Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Bárdos Dóra: Komédia hideg időben

Nyomtatási nézet

Petelei István Honvágy című novellájáról

Visszatekintve a 19-20. század fordulójára, elmondható, hogy e kor a magyar novellisztika egyik legszebb, leggazdagabb időszaka volt. Elég csak Lovik Károly, Gozsdu Elek, Tömörkény István, Cholnoky Viktor vagy Cholnoky László irodalmi munkásságát felidézni az állítás igazolására. Napjainkban ismét népszerű a korszak irodalma.[1] Így kerülhetett ismét az érdeklődés középpontjába a felsoroltak mellett Petelei István[2] is, az előző századforduló egyik legjelentősebb novellistája. Az ízig-vérig erdélyi kötődésű író már első művei megjelenése után tisztes kritikai sikert mondhatott magáénak. Becsülte, dicsérte őt Gyulai Pál, a 19. századi magyar irodalomkritika talán legmeghatározóbb egyénisége, Császár Elemér, a nagyhatású irodalomtörténész, s a nyugatos Schöpflin Aladár is.[3] Halálát követően azonban a műveiből készült válogatások megritkultak, s bár az irodalomtörténet-írás soha nem felejtkezett el róla, új népszerűségre csak a legutóbbi évtizedben tett szert.[4]

Petelei egyfelől érzékelhetően a Mikszáth Kálmán-féle prózapoétikai hagyomány továbbvivője.[5] Másrészt azonban a magyar novella megújítója volt. Nagy művészi aprólékossággal, gondossággal és lenyűgöző önkritikával megteremtett életművében egyfolytában kísérletezett: a műnemek határsértésével élve a műfajok, hangnem és beszédmód keverésével új novellatípusokat hozott létre.[6]

Műveivel kapcsolatban leginkább azt szokás kiemelni, hogy milyen könnyedén és hitelesen vázol fel viselkedésmintákat és pszichológiai arcképeket, s a lélekábrázolás mellett milyen meglepően modern novelláinak nőábrázolása.[7] Szintén fontos az is, hogy minden novellája alapvetően a balladás, sűrített narráció és dramaturgiailag tökéletes drámai dialógusok és monológok váltakozására épül, s az epika és dráma műnem határainak elmosásából eredő feszültség, a drámai elemeknek a szövegszervezésben betöltött elsődleges szerepe újszerű élményt nyújt a befogadónak, egyúttal megoldja a mikszáthi novellahagyomány narrációs problémáit.[8]

Ugyanilyen gyakori egy másik állítás Petelei műveivel kapcsolatban. Prózája „van olyan numerózus, mintha költemény-sorokba tördelték volna.” – írták róla.[9] Vagyis másképp is átlépi a hagyományos elbeszélésmód epikus kereteit: tájábrázolásának sokat emlegetett metaforikussága és az impresszionista képtechnika időnként a lírához közelíti műveit.[10] Természeti képsorokban oldódik fel a balladásan sejtető előadásmód, táj- és térleírásokkal jellemez szereplőket, lelkiállapotokat és teremt atmoszférát, hangulatot, alaphangot.[11]

A korai Petelei-recepció állandó kérdése volt: vajon lírai novellaként kell-e olvasni az író műveit, s ha igen, alanyi hangoltságúvá, szubjektívvé válnak-e ettől ezek a darabok? Vajon nem eredményez-e ez az alanyiság, a „lírizmus” érzelmi egyhangúságot? A nyolcvanas és az azóta eltelt évek újabb értelmezései azonban már megkérdőjelezték azt, hogy a „lírával átitatott próza” egyben „szubjektumelbeszélést” jelent. A líraiság lényege nem az „én”, a szerzői szubjektum tematikai és nyelvi belefonódása a fikcióba, hanem egy másfajta narrációs technika. A hagyományos metonimikus (kronológikus, ok-okozati stb.) elbeszélésmód helyét a metaforikusság veszi át: a szöveget az asszociációk, látomások, emlékfelidézések, nosztalgiák és hangulatok szervezik.[12]

Készülő doktori dolgozatomban Peteleinek a könyvformában megjelent elbeszéléseivel foglalkozom, közülük is leginkább azokkal, amelyek utolsó, két részletben kiadott szerzői kötetében, az 1905-ös Az élet I-II.-ben jelentek meg. Innen választottam a Honvágy című novellát az Apró képek ciklusból.[13]

A mű alig egy oldalnyi. Apró szöveg, ahogyan az azt befogadó kötet, Az élet I. önállóan elkülönülő ciklusa, az Apró képek címe ígéri. Szerzője utolsó kötetében eljutott a miniatürizáló ábrázolás mesterfokára: egyszerre ad atmoszférát, hangulatot, jellemez realistán, ír költőien. A novella mindössze huszonnyolc mondat. Benne azonban mesterfokon megmutatkozik, amit Petelei az elbeszélésről tud.

Eredetileg újságnovella, mint szinte minden Petelei-mű. Első megjelenési helyén, a Pesti Naplóban költői glosszának, realista pillanatképnek hat, címe (Katonák II. Akinek van valakije) kommentálja, talán túl is magyarázza a szöveget, de mindenképpen leegyszerűsíti az értelmezését.[14] Új helyén, a kis képek között, s az új címen költőibbé, filozofikusabbá válik puszta önmagánál: az új kontextus módosítja a szemantikai mezőt.

Rövidke történet: az otthontalan, a városban temetésre menetelni kivezényelt katona havasi fenyőágat pillant meg, s egy pillanatra hazaálmodja magát. Ő az, akinek van valakije, akire gondolhat; ő az, aki honvágyat érez. Közhelyes, mégis tragikus.

A cím, a honvágy szó szinte provokálja az alaposabb olvasói átélést és értelmezést. Erős érzelmeket keltő fogalom önmagában is, két alkotóeleme, a hon és a vágy azonban tökéletesen rímel a novella tematikai kettősségére.

Először ott a hon, a haza, amelyet a katonának meg kell védenie. A cím előtagja tehát a múltra utal, s okot határoz meg: a főszereplő, a katona jelenlegi, kitaszított létállapotának oka, hogy el kellett hagynia valódi otthonát, hogy egy nagyobb, elvontabb hont védelmezzen, mint baka. Ám a történetben katonaléte céltalan: nincs háború, nincs hadgyakorlat, csak temetési díszmenet, értelmetlen-szánandó katonahalál és katonaélet, így a szó visszamenőleg ironikus értelmezést kap.

Ezzel szemben a vágy, a cím szavának második tagja egyszerre irányul a múltra és a jövőre, miközben leginkább a jelennel van kapcsolatban: a katona otthona, szerelme után vágyakozik, a hazatérésre gondol. A novella kezdete és zárása azonban kétségessé teszi, beteljesülhet-e ez az erős vágy. Itt irónia helyett inkább melankólia jelenik meg.

A novella azonban a legkevésbé sem sugall dekadens bánatatmoszférát. A téma akár szentimentális közhelyekkel is megfogalmazható lenne, a történetformálás azonban modern és eredeti. Bár sok más Petelei-novellához hasonlóan már az első sorokban megjelenik az elmúlás és a halál témája, hatása most mégis más, mint általában az elbeszélésekben. Nem derül ki a máskor olyan fontos ok, ami egy szereplő öngyilkosságához vezetett: a befogadó nem tudhatja, miért dobta el magától az életet az első bekezdésben szereplő katona.

A novella első sora objektív elbeszélőt sejtet (Egy bakát temettek a városban.), de már a második sorban megjelenik egy szubjektív szólam: a narrátor kiszól a szövegből, megszólítja a befogadót, s egyúttal attitűdöt is kínál neki (mit firtassam már, hogy miért?) – ez a halál látszólag érdektelen, nem érdemes kutatni az okát, ahogy nem kutatják a dísztemetés szemlélői sem. Az ő mentalitásuk válik a narrátorévá, amikor a szöveg komédiának nevezi a temetést. A történet olvasásának és értelmezésének folyamata pedig máris feszültséggel telik meg: a szöveg egyszerű olvasásakor kényelmes dolog elfogadni ezt a kívülálló, távolálló státuszt, ugyanakkor az, hogy a főszereplővel történendő apró események épp egy katonatársa temetéséhez fognak kapcsolódni, mindenképpen fontos háttéreseménnyé, titokteljes kulcsinformációvá avatja az elhallgatott halál-indokot. A haláleset megjelenése a kezdésben ráadásul azt az elvárást kelti az olvasóban, hogy az elhunyt katonával kapcsolatos retrospektív elbeszélésre számíthat, amire azonban a novella szövege – újabb értelmezési feszültséget okozva – rácáfol.

Az egész első bekezdés stilisztikailag is kontrasztos, feszült. A jelzős szerkezetek stílusellentéte (kényes szakaszvezető – keserves nóták, szép parádé – pogány hideg idő), az élőbeszédszerű, pletykálásra, vélekedésre emlékeztető narratív szólam (és azzal vége lett), amely romantikus, pátoszos elbeszélői közhelyekkel keveredik (szivének fordította a puskáját), a divatszavak, amelyeket a nép- és gyászköltészet kulcsszavai váltanak (parádéval, dirigálta – nekibúsult, keserves nótákat fujt) ellentmondásossá teszik a szöveg felütését.

A novella tíz bekezdéséből az első három az előkészítés, bevezetés, hiszen csak a harmadik legvégén lép elénk a főszereplő. Az első bekezdés ellentmondásos hangvétele tovább folytatódik a következő két szövegrészletben. A halál következményei, a pátoszos, emelkedett hangulat kellékei, részletei (posztóval betakart dob, sírdogáltak a harangocskák, pópa, temetés) profán ellensúlyt kapnak. A gyászmenet dobhangját a bakancsok topogása kíséri, a pópa fázik, topog és kezeit dörzsölgeti, viselkedése teljes ellentétben áll méltóságteljes feladatával. A síró harangok kicsinyítő képzője is komikus hatást kelt.

A leírás nemcsak realista és aprólékosan részletes képet ad, de hihetetlenül emberi, irodalmiasság nélküli, tragikomikus rajza a kisvárosi környezetnek, az ellentmondásos hangulatnak, a látszatokkal teli valóságnak. A harmadik bekezdés szinte felkínálja a szöveg nagy tematikai ellentétét, város és havasi vidék, civilizáció és békés természet, romlottság, halál, illetve ártatlanság, boldog élet ellentétét. A szöveg stilisztikája, szerkesztése, narrációja azonban bonyolítja ezt az üdítően egyszerű, de kissé közhelyes szembeállítást. Itt tapasztalható először, hogyan épül a szöveg tematikus oppozíciók sorozatára.

A bekezdés egyik központi szava, mivel egyedi szóalkotásnak hat, a marsírozás. Fogalmi körébe kapcsolhatók más szavak is, a menet, a katonák, a komisz baka, a sor. Ez a lánc a bekezdés végére a leendő főszereplőre irányítja az olvasó figyelmét, hiszen az utolsó fogalom, az elkomorul váratlan, s nem illeszkedik ebbe a logikai sorba. Ezzel a fogalomsorozattal párhuzamosan költőien rajzolódik meg a havasi szekeresek képe, mégpedig prózában szokatlan, s hagyományosan össze nem illő stilisztikai eszközökkel. Az egyik ilyen a könnyed alliteráció (szántalpas szekeresek), a másik viszont a nehézkes szóismétlés (havasról jött, havasból, havasi, szántalpas szekeresek, szántalpakhoz). Utóbbi később a szöveg egyik legfontosabb prózapoétikai, szervezőeszköze lesz, de már a szabad függő beszédben. Itt azonban még a látszólag objektíven egyes szám harmadik személyű narrációban fordul elő nyomatékosító szerepben.

Zavarba ejtő, az első bekezdés egyes elemeihez (azzal vége lett) hasonlító, élőbeszédszerű részlet a karácsonyfát csináljanak belőle a jó gyermekeknek. Kérdés, a részlet gyermeknyelvi, a szövegtől élesen elütő félmondata milyen célt szolgálhat: az otthon hagyományait, a gyerekkor melegét idézi fel, vagy épp ellenkezőleg, a menetelő bakát körülvevő világ látszatokhoz való vonzódását leplezi le nyelvileg, mivel ebben a világban a havasi szekeresek csak ilyen ünnepváró-gazdasági szempontból fontosak, tőlük lehet majd fenyőfát venni. Bárhogyan értelmezhető is a sor, ez az élmény, látvány idézi majd fel a honvágyat a főszereplőben.

A negyedik bekezdés váltogatja az objektív külső leírást és a gondolatfolyam szabad függő beszédben való feltárását. Eszköze az ismétlés, a részletezés, a felsorolás. A szuggesztív kép, amelyet megrajzol a rövidnovella főhőséről inkább taszító, mint vonzó: a férfi tömzsi, vállas, kemény, törpe, otromba, cammogó járású, szőrös. A leírás realista, sőt naturalista, kerüli a szentimentális azonosulás előidézését. Egyetlen romantikus engedménye, hogy lobogó, mélyen fekvő szemekről beszél, e részlet visszamenőleg átértelmezi a medvejárású legény jellemzését: nemcsak komikusan mackós, de vadállati, nemcsak apró és hangsúlyozottan átlagos, tipikus, de figyelmet érdemlően szenvedélyes is. Őt jellemzi a szöveg egyetlen dőlt betűkkel kiemelt határozója: onnan való, ahonnan a faágak. A honnan nem jelenik meg a szövegben, hisz akkor leegyszerűsödne, helynévvé válna az a titokzatos világ, amire vonatkozik. A bekezdés másik képe a havasi lány alakja, aki mindenben ellentéte a katonává silányított férfinak: friss, csinos és egyedi jelenség, hitelesen havasi (kozsók, keszkenyő). Nem mint önmaga fontos, hanem mint szimbólum, mint emlékkép, az emlékezés folyamatának elindítója, előidézője. Ugyanakkor a férfi alakjának is van szimbolikus értelmezhetősége: a karácsonyfa, a hó képe, s a faág-hasonlat a téli napforduló jelképes-mitologikus jelentéstartamait ruházza rá.

A bekezdést a látszólag céltalan ismétlés fogja keretbe, egy elmélkedő alaphangot, atmoszférát megadva, érzékeltetve a bizonytalanságot, a gondolati útkeresést. ( elkomorul. Elkomorul… valami jutván az eszébe. … eltéveszti erre a lépését… Eltéveszti a lépését.) E szabályos ismétlődés fogja keretbe azt a képet, azt a pillanatot, amely bonyodalomként elindítja a novellát a tartalmi és érzelmi csúcspont felé. Ez az elmélkedő alaphang hagyományos megközelítésben erősen retorikus, de sokkal inkább nevezhető metaforikusnak: akár abból a szemszögből nézve, hogy a részletben nem érezni szó szerinti és a figurális beszéd szétválását, akár azért, mert a hagyományos mindentudó elbeszélő helyett egy érzelmileg azonosuló, sőt, talán több narrátor van jelen a szövegtérben, végül pedig, mert a szöveg elsődleges szervezője a bizonytalanság, nosztalgia és atmoszféra.

A szövegben erős hangulati és szerkezeti váltásként itt következik az első dialógusrészlet, megszólalás, egyúttal az arctalan katonatömegből kiválik egy mellékszereplő, a lépést eltévesztő, álmodozó katona érzéketlen társa. A durva kérdésre a főszereplő ugyan felel, de fontos, hogy felelete valójában értelmetlen, a valódi választ a narrátorszöveg fogja megadni. Az éppen bontakozó érzés a novella reális világában, a katonafegyelemben megfogalmazhatatlan.

A leglíraibb, legköltőibb, szinte impresszionista képek következnek, Peteleire jellemző módon tele fényekkel, színekkel, villanásokkal. Álom és valóság kapcsolódik össze elbűvölő módon: a főszereplő én egy pillanatra elmenekül a valóságból, kilép a testéből, a jelenéből, a realitásából. A szövegben is kézzelfoghatóbbá válik az elvágyódást, a havast bemutató néhány sor, mint az addig bemutatott világ összes részlete (a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi katlanban a rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából összerótt csatornájában omlik ki a kék víz a jégcsapokkal kicsipkézett kerékre). A hatást a hangszimbolika erősíti, a szabályos hangismétlődések (parányi, havasi, ama, malomban, katlanban), az r, sz, cs, o hangok szokatlan áradata (gerendából, összerótt, csatornájában, jégcsapokkal, kicsipkézett), a hangtanilag igen változatos összetett szavak sokasága, végül a hatásos k alliteráció (kicsipkézett kerékre) megkülönbözteti ezt a szinte prózaversként olvasható leíró részt a novella többi részétől, nyelvileg is egy más, kívánatosabb, költőibb világot teremtve. Mint kép a képben jelenik meg a szeretett nő álomképe, akinek arcát a kis ablak szinte reális keretbe foglalja. Az apró képben tehát képek sokaságában tobzódunk, a reális világ és a valóságos alakok szuggesztív tényképét egy költői vízió látományai váltják, s e képekben még egy apró kép, a katona szerelméé is benne rejlik. Csupa játék és költészet: így épül fel a szöveg metaforikus szerkezete, amely – a de Man-féle értelemben – hierarchikusan felette áll a metonimikus elemeknek, magába foglalja azokat.

Épp ezért lesz a novella tetőpontja, megoldása teljesen váratlan, meglepő és rendkívül expresszív. Ugyanis a költői pillanatokat egy reális, sőt naturális, ugyanakkor szimbolikus cselekvés váltja. Recsegés, dübörgés, topogás pokoli, víziós, de egyúttal kiábrándítóan reális hangjai között a legény „kihajlik a sorból s beleharap a fenyőfaágba, mely a havasi szántalp felett zöldül… Beleharap a fenyőfaágba, s rágja, őrli fehér fogaival a keserű ágat, s nyeli boldogan…” Ez az aktus egyszerre allegorikus és de Man-féle értelemben vetten metonimikus. A honvágy hagyományos, metaforikus megjelenítése a két egymást helyettesítő identitás szubsztanciális hasonlóságát feltételezné. Ilyenre megfelelő példa a lány feltűnése a novellában. A fenyőág (és annak megevése) és a címben említett honvágy fogalma között viszont csak véletlenszerű érintkezés-asszociáció jöhet létre, csakis a novella terében. Itt jelenik meg a szöveg „olvashatatlansága”: vajon hogyan kívánja értelmeztetni magát a szöveg? Lehetséges-e az interpretáció?

Ahogyan az érzés, a fenyőbe harapás élménye megszerezhető, groteszk, és értelmetlen, úgy kifejező és riasztóan logikus ugyanakkor. A főszereplő megéli érzéseit, magáévá teszi a pillanatot. Szó szerint behabzsolja, elsajátítja. A fenyőág megevése állatot csinál az emberből, ösztönlénnyé alacsonyítja, ugyanakkor pogány misztérium-áldozatjellegénél fogva fel is magasztosítja. A fenyőág örökzöldje utalhat a boldog havasokra, még emberi távlatban, de az örök élet növényére, az isteni ambróziára, az élet füvére is, már isteni, halhatatlan léptékkel. Az ág keserű, mint az élet, vagy mint a krisztusi áldozat íze, felfalása rituális megsemmisítés és megszerzés, pillanatnyi, azonnal elvesztett boldogság. A novella halállal kezdődött, s most egyfajta életrituáléval végződik. Úgy tűnik, a komédia nem a halál, s nem a temetés, hanem maga az élet.

Az utolsó mondat, a csattanó azonban a durva katonaszomszédé: Barom, abrakolsz? Sem az álomképek, sem a pillanatnyi ösztönös boldogság állapotában nem lehet megmaradni, a reális, mégis látszatvilág, amely nem ért semmit érzelmekből, szimbólumokból, visszahúzza a főszereplőt. A novella csattanós, befejezett, mégis befejezetlen, zárása balladásan sűrített. Hazajut-e valaha a katona? S valóban olyan a haza, amilyennek felidézte? Milyen hatást kelt benne önkéntelen cselekedete, s annak visszhangja? Talán nekibúsul erősen, s másnap őt kíséri majd katonabanda? A novella szerkezete alapján ez is elképzelhető.

Valójában azonban a szöveg és olvasó találkozásának vége a de Man-féle csőd: a novella zárása nyitott, az ismeretre kihegyezett olvasat megvalósíthatatlan, márpedig ez a Petelei századában szokásos befogadói technika. Ilyen módon alapvető olvasói tapasztalattá válik a szöveg többértelműsége, az, hogy egyszerre olvastatja magát szó szerint, „felkínáltan” allegorikusan és ténylegesen metaforikusan-retorikusan. Minden dekódolás látszat, minden interpretáció helytelen és helyes.[15]

Mindenesetre a szöveg marad az, aminek állítja magát: apró kép, kommentár nélkül. Realista, naturalista, szimbolista, impresszionista, költői és objektív, lírai és higgadtan szerkesztett, újságtárca és rövidnovella, jelentéktelenségbe húzódó, apró remekmű.

 

 

 


 

 

 

Petelei István: Honvágy

 

Egy bakát temettek a városban. Valamiért nekibúsult erősen (mit firtassam már, hogy miért?) a szivének fordította a puskáját egy baka és azzal vége lett… Nagyon szép parádéval temették el. Egy kényes szakaszvezető dirigálta a csapatot a koporsó előtt és a katonabanda fujt keserves nótákat. A cselédlányok mind kiálltak a kapuba és a járókelők megállottak a komédián, bárha pogány hideg idő járt.

Topp… topp… egyformán lépegettek a bakák s a posztóval betakart dob rekedten dübörgött. Az oláh templomban a hegyoldalon, sírdogáltak a harangocskák s a hosszúszakállú pópa dörzsölgette a kezeit, fázva topogva. Az egész piacz elcsendesedett, míg áthaladt a temetés.

A kút előtt haladt már a menet. Ott a havasról jött szántalpas szekeresek, kik fenyőágakat hoztak a havasból, hogy karácsonyfát csináljanak belőlük a jó gyermekeknek, állnak. A katonák a havasi szántalpakhoz oly közel marsiroznak, hogy majdnem surolják a faágakat – s egy komisz baka, íme, a sor szélén igen elkomorul.

Elkomorul… valami jutván az eszébe. Egy tömzsi, vállas, kemény, törpe legény az. Onnan vala ő, a honnan valók a faágak. A havasról való. Rá van írva a formájára, Nehéz, otromba, czammogó járású, szőrös ficzkó – van valami benne a medvéből – nagy állkapcsa, lobogó, mélyen benn fekvő szemei vannak. Megy, nézi, nézi meredten a fenyőágakat és egy friss, havasi leánykát ügyel, ki a szántalp mellett áll, kozsókkal a derekán, rojtos, csíkos keszkenyőbe bebonyálva. A baka reámered s eltéveszti erre a lépését… Eltéveszti a lépését.

– Te marha, – morog rá a szomszédja – mit teszel?…

– Mi-i?

Ő semmi hibát nem követ el… Ő tán csak álmában lépdel… a lelke azonban odahaza van… a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi katlanban a rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából összerótt csatornájában omlik ki a kék víz a jégcsapokkal kicsipkézett kerékre. A házikóban egy öklömnyi ablaküvegen bizonyosan a város felé néz egy sugár, szépséges, sápadt leányka, (a szántalp mellett álló leányhoz hasonlít), az ő szerelmes bakájára gondolva…

A bombardon recseg, dübörög… topp, topp… egyformán lépdelnek keményen a bakák s a sor szélén járó kemény oláh legény kihajlik a sorból s beleharap a fenyőfaágba, mely a havasi szántalp felett zöldül…

Beleharap a fenyőfaágba, s rágja, őrli fehér fogaival a keserű ágat, s nyeli boldogan… oh, bizonyosan azt se tudja, mit tesz?

– Barom, – morogja a társa, – abrakolsz?



[1] Rózsafalvi Zsuzsanna, Az újraolvasott Petelei: Petelei István: Őszi éjszaka = Tiszatáj, 2003. november. p. 99.

[2] Petelei István (1852, Marosvásárhely – 1910, Kolozsvár), novellista, hírlapíró, lapszerkesztő, a Kelet, a Kolozsvári Közlöny, majd az általa alapított Kolozsvár folyóirat munkatársa, irodalomszervező, a Kemény Zsigmond Társaság tagja, az Erdélyi Irodalmi Társaság megalakulásának kezdeményezője. Életében 6 novelláskötete és egy kisregénye jelent meg. Életrajzi jegyzet Pozsvai Györgyi, Jegyzetek = Petelei István, Őszi éjszaka, vál. P. Gy., Bp, Anonymus, 2002, 216. p. alapján.

[3] Pozsvai Györgyi, Az „érzelmes, borongó” alaphang: Petelei István életművének hagyománytörténete = Iskolakultúra 2001/10, p. 43.

[4] Petelei István Válogatott művei: Őszi éjszaka, vál. Pozsvai Györgyi, Bp., Anonymus, 2002; Petelei István, Búcsújárás, vál. Hunyadi Csaba Zsolt, Szeged, Lazi, 2009.

[5] Bodnár György, A „mese” lélekvándorlása: A modern magyar elbeszélés születése, Bp., Szépirodalmi, 1988, 37. p.

[6] Bodnár György, i. m. 31-32, Pozsvai Györgyi, Az újra meg újra felfedezett Petelei = Tiszatáj, 2002/8, 118. p.

[7] Bisztray Gyula, Petelei István = Lobbanás az alkonyatban, szerk. B. Gy., Bp., Szépirodalmi, 1955, p. 19-21. Kozma Dezső, Egy erdélyi novellista – Petelei István, Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1969, p. 10., p. 14., p. 35. Németh G. Béla, A válságba jutott kisember írója: Petelei István = N. G. B., Századutóról – századelőről, Bp., Magvető, 1985, p. 132-133.

[8] Pozsvai Györgyi, i. m. 111-118. E két gondolattal magam is foglalkoztam tanulmányomban: Bárdos Dóra, Nők kettős tükörben: Petelei István nőalakjai = AGTEDU 2008 – Bács-Kiskun Megyei Tudományos Fórum, Kecskemét, Kecskeméti Főiskola, 2008, II. kötet, p. 75-80.

[9] Szentimrei Jenő, Petelei István, = Petelei István: A fülemüle, Bp., Új Idők Irodalmi Intézet Rt., 1943, p. 18., p. 20.

[10] Pozsvai Györgyi, i. m. 107.

[11] Kozma Dezső, i. m. 96, 98. Pozsvai Györgyi, Az „érzelmes, borongó” alaphang… p. 56-57. Bárdos Dóra, Tér és táj Petelei István novellisztikájában = AGTEDU 2009 – Bács-Kiskun Megyei Tudományos Fórum, Kecskemét, Kecskeméti Főiskola, 2010, p. 175-181.

[12] Pozsvai Györgyi, Az újra meg újra felfedezett.... p. 106-107, p. 115-117.

[13] Petelei István, Honvágy = Petelei István Összes novellái, s. a. r. Török Zsuzsa, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007, II. kötet, p. 477. Minden szövegidézet erről az oldalról származik.

[14] Adatok: Török Zsuzsa, Jegyzetek = Petelei István Összes novellái, s. a. r. Török Zsuzsa, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007, II. kötet, p. 634.

[15] Az értelmezéshez átgondolt tanulmányok: Paul de Man, Szemiológia és retorika, Trópusok, Olvasás, A trópusok retorikája = Paul De Man, Az olvasás allegóriái, Budapest, Magvető, 20062, p. 13-31, p. 32-71, p. 72-96, p. 124-141.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: