Novák Gábor: Könyvek, nyelvek, kultúrák

Nyomtatási nézet

Beszélgetés Kósa Andrással, a Szent István Egyetem matematikaprofesszorával

Az olvasás szeretete olyan „betegség”, amelyből lehetetlen kigyógyulni, sőt, kigyógyítani is a megfertőzöttet. Próbálkozhat vele orvos, vajákos ember, de egyik se jut sokra. Hasonlíthatnánk az olvasás szeretetét a sírig tartó szerelemhez is, amely ritka ugyan, ámde éppen ritkaságában rejlik csábereje. Nos, az alábbi beszélgetés erről a „betegségről” szól. Pontosabban a könyvről, az olvasás megszerettetéséről, a könyvnek a nyelvünk ápolásában, fejlesztésében, illetve a kultúrában, a tehetség kibontakoztatásában betöltött szerepéről. Olyan embert faggatunk, aki ugyan a matematikában és annak oktatásában ért el jelentős eredményeket, de elismerést érdemel nyelvápolási és oktatás-módszertani tevékenysége is, valamint akinek szépirodalmi alkotások is fűződnek a nevéhez.[1]

– Egy idevágó felmérés szerint a magyar iskolások a szabad idejükből átlagban napi négy órát töltenek képernyő, számítógép, televízió előtt. Ugyanakkor az olvasásra fordított idejük jószerint csak percekben mérhető. Elképzelhető, hogy néhány évtized múlva éppen úgy nem kell majd a könyv a fiataloknak, ahogyan Amerika egyes államaiban már a toll, a ceruza sem, mert nem tanítják a kézírást?

– Ha helytálló a felmérés, annak eredménye rendkívül egészségtelen állapotot mutat. És rossz irányt jelez. Én nem hiszem el, hogy a jövőt komolyan vehetjük könyvek nélkül, ők hordozzák és közvetítik az emberiség kultúrájának jelentős részét. Baj lenne, ha az elektronikus könyvek kiszorítanák nyomtatott társaikat. Nem szabad megengedni, hogy üzleti szempontok alapján az előbbieknek jusson nagyobb tér. Higgye el, más viszonya van az embernek a hagyományos könyvhöz, mint annak „modern” változataihoz. Más kérdés, hogy az elektronikus könyvnek is van számos előnye, ezért is káros egymással szembeállítani a kétféle könyvet. Rátérve kérdése lényegére, hogy tudniillik miért olvasnak keveset a gyerekek, nem lehet csupán egyetlen okot megemlíteni. Ami biztos, az iskola sokat tehet az olvasás megszerettetéséért, ahogyan a család is. Ha otthon könyvek között nő fel a gyerek, hall róluk, ha a szülő a gyerekével együtt tér be könyvesboltba, gyerekkönyvtárba, és ahol az iskolában a tanuló kezébe adják a megfelelő műveket, ott aránylag könnyen megy a dolog. Ami a televíziózást illeti, nagyon remélem, hogy a mostani nemzetközi dalverseny, illetve annak a több ezer éves európai kultúrát megcsúfoló döntője és nyertese[2] olyan riadóval ért fel, amely kellően felrázott minden egészséges felnőttet és gyermeket, és egyre többen tevékenykednek azon, hogy a gyerek mentesüljön a tévé egyre duzzadó selejtáradatától. Az ilyen műsorok nézése helyett talán rátalálnak egy jó könyvre, és vélhetően előbb-utóbb több örömüket lelik Jókaiban, Petőfiben, Adyban, Gárdonyiban vagy Juhász Gyulában.

– Egyes pszichológusok szerint az olvasás magányos tevékenység, következésképpen nem tesz túl jót a mai, amúgy is magukra maradt gyerekeknek. Keveset szólnak hozzájuk a szülők, a tanárok, mert nincs idejük. Szabad óráikban jobban teszik, ha társas foglalkozásokat keresnek maguknak a fiatalok. Tényleg zárkózottá formálná az embert az olvasás?

– Egyáltalán nem hiszem, hogy zárkózottá, magányossá tenné. Aki olvas, az soha nincs egyedül: beleképzeli magát a hős helyébe, szerepébe, átéli a cselekményt, újra fogalmazza magában az olvasottakat. Gyerekként Verne Gyula A különös végrendelet című könyve nyomán készítettem egy társasjátékot, amellyel azután sokszor játszottunk a társaimmal. Amolyan üzleti vagy propagandafogásnak érzem az elmagányosodásra történő hivatkozást. Nekem több ezer kötetes könyvtáram van, a könyveket igazi és hű barátaimnak, társaimnak érzem, noha erősen társasági ember vagyok, szerencsére sok-sok baráttal, ismerőssel megáldva. Szóval az én életemnek lényeges tényezői az olvasnivalók. Egyébiránt pedig az a fontos, hogy olyan könyvet adjunk a gyerek kezébe, amely megmozgatja a fantáziáját, felkelti az érdeklődését, gondolkodásra serkent, és érdekes is. A magyar irodalom tele van ilyen művekkel. A könyv sokféleképpen enyhítheti is a magányosság érzését. Gondoljunk például Tóth Árpád Egy lány a villamosban című megragadó versére. Az én élményeim jelentős része is a versekhez, a szépirodalmi művekhez kötődik. Különösen a költészethez, amely ráébresztett az anyanyelvem szépségére, sokszínűségére, játékosságára, gazdagságára, ritmusosságára stb. Nyelvünk szeretete késztetett később arra, hogy az iskolai latin és német nyelven kívül oroszul, spanyolul, olaszul és angolul is tanuljak. Sőt, hogy megismerjem e nyelvterületek irodalmát is. Talán az érdekességnél, izgalmasságnál, életkorhoz igazításnál is lényegesebb, hogy beszéljünk a gyerekeknek az irodalomról. Ez persze nehéz, ha a szülő, a tanár tájékozatlan, és ha nem képes érdekesen szólni az írókról, a versekről, a regényekről. Megnehezíti a pedagógusok dolgát az is, ha a tantervek, tankönyvek, irodalmi kézikönyvek eltitkolnak a gyerekek elől olyan nekik is való nagy írókat, mint például Móra Ferenc, Kaffka Margit vagy Dsida Jenő.

– Az olvasás élvezetéhez vezető úton az első lépés a technikai tökéletesség, azaz a jó olvasás. Azt hiszem, ezen a területen nincs nagy gond az iskolákban, hiszen számos olvasástechnikai eljárás közül választhatnak a tanítók. Viszont a tankönyvek nyelvezete nem eléggé segíti elő az olvasás megszerettetését, megszeretését, pedig az iskolások kezében leggyakrabban a tankönyv van. Ön, különböző tankönyvek bírálójaként, milyennek látja a tankönyvírók munkáját?

– Matematikustól szokatlan dolog humán tankönyveket mérlegelni. Kívülállónak azonban nem érzem magamat, hiszen mint egyetemi oktató egy nagy rendszer egyik fogaskereke vagyok, továbbá mint egyszerű magyar állampolgárt is érdekelhet, hogyan bánik az iskola egyik legnagyobb szellemi kincsünkkel. A témáról több cikket is írtam. Például arról a tankönyvről, amelyikben sokféle, a gyerek számára fölösleges dolgot hordtak össze Aranyról (sántított, felesége törvénytelen gyerek volt, sipolyai szörnyű bűzt árasztottak stb.), ami a tanulónál azt is eredményezhette, hogy a Toldi írójának költői, nyelvi, alkotó zsenije számára szinte rejtve maradt. Megjegyzem, sok jó, a költők, írók alkotásainak megismerésére serkentő tankönyv is került a kezembe. Olyanok, amelyek nem enciklopédikusak, nem akartak vetekedni egyetemi jegyzetekkel, de jól szolgálták az ismeretek átadását, az érdeklődés felkeltését az irodalom iránt. Elismerem, hogy nem könnyű jó tankönyvet írni, szerkeszteni. Főként ott, ahol az irodalom oktatásának meghatározói között nincs, illetve kevés az igazi író vagy költő. Ezt annak idején már Móra is szóvá tette. A mostani helyzetet nem ismerem, de az elmúlt száz év hazai egyetemei nem nagyon dicsekedhetnek azzal, hogy igazán nagy írók vagy költők részesei voltak az irodalomtanárok egyetemi képzésének, illetve, hogy erre egyáltalán volt-e lehetőségük. Szerencsésebb országokban zseniális irodalmi alkotók pályájuk nagy részében egyetemi tanárként is működtek. Például Olaszországban Carducci, Pascoli, Spanyolországban Unamuno, Ortega, és a sort könnyen lehetne folytatni.

– Úgy véli, a jó tankönyv ne tegyen említést az író, a költő magánéletéről, maradjon ki az életrajz a tanításból?

– Tegyen említést, de a gyerek életkorának és a jó ízlésnek megfelelő mértékben, stílusban. Tudnia kell a tanárnak, hogy mennyit érdemes elmondani az osztálynak az éppen tanult íróról. A tankönyvírónak is, akinek szintén feladata az irodalom, az olvasás megszerettetése. Tankönyvekről szólva, természetesen a legtöbb tapasztalatom a matematikával kapcsolatos. A példát is innen veszem. A közép-, sőt az általános iskolai tananyag ismeretének a hiánya gyakran kizökkenti természetes menetéből magát az egyetemi oktatást is. Erre kívántam felhívni a figyelmet Vírusok a matematikában című könyvemben[3]. Az akkori tankönyvek – tisztelet a kivételnek – szinte hemzsegtek a hibás definícióktól, a zavaros okfejtésektől, a slendrián megfogalmazásoktól és a nyelvi hibáktól. A fő hangsúlyt ezek bemutatására és kijavítására tettem. Úgy vettem észre, hogy utána néhány típushiba eltűnt a könyvekből, de mostanában kezdenek újra visszaszállingózni.

– Engem főként a nyelvi zagyvaság zavar, hiszen a szövegértés amúgy sem erős oldala a magyar diákságnak. Az Elszegődjék-e az oktatás a globalizmus szolgálóleányának? című könyvében írja, hogy nyelvhasználatunk mai alakulásában egyre kisebb a szerepe az irodalomnak, a nép ízlésének, rostájának. Mi szorítja háttérbe?

– A különféle tömegtájékoztatási eszközök, a sajtó, az úgynevezett szórakoztatóipar, az üzleti élet, a reklámáradat stb. Megfékezésükre csak a teljes magyar oktatási és kutatási rendszer indulhatna eséllyel. Azért, hogy a megfelelő ismeretek és az új, tudományos eredmények valamennyi tanár és diák számára érthető, világos nyelven legyenek hozzáférhetők. És az említett intézményeknek jó példával kellene elöl járniuk. E nélkül nem fog menni.

– Bosszantó a nyelvi pongyolaság, ám azt sem könnyű megemészteni, hogy egyesek a regények rövidítésével, kivonatával, átírásával igyekeznek felülkerekedni a diákok lustaságán. Felesleges lenne a lélekrajz, a monológ vagy a tájleírás Mikszáthnál, Jókainál, Móricznál? Nélkülük is megérthető az írói szándék? Befogadható a teljes mű?

– Aligha lehet megszerettetni egy művet a lerövidítésével. Talán néhány, a legifjabb olvasóknak szánt átdolgozás lehet kivétel. Ami pedig egy klasszikus alkotás átírását jelenti, egyenesen felháborítónak tartom. Hogy jön ahhoz valaki, hogy nagy írók műveiben turkáljon? Komoly regények kivonatolása bűn a szememben! Hogyan tudja kiválasztani az átíró azt, ami tartalmi, nyelvi szempontból kihagyható? A húzásokkal csorbul a tartalom, a nyelv, az összhatás. Ki tudja megmondani biztosan, hogy melyik leírás, párbeszéd értéktelen az olvasónak, és főként, hogy minek az átírására vállalkozhat a szimplifikátor? Én például a Jókai-regények több párbeszédére szó szerint emlékszem, pedig gyerekként olvastam őket. A minap a kezembe került a Mire megvénülünk című regény elektronikus változata. Kerestem benne az egyik, nekem nagyon tetsző humoros részt. A digitalizáló vette magának a bátorságot, hogy azt kihagyja belőle.

– Széleskörű érdeklődésének köszönhető, hogy néhány történelem tankönyvbe is belenézett, sőt a 11. és 12. osztályos könyvsorozatról bírálatot is írt. Az Értelmiségi körökben című könyvében idézi Mircea Eliade román író 1937-beli véleményét, miszerint „A magyarok a bolgárok után következő legbutább nép, amelynek megregulázásáról egy dühödten soviniszta és bosszúálló Románia álmodik”. Miért jutott eszébe éppen ez a mondat a történelemkönyvek kapcsán?

– Az egyik budapesti gimnáziumban voltam érettségi elnök, ahol a tanterem falán – miként megtudtam, már hónapok óta – pihent egy nagy, színes, kétnyelvű plakát, amely egy közös román-magyar történészkonferenciára invitálta az érdeklődőket. A konferencia román címe tárgyszerű volt: 1918. Egy korszak vége és egy új korszak kezdete. A Romániában nyomtatott plakáton a magyar címet – feltehetően gúnyból – még megtoldották azzal, hogy a konferenciát az említett korszakváltás „tiszteletére” rendezik. Erre az évre, 1918-ra estek azok a szörnyű események, amelyek Erdély elrablásában meghatározó szerepet játszottak. A plakáton van egy hamisított térkép is: az 1920-ban született trianoni békediktátummal szétszabdalt Magyarország térképe látható rajta, visszadátumozva 1918-as felirattal. Nesze nektek, meghívott magyar történészek! Nem tudhatom, hogy a magyar résztvevők hogyan éltek a plakátkészítők által felkínált tiszteletadási ajánlattal. Elgondolkodtató, milyen világra szóló cirkusz lett volna fordított helyzetben, ha például mi az 1940-es év eseményeinek a tiszteletére rendezett konferenciára hívunk meg román történészeket, amelyik évben a második bécsi döntés folytán visszakerült hozzánk Észak-Erdély. Vajon lenne-e olyan román iskola, ahol az erről szóló plakáttal díszítették volna egy tanterem falát? A mi iskolánk tanárai és érettségi előtt álló tanulói egyikének sem tűnt fel a plakáton sem a gúnyolódás, sem a hamisítás. Megbocsáthatatlan az is, ha egy, először 2006-ban megjelent történelemtankönyvben olyan vaskos hibával találkozunk, amely az erdélyi mai felsőoktatás helyzetét összekeveri a harminc évvel ezelőttivel. Alaposabban beleolvasva a tankönyvekbe, számos történelmi hamisításra akadtam. Nem akartam hinni a szememnek, amikor láttam, hogy az említett, különben gondosan szerkesztett történelemtankönyv tárgymutatójából hiányzik a Trianon szó. Valahogyan kifelejtették belőle. És magában a könyvben ugyanakkora terjedelmet szenteltek Chaplinnek és művészetének, mint az országunk feldarabolásának, hárommillió honfitársunk idegen uralom alá kényszerítésének. Általában jellemzőnek találtam a nemzetietlenséget a történelemtankönyvekben. A történelemtanításnak természetesen tényeken kell alapulnia, de a diáknak éreznie kellene, hogy tankönyve nem egy érdektelen külső szemlélő számára van összefércelve, hanem saját hazája belülről láttatott történelmét találja meg benne. Azt hiszem, az elmondottak választ adnak az ön eredeti kérdésére is.

– Manapság sok szó esik a tehetségről, a tehetséggondozásról. Ön részt vett a Felvételi Előkészítő Bizottság munkájában annak idején, majd elnöke volt a Tehetségért Mozgalomnak. Miben látja a tehetség lényegét?

– Olyan, hogy egyetemes tehetség, nincs. Általában az átlagnál magasabb színvonalú munkára, alkotásra képes embert nevezik tehetségesnek, ám arra vigyázni kell, hogy a szorgalmat ne keverjük össze a tehetséggel. Két különböző dologról van szó. Mindkettő értékes, de más mérce szerint. Ami az iskolai tehetséggondozást illeti, az elemi kötelessége minden pedagógusnak. E téren a hazánkban létrejött, illetve meglévő iskolán kívüli tevékenység sok értéket mutat fel. Különösen nem lehet panasz a matematikai tehetségek kibontakoztatására. Némelyek, sajnos sokan, csak a különböző nemzetközi versenyeken sikeresen szereplő fiatalokat tartják tehetségeseknek, míg mások felesleges fontoskodással szinte sportversenynek tekintik minél több tehetség és – szerény célként megjelölve – leendő Nobel-díjas felnevelését. Erre ugyan az utóbbi ötven évben nem volt példa. Én ennél fontosabbnak, egészségesebbnek tartom az értelmes gondolkodásra nevelést az iskolában. Egy társadalom akkor életképes, ha sok jól gondolkodó tagja van. Hogy milyen tapasztalatok alapján szűröm le ezt a következtetést? Hatvan éve tanítok egyetemen, és majdnem minden évben tanítottam nagy létszámú elsős évfolyamot. Tudom, hogy milyen tudást hoztak a középiskolából a diákok, és bő tapasztalatom van a színvonal évenkénti, korszakonkénti változásáról is.

– Celldömölki vasutas családból származik. Úgy tudom, viszonylag gazdag könyvtáruk volt, ez is hozzásegítette, hogy korán megszeresse az olvasást. Tehetségének köszönhetően nemzetközileg ismert matematikus, számos könyv és egyetemi jegyzet szerzője. Speciális gondozás nélkül is magasra juthat, aki tehetséges?

– Noha az ember nem szívesen beszél magáról, kétségtelen, hogy az én helyzetem elég sajátos. A gimnázium nyolc évéből a háború és családi okok miatt három évet magántanulóként kellett végeznem. Talán sok minden könnyebb lett volna számomra az életben, ha kapok valamilyen, a mostani tehetséggondozói országos programhoz hasonló támaszt. De nem panaszkodom, több vonatkozásban így is átlagon felüli segítségben volt részem. A gimnáziumot a szegedi piaristáknál kezdtem, miközben a vasutasok kollégiumában laktam. Hála az égnek, itt sok jó tanár keze alá kerültem. A legnagyobb szeretettel és tisztelettel Lénárd Ödönre emlékszem. Az ott végzett első két év után a következő három osztályból magánvizsgát tettem, mivel családunk anyagi helyzete miatt fizikai munkákat kellett vállalnom. Így a tanulásban nem vesztettem évet, s az utolsó három osztályt már a közben Celldömölkön megnyílt gimnáziumban rendes tanulóként végeztem el, nagyszerű tanári kar irányításával. Ők tudatosították bennem, hogy a tudást nem szabad merev, különálló részekre tagolni. Mindössze két tanáromról szólok röviden. Jónás Márton, aki matematikából teljes gimnáziumi tankönyvsorozatot írt, és akit büntetésből helyeztek Celldömölkre. Nem csak a szaktárgyát vette komolyan, ügyelt arra is, hogy pontosan fogalmazzunk, helyesen írjunk, tájékozottak legyünk az irodalomban, történelemben is. Nem tűrte a nyelvi pongyolaságot. A magyart a több idegen nyelvből is tanári diplomával rendelkező Szente Imre tanította. Bölcsészkari tanulmányai előtt egy évet elvégzett a Műegyetemen, és ott olyan jó ismereteket szerzett, hogy iskolánkban matematika-szakkört vezetett a diákok és a többi szaktanár megelégedésére. Nagyszerű irodalomórái közül több még most is él bennem. Később a Kalevala egy kiváló fordításával örvendeztetett meg bennünket. Röviden: nagy tudású, művelt tanáraim voltak a példaképeim, segítőim.

– Azt mondják, tehetség nem marad rejtve, segítők nélkül is felszínre tör. Ami azt illeti, ön sem kapott semmilyen külső segítséget a nyelvtanuláshoz, mégis megtanult több idegen nyelvet. Nem akármilyen szinten, hiszen reguláris matematikai kurzusokat tartott a római, a moszkvai, a santiago de chilei, a caracasi egyetemen, és a használt nyelveken eredetiben olvas nemcsak szakmai, hanem szépirodalmi könyveket is. Több nyelvből, például románból is fordított matematikai szakkönyveket. Hogyan tett szert a nyelvtudásra?

– Csak némi túlzással mondható jónak a nyelvismeretem. Úgy vélem jól, kiválóan csak a nyelvterületen élve vagy kétnyelvű családban felnőve lehet elsajátítani egy idegen nyelvet. Én könyvből tanultam olaszul, spanyolul, oroszul, angolul, s mondhatom, leginkább akarat kellett hozzá. (És jó nyelvkönyv, ami az én időmben volt. Máig is hálával emlékszem Király Rudolf remek könyveire.) A bátorságról szólva elmondok egy hozzám kapcsolódó történetet. A kezdők számára írt spanyol nyelvkönyvnek csak az első harmadát sikerült átvennem, mielőtt Chilébe utaztam vendégtanárnak. Az egyetem ötven külföldi vendégprofesszort várt, mire megérkeztem egy szál magamban. A ’70-es évek eleji zavaros politikai helyzet tarthatta távol a többieket. Engem, az egyedüli külföldit az egyetem vezetője (különben olasz nyelven) megkért arra, hogy az évnyitón tartsak egy 10-15 perces előadást a diákok számára, természetesen spanyolul. A meghívóban ugyanis szerepelt egy hozzászólás a külföldi vendégtanárok részéről. Nem utasíthattam vissza, egy hetem volt a felkészülésre. Vért izzadtam, és igen keveset aludtam, de a külföldi oktatók (vagyis a magam) nevében tartott beszédem elfogadhatónak bizonyult. Visszatérve a nyelvtanuláshoz: nem helyeslem azt a szinte általános gyakorlatot, hogy a mai nyelvkönyvekben a kolofonon kívül jószerint semmi sincs magyarul, így nehéz az önellenőrzés. A témák sem élethűek, a szerkezet is vegyes bennük. Furcsa számomra az is, hogy a nyelvkönyvek jóformán nem törődnek az irodalommal. Megcsodáltam azt a XIX. század elejéről való portugál-olasz nyelvkönyvet, amelyben minden lecke végén volt egy ének, vers vagy prózai irodalmi szöveg olaszul. A későbbi leckékben pedig egy-egy ének az Isteni színjátékból. Ezek az irodalmi kiegészítők felkeltik az ember érdeklődését a nyelv iránt, serkentik a tanulást. Csaknem nyolc alkalommal voltam érettségi elnök a magyar-spanyol kétnyelvű gimnáziumban. A diákok nagyon jól tudták a spanyol köznyelvet. De megdöbbentett, hogy az egyik jól szerepelt vizsgázó, akivel külön beszélgettem, egyetlen ma élő spanyol regényírót sem tudott megnevezni. Hogyan lehet öt évig úgy nyelvet tanulni, hogy a nyelvterület irodalmáról fogalma sincs az illetőnek? Az idegen nyelvek tanulásával kapcsolatban fel kell hívni a figyelmet egy jellemző tendenciára, az angol túlzott előretörésére. Egyik könyvemben magam is ki akartam emelni az angolt mint a tudomány nyelvét. Szerencsére az akadémikus lektor belejavított, és így a tudomány legjobb terjesztő nyelveként szerepeltettem az angolt. Így helyes, hiszen németül, spanyolul, franciául, oroszul stb. is születnek fontos tudományos eredmények, új fogalmak.

– Sokféle nyelvtanítási mód létezik. Nemrég arról értesültem egy szegedi nyelvtanártól, hogy idegen nyelvet idegen nyelvű könyvek olvasásával a legjobb kezdeni, sőt folytatni. Több idegen nyelv ismeretében, merné ajánlani tanítványainak a szegedi tanár módszerét?

– Igen. Én néhány nyelvlecke átvétele után egy krimi olvasásával kezdtem olaszul tanulni, úgy, hogy akkor még igen kevés szót értettem a taljánok nyelvén. Ezt a könyvet négyszer olvastam el egymás után, fokozatosan bővítve szókincsemet és nyelvtani ismereteimet. Így haladtam előre. A negyedik olvasáskor már úgy éreztem, hogy nyelvileg birtokba vettem a teljes szöveget. Másoknak is nagyon ajánlom ezt a módszert. Ugyanennyire hasznos, elsősorban a beszédkészség fejlesztése céljából például egy filmnek a rövid időn belüli többszöri megtekintése. A rendszeres nyelvtanítás persze most már ezernyi modern eszközzel könnyíti meg a tanulást. Viszont nem kell rögtön a tökéletességre törekedni. Kezdetben elég ízlelni a szavakat, megérezni az általuk keltett hangulatot, és sokat fáradni mindaddig, amíg végül kínlódás nélkül olvashatunk el lényeges szakmai vagy irodalmi műveket.

– Nemrég dr. Jáki László neveléstörténész érdekes tanulmányt készített neves íróink, költőink, tudósaink, közéleti szereplőink első olvasmányélményéről. Pontosabban arról, mi volt az első könyv, amit a kezükbe vettek. Legtöbbjük első olvasmánya a Kalendárium, a Biblia vagy a tankönyv volt. És az Öné?

– Az iskolai olvasókönyv és pár mesekönyv, amelyek a kezemhez jutottak. De egyre gyakrabban beleolvastam a nálunk meglévő, a Franklin Társulat által kiadott Magyar klasszikusok sorozat köteteibe. Elsősorban Petőfi volt rám nagy hatással. A János vitéz annyira tetszett, hogy 8-9 éves koromban két- háromhavonként újra elolvastam. Mindjobban rákaptam az olvasás ízére. Viszonylag sok könyvünk volt otthon. Vasutas édesapán sokfelé járt-kelt, és igen nagy bölcsességgel három fiúgyermeke számára igazi értékeket gyűjtött. Antikváriumokban jutott hozzá szinte darabonként Jókai összes művéhez. Nagy örömöt szerzett ezzel nekem, mert hamar rajongója lettem Jókainak. Ma is – ellentétben egyes irodalmárokkal – igen nagy írónak tartom. A gimnáziumi évek alatt szerettem meg költészetünk igazi nagyjait. A tőlük kapott kincsek mellett nekik köszönhetem, hogy ha valamely idegen nyelvet úgy-ahogy elsajátítottam, igyekeztem az általuk hordozott irodalmat, mindenekelőtt a verseket megismerni. Az irodalom mellett a nyelvtant is szerettem. Nagyon kedveltem a matematikát is, legszívesebben magyar-matematika szakra mentem volna az egyetemen, de erre abban az időben nem volt lehetőség. Végül egy bölcsészkari látogatásom során szerzett negatív tapasztalataim a matematikához irányítottak. Ettől függetlenül soha nem tudtam irodalom nélkül élni, főként a versek, a líra vált állandó kísérőmmé. Gyerekkorom óta hol szándékosan, hol spontánul sok vers maradt meg szó szerint bennem. Ahogy az évtizedek rám gyűrűztek, néhány vers ugyan kikopott közülük, de örömmel tölt el, hogy a helyükbe bőven léptek mások. Nemcsak magyar versek, hanem több olasz és spanyol költő munkája is. Irodalmunk értékeit – a körülmények adta lehetőségek mellett – igyekeztem hallgatóimban és munkatársaimban is tudatosítani. Pár éve a Modern Mérnökért Alapítvány felkért arra, hogy írjak egy vezérfonalat a műszaki felsőoktatás tankönyvírói számára. Az erről szóló könyv 2010-ben jelent meg Tankönyvek, szakkönyvek szerzőinek címmel. A könyv egy jelentős részét két, egy kezdő és egy tapasztalt tankönyvíró közötti párbeszéd teszi ki. A kezdő megkérdezi a már több tucat tankönyvet megírt idősebb társát, hogy egy könyv megírása előtt szokott-e pihenni, és ha igen, akkor az miben áll. A válasz, amely – tükrözve az én felfogásomat és gyakorlatomat – így szól: „Szoktam. Egy vagy két hetet. Közben a megírandó tankönyvre már nem gondoltam, de sokat olvastam. Elsősorban Arany Jánost, Kosztolányit. És sok más szépirodalmat. Feltöltődtem általuk. Áthatott anyanyelvünk ereje és gazdagsága.”

– Sokak szerint a matematikai gondolkodás nagy előnyt jelent a nyelvtanulásban, sőt az írásban is. Ez utóbbit megerősíthetem, mert a Köznevelésnél eltöltött harminchat évi szerkesztői gyakorlatom igazolta: matematikatanárok cikkét gondoztam a legszívesebben. Logikusak, közérthetőek, rövidek voltak, nem kellett velük sokat bajlódni. Ön szépíróként is sikeresen mutatkozott be az olvasóinak. Úgy látszik, valóban van összefüggés a matematika és az irodalom között.

– Úgy mondanám, hogy az értelmes gondolkodás egyaránt kihat a nyelvtanulásra, az irodalomra és sok mindenre még. Voltaképpen minden tevékenységünkre, legyen szó szellemiekről vagy fizikaiakról.

Vissza a tartalomjegyzékhez