk vele. A vita kimenetelére nem emlékszem, tanárunk valamiféle bizonytalan hivatalos állásfoglalást közölhetett óvatosan velünk, ami így utólag nézve érthető volt.

Az olvasás igazi korszaka a kamaszkor, később, az egyetemen és a munkahelyen a szakirodalom kerül előtérbe. Megmarad az irodalom szeretete, az olvasás élvezete, de – ez az igazság – olykor háttérbe szorul. Azt mondják, hogy az ember nagyon fiatalon olvas Jókait, s azután idősebb korában újból megkedveli. Ez igaz az én esetemben is. Jókaival visszatér az ifjúság – és az egész magyar múlt.

Jókaival igazságtalan a mai irodalomkritika, és igazságtalanok a mai magyartanárok is. Elhitetik, hogy nehézkes, régies a nyelvezete, unalmasak a leíró részei. Szinte maguk a tanárok beszélik le olvasásáról az ifjúságot. Először is: a Jókai-regények rövidek (Victor Hugo például terjedelmesebb és nehézkesebb). Azután: nyelvezete eleven, nagyon élvezem iróniáját, humorát. És ami a legfontosabb: benne van egész Magyarország: múltja, jelene, jövője; tájai, népei. Hallatlanul érdekes szociolingvisztikai szempontból (szociolingvisztikai előadásaimat sokszor illusztráltam Jókaitól vett példákkal). A jövő is benne van? Igen, A jövő század regényére gondolok, amelyben az 1952-es állapotok leírása foglaltatik, maró szatírával, az orosz hatalom lélektanával. A részletek persze mesebeliek, de a lényeg „ül”.

Két teljes tanévet tanítottam Amerikában, teljesen angol nyelvű környezetben, egyetlen magyar sem volt a láthatáron. Az egyik kurzus mindig magyar irodalom volt. Kiosztottam a diákoknak az olvasni- és a beszámolnivalót, szerencsére sikerült lelkes hangulatot teremtenem. Kik voltak a kedvencek? Mindenek felett Jókai. (Megjegyzem, kitűnő angol fordítója volt a századforduló táján.) Aki egy Jókai-regényt elolvasott, az elolvasta az összes angolul elérhetőt (jó és gyors volt a könyvtárközi kölcsönzés). Nagyon szerették Gárdonyi Láthatatlan emberét. Felfedezték, hogy ez a regény hallatlanul modern: a másik ember megismerhetetlenségével küszködik számos későbbi világirodalmi nagyság. Sikert aratott Móra Aranykoporsója is. A mesterfokon tanuló, már dolgozó tanároknak nagy élményt jelentett Szabó Magda regénye, a Mondják meg Zsófikának. Ha ezt a három írót élvezték az egészen más kulturális hátterű amerikai diákok, miért ne élveznék a magyarok? Egyszer meg kellene valakinek írni, hogy mennyire modern Gárdonyi és Móra.

Hát így olvastam én boldogult lánykakoromban. Ez lehet az oka annak, hogy úgy érzem, egész más világot képviselek, mint jelenlegi egyetemista tanítványaim. Képzeljék el, múltkor elkezdtem idézni egy verssort: Itt születtem én ezen a tájon, / Az alföldi szép nagy rónaságon … senki nem tudta a nagy teremben, hogy kit idéztem, senki nem tudta folytatni …

Vissza a tartalomjegyzékhez