Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Pogányné Rózsa Gabriella: Könyvek és peregrináció: Johann David Köhler (1684–1755) nézetei

Nyomtatási nézet

A „peregrinatio” latin kifejezés szótári értelmében idegen földön való tartózkodást, utazást jelent[1], értelmezése azonban a különböző korokban más és más szempontokkal bővült, az eltérő kultúrákban újabb konnotációkkal gazdagodott. Ehhez az alapvető értelmezéshez kötődik az ókori Róma jogrendjében az idegenek szabad jogállásúnak tekintése, de a polgárjoggal rendelkezőktől való elhatárolása.



[1]    Györkösy Alajos: Latin-magyar szótár. 10. kiad. Bp.: Akadémiai K., 1989. p.405.

 

Peregrináció – kavalierstour – utazási irodalom

A „peregrinatio” latin kifejezés szótári értelmében idegen földön való tartózkodást, utazást jelent[1], értelmezése azonban a különböző korokban más és más szempontokkal bővült, az eltérő kultúrákban újabb konnotációkkal gazdagodott. Ehhez az alapvető értelmezéshez kötődik az ókori Róma jogrendjében az idegenek szabad jogállásúnak tekintése, de a polgárjoggal rendelkezőktől való elhatárolása. A vallási életben pedig a peregrinatio jelöli a zarándoklást is, ezt a jelentésgazdagodást mutatja a Szenczi Molnár Albert 1604-es szótárában olvasható magyarázat: „idegen nép közöt jaras, szarándoksag, szarandokjaras[2]. A XIII. században azonban az önkéntesen vállalt zarándokút (peregrinatio sacra) mellett a peregrinatio religiosa, a vallási okok miatti elvándorlás, elüldözés jelentésárnyalat is megjelent[3], ezt régi latin–magyar szótáraink közül Pápai Páriz Ferencé dokumentálja: „Idegen-nép között járás. Bújdosás. Peregrinationes sanctae: Szarándok járások[4]. Az egyetemalapítások korától, a XI–XII. századtól azonban a fogalom – esetleg peregrinatio academica megnevezéssel – egyértelműen az egyetemi tanulmányokhoz kapcsolódik; a tanulásnak ez a módja, akár több universitason, részletekben elvégzett stúdiumok formájában, egészen a XIX. század végéig megmaradt. Mindazonáltal idővel átvitt értelemben általában a tanulmányutakra is alkalmazták, mivel „a felsőbb rétegekből származók a 17. sz. második felétől viszont már más képzési formát kedveltek, az ún. kavalierstour-t. A nemesi ifjak nem akartak egyetemi fokozatot szerezni, az utazás és a rövid (pár hónapos) külföldi tartózkodás során inkább gyakorlati készségek elsajátítására törekedtek, mint pl. nyelvek, földrajzi, építészeti, hadászati ismeretek, tánc, lovaglás, vívás, valamint a helyi arisztokrata életforma, udvari kultúra megismerése.”[5] Ez a trónörökösök, a hercegi, nemesi ifjak, de a gazdagabb patríciusok nevelésének is fontos eleme lett, célja az előkelő ifjúság politikai, diplomáciai, kulturális, tudományos kapcsolatrendszerének kiépítése, a különböző országok, a korabeli kulturális és uralmi központok (Párizs, Róma, Nápoly, Firenze stb.) meglátogatása, valamint az ottani fontos intézmények, a templomok, kolostorok, könyvtárak, iskolák, művészeti gyűjtemények, kincstárak, paloták, várak, erődítmények felkeresése. A német utazók körében a bibliotékák és a hozzájuk tartozó egyéb gyűjtemények (a szakirodalomban ezeket együttesen csodakamra, Wunderkammer névvel is szokás illetni) állománya egyes jelentősebb egységeinek alaposabb megismerése nélkül, önmaguk szépségéért, érdekességéért is látványosságszámba mentek.[6] A világlátás elsősorban nem a természet és az ismeretlen tájak megismerésére fókuszál, célja a tapasztalatszerzés és a hazatérés után a saját haza felvirágoztatása; vagyis a tanulmányutak vezérgondolata a hasznosság.[7]

A zarándoklatok résztvevői között magától értetődően nőket is találni, nem így az egyetemjárók körében, illetve a felvilágosodás gondolatainak recepciójára volt szükség ahhoz, hogy a szélesebb világ megismerését célzó utazók táborába a hölgyeket is beengedjék. 1711-ben a teológus és jogtudós egyetemi professzor, Dietrich Hermann Kemmerich (1677–1745) még úgy veti fel e kérdést, hogy a leányok-asszonyok egyáltalán utazzanak-e[8], mindazonáltal a XVIII. század második felében a gyakorlat azt mutatja, hogy a „nőies stabilitás” és a „férfias dinamizmus” alapelve már megdőlt.[9] (A két fogalom a hagyományos férfi és női szerepen túl átvitt értelemben Szent Benedeknek [480 k.–547 k.] a peregrinatio sacrával kapcsolatos felfogásához is kötődik: [a zarándoklást] „nem szabad abszolúttá tenni, mert világmegvetéshez vagy a világtól való meneküléshez vezet. Szent Benedek ezért állítja szembe a világmegvető peregrinációval, »zarándoklással« a világmegőrző stabilitást »állandóságot«, az egy helybe gyökerezést, hogy a két pólus termékeny feszültségében keresse az ember az Istent, és rátaláljon.”[10]) Mindazonáltal az utazásnak nem csupán nők szellemi (erkölcsi) hitbéli fejlődésére gyakorolt káros hatására történtek utalások, hanem a nem kellően felkészült utazó férfiakra leselkedő veszélyekre is felhívták a figyelmet: Johannes Amos Comenius (1592–1670) Platónra (Kr. e. 428/427–Kr. e. 348/347) hivatkozva óva inti az ifjúságot attól, hogy a kellő képzettség és érettség megszerzése előtt kerekedjenek fel, az utazás a szellemi-lelki gazdagodást kell, hogy szolgálja, nem pedig a dicsekvés alapja kell legyen. 1686-ban pedig I. Frigyes Vilmos hesseni választófejedelem rendeletben írta elő, hogy a 30. életévüket be nem töltött ifjak csak engedéllyel hagyhatják el a birodalmat, mivel sokan nem „hasznos” tapasztalatokkal gazdagodnak az útjuk során – a fejedelem azonban elsősorban a birodalom gazdasági érdekeinek sérelmét látta az utazásokban, vagyis a pénz külföldre vitelét.[11]

A szűkebb vagy tágabb értelemben vett peregrinusok számos esetben írásban is rögzítették élményeiket, így jöttek létre az utazási irodalom különféle formái a szépirodalmi alkotásoktól kezdve a tárgyi hűségre törekvő dokumentatív feldolgozásokig. A legelső ismert útleírás Hatsepsut fáraó utazásáról szól és a Kr. e. 1500 körüli időből származik; az újkori peregrinációs irodalomhoz azonban jobban hasonlít Pauszaniasz Periégétész (kb. 115-180) Periegesis tes Hellados című munkája, amely számos görög városban, tartományban tett látogatásáról számol be, illetve arról, hogy tudósoknál, költőknél, filozófusoknál szállt meg, kereste a velük való kapcsolatot. Az egyes bejárt helyek leírásaiban leginkább a vallási kultusz, annak színterei, emlékei, a művészeti értékek kaptak helyet, ezekhez képest a geográfiai, történeti, természettörténeti információk csak másodlagos jelentőségűek.[12] Az opusz szubjektív úti beszámoló, inkább szépirodalmi igényű olvasmány, nem pedig követői számára praktikus tanácsokat adó ókori „baedeker”.[13]

Az „idegenforgalom” fogalmának megjelenését a XVII. század kavaliertour-jai hozzák magukkal.[14] A racionalizmus és az empirizmus tudományos módszertana nem elégedhetett meg az iskolai vagy házi oktatás és a tankönyvek nyújtotta, nem a saját tapasztalatokon alapuló és nem kellő mélységű ismereteivel a más országok életének, kultúrájának, hagyományainak, jogrendjének stb. feltérképezéséhez, így az utazás a tanulásnak elengedhetetlen része, objektív szükséglet is lett. Ezzel együtt az utazási irodalom fontossága szintúgy jelentősen megnövekedett, „a korabeli európai tudományosság nagy tekintélyének számító enciklopédista Johannes Heinrich Alstedt (1588–1638) az »utazástant«, az Apodemicát 1630-ban már a tudományok rendszerébe illeszti.[15]

A XVIII. században virágkorát élő és széles olvasottságnak örvendő utazási irodalomban ötvöződött az ismeretek közzététele és a lelki folyamatok bemutatása, a kozmopolita érzület és a saját hazának szolgálni akaró patriotizmus, a leírások szépirodalmi, szórakoztató jellege és a kritikai hozzáállás, de mindezek egyetlen célt szolgáltak: hasznosságot.[16]

Voltak olyan utazók, akik sok egyéb mellett tekintették és örökítették meg munkáikban az útjukba kerülő bibliotékákat, mutatták be azok állományának legérdekesebb és értékesebb egyedeit, amelyek megismerését a nyomtatásban közzétett katalógusok átböngészése után eleve célul tűzték maguk elé. (Hiszen több tudóskönyvtár – nem feltétlenül szabályos vagy vonatkozó egyetemi végzettséggel rendelkező birtokosa – saját tékájára alapozva tudományos munkákat, bibliográfiákat, katalógusokat, forráskiadásokat vagy akár forrásgyűjteményeket is összeállított, történelmi, irodalomtörténeti és könyvismereti publikációkat tett közzé, tehát maguk a gyűjtők is (szak)írókká váltak. A korai felvilágosodás könyvtörténeti kutatásai képezték az alapját a mai bibliológia és bibliográfia szaktudományának, példaként akár a több ősnyomtatvány-bibliográfiát összeállító Georg Wolfgang Panzer (1729–1805) is említhető.[17] De számos olyan személyről is tud a szakirodalom, akik kifejezetten távoli könyvtárak használatára keltek útra, saját kutatási témájukhoz kiválasztott gyűjteményeket kerestek fel, erre példa a bencés szerzetes Jean Mabillon (1632–1707), aki 1681-ben Párizsban megjelentetett De re diplomatica című munkájához gyűjtött anyagot peregrinációja során.[18]

A világ intellektuális meghódítására induló ifjak útjainak egyengetésére azonban szükségessé vált a gyakorlati szempontú utazási irodalom, vagyis a látványosságokra, útvonalakra, vámokra, fogadókra stb. is kitérő praktikus útikönyvek és az utazás módszertanát rendszerbe foglaló kiadványok megjelenése.

Az utazási irodalom különféle ágai mellett a XVIII. századi modernizálódó egyetemi képzésben tantárgyként, vagyis önálló diszciplínaként is megjelent az „utazás-tudomány”, első oktatója eleinte az altdorfi, majd a göttingeni universitason a könyvtári tapasztalatokkal is rendelkező történész professzor, Johann David Köhler (1684–1755) volt[19], akit halála után fia, Johann Tobias Köhler (1720–1768), illetve Johann Philipp Murray (1726–1776) és Georg Christoph Hamberger (1726–1773) követett a tudománytörténeti előadáscsoport kurzusával.[20] Későbbi – és a szakirodalomban szintén klasszikusként említett[21] – utódja pedig a felvilágosodás jelentős történésze, államtudósa August Ludwig Schlözer (1735–1809), aki 1764-től volt göttingeni oktató[22], és előadásainak alapján 1777-ben bocsátotta közre Entwurf zu einem Reise-Collegio[23] című kötetét. Schlözer azzal indokolja útmutatásainak megjelentetését, hogy sok utazó saját bevallása szerint sem volt elég felkészült indulás előtt.[24] Ezekben az előadásokban és a tankönyvekben, metodikai munkákban a kulturális intézményrendszer elmélete, és ennek részeként az utazás alkalmával megtekintésre érdemes különlegesen értékes kéziratok, nyomtatványok ismertetése, valamint a vonatkozó szakirodalom kalauza, a szerző által ismert és ajánlott publikációk historia litteraria jellegű összegzése, a tomusok rövid jellemzése is helyet kapott. Másrészről pedig értelemszerűen szóltak az úti beszámolók, de az utazástudományi szintézisek is a jelentős tékákról, hiszen utóbbiak összeállítói – például Johann David Köhler a Des Herrn Professor Johann David Köhlers Anweisung für reisende Gelehrte Bibliothecken… mit Nutzen zu besehen című kötetben[25] – könyves ismereteik, szakirodalmi és irodalmi olvasmányaik mellett magától értetődően saját peregrinus tapasztalataikra szintén építettek.[26]

 

A XVIII. századi német könyves kultúra

Az utazáshoz való másfajta viszonyulás kialakulását a XVIII. századi Németország, illetve a birodalmat alkotó számos önálló fejedelemség tudományos és könyves világának jelentős átalakulása hozta magával. Általános politikai, eszmetörténeti szempontból a felvilágosodás határozta meg a peregrinusok makrokörnyezetét (német területen a harmincéves háború és következményei hátráltatták az új szellemi irányzat recepcióját), a tudományban és az egyetemi képzés átalakulásában a racionalizmus és az empirizmus hatása érvényesült elsőként a hallei, majd az 1737-ben újraalapított göttingeni, illetve a leideni egyetemen[27], valamint az is hozzájárult e változásokhoz, hogy a pedagógia ebben az időszakban vált önállóként elismert tudománnyá.

Ekkoriban a könyvkultúra tekintetében több területen is jelentős minőségi és mennyiségi növekedés következett be. Manfred Naglnak a korábbi kutatásokat is összegző tanulmányából[28] tudható, hogy a Meßkatalogok (a vásári katalógusok) vizsgálata alapján a németországi új kiadványok száma 1700 és 1800 között évi 1000-ről 4000-re nőtt, ezen belül 1740 és 1800 között a regények aránya 2,6-ról 11,7%-ra, az ismeretterjesztő művek száma 3,6-ról 6,5-re emelkedett; a teológiai, kegyességi irodalom részesedése a könyvprodukcióból pedig 19-ről 5,8%-ra csökkent. A nagyobb időtávot átfogó adatok tanúsága szerint 1650 és 1800 között a latin nyelv drasztikusan visszaszorult, az induló 71%-ról csupán 4%-ra esett vissza. Egy másik forrás adatközlése szerint az írók száma 1773 és 1787 között 3000-ről 6000-re bővült, egy német irodalmi lexikon becslése alapján 1766-ban 2-3000, 1800-ban pedig 10 000 szerző könyvei jelentek meg, közülük 1-3000 professzionális írónak tekinthető, aki az irodalomból élt.[29] Nagl hivatkozott dolgozata a XVIII. század végére a német olvasótársaságok számát 433-ra teszi. Az említett adatok is láthatóan bizonyítják a szakirodalom azon tézisét, hogy a XVIII. század második fele (és a XIX. század eleje) a kiadványtermés mennyisége és az olvasási habitus megváltozása alapján az olvasás forradalmának[30] kora, tehát az intenzív olvasásból az extenzívbe való átmeneté és egyben a könyvhasználat demokratizálódásának és a könyv tömegmédiummá válásának korszaka. Mindazonáltal a könyves kultúra fejlődése nem lineáris és nem homogén folyamat: nagy különbségek mutatkoznak társadalmi rétegek, földrajzi területek, vallások, nemek, foglalkozások stb. szerint. A hagyatéki leltárak is tanúsítják, hogy az olvasás nem terjedt ki a társadalom minden rétegére – az olvasótársaságok szabályzatában például benne foglaltatott, hogy a tagok tagdíjat fizetnek, és hetente többször találkoznak; ezeknek a feltételeknek azonban csak a nemesek, hivatalnokok, lelkészek és a tehetősebb polgárok tudtak megfelelni.[31] A reformációtól a felvilágosodás kései időszakáig egymás mellett élt az íráskultúra és az analfabetizmus, egy félig írásbeli és félig szóbeli kultúra és tudásáthagyományozás jellemezte a német társadalmat, nem csupán az alsóbb néprétegeket, hanem a nagypolgári olvasótársaságokat is, ahol a felolvasások, az irodalmi művek megbeszélése során az írásbeli kultúra vált „szóbelivé”. Van olyan becslés, amely szerint az analfabetizmus 5 és 50% közötti lehetett[32], akkor is, ha a reformáció óta de jure minden német államban volt iskolakötelezettség, ám mégsem járt mindenki iskolába, a lánykák számára pedig egyáltalán nem is volt rendszeres oktatás. Az iskoláztatás azonban mindenképpen a gyermekek családból való kiemelését, egy előre meghatározott értékrend, tradíció, normarendszer közvetítését is jelentette – ez is közrejátszott abban, hogy a megváltozó paradigma lassan mégis gyökeret eresztett.

Ezek a folyamatok természetesen a könyvtári rendszerben is éreztették hatásukat, a gyűjtemények célja már nem a barokk és a reformáció szellemiségéhez kötődően önmagában a világ teljességének leképezése és a múlt megőrzése, a fejedelmi udvari könyvgyűjtemények már nem objektív tanítást, tanácsot nyújtanak, hanem a művelt uralkodó eszményét szolgálják, a könyvek, könyvtárak és a tudás kapcsolata már nem morális kérdés többé[33], elsődleges cél a hasznosság és a használat. Jól illusztrálja ezt Gottfired Wilhelm Leibniznek (1646–1716), a korszak jelentős gondolkodójának és többek között a hannoveri és a wolfenbütteli udvari könyvtárak őrének gondolata: a könyvtár minden tudásra érdemes, szükséges és hasznos ismeretek gyűjteménye, amelynek szerepe van a nemzet felvirágoztatásában, a világ jobbá tételében.[34] Ennek az új könyvtármodellnek a kifejeződése az udvari könyvtárak nyilvánossá válása, a reformokra nyitott egyetemi tékák lassan a modern és természettudományi irodalomra fókuszáló kutatókönyvtárrá alakítása, a professzori magánkönyvtárak, a tudóskönyvtárak hozzáférhetővé, nyilvánossá tétele az egyetemi hallgatóság számára[35], illetve egyáltalán a könyvgyűjtés terjedése a polgárság körében.[36] Paul Raabe értékelését elfogadva elmondható, hogy a XVIII. században a könyvkultúrából az olvasáskultúrába való átmenettel együtt az enciklopédikus könyvalapú tudományosság szaktudományossággá alakult, létrejöttek a magán tudós-szakkönyvtárak és a század második felében lényegében eltűnt a könyvtári palettáról az enciklopédikus gyűjtőkörű tudóskönyvtár.[37]

Magától értetődő, hogy az egymással párhuzamosan lezajló, egymást kísérő vagy éppen erősítő átalakulási folyamatok, a könyvtárak működésének, feladatrendszerének és az azokat birtokló tulajdonosi kör szociális összetételének megváltozása, valamint az utazási irodalom figyelmének a bibliotékák felé fordulása a könyvtári szakirodalomban is nyomon követhető. A gyűjtemények kezelésének különféle aspektusaival foglalkozó közlemények históriája tradicionálisan az ókorig vezethető vissza, de ezek egészen a XVIII. századig latin nyelven íródtak, és éppen Köhlernek is nagy szerepe volt abban, hogy az általa művelt diszciplínák nemzeti nyelvű szakirodalma is megteremtődjék, illetve gazdagodjék. A tudományos irodalom nemzeti nyelvűvé válása német földön az 1700-as évek elején következett be, Franciaországban és Angliában már 50 éve lezajlott e folyamat, de az egyetemi előadásokban csak jóval később kezdődött az anyanyelvűség: először Christian Thomasius (1655–1728) 1687-ban Halléban tartott nemzeti nyelvű előadásokat.[38]

A legkorábbi németül íródott könyvtártan még 1704-ben jelent meg Die neu-eröffnete Bibliothec…[39] címmel feltehetően a tolckeni lelkész, Friedrich Christian Feustking (1678–1739) tollából.[40] A kötet első fejezetei a könyvtárakról adnak általános elméleti ismereteket, a tomus második fele pedig egyrészt a tékák gyümölcsöző használatára vonatkozóan nyújt segítséget, másrészt pedig Európa jelentős kollekcióit mutatja be.[41] A művel tehát beépült a könyvtári szakirodalomba a könyvtárismertetés is, vagyis az utazási irodalom azon szegmense, amely a kavalierstourok során meglátogatott tékák történetéről, állományáról, elhelyezéséről, működéséről, ciméliumairól ad ismertetést, de a vonatkozó (könyvtári és/vagy utazási) szakirodalomról, a nyomtatott katalógusokról is tudósít. A közrebocsátott (szak)munkák tehát már nemcsak a könyvtárosoknak szólnak, hanem a tulajdonosoknak és minden művelt és érdeklődő embernek is; így ezek a források sokszor inkább kézikönyvként vagy segédkönyvként értékelhetők, mint az általánosabb tematikájú „olvasmány”-nak szánt útleírások.[42]

Példaként említhető J. de Blainville[43] (XVII. század második fele–XVIII. század első fele), Zacharias Conrad von Uffenbach[44] (1683–1734), Johann Georg Keyssler[45] (1693–1743) vagy Christoph Friedrich Nicolai[46] (1733–1811) beszámolója. A kalandos életű diplomata, Blainville korai utazásai során 1697-ben hajótörésben elvesztette a feljegyzéseit, utóbb, a XVIII. század első évtizedében Németalföldet, Svájcot, Itáliát járta be, és a XVIII. századi utazók között időben elsőként látogatott meg németországi tékákat is.[47] Az utazási irodalom egyik legismertebb alakja Uffenbach, aki a Merkwürdige Reisen…-ben egyik, a fivérével Johann Friedrich (Armand/Hermann) Uffenbachhal tett 1709–1711-es kavalierstourjáról számol be. Útja célja az információ- és tapasztalatszerzés mellett kora több jelentős tudósának felkeresése és saját bibliofil kollekciójának gyarapítása volt[48], a szakirodalom tanúsága szerint 4000 új kötettel tért haza.[49] Keyssler számunkra azért fontos, mert 1729 és 1731 között Magyarországra is ellátogatott, az író, könyvkereskedő Nicolai[50] pedig úgy kapcsolódik Köhler módszertani művéhez, hogy annak egy későbbi, már kiegészített edíciójában fontos forrásként említődik.[51]

Érdekességként meg kell emlékezni az ágostonos szerzetes Eusebius Amortnak (1692–1775, született Thomas Amort) anomin könyvtárelméleti és utazásmódszertani dolgozatairól, amelyek az általa és rendtársai, Agnellus Kandler (1692–1745) és Gelasius Hieber (1671–1731) által indított Parnassus Boicus című folyóiratban, pontosabban testet-lelket-elmét pallérozó moralizáló lapban[52] – tehát a felvilágosodás új és egyre nagyobb jelentőségre szert tevő kiadványtípusban – jelentek meg 1726–1727-ben[53]. A század végéről – magyar vonatkozása miatt is – meg kell azonban említeni Michael Denisnek (1729–1800) a könyvtudomány, bibliológia klasszikusának számító opuszát, az Einleitung in die Bücherkundét[54], amellyel a Theresianum oktatója nem könyvtárossá akarta képezni az arisztokrata ifjakat, hanem felismerte, hogy a művelt és tudását utazások alkalmával is elmélyítő nemesnek szüksége van a könyves ismeretekre, saját könyvtára és képzettsége méltó dísze családjának.

 

Johann David Köhler

Az imént vázolt ideológiai és tudományos paradigmának volt részese, illetve aktív alakítója Johann David Köhler, akit a források elsősorban történészként esetleg numizmataként is jegyeznek (például a Deutsche Nationalbibliothek katalógusa), a könyves, könyvtári vonatkozású kútfők (magától értetődik példaként a hivatkozás a Lexikon des gesamten Buchwesens megfelelő locusára) pedig könyvtárőri, szakírói tevékenységéről is megemlékeznek. Pályafutása ismertetésekor a lexikális munkák professzori működéséről sem feledkeznek meg.[55] Érdemes azonban kicsit részletesebben kitérni a XVIII. századi német tudományos élet ezen jeles agensére.

Köhler a szászországi Colditzban született 1684-ben és apja példáját követő módon Wittenbergben megkezdett teológiai tanulmányait félbehagyva fordult a történettudományi és a filológiai stúdiumok felé – érdeklődési körének orientálódásában, a világi tudományok és a könyvtárak felé fordulásában jelentős szerepet játszott a tudós történész Conrad Samuel Schurzfleisch[56] (1641–1708), aki saját gyűjteményét is rendelkezésére bocsátotta.[57] Az ifjú Köhler 1706-tól az altdorfi egyetemen a filológia, 1710-től pedig a történelem oktatója is, illetve 1712 és 1735 között az egyetemi könyvtár munkatársa, aki könyvhasználati és könyvtártani kurzusokat is tartott.[58] Itt került kapcsolatba a Pozsonyból Altdorfba származott és egyébként Czvittinger Dávid köreihez is tartozó Moller Dániel Vilmossal (1642–1712), aki „számos disputációt írt literatúratörténeti kérdésekről (nyomdászat, könyvtár …), amire talán azért is vállalkozott vagy vállalkozhatott, mert apósától elörökölte az egyetemi könyvtár vezetést. Utóda Johann David Koeler [Köhler] aztán új kiadásban jelentette meg egyik 1704-i munkáját a »kunst- und naturalienkammer«-ekről, amelyben a magyarországiak között említette a Rákóczi család és Weber János eperjesi orvos gyűjteményét.”[59] Moller kiterjedt irodalmi munkásságát Szinnyei 184 tételben regisztrálja, az idézetben említett mű a latin nyelvű Commentatio de technophysiotameis sive germanice Von Kunst- und Naturalien-Kammern című[60], amelyet Köhler Sylloge aliquot scriptorum de bene ordinanda et ornanda bibiotheca című szöveggyűjteményében tett közzé 1728-ban.[61] Moller azért is volt fontos történész-könyvtáros kollégája számára, mert Köhler az ő indíttatására kezdett el kifejezetten a történelem segédtudományaival, kronológiával és éremtannal foglalkozni – ezirányú kutatásai más munkáinak részletei mellett az általa alapított első német nyelvű éremtani szakfolyóiratban, a Historische Münzbelustigungenben is megjelentek.[62] A periodikum első részegysége 1729-ben látott napvilágot, az utolsó, a huszonkettedik pedig 1756-ban,  Köhler halála után a kiadó megkeresésére Johann Christoph Gatterer (1727–1799), akkor még a nürnbergi gimnázium igazgatóhelyettese, később már a göttingeni universitason a történelem és segédtudományai professzora közreadásában.[63] Érdekes, hogy Köhlert a mai történeti tudománytörténeti szakirodalom nem segédtudományi teljesítménye miatt jegyzi, fő művének az 1736-os Kurzgefaßte und gründliche Teutsche Reichs-Historie vom Anfang des Teutschen Reichs mit König Ludwigen dem teutschen bis auf den Baden’schen Frieden[64] című opuszt tekinti.[65]

Könyves érdeklődésének bizonyítéka 1727-ben Friedrich Paul Stoy nevű doktoranduszával együtt közrebocsátott és Nagy Károly könyvtáráról írott munkája, a Commentatio de bibliotheca Caroli Imperatoris Aug. gloriosissimi ad Eginharti de vita eiusdem cap. XXXIII[66]; a „nagy szorgalommal kidolgozott” munkában az uralkodói könyvtár 51 kódexének ismertetése olvasható[67].

Altdorfhoz kötődő időszakának kezdetén, 1708 és 1710-1711 között a politikus, svédországi követ, Henning Strahlenheim (1665–1731)[68] titkára volt; a báróval való németországi és sziléziai, boroszlói tartózkodás volt Köhler kavalierstourja, amely ismereteinek bővülését, látókörének kiszélesedését eredményezte, követségi titkárként a felsőbb körökkel is kontaktusba kerülve számos hazai és külföldi tudóssal ismerkedett meg és maradt levelezésben élete végéig. Tapasztalatait mindkét egyetemen beépítette a tananyagba, már Altdorfban is tartott kurzust a tanulmányutak módszertanáról.[69]

Az altdorfi egyetem nem tartozott a német felvilágosodás vezető intézményei közé, mindazonáltal – a kor követelményeinek megfelelően – itt is fontosnak tartották általános tudományos folyóirat megjelentetését: Köhler két szerkesztőtársa, a jogász Georg Friedrich Deinlein (1696–1757) és a teológus Jacob Wilhelm Feuerlein (1689–1766) volt a Nützliche und auserlesene Arbeites der gelehrten im Reich[70] elnevezésű orgánumban. És az is Köhler altdorfi tevékenységét dicséri, hogy a könyvtári tapasztalatokkal is rendelkező, Poroszországból kiutasított, így 1727-ben Európát kényszerűségből beutazó filozófus, Christian Gabriel Fischer (1686–1751) a városban időzve az egyetemi tékát is meglátogatta, a felsőoktatási intézmények bibliotékái közül egyedül ezzel volt elégedett, „munkára alkalmasnak és egy egyetemhez méltónak” ítélte.[71] Fischer ítéletének igazát a jelenkori szakirodalom is bizonyítja, Dieter Schmidmaiernek egyik tanulmányában olvasható, hogy Köhler igazgatói regnálása volt a könyvtár leggyümölcsözőbb korszaka.[72]

A széles körben ismert, elismert, irigyelt és néha támadott tudóst többször hívták a Halléba, Wittenbergbe, Helmstedtbe vagy akár Hannoverbe, de csak az 1735-ben újraalapított göttingeni egyetem katedrája kedvéért vált meg a várostól.

A göttingeni Georg-Augustus egyetemet újraalapító és a tudományos élet európai hírnevű kutatóközpontjává szervező Gerlach Adolph Freiherr von Münchhausen (1688–1770) udvari tanácsos, majd államminiszter kiváló oktatói kart épített, a kutatás színteréül szolgáló remek könyvtárat hozott létre, a tudósok publikációit megjelentető és forgalmazó könyves infrastruktúrát teremtett, illetve útjára indította a méltó rangú folyóiratot a Göttingische gelehrte Anzeigent. Reformtörekvéseiben a korábbi egyetemi struktúrától eltérő módon a jogi, orvosi és bölcseleti kar nagyobb prioritást élvezett a teológiai képzésnél, tevékenysége során az universitas lassan a politikai felvilágosodás recepciójának, a szellemi életben pedig a liberális eszmecserének alapvető intézményévé vált.[73] Kezdetben azonban mindez még csak terv, a jövő ígérete volt, a könyvtári háttér megteremtése hosszú és lassú folyamat, így a szükség is diktálta, hogy Münchhausen eleinte olyan professzorok alkalmazását részesítette előnyben, akik jelentős magánkönyvtárral rendelkeztek[74], amelyek hagyományosan a hallgatók számára szintén hozzáférhetők voltak, sőt olyan tudós könyvtártulajdonos is akadt, aki közzétette nyomtatásban gyűjteménye katalógusát.[75] Így váltak a privát gyűjtemények az intézeti és az egyetemi könyvtárak a tudományos munka egymást kiegészítő, szervezett bázisának elemeivé.[76] Az egyetemi könyvtár állományába azt célozták megszerezni, ami a privát tudóskönyvtárakban nem állhat rendelkezésre, mindazonáltal nagy haszonnal járt a bibliotéka számára az is, hogy a professzorok halála után – a nemesi és polgári kollekciókkal ellentétben – számos könyvhagyatékot megvásároltak, a bibliotéka 1743 és 1828 között 52 tudóskönyvtár árverésén licitált, és az aukciókon összesen kb. 200 000 kötethez jutott hozzá[77], nem beszélve az ajándékokról.[78]

A szakirodalomból ismeretes, hogy maga Köhler is jelentős kollekcióval rendelkezett, amelynek jelentős részét halála után – a korabeli szokásoknak megfelelően, bár éppen az apja nyomdokaiba lépő, szintén göttingeni történész professzor fiától kissé váratlanul – 1755-ben árverésre bocsátottak. Az aukcionált 4125 kiadvány nagyrészt történelemi, jogi, irodalom- és nyelvtudományi témájú volt, de volt közöttük 315, jórészt ritka numizmatikai kötet is, és a gyűjteményhez tartozott még 3800 érme és 5500 disszertáció, illetve egyéb rövidebb traktátus. A tudóskönyvtárban megtalálhatók voltak a korszak legjelentősebb könyv- és könyvtártudományi publikációi, valamint a Johannes Gutenberg (1400–1468) életére vonatkozó források jelentős része is.[79]

Köhler Göttingenben már nem tevékenykedett könyvtárosként, kapcsolatai a könyves világgal azonban a későbbiekben is megmaradtak: folytatta utazás-módszertani kurzusait, és a könyvtudomány, a könyvismeret (bibliológia) egy másik területéhez, a nyomdászattörténethez kötődik a Hochverdiente und aus bewährten Urkunden wohlbeglaubte Ehren-Rettung Johann Guttenbergs…[80] című forrásgyűjtemény közzététele. A témában való régóta vágyott elmélyüléshez és a tomus összeállításához a nyomdászat feltalálásának 300. évfordulója adta az alkalmat, és Köhler elsődleges célja az volt, hogy tomusával végleg lezárja a szakirodalomban még akkor is meglévő vitát, és tisztázza a félreértéseket, történelmi pontatlanságokat a könyvnyomtatás kezdeteivel kapcsolatban. Nem a téves szöveghelyekből akart „loci communes”-t összeállítani, hanem azokat a forrásokat kutatta fel és tette közkinccsé, amelyek Gutenberg és Mainz városának primátusát bizonyítják, valamint amelyek felmentik a feltalálót a hűtlenség és a lopás vádja alól.[81] Érdemes megjegyezni, hogy ez a kérdés Köhler történeti és utazási előadásaiban már 1715-től kezdődően jelen volt[82], rövidebb terjedelemben és kevésbé részletező módon az azokhoz kötődő publikációkban is helyet kapott, mégis különös jelentősége van annak, hogy a professzor e témának önálló kiadványt szentelt, illetve annak, hogy a mű nemzeti nyelven íródott, így „az egész német nemzet dicsőségét érintő írást minden német olvashassa és megérthesse”.[83] A könyv első felében (1–40. oldal) Köhler összegzi kutatásainak eredményeit, a második rész (41–108. oldal) pedig a felhasznált kéziratos, levéltári és nyomtatott források megfelelő szöveghelyeit hozza, illetve az értelmezésükhöz szükséges, a tartalmukat kiegészítő, magyarázó jegyzeteket ad. A tények tisztázására valóban szükség is volt, mert még Köhlernek olyan művelt kortársai, mint például Friedrich Schiller (1759–1805) vagy Johann Christoph Gottsched (1700–1766) sem voltak tisztában azzal, hogy kinek köszönhető tulajdonképpen e felbecsülhetetlen értékű találmány.[84] A végső bizonyítékokat ebben a kérdésben a Köhler által a kutatás számára felfedezett és közzétett úgynevezett Helmasperger-féle jegyzőkönyv szolgáltatta, amelyet még 1741-ben a göttingeni egyetemi könyvtárnak adományozott.[85] A chrestomathia fontosságát, alaposságát és Köhler igazát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Gutenberg-kutatás klasszikusa, Albert Kapr, vele indítja e diszciplína históriáját[86], valamint, hogy 2000-ben, Gutenberg születésének 600. évfordulójára hasonmás kiadásban újra megjelent a mű[87], és szerzőjét a mai Gutenberg-kutatás szintén jegyzi.[88]

 

 

Az Anweisung für reisende Gelehrte…

Köhler életéről már ismeretes, hogy sokoldalúan képzett személy volt, aki rendelkezett kutatói, könyvtári és könyvtárosi tapasztalatokkal, jelentős tudóskönyvtárral és egyéb gyűjteménnyel, illetve ifjúkorában hosszabb utazást is tett. Tehát minden adottsága, képessége és készsége megvolt ahhoz, hogy az egyetemi ifjúságnak az utazás módszertanát oktathassa. Már Altdorfban is tartott kurzusokat a peregrinatio módszertanáról, ismerte e kérdéskör szakirodalmát is, hiszen e téma saját gyűjteményében, valamint a göttingeni egyetemi bibliotékában is képviseltette magát.[89] Mindazonáltal Johann David Köhler (előadása és) opusza, a Des Herrn Professor Johann David Köhlers Anweisunng für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquitaten-Zimmer, Bilder-Saale, Naturalien- und Kunst-Kammer u. d. m. mit Nutzen zu besehen[90] nem tér ki a technikai részletekre, sok hasonló kiadvánnyal ellentétben nem ad tanácsot például a megfelelő fogadók kiválasztásához, és nem sorolja fel az utazót fenyegető veszélyeket, betegségeket, hanem kizárólag a tudós peregrinusok számára ad tisztán szellemi muníciót a könyvtárak és különféle témájú „múzeumi” gyűjtemények hasznot hozó meglátogatásához.

A kötet poszthumusz első kiadása az altdorfi előadások hallgatóinak jegyzetei alapján[91] került az érdeklődők kezébe a híres professzor egyik fiának, a kurzus egyik folytatójának, Johann Tobias Köhlernek köszönhetően.[92] (Az ifjabb és ígéretesen induló pályafutású, de apja hírnevét meg sem közelítő Köhler 1755-ben szerzett magisteri fokozatot, de korábbi tanulmányait elismerve már 1750-től külön engedéllyel oktatott az egyetemen[93], és közreműködött a Münzbelustigung utolsó négy számában is. Az utazási irodalom iránti érdeklődését pedig bizonnyal nem csak a külső kényszer szülte, az ő nevéhez fűződik ugyanis Blainville korábban már említett útleírásának német kiadása[94], és ez azért szintén figyelemreméltó, mert ekkoriban a tudomány nyelve a latin és a francia volt, az evangélikus német területeken az angoltudás kevéssé volt még elterjedt.)

A mű 1762-es edíciójának kiadói előszavában olvasható, hogy a kézirat lejegyzése, másolata a frankfurti városi könyvtárosnak, egy bizonyos Kneufelnek köszönhető. A manuscriptumnak eredetileg egyszerűen Itinerarium (útikalauz) volt a címe és a közreadóktól kapta a sokkal kevésbé frappáns, ám a tartalomhoz mindenképpen jobban illő Des Herrn Professor Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquitaten-Zimmer, Bilder-Saale, Naturalien- und Kunst-Kammer u. d. m. mit Nutzen zu besehen elnevezést. További változtatásokat csak annyiban eszközöltek, amennyiben a sietősen készített előadási jegyzet minősége ezt megkövetelte, de a mű tartalma, gondolatmenete egyértelműen az eredeti maradt.[95] Az Anweisung für reisende Gelehrte… ebben a változatában is jelentős hatással volt a korabeli könyvtártudományi gondolkodásra és szakirodalomra, hamarosan a többi egyetemen úgyszintén megjelenő utazás- (és egyben kutatás)módszertani előadások etalonjává lett[96], azonban azt úgyszintén meg kell jegyezni, hogy ez az első kiadás nem a legjobb és nem a legismertebb. A sajtó alá rendezési munkálatok és a korrektúra után is számos elírás, pontatlanság maradt a szövegben[97], erre utal a híres bibliofil frankfurti polgármestert kavalierstourján elkísérő fivére, Johann Friedrich (Armand/Hermann) Uffenbach (1687–1769) magántékájában található példányának feltehetően magától a tulajdonostól származó autográf bejegyzése: „egy önmagában szép munka siralmas kiadása, amely az előadás rossz jegyzete lehet”.[98] Köhler kalauzának újabb kiadását Johann Friedrich August Kinderling (1743–1807), evangélikus teológus, filológus[99] jelentette meg 1788-ban Johann David Köhlers… Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte um Bibliotheken, Münzkabinette, Antiquitätenzimmer, Bildergallerien, Naturalienkabinette und Kunstkammern mit Nutzen zu besehen címen.[100] A calbei prédikátor szintén rendelkezett egy, Köhler egyetemi előadásain készített jegyzettel, a Prudentia peregrinatio-literaria című manuscriptuma azonban az első kiadás alapjául felhasználtnál sokkal részletesebb volt.[101] Kinderling a műhöz csatolt előbeszédében mélységes tisztelettel adózik Köhler munkássága előtt, egyetemi kurzusait és a munka első kiadását hasznos ismeretekben gazdagnak tartja, csupán a pontatlanságok, elírások javítását végezte el,  illetve apróbb kiegészítésekkel járult hozzá az amúgy mindenben a néhai professzor elképzeléseihez igazodó munkához.[102]

Az Anweisung két edíciója az eredeti tartalmat tekintve valóban nem sok mindenben tér el egymástól, bár a második terjedelme jó kétszerese az elsőének, de ez leginkább csak kiegészítésekből, pontosításokból adódik, az újabb irodalomban olvashatók integrálásából, például Köhler műveire való hivatkozásokból[103], a publikációk méltatásából. A Kinderling-féle verzió azonban – leginkább a szellemi környezet átalakulása miatt – már más szemléletet tükröz, igazán nem a könyv főrészének szövege, hanem az előszó kiegészítő magyarázatai mutatják, hogy sokkal szélesebb olvasói kör számára íródott; igaz ez annak ellenére, hogy a cím éppúgy a „tudósok”-at nevezi meg a mondanivaló címzettjeiként. A XVIII. század közepén a felvilágosodás recepciójával összefüggésben a könyvtárak a tudóstól (Gelehrte) a képzett emberek (Gebildeter) felé fordultak.[104] A nagy különbség az Anweisung első és Kinderling-féle „átdolgozott”, inkább átgondolt kiadása között tehát éppen ebben a változásban gyökerezik: Köhler azzal a mondattal indítja a könyvtárakról szóló fejezetet, hogy „a könyvek ismerete minden tudós számára elengedhetetlen[105], ezzel szemben Kinderling előszavában nemcsak a tudósokhoz, hanem a művelt és érdeklődő emberekhez szól, így a tanulmányutak, könyvtári utazások sem csak a tudósok képzésében fontosak, hanem mindenkiében. Kinderling a korábbi és általa tanulmányozásra ajánlott szakirodalom jegyzékének lezárásaként azt írja, hogy azon könyvek „általánosan használhatók és ezért a kereskedő, a művész és az államférfi számára éppolyan szükségesek, mint a tudósoknak”, de megemlíti a nem tudós „műkedvelő”-ket is, akik szintén egyetlen helyen összegezve találják meg mindazt a számukra szükséges iránymutatást, ami a többi forrásból „csak fáradságosan kereshető össze”.[106]

Ennek megfelelően Kinderling didaktikusabb abban az értelemben, hogy egyes fontosabb és hosszabb fejezetek végén külön összefoglalást ad – egyik ilyen esetben például jegyzetben utal arra, hogy a mondanivaló ilyen sommás összegzése Köhlernél hiányzik[107], de abban is, hogy ő nem tekinthet el a nem tudományos, az egyetemi katedrához esetleg méltatlannak ítélt ismeretektől sem. Megadja az utazásmódszertan elméleti alapozását, és elkülöníti annak három fontos kérdéskörét: az első rész a felkészülés az utazásra (az eszmei előkészületek és a poggyász összekészítése is ide tartozik), a második terület a külföldön, illetve a tanulmányút során való helyes viselkedés, az utolsó pedig a megszerzett tapasztalatok, ismeretek otthoni hasznosítása. Az előkészületek során mérlegelni kell például az utazás célját, mert „aki egyszerűen csak mindent látni akar, keveset visz haza magával”, a célnak megfelelő útitervet kell összeállítani. Példaként Uffenbachot állítja az olvasó elé, aki térképek és könyvek alapján előzetes terveket, feljegyzéseket készített, de Kinderlingtől azt is megtudhatja az érdeklődő, hogy az utazás alatti jegyzeteléshez meg kell tanulni rövidítésekkel írni, valamint Uffenbachot követve zsebre rakott kézzel írni, rajzolni. De fontos szempont a jelölt anyagi lehetősége, kora és egészségi állapota, illetve lelki habitusa. Teológusként természetesen arra szintén kitér, hogy vannak olyan területek, országok, régiók, amelyek az ifjú utazók számára több veszélyt rejtegetnek, mint mások, például Itália vagy Franciaország; minden utazó figyelmébe ajánlja, hogy indulás előtt vessen számot korábbi életével és őrizze meg Istenbe vetett hitét. A külföldön való helyes viselkedés egyrészt az utazáshoz szükséges jellemvonásokból, a jelölt habitusából következik, másrészt azonban előre meg kell ismernie az idegen kultúrát, szokásrendet, az ottani megfelelő, illő magaviseletet, de igyekeznie kell saját országáról reális képet adnia a külföldiek számára. A nyelvi előképzettség megszerzéséről sem szabad azonban megfelejtkeznie, Kinderling rövid áttekintést ad arra vonatkozóan, hogy melyik országban milyen nyelven beszélnek, illetve melyik egyéb nyelven tudóval van esély találkozni. Utazáselmélete végezetül arról úgyszintén iránymutatást ad, hogy az utazó ne csak saját örömére, hasznára, szellemi-lelki gazdagodására gondoljon, hanem ismereteit a köz javára fordítsa, ismertesse meg tapasztalatait a honfitársakkal, terjessze el a hasznosat és példaértékűt, valamint javítsa ki a korábbi utazási irodalom hibáit.[108]

 

Köhler (és Kinderling) a könyvtárakról

A könyvtárak mindig is a képzés és a képzettség alapvető intézményei voltak, és idővel egyre nagyobb igény jelentkezett nyilvánossá tételükre. Az elvárásoknak elsőként az udvari kollekciók tudtak megfelelni[109], és XVIII. század volt az az időszak, amikor az egyetemi könyvtárak – legfontosabbként a göttingeni – azok helyébe léptek. A nyilvánosság kiterjedésének jelentős lépése volt egyrészt a kollekciók katalógusainak nyomtatásban való közzététele, illetve a tékákról szóló híradásoknak az úti beszámolókban való megjelenése[110], amely lehetővé tette, hogy ezek a gyűjtemények is kutathatóvá, a tudományos információs rendszer integráns elemeivé legyenek.

Köhler útikalauzának bevezetője a vonatkozó korábbi irodalomtól eltérő cél meghatározásával kezdődik. „A tudás két forrásból táplálkozik: az ismeretekből és a tapasztalatokból. Előbbiek az oktatás során a tanároktól szerezhetők meg, utóbbiak pedig saját kutatások, vizsgálódások és elsősorban világlátás útján gyarapíthatók. A tudósok nagyrészt tudásuk bővítésére kelnek útra, ezért meg akarom mutatni nekik, hogyan kell a látottakat hasznukra fordítaniuk, hogyan kell a gyűjteményeket haszonnal megnézniük és helyes ítélettel látniuk.” Oktatása – folytatódik a gondolatmenet – így nem csupán iskolai tudás, hanem az egész életre kiható útmutatás.[111] Az Anweisung tehát nem csupán az intézményeket kívülállóként megtekintő számára ad iránymutatást, hanem a vonatkozó szakismereteket rendszerezve, valamint a szakirodalom válogatott bibliográfiáját nyújtva a könyvek (és sokszor a könyvtárakhoz tartozó egyéb gyűjtemények) iránti szeretetet kívánja felébreszteni olvasójában. Fontos ez azért, mert a tudóskönyvtárak alapját még diákkorukban vagy utazásaik során vetették meg tulajdonosaik, ahonnan nem csupán élettapasztalatokkal felvértezve, hanem jelentős mennyiségű könyvvel, kéziratokkal, másolatokkal gazdagodva tértek haza. Egyértelműen látszik az összefüggés, hogy a peregrinatio (academica) jótékony hatással van a magánkönyvtárak gyarapodására is.[112]

A könyvek, vagyis a források, írott és tárgyi emlékek ismerete tehát elengedhetetlen a tudós számára, ezért utazásai során elsősorban könyvtárakat kell meglátogatnia, a többi gyűjteményfajta fontosságban csak követi a könyvesházakat, erre utal a mű címében olvasható felsorolás rangsora is. De a meglátogatott gyűjteményekben a különlegesen értékes darabok (könyvek, kéziratok, metszetek, érmek, régiségek vagy akár természettudományi ritkaságok) megtekintése, illetve ezek bemutatása az utazási irodalomban a barokk kuriózum iránti igényéből is táplálkozik.[113]

Ám a teljesség utópia, a tökéletesség elérhetetlen. A barokk bibliofil gyűjtője mindent gyűjtött, ami különleges és értékes; annak analógiájára, ahogy a Biblia a teremtés leképezése, az enciklopédikus gyűjtőkör a világ teljességét szimbolizálja, célja „Az Egész” összerendezése, bemutatása és megőrzése.[114] A XVIII. században már kellően fejlett könyves infrastruktúra (az elterjedt és nagy produktivitású nyomdászat, a könyvkereskedelem kiszélesedése, a XVII–XVIII. század fordulójától a könyvújdonságokról értesítő időszaki kiadványok megjelenése) biztosította ugyan, hogy kellő anyagi alappal, elkötelezett figyelemmel és lehatárolt gyűjtési területtel a korabeli nyomtatványok megléte tekintetében nem teljes, de alapvetően megfelelő intézményi vagy magánkönyvtárak gyűjthetők össze, mindazonáltal a nagyon drága vagy régi, ritka kiadványok és magától értetődően az unikális kéziratpéldányok megismerése csak másik tékák használatával lehetséges. Hiszen egyetlen kollekció sem tudhat tehát elegendő forrással szolgálni tudós olvasója számára, de a könyvtárközi kölcsönzés Köhler időszakában még csak ritkán és egyáltalán nem szervezett formában fordult elő – és akkor sem a különlegesen értékes anyagra vonatkozóan –, az intézmények közötti első hivatalos megállapodás csak jóval később, 1816-ban köttetett a stuttgarti királyi és a tübingeni egyetemi bibliotéka között[115]. És nemcsak az egyetemes gyűjtőkörű könyvtár nem birtokolhat mindent, hanem még a saját tudományos munka hátteréül szolgáló speciális, előre meghatározott diszciplínára fókuszáló tudóskönyvtár sem. Köhler a nyilvános és nem nyilvános könyvtárak közötti különbséget nemcsak abban látja, hogy használatuk „mindenki számára” vagy csak „a tulajdonos jóságából” lehetséges, hanem éppen méretük és gyűjtési területük eltérő, egyetemes vagy speciális voltában.[116] A valamely piciny terület irodalmának egésze különleges dísze egy bibliotékának, Köhler mindenképpen megtekintésre méltóként emeli ki az általa „libros connexos”-nak nevezett gyűjteményegységeket.[117]

Köhler értelmezésében tehát nemcsak arról van szó, hogy „múzeum”-ként ajánlatos meglátogatni, megnézni a bibliotékákat, hanem az utazás során a gyűjteményeket használni is kell. Tudni kell tehát, hol található valamilyen szempontból jelentős könyvtár, előre engedélyt kell kérni és be kell jelentkezni, meg kell tudni, hogy milyen szabályok vonatkoznak az ottani olvasókra, előre ki kell keresni a katalógusokból a megnézni, elolvasni és kijegyzetelni óhajtott dokumentumok adatait.[118] Ez az alapgondolat az, ami köré Köhler – és kissé más elrendezésben, helyenként az eredeti textus szó szerinti átvételével, néhol kiegészítve Kinderling is – a könyv (tár)tudományi ismereteket és a szakirodalomban eligazító annotált irodalomjegyzékeket csoportosítja. Mindkét munkára jellemző a barokk és a felvilágosodás tudományos munkamódszerének ötvöződéseként a rendszerezés, a logikus hierarchikus felosztás és a teljességre törekvő, kazuisztikus felsorolások alkalmazása. (A barokkban a világ, a tudományok és jelenségek rendszerezése ideológiai alapon fontos, a hierarchia csúcsán Isten áll, a könyvek, tartalmak között pedig a Biblia (és a teológia), ennek vannak alárendelve a különféle tudományok, diszciplínák, szakterületek, a világi hierarchia élén pedig az uralkodó van, aki közvetít Isten és a világ között.[119] A felvilágosodás tudományos módszerének alapja a racionalizmus és az empirizmus, amely René Descartes-nak (1596–1650) a tudományos kutatás alapelveit összefoglaló Értekezés a módszerről című munkájára[120] vezethető vissza, melynek egyik szabálya a „felsorolás”-é: „mindenütt oly teljes felsorolásokra s oly általános áttekintésre törekedjem, hogy biztos legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam”.[121]

Köhler a könyvtár céljából, a használatból vezeti le a könyvtárak típusait, a nyilvános és nem nyilvános tékákat.[122] Mindkettő használatához katalógusokra van szükség, de ezek elkészítési módjára nem tér ki, hiszen a könyvek elrendezése és feldolgozása a könyvtáros feladata, annak megfelelő vagy elégtelen volta, egyáltalán az alkalmazott módszer az ő rátermettségétől függ[123], és a kiadványnak nem is célja a könyvtártechnikai ismeretek átadása. A katalógusok típusait azonban ismernie kell a könyvtárhasználónak, tudnia kell, hogy hogyan épül fel és mire alkalmas a helyrajzi, a szakrendes, illetve a betűrendes jegyzék.[124]

A könyvtárakról szóló fejezet joggal legterjedelmesebb része (9–63. oldal) a könyvtár „tartalmával”, az állománnyal foglalkozik, a kötött vagy nem kötött, esetleg tekercs formájú, pergamenre vagy papírra írott manuscriptumokkal és utóbb a nyomtatványokkal kapcsolatos tudnivalók következnek.

A kéziratok kapcsán Köhler bevezeti olvasóját az írástörténet alapjaiba és irodalmába, bemutatja a legfontosabb biblikus, görög, latin, német, valamint keleti nyelvű manuscriptumokat, megadja lelőhelyüket és a létükről tudósító katalógusok vagy egyéb közlemények adatait, méltatja a bencés rend és a szerzetesség szerepét az európai írásbeliség és könyvkultúra felvirágoztatásában.[125] Egy-egy mondat erejéig kitér a régi iratok állományvédelmére is: elmeséli például az erbachi paptól kapott IX. századi kézirat történetét[126], amelyet a viharban kidőlt kereszt alatt találtak, és amely azt bizonyította, hogy Eginbartus, Nagy Károly titkára és felesége állíttatta azt. A régi írás már elhalványult, és megtalálója „fölösleges buzgalom”-ból a relikviát azzal tette tönkre, hogy átírta a betűket.

Az opusz utóbb rendszerbe foglalja azokat a nyomtatványokat, amelyekre az utazó tudósnak a legtöbb figyelmet kell szentelnie.[127] A legkorábbi nyomtatványokon belül elkülöníti az első kísérleteket, a táblanyomatokat és a gutenbergi technikával készített ősnyomtatványokat, és több oldalon keresztül időzik a könyvnyomtatás feltalálásának, Gutenberg életútjának legfontosabb momentumainál.[128] Az incunabulumokon túl kivételesen értékesnek tartja az egyes jelentős szerzők teljes összkiadásait, kutatásra érdemesként emeli ki a tiltott könyveket, amelyeknek – „mint a patikákban őrzött legveszélyesebb szerek”-nek – körültekintő tanulmányozása bizonyos esetekben jelentős tudományos haszonnal jár. A tudós könyvtárhasználó számára kincsesbányának tekinti a valamely szakterület irodalmát teljes egészében tartalmazó tékák mellett a ritka könyveket is. Ezeknek számos alfaját veszi lajstromba a híres emberek által írott és kis példányszámban kiadott munkáktól a bibliofil változatokon és a bevont, elkobzott vagy még a nyomdában valamilyen katasztrófában megsemmisült kiadásokon keresztül, a durva nyomdahibákat tartalmazó tomusokon át egészen az első vagy az egzotikus nyelvű (például a magyar), illetve a több nyomdahelyen előállított kiadványokig. De el kell időzni a nagy reprezentatív gyűjteményes kiadások mellett, és esetleg okulni lehet még az értéktelen, fölösleges témákról szóló kötetekből is.

A könyvtári állománynak kiegészítői, sokszor díszei a míves berendezési tárgyak, tudományos eszközök, földgömbök vagy a leginkább képi információt hordozó térképek, címereskönyvek vagy herbáriumok, az alapítókat, illetve jelentős tudósokat, híres embereket ábrázoló szobrok, festmények. Ezek sem kerülhetik el a tudós utazó figyelmét.

A kötet további fejezetei hosszabb rövidebb terjedelemben és hasonló alapossággal mutatják be az érem- és régiséggyűjteményeket, a képgalériákat, a természettudományi kollekciókat és a régi korok használati tárgyaiból álló múzeumokat.

 

Összegzésként elmondható, hogy Johann David Köhler egy olyan korszakban élt, amikor az elit tudós képzésébe magától értetődően tartozott bele az átlagosan öt esztendeig tartó külföldi egyetemjárás, amelynek során a jelöltek már ismert és elismert kutatókat kerestek fel, meglátogatták a jelentős nyilvános és magánkönyvtárakat, és nem utolsósorban megörökítették és közzétették tapasztalataikat ezzel is bizonyítandó a tudósok köréhez való tartozásukat.[129] Köhler ehhez a komplex képzési szisztémához járult hozzá egyetemi oktatóként és kutató szakíróként, ehhez nyújtott segítséget utazás-módszertani előadásaival, amiből a hálás és tiszteletteljes utókor az Anweisung für reisende Gelehrte…, illetve Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte… című kalauzokat összeállította. Számára a könyvtár és a hozzá csatlakozó vagy különálló további gyűjtemények az ismeretek tárházai, amelyek helyüktől, tulajdonosuktól, méretüktől függetlenül használatra, a tudomány és a mindenkori tudós közösség szolgálatára rendeltettek, utazási kalauza magától értetődően besorolható ugyan a könyvtártudomány, a könyvtárhasználat-tan és az információs műveltség klasszikusai közé, de sokkal több is azoknál, könyv- és információforrás- ismeret, (köz)gyűjteményrendszer-tan, tulajdonképpen az egész emberi kultúrának e sajátos szempontok szerinti lenyomata és laudációja.



[1] Györkösy Alajos: Latin-magyar szótár. 10. kiad. Bp.: Akadémiai K., 1989. p.405.

 

[2] Szenczi Molnár Albert: Dictionarium latinohungaricum. Norinbergae: Hutter, 1604.

 

[3] Vö. Peregrináció. In: Magyar művelődéstörténeti lexikon. 9. kötet. (Főszerk.: Kőszeghy Péter.) Bp.: Balassi, 2009. p.123.

 

[4] Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium latino - hungaricum. Cibini: Sárdi, 1767. p.415.

 

[5] Vö. Peregrináció. In: Magyar művelődéstörténeti lexikon. 9. kötet. (Főszerk.: Kőszeghy Péter.) Bp.: Balassi, 2009. p.123-125.

 

[6] Fabian, Ursula: Deutsche Reisenden in englischen Bibliotheken im achtzehnten Jahrhundert. In: Öffentliche und private Bibliotheken im 17. und 18. Jahthundert. (Hrsg.: Paul Raabe.) Bremen; Wolfenbüttel: Jacobi-Verlag, 1977. p.94.

 

[7] Vö. Bauer, Hans: Wenn einer eine Reise tat: Eine Kulturgeschichte des Reisens von Homer bis Baedeker. Leipzig: Koehler & Amelang, 1971. p.78-81.

 

[8] Vö. Kemmerich, Dietrich Hermann: Neu-eröffnete Academie der Wissenschaften…. Bd. 1. 2. Aufl. Leipzig: Fritsch, 1711. p.529.

 

[9] Vö. Griep, Wolfgang - Pelz, Annegret: Frauen reisen: Ein bibliographisches Verzeichnis deutschsprachiger Frauenreisen: 1700 bis 1800. Bremen: Edition Temmen, 1995. p.10.

 

[10] Grün, Anselm: Zarándok. In: A keresztény szellemiség lexikona. (Christian Schütz.) Bp. : Szent István Társulat, 1993. p.421.

 

[11] Vö. Bauer, Hans: Wenn einer eine Reise tat: Eine Kulturgeschichte des Reisens von Homer bis Baedeker. Leipzig: Koehler & Amelang, 1971. p.98-103.

 

[12] Vö. Pausanias. In: Friedrich Lübker’s Reallexikon des classischen Alterthums. Leipzig: Teubner, 1882. p. 869.

 

[13] Vö. Pauszaniasz Periégétész. In: Világirodalmi lexikon. 10. kötet. (Főszerk.: Király István.) Bp.: Akadémiai Kiadó, 1986. p.300-301.

 

[14] Vö. Bauer, Hans: Wenn einer eine Reise tat: Eine Kulturgeschichte des Reisens von Homer bis Baedeker. Leipzig: Koehler & Amelang, 1971. p.78.

 

[15] Kovács Sándor Iván: A régi magyar utazási irodalom az európai utazáselméleti művek tükrében. In: Szakácsmesterségnek és utazásnak könyvecskéi. Bp.: Szépirodalmi, 1988. p.119.

 

[16] Vö.: Becker, Peter Jörg: Bibliotheksreisen in Deutschland im 18. Jahrhundert. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Band 21. (1980). Frankfurt am Main: Buchhändler-Vereinigung, 1980. col. 1363-1364., 1396.

 

[17] Vö. Raabe, Paul: Gelehrtenbibliotheken im Zeitalter der Aufklärung. In: Bibliotheken und Aufklärung. (Hrsg.: von Werner Arnold und Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.115-120.

 

[18] Vö. Buzás, Ladislaus: Deutsche Bibliotheksgeschichte der Neuzeit: 1500-1800. Wiesbaden: Reichert, 1976. p.122., illetve Mittler, Elmar: Bibliophilie und Wissenschaft: Die Faszination der Büchersammlungen des 18. Jahrhunderts. In: Frühmoderne Bücherwelten: Die Bibliothek des 18. Jahrhunderts und das hallesche Waisenhaus. Halle: Verlag der Franckeschen Stiftungen zu Halle, 2007. p.40-41.

 

[19] Vö. Jochum, Uwe: Kleine Bibliotheksgeschichte. 3., verbesserte Aufl. Stuttgart: Reclam, 2007. p.112.

 

[20] Vö. Pütter, Johann Stephan: Versuch einer akademischen Gelehrtengeschichte von der Georg-Augustus Universität zu Göttingen. Göttingen: Vandenhoek, 1765. p.179-180., 183-184., 195., 304-305.

 

[21] Bauer, Hans: Wenn einer eine Reise tat: Eine Kulturgeschichte des Reisens von Homer bis Baedeker. Leipzig: Koehler & Amelang, 1971. p.103.

 

[22] Vö. Schlözer, August Ludwig von. In: Neue Deutsche Biographie. Bd. 23. Berlin: Duncker & Humblot, 2007. p.98-99.

 

[23] Schlözer, Ludwig: Entwurf zu einem Reise-Collegio. Göttingen: Vandenhoeck, 1777.

 

[24] Idézi: Bauer, Hans: Wenn einer eine Reise tat: Eine Kulturgeschichte des Reisens von Homer bis Baedeker. Leipzig: Koehler & Amelang, 1971. p.103-104.

 

[25] Des Herrn Professor Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquitaten-Zimmer, Bilder-Saale, Naturalien- und Kunst-Kammer u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt; Leipzig: Knoch-Eßlingerische Buchhandlung, 1762.

 

[26] A XVIII. századi német útleírásokat kifejezetten ebből a szempontból elemzi: Becker, Peter Jörg: Bibliotheksreisen in Deutschland im 18. Jahrhundert. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Band 21. (1980). Frankfurt am Main: Buchhändler-Vereinigung, 1980. col. 1361-1534.

 

[27] Jochum, Uwe: Kleine Bibliotheksgeschichte. 3., verbesserte Aufl. Stuttgart: Reclam, 2007. p.113. A kérdéssel kapcsolatban részletesebben vö. Frühsorge, Gotthardt: Zur Rolle der Universitatsbibliotheken im Zeitalter der Aufklärung. In: Bibliotheken und Aufklärung. (Hrsg.: von Werner Arnold und Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.61-81.

 

[28] Vö. Nagl, Manfred: Wandlungen des Lesens in der Aufklärung: Plädoyer für Differenzierungen. In: Bibliotheken und Aufklärung. (Hrsg.: von Werner Arnold und Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.21-40.

 

[29] Vö. Deutsche Literaturgeschichte : von den Anfängen bis zur Gegenwart. 3. Aufl. Stutgart: Metzler, 1989. p. 126-127.

 

[30] Engelsing, Rolf: Die perioden der Lesergeschichte in der Neuzeit. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Band 10. (1970). Frankfurt am Main: Buchhändler-Vereinigung, 1970. col. 945-1002.

 

[31] Vö. Deutsche Literaturgeschichte: von den Anfängen bis zur Gegenwart. 3. Aufl. Stutgart: Metzler, 1989. p.124.

 

[32] Wittmann, Reinhard: Der lesende Landmann: Zur Rezeption aufklärerischer bemühungen durch die bäuerliche Bevölkerung im 18. Jahrhundert. In: Buchmarkt und Leselektüre im 18. und 19. Jahrhundert. (Reinhard Wittmann.) Thübingen, 1982. p.1-45.

 

[33] Vö. Arnold, Werner: Der Fürst als Büchersammler. Die Hofbibliotheken in der Zeit der Aufklärung. In: Bibliotheken und Aufklärung. (Hrsg.: von Werner Arnold und Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.58.

 

[34] Idézi: Jochum, Uwe: Kleine Bibliotheksgeschichte. 3., verbesserte Aufl. Stuttgart: Reclam, 2007. p.106.

 

[35] Vö. Frühsorge, Gotthardt: Zur Rolle der Universitatsbibliotheken im Zeitalter der Aufklärung. In: Bibliotheken und Aufklärung. (Hrsg. von Werner Arnold und Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.75.

 

[36] A felvilágosodás korának német könyvtártörténetet számos alapos részlettanulmányban mutatja be: Bibliotheken und Aufklärung. (Hrsg.: von Werner Arnold und Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988.

 

[37] Vö. Raabe, Paul: Gelehrten bibliotheken im Zeitalter der Aufklärung. In: Bibliotheken und Aufklärung. (Hrsg.: von Werner Arnold und Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.118.

 

[38] Vö. Raabe, Paul: Gelehrte Nachschlagewerke im 18. Jahrhundert. In: Bücherlust und Lesefreuden: Beiträge zur geschichte des Buchwesens im 18. und frühen 19. Jahrhundert. (Paul Raabe.) Stuttgart: Metzlersche Verlagsbuchhandlung, 1984. p.89-90., illetve: Thomasius, Crristian. In: Allgemeine Deutsche Biographie. Bd. 38. Leipzig: Duncker und Humblot, 1894. p.93-102.

 

[39] Hamburg: Schiller, 1704.

 

[40] Az említett művel és a XVIII. századi német könyvtártani szakirodalommal kapcsolatban részletesebben vö. Schusky, Renate: Empfehlungen für die Einrichtung von Bibliotheken. In: Buch und Sammler: Private und öffentliche Bibliotheken im 18. Jahrhundert. Heidelberg: Winter, 1979. p.129-139. Ezen tanulmány nevezte meg Feustkinget a Die neu-eröffnete Bibliothec szerzőjeként.

 

[41] Feustking, Friedrich Christian: Die neu-eröffnete Bibliothec, worinnen der studierenden Jugend und anderen curieusen Liebhabern guten Unterricht von Bibliothequen nebenst bequener Anleitung dieselben anzulegen, wohl unterhalten und nützlich zugebrauchen an die Hand gegeben wird. Welchen angefügt die vornehmsten Bibliothequen in Europa und was Reisende vornehmlich bey denen Besichtigung zu beobachten haben. Hamburg: Schiller, 1702.

 

[42] Walker, Thomas D.: The state of libraries in eighteenth-century Europe: Adalbert Blumenschein’s „Beschreibung verschiedener Bibliotheken in Europa” In: The Library Quarterly. 1995. nr. 3. p.274-275.

 

[43] Blainville, J. de: Travels through Holland, Germany, Switzerland and but especially Italy… London: Noon, 1757.

 

[44] Uffenbach, Zacharias Conrad von: Merkwürdige Reisen durch Niedersachsen, Holland und Engelland. Th. 1-3. Ulm und Memmingen: Gaum, 1753-1753.

 

[45] Keyssler, Johann Georg: Neueste Reisen durch Deutschland, Böhmen, Ungarn, die Schweiz, Italien und Lothringen… T. 1-2. Neue, vermehrte Aufl. Hannover: Försters, 1751.

 

[46] Nicolai, Christoph Friedrich: Beschreibung einer Reise durch Deutschland und die Schweiz im Jahre 1781. Bd. 1-12. Berlin und Stettin: Nicolai, 1783-1796.

 

[47] Vö.: Becker, Peter Jörg: Bibliotheksreisen in Deutschland im 18. Jahrhundert. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Band 21. (1980). Frankfurt am Main: Buchhändler-Vereinigung, 1980. col. 1388-1389., illetve Predeek, Adalbert: Bibliotheksbesuche eines Gelehrten Reisenden im Anfänge des 18. Jahrhunderts: Christian Gabriel Fischer. In: Zentralblatt für Bibliothekswesen. 45. 1928. p.222.

 

[48] Vö. Becker, Peter Jörg: Bibliotheksreisen in Deutschland im 18. Jahrhundert. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Band 21. (1980). Frankfurt am Main: Buchhändler-Vereinigung, 1980. col. 1391-1394.

 

[49] Fabian, Ursula: Deutsche Reisenden in englischen Bibliotheken im achtzehnten Jahrhundert. In: Öffentliche und private Bibliotheken im 17. und 18. Jahthundert. (Hrsg.: Paul Raabe.) Bremen; Wolfenbüttel: Jacobi-Verlag, 1977. p.93.

 

[50] Vö. Nicolai, Chr. Friedrich. In: Lexikon des gesamten Buchwesens. Bd. 2. Leipzig: Hiersemann, 1936. p.532-533.

 

[51] Johann David Köhlers… Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte… / neu überarbeitet und mit berichtigenden Anmerkungen versehen von Johann Friedrich August Kinderling. Magdeburg: Creutz, 1788. p. XXV.

 

[52] Karl Schottenloher 1713 és 1761 között 178 német moralizáló lapról tesz említést, a kiadványtípus népszerűségét mutatja az is, hogy összesen 500 német sajtótermék tartozik e körbe. Vö.: Schottenliher, Karl: Bücher bewegten die Welt. Bd. 2. Stuttgart: Hiersemann, 1952. p.344.

 

[53] Amort, Eusebius: Von denen Büchereyen oder Bibliothecken ins gemein. In: Parnassus Boicu oder Neu-eröffneter Musen-Berg worauf verschiedene Denck- und Leßwürdigkeiten auß der gelehrten Welt zumahlen aber auß denen Landen zu Bayrn abgehandlet werden. 1726. München: Straub, 1726. p.53-62.; Uő: Von Ordnung und Einrichtung der Bibliothecken. In: uo.1727. p.299-320.; Uő: Von den Bibliothecken Bayrlands.  In: uo. 1727. p.376-297.

 

[54] Vö. Denis, Michael: Einleitung in die Bücherkunde. 1. Theil. Wien: Trattner, 1777.

 

[55] Vö. Köhler, Johann David. In: Allgemeine Deutsche Biographie. Bd. 16. Leipzig: Duncker & Humblot, 1882. p.442-443. itt a szócikk elején Köhler történésznek neveződik, a Gesamtnormdateiban szerepel, hogy numizmata: Katalog der Deutschen Nationalbibliothek [online] [2013.11.15.] <http://d-nb.info/gnd/11872424X>, könyvtáros voltát pedig Hubert Schiel emeli ki: Koehler (Koeler), Johann David. In: Lexikon des gesamten Buchwesens. Bd. 2. Leipzig: Hiersemann, 1936. p.242-243. Az életút bemutatásában ezekre a forrásokra külön már nem fogok hivatkozni.

 

[56] Vö. Schurzfleisch, Conrad Samuel. In: Neue Deutsche Biographie. Bd. 23. Berlin: Duncker und Humblot, 2007. p.764-766.

 

[57] Schmidmaier, Dieter: Bibliothekswissenschaftlice Bestrebungen an der Altdorfen Universitätsbibliothek wischen 1630 und 1800. In: Zentralblatt für Bibliothekswesen. 98. 1. 1984. p.19.

 

[58] Vö. Schmidmaier, Dieter: Bibliothekswissenschaftlice Bestrebungen an der Altdorfen Universitätsbibliothek wischen 1630 und 1800. In: Zentralblatt für Bibliothekswesen. 98. 1. 1984. p.19.

 

[59] Tarnai Andor: Egy magyarországi tudós külföldön. In: Tanulmányok a magyarországi historia litteraria történetéből. (Tarnai Andor.) Bp.: Universitas, 2004. p.90-92., az idézet forrása: p.92.

 

[60] Altdorfi: [s. n.], 1704. Moller munkásságával kapcsolatban vö. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 9. kötet. Bp.: Hornyánszky, 1903. col. 134-144.

 

[61] Frankfurt: Stein, 1728. p.189-252.

 

[62] Johann David Köhlers… wöchentlich heraus gegebener Historischer Münz-Belustigung. 1-22. Theil. Nürnberg: Weigel, 1729-1756. Az utolsó füzet előszavában Gatterer Köhler életrajzát és publikációs jegyzékét is megadja: uo. 1756. p.393-400.

 

[63] Vö. Pütter,Johann Stephan: Versuch einer akademischen Gelehrtengeschichte von der Georg-Augustus Universität zu Göttingen. Göttingen: Vandenhoek, 1765. p.177-179.

 

[64] Frankfurt; Leipzig, 1736.

 

[65] Vö. Vogtherr, Thomas: Von der Münzbelustigung zur akademischen Disziplin: Anmerkungen zum Verhältnis von Numismatik und Geschichtswissenschaft. In: Abhandlungen der Braunschweigischen Wissenschaftlichen Gesellschaft. Bd. 53. 2003. p.18.

 

[66] Altdorfii: literis Meyeri, 1727.

 

[67] Vö. Johann David Köhlers… Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte… / neu überarbeitet und mit berichtigenden Anmerkungen versehen von Johann Friedrich August Kinderling. Magdeburg: Creutz, 1788. p.25.

 

[68] Strahlenheim, Henning Frhr. V. In: Deutsche Biographie. [online] [2013.11.15.] < www.deutsche-biorgaphie.de/sfzS20984.html>.

 

[69] Vö. Johann David Köhlers… Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte… / neu überarbeitet und mit berichtigenden Anmerkungen versehen von Johann Friedrich August Kinderling. Magdeburg: Creutz, 1788. p.X-XI.

 

[70] Nützliche und auserlesene Arbeiten der Gelehrten im Reich. Stück 1-7. Nürnberg: Endter und Engelbrecht, 1733-1736.

 

[71] Vö. Predeek, Adalbert: Bibliotheksbesuche eines Gelehrten Reisenden im Anfänge des 18. Jahrhunderts: Christian Gabriel Fischer. In: Zentralblatt für Bibliothekswesen. 45. 1928. p.242.

 

[72] Schmidmaier, Dieter: Bibliothekswissenschaftlice Bestrebungen an der Altdorfen Universitätsbibliothek wischen 1630 und 1800. In: Zentralblatt für Bibliothekswesen. 98. 1. 1984. p.19.

 

[73] Részletesebben vö. Raabe, Paul: Universität und Buchhandel: Göttingen im 18. und frühen 19. Jahrhundert. In: Bücherlust und Lesefreuden: Beiträge zur geschichte des Buchwesens im 18. und frühen 19. Jahrhundert Paul Raabe. Stuttgart: Metzlersche Verlagsbuchhandlung, 1984. p.36-50.

 

[74] Streich, Gerhard: Die Büchersammlungen Göttinger professoren im 18. Jahnhundert. In: Öffentliche und private Bibliotheken im 17. und 18. Jahrhundert: Raritatenkammern, Forschungsinstrumente oder Bildungsstätten. (Hrsg.: Paul Raabe.) Bremen; Wolfenbüttel: Jacobi-Verlag, 1977.  p.252.

 

[75] Vö. Raabe, Paul: Gelehrtenbibliotheken im zitalter der Aufklärung. In: Biblioheken und Aufklärung. (Hrsg.: von Werner Arnold u. Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.108.

 

[76] Vö. Frühsorge, Gotthardt: Zur Rolle der Universitatsbibliotheken im Zeitalter der Aufklärung. In: Bibliotheken und Aufklärung. (Hrsg.: von Werner Arnold und Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.74-75.

 

[77] Streich, Gerhard: Die Büchersammlungen Göttinger professoren im 18. Jahnhundert. In: Öffentliche und private Bibliotheken im 17. und 18. Jahrhundert: Raritatenkammern, Forschungsinstrumente oder Bildungsstätten. (Hrsg.: Paul Raabe.) Bremen; Wolfenbüttel: Jacobi-Verlag, 1977.  p.242.

 

[78] Az újjászervezett bibliotéka történetével kapcsolatban vö. a majdnem kortárs feldolgozását: Pütter, Johann Stephan: Versuch einer akademischen Gelehrtengeschichte von der Georg-Augustus Universität zu Göttingen. Göttingen: Vandenhoek, 1765. p.210-224.

 

[79] Vö: Schmidmaier, Dieter: Der Gutenberg-Forscher Johann David Köhler. In: Marginalien: Zeitschrift für Buchkunst und Bibliophilie. 1992. Nr. 128. p. 99. Schmiedmaier adatközlése a meglehetősen terjedelmes aukciókatalógusra hivatkozik: Catalogus librorum maximam partem historicum cui publica auctionis lege in aedibus Koelerianis vendentur. Göttingen: Hager, 1755.

 

[80] Köhler,Johann David: Hochverdiente und aus bewährten Urkunden wohlbeglaubte Ehren-Rettung Johann Guttenbergs eingebohrnen Bürgers in Mayntz… wegen der ersten Erfindng der nie gnug gepriesenen Buchdrucker-Kunst… zu unvergänglichen Ehren der Teutschen Nation… mit gäntzlicher und unwiedersprechlicher Entschidung des darüber entstandene dreyhundertjährigen Streits… Leipzig: Fritsch, 1741.

 

[81] Vö. Köhler, Johann David: Hochverdiente und aus bewährten Urkunden wohlbeglaubte Ehren-Rettung Johann Guttenbergs eingebohrnen Bürgers in Mayntz… wegen der ersten Erfindng der nie gnug gepriesenen Buchdrucker-Kunst… zu unvergänglichen Ehren der Teutschen Nation… mit gäntzlicher und unwiedersprechlicher Entschidung des darüber entstandene dreyhundertjährigen Streits…Leipzig: Fritsch, 1741.p.

 

[82] Vö. Schmidmaier, Dieter: Der Gutenberg-Forscher Johann David Köhler. In: Marginalien: Zeitschrift für Buchkunst und Bibliophilie. 1992. Nr. 128. p.99.

 

[83] Köhler, Johann David: Hochverdiente und aus bewährten Urkunden wohlbeglaubte Ehren-Rettung Johann Guttenbergs eingebohrnen Bürgers in Mayntz… wegen der ersten Erfindng der nie gnug gepriesenen Buchdrucker-Kunst… zu unvergänglichen Ehren der Teutschen Nation… mit gäntzlicher und unwiedersprechlicher Entschidung des darüber entstandene dreyhundertjährigen Streits… Leipzig: Frintsch, 1741.p.

 

[84] Vö. Schmidmaier, Dieter: Johann David Köhler: Hochverdiente… Ehren-Rettung: Zu Ehren Elmar Mittlers… In: Bibliothek. 2001. 2. p.254.

 

[85] Vö. Koehler (Koeler), Johann David. In: Lexikon des gesamten Buchwesens. Bd. 2. Leipzig: Hiersemann, 1936. p.243., illetve Helmasperger, uo. p.81.

 

[86] Vö. Kapr, Albert: Johannes Gutenberg: Persönlichkeit und Leistung. 2., durges. Aufl. Leipzig; Jena; Berlin: Urania-Verlag, 1988. p.84.

 

[87] München: Saur, 2000.

 

[88] Vö. Schmidmaier, Dieter: Johann David Köhler: Hochverdiente… Ehren-Rettung: Zu Ehren Elmar Mittlers… In: Bibliothek. 2001. 2. p.253.

 

[89] Pütter, Johann Stephan: Versuch einer akademischen Gelehrtengeschichte von der Georg-Augustus Universität zu Göttingen. Göttingen: Vandenhoek, 1765. p.223.

 

[90] Frankfurt; Leipzig: Knoch-Eßlingerische Buchhandlung, 1762.

 

[91] Schmidmaier, Dieter: Bibliothekswissenschaftlice Bestrebungen an der Altdorfen Universitätsbibliothek wischen 1630 und 1800. In: Zentralblatt für Bibliothekswesen. 98. 1. (1984). p.19.

 

[92] Des Herrn Professor Johann David Köhlers Anweisunng für Reisende Gelehrte… Frankfurt; Leipzig: Knoch-Eßlingerische Buchhandlung, 1762. p.[4.]

 

[93] Köhler, Johann Tobias. In: Allgemeine Deutsche Biographie. Bd. 16. Leipzig: Duncker & Humblot, 1882. p.443-444.

 

[94] Pütter. p.195-196. Blainville, J. de: Reisebeschreibung durch Holland, Oberdeutschland und die Schweiz besonders aber durch Italien / aus dem Englischen überseztz von Johann Tobias Köhler. Bd. 1-5. Lemgo: Meyer, 1764-1767.

 

[95] Des Herrn Professor Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte… Frankfurt; Leipzig: Knoch-Eßlingerische Buchhandlung, 1762. p.[3-5.]

 

[96] Schmidmaier, Dieter: Der Gutenberg-Forscher Johann David Köhler. In: Marginalien: Zeitschrift für Buchkunst und Bibliophilie. 1992. Nr. 128. p.98-99.

 

[97] Johann David Köhlers… Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte… / neu überarbeitet und mit berichtigenden Anmerkungen versehen von Johann Friedrich August Kinderling. Magdeburg: Creutz, 1788. p.IV-VII.

 

[98] Vö. Fabian, Ursula: Deutsche Reisenden in englischen Bibliotheken im achtzehnten Jahrhundert. In: Öffentliche und private Bibliotheken im 17. und 18. Jahthundert. (Hrsg.: Paul Raabe.) Bremen; Wolfenbüttel: Jacobi-Verlag, 1977. p.111-112.

 

[99] Kinderling, Johann Friedrich August. In: Allgemeine Deutsche Biographie. Bd. 15. Leipzig: Duncker & Humblot, 1882. p.754.

 

[100] Magdeburg: Creutz, 1788.

 

[101] Vö. Wenig, Erika: Johann David Köhler, der Buchdruck und die Bibliotheken. In: Archiv für Geschichte des Buchvesens. Band 13. (1973). Frankfurt am Main: Buchhändler-Vereinigung, 1973. col. 1638.

 

[102] Johann David Köhlers… Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte… / neu überarbeitet und mit berichtigenden Anmerkungen versehen von Johann Friedrich August Kinderling. Magdeburg: Creutz, 1788. p.IV-V., XI.

 

[103] Csak a könyvtárakat érintő részben vö. Johann David Köhlers… Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte… /neu überarbeitet und mit berichtigenden Anmerkungen versehen von Johann Friedrich August Kinderling. Magdeburg: Creutz, 1788. p.25., 123., 132-133.

 

[104] Fabian, Bernhardt: Bibliothek und Aufklärung. In: Biblioheken und Aufklärung. (Hrsg. von Werner Arnold u. Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.17.

 

[105] Des Herrn Professor Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte… Frankfurt; Leipzig: Knoch-Eßlingerische Buchhandlung, 1762. p.5.

 

[106] Johann David Köhlers… Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte… / neu überarbeitet und mit berichtigenden Anmerkungen versehen von Johann Friedrich August Kinderling. Magdeburg: Creutz, 1788. p.XVIII-XIX.

 

[107] Johann David Köhlers… Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte… / neu überarbeitet und mit berichtigenden Anmerkungen versehen von Johann Friedrich August Kinderling. Magdeburg: Creutz, 1788. p.132-133.

 

[108] Vö. Johann David Köhlers… Anweisung zur Reiseklugheit für junge Gelehrte… / neu überarbeitet und mit berichtigenden Anmerkungen versehen von Johann Friedrich August Kinderling. Magdeburg: Creutz, 1788. p.XIX., részletezésüket ld. p.XIX-XXXII.

 

[109] Arnold, Werner: Der Fürst als Büchersammler: Die Hofbibliotheken in der Zeit der Aufklärung. In: Biblioheken und Aufklärung. (Hrsg.: von Werner Arnold u. Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.57.

 

[110] Jochum, Uwe: Kleine Bibliotheksgeschichte. 3., verbesserte Aufl. Stuttgart: Reclam, 2007. p.111-112.

 

[111] Vö. Des Herrn professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p.3-4.

 

[112] Vö. Raabe, Paul: Gelehrtenbibliotheken im Zeitalter der Aufklärung. In: Biblioheken und Aufklärung. (Hrsg.: von Werner Arnold u. Peter Vodosek.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1988. p.111-112.

 

[113] Vö: Becker, Peter Jörg: Bibliotheksreisen in Deutschland im 18. Jahrhundert. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Band 21. (1980). Frankfurt am Main: Buchhändler-Vereinigung, 1980. col. 1509-1510.

 

[114] Vö. Jochum, Uwe: Kleine Bibliotheksgeschichte. 3., verbesserte Aufl. Stuttgart: Reclam, 2007. p.102-103.

 

[115] Weimann, Karl-Heinz: Bibliotheksgeschichte : Lehrbuch zur Entwicklung und Topographie des Bibliothekswesens. München: Verlag Dokumentation, 1975. p.116.

 

[116] Des Herrn Professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p.5.

 

[117] Des Herrn Professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p.35., 50.

 

[118] Des Herrn Professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p.7., 10.

 

[119] Jochum, Uwe: Kleine Bibliotheksgeschichte. 3., verbesserte Aufl. Stuttgart: Reclam, 2007. p.104.

 

[120] Descartes, René: Discours de la methode pour bien conduire sa raison et chercher la verité dans les sciences. 1637.

 

[121] Descartes, René: Értekezés a módszerről: Értekezés az értelem helyes használatának s a tudományos igazságok kutatásának módszeréről. (Fordította Zemplén Jolán.) Szentendre: Interpopulart, 1993. Az általam használt változat: Magyar Elektronikus Könyvtár. [online][2013.11.15.] <http://mek.niif.hu/01300/01321/01321.htm>.

 

[122] Vö. a mű könyvtárakkal foglalkozó fejezetét: Des Herrn Professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p.5-62.

 

[123] Des Herrn Professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p.6.

 

[124] Des Herrn Professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p.7.

 

[125] Des Herrn Professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p.10-12.

 

[126] Des Herrn Professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p.21.

 

[127] A felsorolást ld. Des Herrn Professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p. 35.

 

[128] Des Herrn Professors Johann David Köhlers Anweisung für Reisende Gelehrte, Bibliothecken, Münz-Cabinette, Antiquaritäten-Zimmer, Bilder-Säle, Naturalien- und Kunst-Kammern, u. d. m. mit Nutzen zu besehen. Frankfurt am Main; Leipzig: Eßlinger, 1762. p.35-40.

 

[129] Vö. Ammermann, Monika: Gelehrten-Briefe des 17. und frühen 18. Jahrhunderts. In: Gelehrte Bücher vom Humanismus bis zur Gegenwart. (Hrsg.: von bernhard Fabian, Paul Raabe.) Wiesbaden: Harrassowitz, 1983. p.82.

 

Multimédia tartalom:

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: