Gyarmati-Szabó Éva: Kortársak visszaemlékezései első olvasási élményeikre

Nyomtatási nézet

Amikor e kötet szerkesztőjétől megkaptam a felkérést, hogy írjam meg első olvasásélményemet, megdöbbentem, hogy az élet adott pillanatban mennyire összehozza, illetve összhangba hozza a külső és a belső gondolatokat, érzéseket. Mert találkozásom a „Könyvvel” – amely egy életre kihatott a betűkkel való kapcsolatomra – a mai napig meghatározó számomra, bennem él.

Néhány évvel idősebb nővéremtől idő előtt – azaz mire iskolába kerültem – megtanultam írni, olvasni. Ez ugyan a tanítók rémálma, nekem viszont büszkeség dagasztotta a szívemet, mert első osztályban már félévkor én olvastam mesét az osztálytársaimnak, második osztály végére pedig egy tucat gyerekkönyvet kiolvastam. Minél több kötettel kerültem kapcsolatba, annál több olvasmányélményre vágytam – s bizony sokszor a paplan alatt, elemlámpával is az oldalakat betűztem, annyira izgatott aktuális regényhősöm sorsa.

Imádtam a meséket, azután a rövidebb-hosszabb gyerekregényeket, a lüktető, ritmusos verseket, minden új szóra rácsodálkoztam, miként arra is, hogy a sok betűből hogyan is „jönnek ki” a különféle, érdekesebbnél érdekesebb történetek. Mindenevő voltam.

A 60-as évek elején, már negyedikbe jártam, amikor megtörtént a csoda. A faluba, ahol gyerekként éltem, egy néprajzgyűjtő érkezett. Mivel legfőbb segítője az általános iskola igazgatójaként édesapám volt, s hosszú ideig nálunk is lakott, sokat beszélgetett velünk, gyerekekkel is, a nővéremmel és az öcsémmel, de legtöbbet talán velem, mert én nemcsak hallgatni szerettem különös történeteit, hanem azokhoz kapcsolódóan kérdezni is. Amikor elment, nekünk, gyerekeknek egy-egy könyvet ajándékozott. Én egy fehér, puha bőrkötéses kötetet kaptam, rajta a címével: Shakespeare-mesék.  Nekem ilyen szép könyvem azelőtt soha nem volt – megfogott azonnal, csakúgy, mint a tartalma. Ebből éreztem meg először, hogy a mese és a valóság (a történelem) mennyi hajszálgyökérrel kapcsolódik egymáshoz. Számomra igazi kincs lett, (diák)könyvtáram első kötete, mert innentől kezdve gyűjteni kezdtem a nekem tetsző kiadványokat. Különös érzés volt, amikor gimnáziumban Shakespeare színműveit, drámáit kezdtük tanulmányozni, „A vihart”, a „Makrancos hölgyet”, a „Machbetet”, a „Rómeo és Júliát”, a „Hamletet”, s nekem már mindegyikhez volt közöm, miként írójához is, akire úgy gondoltam, mint egy szeretett, jó rokonra, aki az én családomhoz tartozik, csupán ritkán találkozunk. A Shakespeare-mesék gyermekkori lenyűgöző hatása középiskolában is éreztette erejét: egyrészt hihetetlenül felcsigázta az érdeklődésemet az író igazi művei iránt, másrészt azok nehéz, bonyolult szövegét is hamarabb megértettem az „előzmények” hatására.

Azután egyik költözéskor elveszett. Mintha élőlény lett volna, megsirattam.

Vissza a tartalomjegyzékhez