Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Adamikné Jászó Anna: Jókai időszerűsége 2. rész

Nyomtatási nézet

Jókai Mór (1825–1904), nemzeti irodalmunk központi alakjának megítélése az irodalomtudományban indokolatlanul negatív. Jókai életművének lefokozása a tudományban jórészt előítéleteken nyugszik. Ez az előítéletes felfogás a tudomány területéről leszivárgott a közoktatásba. Jókai háttérbe szorult a Nemzeti alaptantervben, és az érettségi tételek közül is kimaradhat. A tanulmány célja ezen előítéletek cáfolása, bemutatva Jókai írásművészetének értékeit a következő témákban: 1. a romantika és a realizmus kérdése, 2. történelmi múltunk regényeiben és elbeszéléseiben, 3. retorikai műveltsége, 4. stílusművészete, 5. társadalomképe és általános megítélése.

Nagyon fáj Jókai lefokozása a Nemzeti Alaptantervben (Nat). Sért mint egyént, mert kizárják egyik kedves szerzőmet, sért, mint közösségi embert, mert megfosztják a fiatalságot nemzeti múltunk nagy krónikásától. Előítéletek alapján. Az előítéletek pedig több helyről is származnak. Elsősorban „felsőbb körökből”, a „tudomány” fellegvárából, azután lassan-lassan leszivárogtak az „alsóbb körökbe”, a tanártársadalomba. Ezekkel az előítéletekkel szeretnék most leszámolni, abban a reményben, hogy talán meg lehet fordítani a közvélekedést.

Jókaival manapság nem sokan foglalkoznak az irodalomtörténészi berkekben. Igaz, az utóbbi évtizedben némiképp változott a helyzet, de ez a változás nem tükröződik sem a tantervben, sem az érettségi követelményekben.

A következő kérdéseket szeretném tárgyalni: 1. a romantika és a realizmus kérdése, 2. történelmi múltunk regényeiben és elbeszéléseiben, 3. retorikai műveltsége, 4. stílusművészete, 5. társadalomképe és általános megítélése.[1]


3. Retorikai műveltsége

„Jókai egy csapásra megteremtette a magyar prózairodalom műfaji sokszínűségét, és ezáltal kiapadhatatlan kincsesbányája lett a későbbi fejlődésnek. Ha kellett, az emberiség ősi kultúrkincsét jelképező mítoszokig, ha kellett, poros krónikákig nyúlt vissza, s habozás nélkül használta fel akár a napisajtó, akár a klasszikus verses epika vívmányait is művészetében” – írja Szörényi László (Szörényi 1989, 163) Véleményem szerint ehhez a sokszínűséghez hozzájárult Jókai retorikai iskolázottsága és retorikai ismerete, melyről – tudomásom szerint – eddig nemigen írtak az irodalomtörténészek (óvatosan merem ezt kijelenteni, mert a Jókairól szóló szakirodalom könyvtárnyi).

Mindenekelőtt a retorika körüli félreértéseket kell tisztáznunk. A retorika, retorikus, retorizáltság terminust a díszes, patetikus stílus szinonimájaként szokták használni, ilyen kifejezéseket olvashatunk különféle tanulmányokban: „retorizált nyelv”. Ez a szóhasználat azon a téves értelmezésen alapul, hogy a retorika csak stílus, csak díszes nyelvezet, üres szóvirág. Mikszáth is a „retorika szemfényvesztő eszközei”-ről ír (l. alább). (Ennek a félreértésnek a kialakulásáról hosszasan írnak a retorikatörténeti munkák, pl. Golden, Berquist és Coleman 1983; Perelman, 1982.) A klasszikus, Arisztotelészen alapuló retorika a stílus alapkövetelményeként az illőséget határozta meg: illő legyen a stílus az alkalomhoz, a tárgyhoz, a személyhez; tehát a sokszínűséget vallja. Erről szól a három stílusnem elmélete (egyszerű, középső, fennkölt stílus). Továbbá a klasszikus és a modern retorika tárgyalja az érvelési módokat is, tulajdonképpen két pillére van: az érvelés és a stílus. A „retorizáltság” és hasonló kifejezések értelmezhetetlenek annak, aki ismeri a retorikát.

Szörényi László a Jókai által megteremtett regénytípust jellemzi, „amelyben a tiszta, elemi epikusformák erősen dramatikus szerkezetbe építve és a prózaritmus szabályainak alávetett, magasan retorizált nyelven előadva jelennek meg, és végső felépítésükben az eposszal mutatnak rokonságot” (i. m. 140). Ez mind igaz, csak a retorizált nyelv fogalma értelmezhetetlen. Ha a stíluseszközök, az alakzatok és a szóképek mesteri használatát jelenti, akkor egyetérthetünk vele. Ha Jókai regényeinek nyelvezetét általában, akkor nem, hiszen Jókai minden regiszterben mesterien ír, egyszerű stílusban is, ha arra van szükség.

Az alábbiakban három dologról lesz szó: 1. Jókai mint szónok, 2. a retorika ismerete és alkalmazása, 3. „retorikai művek”.


3.1. Jókai mint szónok

Nem szoktuk a középiskolásoknak tanítani, hogy Jókai hatásos szónok volt. Nemcsak az 1848. március 15-ei forradalmat kirobbantó rövid szónoklata tanúskodik erről, hanem harmincévnyi parlamenti szereplése, valamint egy-egy meghívás alkalmából elmondott vagy ünnepi beszédei is. (Politikai beszédeit két kötetben kiadta a Franklin Társulat 1930-ban, a kritikai kiadás hat kötetben közli cikkeit és beszédeit. Olvasható néhány beszéde a következő kötetben: Jókai Mór. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Fábri Anna. Új Mandátum Kiadó, 1998.)

A szónok Jókairól színesen és híven számol be a kortárs és szemtanú Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című könyvében (1907).

3.1.1. „Rokonszenves szónoki alaknak bizonyult, kinek szépen csengő hangja és férfias gesztusai kellemetes hatást gyakorolnak, ami nem kis szó annyi nagy szónok között, mint amennyi most a Házban van. Meglehetősen az általánosságok közt mozgott, amit különben a szituáció is magyaráz. Új dolgot nem mond, se új érvelést nem használ, de a már ismert argumentumokat egyszerű, ízléses formában és félre nem magyarázható világossággal tálalja fel, menten azonban a retorika szemfényvesztő eszközeitől.” (II/31)

1861. április 2-án gyűlt össze az országgyűlés. „Már május 22-én megtartja szűzbeszédét a határozat mellett, mélységes csöndben, nagy figyelem mellett.” A zsúfolt karzat meg volt elégedve, a képviselők ünnepelték, a sajtó is dicsérte. „Pedig e beszédnek egy nagy szépségét még nem tudhatták, hogy az, aki mondta, egész élete folyamán aszerint viselkedik majd.” Mikszáth a szónok hitelességéről, éthoszáról ír, s valóban az erkölcsiség a szónok legfontosabb tulajdonsága. (Mikszáth hosszan idéz ebből a beszédből.)

„…hatalmas jelszavakat tudott beadni a közönségnek az ő plasztikus nyelvén, mely mindenek fölötte áll, s ha nem mondhat is érdemileg új és meglepő dolgokat, olyan ruhába öltözteti a közelfekvő, sőt már esetleg használt argumentumokat, hogy roppant hatást idéznek elő; szóval Deák szerint Jókai olyan puskaporral is tud lőni, amellyel már lőttek egyszer. Ötletessége és humora pedig olyan nektár, mely még az ellenfélnek is élvezetet okoz.” (II/66) S itt sorakoznak Mikszáth könyvében a szellemes példák.

„Elfogultság nélkül beszélt, a lámpalázat nem ösmerte, közbeszólások nem zavarták, s egy-egy jóízű élcet oly komoly arccal tudott elmondani, mint senki más a Házban…” (II/104-105). Mikszáth itt nagyon fontos jellemzést ad Jókairól: „Különben zárkózott és tartózkodó volt, soha senkinek sem beszélt a benső dolgairól, holott a külső élményeit szerette apró anekdotákká kihegyezni. Valódi érzéseit, bánatát, keserűségét, megalázódásait nem közölte senkivel. Magába zárta, mint a dió a gerezdjeit. Csakhogy az ő páncélja nem olyan csontszerű héjból képződött, hanem napsugaras mókázásból.” (II/105) Észre kell vennünk, hogy érzelmeit nem közölte, de beleírta regényeibe. Mikszáth megjegyzi, hogy soha nem kritizált, nem bántott meg senkit. Pedig mindent nagyon is élesen és jól látott az emberi viszonylatokban és cselekedetekben. Az árulásokat is. Minden bizonnyal ezért vezérmotívum annyi regényében az árulás.

Utoljára Kossuth temetésén beszélt a Nemzeti Múzeumnál. „Fölséges beszédet mondott most, méltót hozzá és magához. Hallottuk szelíd, csengő hangját, a szívek megmártódtak a hazafiúi érzések szent balzsamában, s a szónok, másoknak adandó helyet, egy-két vonallal hátrább lépett a tömeg közé – hogy soha többé ne kerüljön már szembeszökő előtérbe, csak még egyetlenegyszer e helyen – abban a helyzetben, amiben a másik van.” (II/169)

Hasonlóan ír Jókai szónoklatairól Névy László Jókairól szóló kismonográfiájában (1894). Névy alapítója volt a Petőfi-társaságnak, elnökségére Jókait kérték fel, ezáltal is kapcsolatban voltak, hiteles tanú, mint Mikszáth. [2]

3.1.2. Jókai műveiben számos szónoklatot olvashatunk, komolyat és tréfásat (paródiát) egyaránt. Hatásos, rövid az a szónoklat, amelyet Baradlay Richárd mondott katonáinak hazaindulásuk előtt. Tréfás szónoklat olvasható A kőszívű ember fiai elején vagy a Politikai divatok első kötetében (95). Nagyon is ismerte a jó szónok hatékonyságát, egyik regényében ezt írja: „Mondtam, hogy ne engedjük őt szólani, mert ha beszélni kezd, mind ellenünk fordítja a kivont kardokat, s varázsló nyelvével kibeszéli az emberek szívéből a haragot.” (A fehér rózsa, 133.) Vitákra, logikai érvekre is idézhetünk példákat, pl. éles vita zajlik le az összeesküvők között a Szabadság a hó alatt című regényben.

3.1.3. Most nincs arra lehetőség, hogy bemutassuk és elemezzük Jókai nevezetes beszédeit. Egyet mégis bemutatunk és elemzünk. Ez talán a legrövidebb magyar szónoklat, egyúttal talán az egyik leghatásosabb: hozzájárult a március 15-ei forradalom sikeréhez. (Idézem a Klasszikus magyar retorika című könyvemben.)

Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek, mindenkivel.”

A retorikai szituáció ismeretes, mindhárom összetevője megvalósult: a szükséghelyzet létrejött; az ügyben érdekelt és döntésre kész hallgatóság, azaz a nép gyülekezik; a vezetőket a körülmények megszólalásra késztették. A konkrét helyzetet el kell képzelnünk: „Az orvosifjúság dacára, hogy leckeóra volt, otthagyván professzorait, az udvarra tódult, hol Jókai ismételte rövid beszédjét” – írja Mikszáth, s lábjegyzetben kiegészíti a tényeket: „Egressy Gábor úgy írja le mint szemtanú a jelenetet: Jókai szavai rémítő lelkesedést idéznek elő a népben” (Jókai Mór élete és kora, 122). A kis rögtönzés miniatűr remekmű, tettre buzdító tanácsadó beszéd. A testvéreim megszólítás a lehető legközvetlenebb: egységet teremt a szónok és hallgatósága között. Az első mondatban enthümémát alkalmaz a szónok: az előadások hallgatásánál komolyabb teendőkre szólít a pillanat (megszemélyesítés és metonímia egyben, mely a jelenlevőséget teremti meg). A második mondat okkal való magyarázata az elsőnek – kitehetnénk a hiszen kötőszót, de a kötőszóhiánnyal (aszündetonnal) tömörebb, izgalmasabb a kapcsolás. A második mondatban egészről részre érvelés van, az implikált premissza: mi is Európa népei közé tartozunk. Ez is enthüméma: a hiányt a hallgatóság valószínűleg gondolatban kiegészíti. A tagmondatok határán lévő kettőzés (anadiplószisz) funkciója az összetartozás hangsúlyozása. A felszólító mondat a célok megfogalmazása. A befejezés a cselekvésre való felszólítás, a jogok követelése pedig mindenkire vonatkozik. Az utolsó szó az egységet hangsúlyozza – mindenkivel –, Jókai biztosan szünetet tartott előtte, s nyomatékkal, erősen mondhatta. A rögtönzésnek megvan a klasszikus szerkezete: megszólítás, tétel, bizonyítás, befejezés a cselekvésre való felszólítással. A szónok és a hallgatóság egységét a beszédet keretező szavak és az enthümémák biztosítják. A beszéd hatását a korabeli feljegyzések és maguk a márciusi események tanúsítják.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy Mikszáth szemére hányják, hogy Jókai-könyve nem tartalmaz regényelemzéseket, vö. az utószóval, 209. o. De miért legyenek benne elemzések, amikor az írónak más célja volt: Jókai Mór élete és kora bemutatása, erről szól a könyv. Messzemenően etikátlan magatartás olyasmit számon kérni az írótól, ami nem állt szándékában.)


3.2. A retorika ismerete és alkalmazása

Jókai nemzedéke tanult retorikát az iskolában, mégpedig eredeti, elsősorban római források alapján. Olvasták A C. Herenniusnak ajánlott retorikát, Cicero retorikaelméleti műveit és beszédeit, Quintilianus Szónoklattanát. A 19. század első felében Grigely József latin nyelvű retorikáját használták, feltehetően Jókai is ebből tanult. Ez a retorika a II. Ratio Educationis (1806) utasításait követte: Institutiones oratoriae in usum gymnasiorum Regni Hungariae et annexarum provinciarum, Buda 1808 (Szónoklattan a Magyar Királyság és csatolt tartományai gimnáziumainak használatára, 12. kiadása: 1847); mintegy ötödfélszáz oldalas, részletes, sok példát tartalmazó retorika.

Jókai alaposan ismerte Cicero műveit, erről tanúskodik a Félistenek bolondságai lentebb bemutatott részlete. Ismerhette a korabeli retorikai szakirodalmat is, erre bizonyíték a Kárpáthy Zoltán következő részlete: „Eveline jár alá s fel a kastélyban, kezében egy szépen bekötött könyvet hord. – Ez Blair Hugó esztétikai munkája, ezt kell olvasni Vilmának, ez éppen neki való mű.” (I/196) Hugh Blair, skót lelkész és egyetemi tanár, az egyik legnagyobb hatású retorikus; 1783-ban jelent meg óriási sikerű műve: Lectures on rhetoric and belles lettres (Retorikai és szépirodalmi előadások), melyet 1838-ban Kis János magyarra fordított Blair Hugo rhetorikai és aesthetikai leckéi címen. Jókai egészen biztosan ismerte.

A gimnazista Jókai retorikai és poétikai gyakorlatait későbbi sógora, Vályi Ferenc vezette – írja Névy László, aki maga is írt egy kitűnő retorikát (Névy, 1894, 6).

Tudomásom szerint az irodalomtörténészek nem írtak Jókai retorikai műveltségéről. Wéber Antal említi „stilisztikájának, retorikájának uralmát”, de ez általános megállapítás (Wéber, 2001, 8). Tanulságos viszont, amit Szilasi László ír arról, „hogy Jókai talán épp azért dolgozhatott olyan gyorsan, mert kidolgozott szabályrendszer (talán a retorikáé is) segítette ebben. Már csak azért is gondolom ezt, mert Mikszáth (valljuk meg, azért mégiscsak meglepő módon) Jókai egyik fő erényének a retorikai rövidség, a brevitas, vagyis a tömörség erényét tartja” (Szilasi, 2000, 84). Az biztos, mint látni fogjuk, hogy a retorikai érvelés – nem éppen a szabályrendszer, de a retorika lényege nem a szabályrendszer – kimutatható műveiben. A brevitas pedig gondolatalakzat, és igenis gyakran él vele Jókai (ilyenek a bevezetések, pl. az És mégis mozog a föld bevezetése, vagy ahogyan Baradlayné összefoglalja Edit kalandos útját Richárdnak, l. később).

3.2.1. Jókai regényeiben számos, a retorikai tanulmányokra célzó utalás található. A chria többször is előfordul pl. „A nagy Deák mint kisdeák” című anekdotában (Lenci fráter 140). Ebből megtudjuk, hogy Deák jeleskedett a poétikai, a retorikai és a dialektikai osztályban. A poétikai osztályban megtanulták a stíluseszközöket, a retorikai osztályban a beszédírást, a dialektikaiban a logikát és a vitatkozást. A chria olyan mondás, amelynek ismerjük a szerzőjét, a szállóige is ilyen. A chria-gyakorlatokon a diákok kaptak egy bölcs mondást, azt kellett kifejteniük (Bolonyai Gábor könyve a retorikai gyakorlatokról részletesen bemutatja ezt a módszert: Antik szónoki gyakorlatok, Typotex, 2001).

„Én is írtam diákkoromban chriát, engem is megdicsértek érte” – mondja Kondor uram, a debreceni hentesmester (Mégsem lesz belőle tekintetes asszony, 12). Jókai nem ír mindig hízelgően ezekről a chria-gyakorlatokról, a diákok többnyire unták őket, viszont megtanultak fogalmazni.

Regényeiben gyakran használ retorikai terminusokat, korabeli olvasói – akik még tanultak alapos retorikát – nyilván értették őket, s jókat somolyoghattak humoros alkalmazásukon.

„...és így ami rablásban, gyújtogatásban, öldöklésben ez idő alatt részt vevék, azoknak elősorolása által inkább captatio benevolentiae színét vonnám magamra, hogysem mint kötelességszerű bűnbevallást” (Egy hírhedett kalandor a XVII. századból, 148). A jóindulat megnyeréséről, megragadásáról van szó, ez a fogás a bevezetés fontos kelléke.

„Két hegyes bajsza, mint a vasvilla, mint a syllogismus cornatus szorítja sarokba az embert…” (A lőcsei fehér asszony, I/15). Ez a szarvasokoskodás népszerű terminusa, tkp. a dilemma.

„Azon a napon előszoba és várakozási terem tömve, dugva van emberekkel, akik a maguk panaszát élőszóval is el akarják mondani. (Különös, hogy minden ember úgy bízik a declamatorius tehetségében.)” (Egy az isten II/211) A deklamáció a beszéd előadása, vagyis előadói tehetségükben bíznak az emberek.

„Óh, ebből olyan szép láncos szillogizmusokat tudnának szőni, fonni” (Politikai divatok, II, 130). A láncokoskodásról van szó, latinul: sorites, a magyar retorikák használták a soros terminust is, de leginkább poliszillogizmus néven ismeretes. Idéz is egyet az És mégis mozog a föld előszavában: „Életföltétele volt a vis inertiae; a tétlenség ereje: »Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van, akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember.«” (Egyébként ez az előszó ragyogó példa a rövidség – brevitas – gondolatalakzatára.)

A Névtelen várban olvasható: „Nem volt hazugság, amit mondott, csak retorikai szabadság.” „Hysteron proteron” (I/201). A hüszteron proteron idősíkváltás: a későbbit mondjuk előbb. Itt Jókai tágabb értelemben használja.

„Iván úgy lett bemutatva, mint egy Antiprométeusz, egy Mózes, egy Szent Flórián. Mindezek a hiperbolák és auxézisek az al pari-árfolyamnak igen nagy barátságot tevő retorikai képletek voltak.” (A fekete gyémántok II, 204)

„De én nem mehetek ahhoz, aki megkért tőled, mert nem szeretem. S nem szeretem azért, mert mást szeretek. … Ez „argumentum ad hominem”. Emberre szóló indok.” (Szép Mikhál 17) Az argumentum ad hominem kulcsterminusa a retorikai érvelésnek, a hallgatósághoz, az emberekhez kell szólnia, Jókai helyesen használja. (Össze szokták keverni a személyeskedéssel, erre az argumentum ad personam terminus használatos.)

3.2.2. A retorikai terminusok használatánál sokkal lényegesebb azonban, hogy érvelése is retorikai, azaz valószínűségi vagy gyakorlati (vö. Perelman, 1982), ez pedig elsősorban a példa és az enthüméma, valamint a toposzok (érvelési közhelyek, lehetőségek, azaz érvforrások, ahonnan érveket meríthetünk) alkalmazásában nyilvánul meg. Ezen a ponton röviden foglalkoznunk kell a retorikai érveléssel (a külföldi szakirodalom óriási, de most már hazai művekben is lehet tájékozódni, a Retorikai lexikon közöl szakirodalmat is).

Arisztotelész Rétorikájának első mondata a lényeget ragadja meg: „A rétorika a dialektika párja” (1354a). Vannak közös tulajdonságaik, de különböznek is egymástól. Mindkettő a valószínűségi érveléssel operál (ezt hangsúlyozza Chaïm Perelman Nouvelle rhétorique című művében, 1958), amelyet hívnak gyakorlati érvelésnek is (Stephen Toulmin angol filozófus The uses of argument, 1958, című művére hivatkozhatunk). Abban különböznek, hogy a dialektika páros vitatkozás, míg a retorikai érvelésben a szónok áll szemben a hallgatóságával. Arisztotelész Rétorikájának fontos mondata a következő: „Mindenki bizonyítással érvel úgy, hogy vagy példát alkalmaz, vagy enthümémát; e kettőn kívül nincs más” (1356b). Első hallásra rejtélyes mondat, különösen utolsó tagmondata. Tudnunk kell, hogy a példa retorikai indukció, az enthüméma retorikai szillogizmus (dedukció); az indukció és a dedukció a két következtetési mód, retorikai formái is kimerítik a lehetőségeket: nincs más. Nézzük meg, miről van szó, Jókai műveiből vett idézetek segítségével.

A példa tehát retorikai indukció, azt is mondhatjuk, hogy lerövidített indukció. Az induktív következtetés során lépegetünk, esetről esetre, míg végül általánosítunk. Az embereknek azonban nincs sem türelmük, sem képzettségük egy hosszú levezetés végighallgatására, elegendő egyetlen ugrást végezni, elegendő egy hasonló esetet mondani, ez a példa. Arisztotelész történeti és kitalált példát különböztet meg, a kitalált példa is kétféle: parabola és mese (1393b, 1394a). Az emberek leginkább a parabolát kedvelik, főleg ha humoros is, Jókai is gyakran alkalmazza, s olvasói bólogathatnak: milyen igaza van, így szokott lenni.

„Mikor aztán Richárd megint leszállt az udvarra, a világért sem veszekedett a bohó öreggel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használja körmeit vakarózásra, mint a kutya.” (A kőszívű ember fiai II/121)

„Trenk Frigyesnek már eddig is elég sok volt a rováson. De ő azt soha életében nem akarta észrevenni, hogy vétett valamit. Tökéletes macska volt, aki megeszi a kanárimadarat, s aztán bámul rajta, hogy már most miért üldözik őt? Hisz a kanárimadár jó volt.” (Trenk Frigyes, 179)

„Ejnye bizony, ugyan jó szemed van, hogy holdvilágnál is meglátod. Én nem vettem eddig észre. Egész Torda meg Nagy-Enyed jön szemközt. Azok is megkezdték az elmúlt estén a menekülést, hogy felhasználják az éjszakát. Ezen az úton ma keresztül nem törünk. – Hanem hát azért ne búsulj. Rossz róka az, amelyiknek csak egy lyuka van.” (Egy az isten, II/40)

„Mikor a vízirózsa elvégzi virágzását, lehúzódik a víz alá, s aztán új bimbó jön fel helyette, mely kelyhét kitárja. Ilyen lesz a magyar nemzet? Amíg meleg víz van a forrásban, a nimféa ki nem vész soha a tóbul: hát amíg meleg vér van a magyar szívben, kiveszhet-e a nagy emberek faja a nemzetből?” (Fráter György, II/81)

„Mint a szép gyümölcsben, melyet a féreg meglepett, látta erjedni a rohadást az egész nemzetben. Tán az almának a férge is azt hiszi magáról, hogy ő annak az almának a fejedelme? (Fráter György, I/226)

Folytathatnánk az idézeteket a végtelenségig. Érdekességképpen megjegyezzük, hogy Mikszáth is gyakran él ezzel az érvelési lehetőséggel. Jókai méltatása Mikszáth-módra: „A nimbusznak ez az elhalványosodása csak fallácia. Mint mikor napfogyatkozáskor bekormosított üvegen néznek be a napba, nem a nap lett bágyadtabb, hanem csak az üveg kormos, amin nézik. A kormos üveg eltűnik a szemétre, ahova való, s a nap marad olyan fényesnek, aminő volt.” (Jókai Mór élete és kora, II/182) Tanulságos válasz arra a sok kritikára, amit Jókairól összeírtak (vö. Szilasi, 2000).

Az enthüméma retorikai szillogizmus, két meghatározása van: vagy valószínűségen alapuló szillogizmus, vagy hiányos szillogizmus. A csonka szillogizmus is valószínű, mert a hallgatóság sokféleképpen egészítheti ki. Az en thümo görög kifejezés, jelentése ’ami a gondolatban van’, innen az enthüméma terminus. Nézzünk meg néhány példát.

Nagy premissza: Minden athéni szeret vitatkozni.

Kis premissza: Szokratész athéni.

Konklúzió: Szokratész szeret vitatkozni. – Érvelésünk rendszeres, meggyőző a konklúzió, ám a formális logika szabályai szerint a bizonyíték, vagyis a nagy premissza nem cáfolhatatlan igazság, nem igaz, csak valószínű (biztosan vannak olyan athéniek, akik nem szeretnek vitatkozni). A formális logika szerint az efféle rossz, hibás szillogizmus, de hát az emberek nem beszélnek a formális logika szabályai szerint tökéletes szillogizmusláncokban. Perelman fejti ezt ki hosszasan (Perelman, 1982), mondván, hogy furcsa volna, ha egy szónok a formális logika szerint érvelne, mint ahogy az is furcsa volna, ha egy matematikus mellőzné a szigorú logikát.

Enthüméma a csonka szillogizmus is, pl. ha ezt mondjuk: Szokratész halandó, mert ember. Hozzá gondolhatjuk a nagy premisszát: igen, hiszen minden ember halandó. Ez az együttgondolkodás az enthüméma lényege, ebben van hatása, Kossuth alkalmazta zseniálisan – és Jókai.

Az enthümematikus érvelésben a valószínű nagy premissza gyakran valamiféle általános igazság, közvélekedés, Arisztotelész a gnóma, „bölcs mondás” terminust használja. Ha kimondjuk, akkor is csak valószínű, bár valószínűsége erős: mindenképpen igazolást látunk benne.

„– Jaj, csak vendég ne jönne! – sóhajt föl a kis menyecske. Az új házasok nem vendégszeretők.” (Szabadság a hó alatt, II, 150)

Felírhatjuk szillogizmus formájában: Az új házasok nem vendégszeretők.

Puskinék új házasok.

...Puskinék nem vendégszeretők.

„Blanka megszokta már az éjjeli utazást; azt hitte, mulatságból történik ez így. Ösztön, sejtelem vagy talán az >>otthon<< utáni vágy súgta neki is, hogy sietni kell. S nagy veszély érzetében az asszonyok kitartása óriási.” (Egy az isten, II/37)

„Még egyre kérem. Hozzon egyúttal egy üveg bort is; az orvos azt tanácsolta, hogy bort igyam, akkor elmúlik az álmatlanságom.

A cseléd mindent elhitt szépen. Vannak asszonyok, akik örömest isszák a bort.” (Politikai divatok, II, 56)

A Csittvári krónikáról van szó: „Hanem voltak – kevesen –, akik tudták, hogy mi az; akik pedig nagyon keresték, sohasem tudták meg, hogy hol van. Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.” (És mégis mozog a föld, I/15)

„– Bár te ne szeretnél olyan nagyon engem. – Ami annyit jelent, hogy ma is jól megkopasztották. A vesztő férfi szomorú hálótárs.” (A mi lengyelünk I, 187)

Nagyon sokszor indokol Jókai hasonló módon, s így találkozik a közvélekedéssel, mondhatjuk: a közbölcsességgel. Ha erre ráérez az olvasó, örömmel tölti el, ha nem, akkor észre sem veszi ezeket a sok humort is tartalmazó enthümémákat.

Az enthüméma tökéletesen megfelel a józan ész (common sense) követelményének, gyakorlati okoskodásnak, amelyet a szociolingvisztika így jellemez: „A gyakorlati okoskodás arra a módra utal, ahogyan az emberek felhasználják köznapi tudásukat, és ahogyan ezt a tudást mindennapi életvezetésükben alkalmazzák: mi az, amit feltételeznek, mi az, amit soha nem kérdőjeleznek meg, hogy választják ki azokat a dolgokat, amelyekkel foglalkoznak, s hogyan illesztik egymáshoz a társadalmi érintkezésben a köznapi tudás különböző darabkáit, hogy fenntartsák a ’normális’ látszatokat. Ez egészen más, mint a logikus gondolkodás vagy a tudományos hipotézisek megfogalmazása és ellenőrzése – ezeket formális körülmények között sajátítjuk el, s nagyon speciális célok elérésére szolgálnak.” (Wardhaugh, 1995, 228)

A hallgatóság értékrendszere, értékrendszerének ismerete alapvető a szónok (az író) számára, például az, hogyan kezeli az értékhierarchiákat.

„Puskin érezte, hogy erre egész szíve szerint kell megfelelnie ennek a leánynak. – Ez úgy lehet, hogy az „emberiség érzete” erősebb, mint a „szabadságvágy”, s ez védelmére kel a rabszolgának, ha azt a cár üldözi, s a cárnak, ha azt a rabszolga üldözi!” (Szabadság a hó alatt, II, 42, 219)

– Az ám, Rákóczi Ferenc is három részeg cseh trombitás miatt vesztette el a vadkerti csatát, nagy szégyenére a kurucoknak.

– Azok lengyelek voltak – dörmögé Negrotin, ki szerette nemzetét, de az igazságot még jobban. (A mi lengyelünk I, 85)

Sajátosan alakul a hierarchia a Rab Rábyban (II, 92). A főjegyző, Tárhalmy hosszasan magyarázza a viszonyokat lányának, Mariskának; ekképp összegez: „Megértetted-e hát, hogy mi az az országos ügy, amiben nem azzal a mértékkel mérnek, aminek emberi igazság a neve?”

Lehetséges, hogy Jókai népszerűségének az is az oka, hogy érvelése találkozott az emberek mindennapi, gyakorlati érvelésével, gondolkodásával? Ez nem jelenti azt, hogy kereste a hatást (Szilasi, 2000) – ezzel is szokták vádolni –, mindössze annyit, hogy úgy érvelt, ahogyan általában az emberek.

3.2.3. A retorikai vagy gyakorlati érvelésnek sok lehetősége van még, hiszen az enthüméma „logikája” áthatja az egész érvelést, még az érzelmi megindítást is. Arisztotelész Rétorikájának második könyve az érzelmekkel foglalkozik, ám nem tudományos pszichológiát ad itt, hanem közvélekedést: mindegyik érzelem bemutatását ekképp kezdi: Tegyük fel, hogy a harag ez és ez … Erre mondja Roland Barthes, hogy Arisztotelész megálmodta a tömegkultúra szociológiáját (Barthes, 1997, 146). A toposzok tana (általános és speciális érvforrások) óriási terület a retorikai érvelésben. Négy nagy csoportba szoktuk sorolni őket: definíció, összehasonlítás, viszonyok, körülmények, valamint mindegyik nagy csoport alfajai. Továbbá: a toposzok első három csoportját a retorikák úgy tárgyalják, hogy először bemutatják a logikai megoldást, majd a szabadabb, teljesebb, ékesebb retorikai lehetőséget (Szvorényi József kifejezései). Például a definíciónak van egy logikai struktúrája, ezt a gyakorlati érvelésben fellazítjuk. Ezeket nevezi Perelman kvázi-logikai érveknek (Perelman, 1982), a körülményekből vett érveknek nincsen logikai hátterük. Jókai mindezt tudta. Csak néhány példát idézünk.

Kvázi-logikai érvek:

Jókai retorikai definíciói szellemesek, szemléletesek:

„Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan, mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár.

Ez a >>tárogató<<.

Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, amikor még rebellis kurucok hordták zászlóikat egész Német-Újvárig, s harsogtatták a szabadságdalokat.

Össze kellett törni minden tárogatót. …” (És mégis mozog a föld, I/22)

„Mikor egyedül voltak, azt kérdezi komornájától Alfonsine:

– Mit csinál a bakfis?

Bakfis persze annyit tesz, mint sül hal. Hanem akik a német nyelvben e szónak valami különösen gyöngéd érzelmet akarnak adni, azok gondolnak alatta holmi olyan kis felserdült leánykákat, akik már nem gyermekek, de azért még ráérnek várni a főkötőig; akik még ártatlanok és ostobácskák; akik már éreznek valamit a szívükben, de nem tudják, hogy mit; fecsegnek és nem tudják, hogy miről; a tréfát komolynak, a komolyat tréfának veszik, s a legelső szép szót, amit nekik mond valaki, arany gyanánt kapják. Ez a bakfis.” (A kőszívű ember fiai, I/84)

Külön kell szólnunk az ellentétről (antitheszisz) mint stilisztikai szóalakzatról is, és mint érvelési toposzról (az ellentétet és az ellentmondást a harmadik csoportban, a viszonyok csoportjában szoktuk tárgyalni). Jókai regényeiben nagyon sokszor megfigyelhető az ellentétre épülő fogalmazás:

„Bányaváry azt mondá: a színész akkor korhelyedik el, mikor vagy nagyon rosszul megy a dolga, vagy nagyon jól. És nem mondta hiába. Mert amint egyszer nagyon jól kezdett menni a dolga, akkor azon vette észre magát, hogy megint eljár kártyázni, kocsmázni. Ő ugyan azt a címet adta neki, hogy csak egy kicsit mulatni megy; s szilárdsága bebizonyításául éjfél tájon rendesen hazament, vagy inkább vezetette magát a szállására; de az is igaz, hogy rendesen oly felmagasztalt állapotban, aminőben az ember istennek képzeli magát, a környezete pedig négylábú állatnak.” (Eppur si muove. És mégis mozog a föld. II/146)

Nemcsak az ellentét érdekes ebben a részletben, hanem Jókai mindig jelenlévő utánozhatatlan humora is. Egy szinekdochét is elhelyez a gondolatmenet végén: a négylábú állat pedig minden bizonnyal a disznó.

Az ellentét a retorikai érvelés vagy a dialektika alapja: az egyik állít valamit, a másik az ellenkezőjét. „A retorika a dialektika párja” – emlékezzünk Arisztotelész megállapítására. Ellentétes állításokhoz ellentétes jellemek kapcsolódnak: felmerül az a kérdés, hogy mivel Jókai ellentétes jellemei minden bizonnyal összefüggenek ellentétes gondolataikkal, ezért jellemzése inkább a retorikai érvelésből következik, s nem feltétlenül a romantika jó-rossz ellentétpárjából. (Más kérdés az, hogyha komolyabban megvizsgáljuk Jókai jellemeit, nem is egysíkúak, egyáltalán nem egysíkú jellem Teleki Mihály, Fráter György, Ocskay László, Korponayné Géczy Juliánna – vö. Szajbély, 2010, 302-305.)

Nem lehetséges, hogy valami egy időben létezzen és ne létezzen – ez az ellentmondás. Sokféle ellentmondás van, sok ellentmondás feloldhatatlan, de sokféleképpen lehetséges az ellentmondás feloldása. Az egyik lehetőséget szemlélteti az alábbi furfang:

„Elvenni akarom a leányt, s akarom, hogy törvényes hitvesem legyen, hozzám kötve, akinek én parancsolok. De amellett úgy akarnám a dolgomat intézni, hogy én ne lennék őhozzá kötve; ő ne parancsolna nekem. Egyszóval, hogy amíg én akarom, feleségem, mikor nem akarom, nem feleségem. Ebben adj nekem tanácsot.” Ezt Kaulman Félix kéri Sámuel apáttól. „– Óh, igen, tudok egy ilyen módot, de csak egyetlen egyet – szólt Sámuel. – Megesküszöl, akivel akarsz, a vallás rendes megtartásai szerint itt Bécsben. Mikor aztán azt akarod, hogy ez a házasságod ne legyen házasság, a bécsi bankárházaddal felhagysz, a firmádat leveszed, s átköltözöl párizsi házadba. Firmád ott is fennáll, már apád francia polgár volt, s te is az vagy. Ha egyszer aztán ott célszerűnek látod megmenekülni a hitvestárstól, egyszerűen megismerteted azzal a körülménnyel, hogy a francia törvények előtt semmi házasság sem érvényes, mely nem polgári hatóság előtt köttetett.” (Fekete gyémántok I, 161-162)

A dilemma választási lehetőséget kínál fel, de mindkét lehetőség rossz megoldást kínál, nincs jó megoldás:

„Választás csak két esély között lehetett. Dicsőséges elvérzés, mint Zrínyi Miklósé volt Szigetvárnál, örök emlékül az utókornak; vagy hasznos megalkuvás a hatalommal a mai nap javára s a holnapi nap reményére.” (A mi lengyelünk I, 185; Komárom helyzetéről van szó.) „Két út állt előtte. [mármint Klapka előtt] Az erős Komárom várat az utolsó emberig védelmezni, s ha ostrommal elfoglaltatik, a levegőbe röpíteni, romjai alá temetkezni: – vagy pedig a feladásért olyan árt követelni, mely az országot megnyugtatja.” (uo. 189)

„Ez a mi őseink országa, a mi hazánk, a mi egyetlen szülőföldünk. – Mármost, ha azt mondaná neked valaki, hogy egyet oda kell neked adnod áldozatul, vagy azt az embert, akit legjobban szeretsz ezen a világon, vagy azt az országot, vagy annak kell meghalni, vagy ennek kell letöröltetni erről a laprul [ti. a térképről]: válassz? Mit mondanál? (Rab Ráby II, 89)

„– A kérdés tehát csak az, amit a dodonai berek elénkbe dörg, hogy mire van nagyobb szüksége a jövendőnek: arra-e, hogy legyen egy szép, nemes, dicsőséges magyar nemzet – vagy arra, hogy legyen – népszabadság?” (Rab Ráby I, 69)

A körülmények  voltaképpen a személyekből és a dolgokból vett érvek, valamint a múltbeli és jövőbeli tények, a lehetséges és a lehetetlen érvei (ezek tehát nem kvázi-logikai érvek, nincsen logikai alapjuk). Az emberekkel kapcsolatosak, Quintilianus ezért első helyen tárgyalja őket. Igaz, hogy ezek gyenge érvek, könnyen cáfolhatók, de több belőlük és egyéb érvekkel kombinálva hatásosak lehetnek. A nyomozók is a körülményekből indulnak ki, ezt teszi Poirot is. Hogyne tenné ezt Jókai vizsgálóbírója, Lándory Bertalan, amikor a jellemből következtet:

– Hogyan? Ön megtiltja azt nekem, hogy én az ön arcát lerajzoljam?

– Nem tiltom meg, csak megjövendölöm.

– Ön megjövendöli? És az be szokott teljesülni, amit ön megjósol? Hát ehhez nem kell valami emberfölötti tehetség?

– Nem. Csak egyenlő erejű emlékezet, fantázia és ítélő tehetség. Amint egy embernek a kedélyét, jellemét megismertük, arról előre megmondhatjuk, hogy az előre látott körülmények között mit fog tenni. (A lélekidomár, I/36)

Gyakran érvelünk azzal, hogy egy ember meg fogja ismételni múltbeli tettét a jövőben is, ez a múlt és a jelen tényeinek összefüggése:

„Elhittem egy ember szavára, hogy meghalt; egy hamisító szavára!

Most még Fertőy bűne is az ő lelkére nehezült.

Aki hamisított most, hamisíthatott akkor is, midőn Róbert halálhírét bizonyítá.”

(Politikai divatok, II, 191)

A retorika tárgyalja az érvelési hibákat, valamint a „szándékos” hibákat, azaz a manipulációt. Az érvelési hibát stíluseszközként is fel lehet használni. Egy humoros kontrafaktuális hipotézist (a tényeknek ellentmondó feltételezés) idézünk:

„Ezen azután eltépelődött; ha ez nem történt volna, ha amaz nem történt volna, ha Bélát mérnöknek nevelte volna, ahogy először akarta és nem ügyvédnek; ha ő keresett volna számára feleséget; ha nem jöttek volna ebbe a városba lakni; ha falusi gazdák lettek volna, ha Béla nem ment volna a háborúba, ha abban a várban lett volna helyőrségnél; ha anyjához menekült volna; ha olyan felesége lett volna, aki tudott volna a kegyelem után járni; – akkor most ő nem állna ilyen egyedül, akkor most más élet volna itten.” (Politikai divatok, II, 81)

Az argumentum ad personam – a személyeskedés a leggyakrabban alkalmazott manipuláció:

„Nótárius uram vette fel a szót, hogy az egész megtámadott magisztrátus nevében előadja a védelmet.

De nem volt abban szó a tanács védelmezéséről, a vádpontok megcáfolásáról; hanem az egész replika egy válogatott szidalmi litánia volt Ráby Mátyás ellen. Elmondta róla, hogy istenkáromló manicheus; ördögidéző és varázsló; – hétfeleséges mohamedánus török basa, a népnek gonosz felbujtogatója, aki a nemesség és a földesuraság legyilkolására lázít; – alattomos útonálló rabló, aki az utasokat kifosztogatja álruhában; – hamis pénzverő, akinek idetelepülése óta a város el van árasztva hamis greslikkel; – erőszakos verekedő és országháborító; – az istentagadó ádámvallás-követőknek a fő-fő prófétája; – hazaáruló pribék, aki a törököknek a végvárakat el akarja adni; – titkos zsidó, aki semmi templomba nem jár, hanem a zsidókkal egy kézre játszik, mikor azok keresztyén gyerekek vérével keresztelnek, – de mindenekfelett a népnek piócája, vérszipolya, aki a szegény nyomorult földmívesnek az utolsó babkáját is kicsalja a tarsolyából, s a nép véres verítékén hízik. (Szegény Ráby éppen akkor volt olyan sovány, hogy majd keresztül lehetett rajta látni.) (Rab Ráby I, 196)

Csak vázolni tudtuk az enthümémát, a példát, a toposzok egy részét. Jelenlétük azt bizonyítja, hogy Jókai élt a gyakorlati érvelés lehetőségeivel, s ez az érvelési mód találkozott/találkozik az emberek gondolkodásmódjával. Ez a tény is lehet népszerűségének egyik titka. Megjegyzem, ezen a ponton erősen összekapcsolódik a retorika és a szövegértő olvasás: retorikai ismeretek birtokában jobban meg lehet érteni, jobban lehet élvezni ezeket a szövegeket.


3.3. „Retorikai művek”

Két olyan műve van Jókainak, amelyek retorikai műnek, pontosabban retorikai paródiának tekinthetők. Az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból a státustan és a törvényszéki tárgyalás tréfás ábrázolása, a Félistenek bolondságai Cicero-paródia, pontosabban az előadásmód (pronuntiatio, actio) kacagtató paródiája.

3.3.1. Egy hírhedt kalandor a XVII. századból – így adja meg Mikszáth a címet, a mai kiadásokon „hírhedett” szerepel. Mikszáth így foglalja össze a regény tartalmát:

„A franciák által ostromolt Coblenzben elfogtak egy Hugo nevű tüzértisztet, az ehrenbreitsteini Montalambert-torony ütegeinek parancsnokát. E gazfickó (minthogy a Jókai kezéből fogták el) rendkívül módon elmés, szeretetre méltó és lebilincselő elbeszélő, azonfelül úgy tud hazudni, mint egy bakancsos; törvényszék elé állítva hosszan diktálja be a protokollumba kalandjait s elkövetett gonosztetteit azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kibeszélje az időt, míg esetleg a franciák beveszik a várost, s kiszabadítják. A bíróságban elnöklő kedélyes nagyherceg jól mulat a kalandokon, sőt a szigorú soltész [falubíró] is napról napra kíváncsibb. Öt hónapig húzza így ki a tárgyalást a Seherezade sehol nem végződő meséire emlékeztető vallomásaival. A forma kényelmes keretében szabadjára eresztheti meseszövő tündéreit Jókai, és sok kedves költői epizód vegyül össze hihetetlen bohóságokkal. De a könyvet nem lehet letenni.” (II/117)

A könyvet valóban nem lehet letenni, ma sem, sőt hasonlít a tévében manapság vetített fantasztikus kalandokhoz. Talán a diákok is végigolvassák egy ültőben, ki kellene próbálni.

Fried István „kitűnő pikareszkre rájátszó prózai epiká”-nak nevezi a regényt (Fried, 2005, 17). Az Unicornis-kiadás utószava leírja, hogy Jókai egy német anekdotagyűjtemény nyomán dolgozott. Szokványos pikareszktörténetnek minősíti a regényt, idézi Nagy Miklóst, Jókai avatott kutatóját, aki szerint „eszmehirdetésről, erkölcsi példaképek állításáról lemondó pikarótörténeteinek” egyik darabja (249). A bíró és a nagyherceg a hallgatóságot és az erkölcsi tanulságot szolgáltatja, a kerettörténetnek regénypoétikai szerepe is van.

Nagy Miklós ezt írja: „E csoport (ti. kalandorregények) legegészségesebb hajtása bizonnyal az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból (1879). Törés és kifáradás nélkül sikerül is végig megtartani a játékos fantasztikum kezdetben leütött hangnemét, amely sok helyt igen közel van a 18. század egyes remekeihez (Le Sage: A sánta ördög, Voltaire: Candide). Az elbeszélés első személyes, azonban a kópé Hugó szavaiba gyakran belevág egy fontoskodó, pedáns erénycsősz: a városi bíró, a lélektani és fizikai lehetetlenségek szigorú számonkérője. Mily szellemes torzkép Jókai kritikusairól!” (Nagy Miklós, 1975, 219) Nekem ugyan nem jutottak eszembe a bíró szavaiból Jókai kritikusai, de lehetséges, hogy igaza van Nagy Miklósnak. Szerintem egész másról van szó.

Nem veszik észre a méltatók, hogy a regény törvényszéki tárgyalás, mely az ügyállás előírt lépéseiben zajlik le. Az ügyállás vagy sztaszisz (latin: status, magyar: státus) lépései a következők: 1. van-e ügy (an sit) – ez a következtetésen alapuló ügyállás, 2. mi az (quod sit) – ez a definíción alapuló ügyállás, 3. milyen az (quale sit) – ez a jogosságon alapuló ügyállás. Van egy 4. ügyállás, ez a kifogáson alapuló ügyállás, amikor is a megvádolt személy kérhet más bírákat, más helyszínt stb. A státustan foglalkozik még az ügyek képviselhetőségi fokával, eszerint van becsületes, becstelen, kétes, homályos, jelentéktelen ügy; s Quintilianus megkülönbözteti még a nagyon ronda (turpe) ügyet, jelen ügy kétségkívül turpe. A vádlott Hugó, a konstábler. A bírák pedig a nagyherceg és a soltész (a bíró). Tehát ők nem regénypoétikai keretet képviselnek, nem belekotyogók, hanem a tárgyalás szereplői.

Az 1. ügyállás esetén azt kell megállapítani, hogy elkövetett-e az illető valamit. Ekkor hallgatják meg a vádlottat és a tanúkat, s a hallottakból következtetnek. Ilyenkor szoktak a hazugságok elhangzani, nem egyszerű mesterség a kihallgatás, éppen ezért a tanúk kihallgatásának fortélyairól hosszan ír Quintilianus is. Természetesen Hugó is hazudozik folyamatosan és szórakoztatón. A 2. ügyállás folyamán definiálni kell a bűnt. A meghatározás a bíróságon nagyon fontos érv. A definíciók a könyvben olykor meg vannak adva a fejezetek címeiben (pl. uxoricidium, azaz feleséggyilkolás). A 3. ügyállás során vizsgálják az okokat és a motívumokat, tulajdonképpen itt magyarázza ki magát Hugó, úgyhogy mindig találnak tetteire mentséget.

Abszolút szakszerűen folyik le a tárgyalás, a bírák fortélyosan, pró és kontra érvelnek, szakszavakkal indokolnak, de az egész tartalom abszurd. A tudóskodó indoklás és az abszurd kalandok közötti ellentét a nevetségesség egyik oka. A másik ok a bírák viselkedése: a tárgyalás folyamán a nagyherceg a felmentő, a bíró szigorúbb. A végén akkora hihetetlenséget ad elő Hugó, hogy a nagyherceg már nem mentené fel, de ekkor a bíró indokol: mégpedig külső érvek, „tudományos” művek alapján. Hát ilyen, kérem, a tudomány, minden képtelenséget el lehet vele hitetni. Ezen megint csak nevetni lehet. (Különösen a mai olvasó nevet, aki annyi nagyképű értekezés elolvasására kényszerül.)

A tárgyalás keretes szerkezetű: az első rész Hugó elfogását és kínzását tartalmazza, a 14. rész kivégzését; a közbeeső 12 rész tizenkét történet, egy nagy fokozás: a kalandok egyre képtelenebbek. Az első részben a nagyherceg salamoni döntése ekképp hangzik: „Állíttassék törvényszék elé a gonosztevő. – Mondja el körülményesen, hogyan követte el mindezen vétkeket sorban! S amelyik vétke aztán legnagyobbnak fog találtatni, annak a büntetése hajtassék rajta végre.  Ebbe a soltész is belegyezett.” Úgy döntenek, hogy Hugó siralomházban töltse el a kihallgatás időszakát, ott legalább jól tartják, ehet-ihat kedvére.

Az első kaland címe: „A rablók között”. Hugó a császári seregben szolgált, ott léptették elő konstáblerré. Krakkót ostromolták, az ostrom alatt egy lengyel nemesúr leánya beleszeretett. Különféle bonyodalmak után először magyar, majd tatár fogságba kerül, végül rablók (hajdemákok) fogják el. Kalandos úton eljutnak a rablók fantasztikus barlangjáig, ott egy még fantasztikusabb próbatétel után elnyeri a rablóvezér lányának, Madusnak a kezét, utána ostrom, kalandok következnek, végül a rablókat szétverik, az ellenfélnek Hugó is besegít, és végül sikerül megmenekülnie. A nagyherceg felmenti azon az alapon, hogy „amennyit vétett, annyit helyrehozott.” A soltész nem ért ugyan egyet, de végül belegyezik az ítéletbe, a herceg kimondja: „ez a főbenjáró bűne deleáltassék!” (Deleáltassék, azaz töröltessék.)

(Egy kis kitérés: az angolos műveltségnek köszönhetően, a diákok ismerhetik a delete igét, s visszakövetkeztethetnek a deleál tartalmára; a constable angol szó, krimikben lehet látni feliratként a felügyelők ajtaján: 1. jelentése: rendőr, 2. jelentése: hadseregparancsnok [a középkorban], királyi várkapitány. Ha ezt tudjuk, érthető a konstábler, vagyis Hugó parancsnoki rangja.)

Következnek a képtelenebbnél képtelenebb történetek, mindegyiknek a végén van pozitívum is, a nagyherceg – a soltész morgolódása és hitetlenkedése ellenére – mindig fölmenti Hugót. A szerepek a tizedik, Az ördög világában című kaland után cserélődnek fel. A nagyherceg nem hiszi el az ördögöket, a levegőben röpülő varázslónőket, de a soltész külső érvre, „szakértői” bizonyítékra hivatkozik:

– Bolond vagy bizony te, vagy álmodtad mindezt! – fejezé be a vallomást a nagyherceg. – Nem hiszek én ebből semmit, egy szót sem.

– No, márpedig ez az egy igaz – mondá a soltész – a sok hazugság között, amikkel bennünket a gazfickó hetek óta traktál, ez az egy autentikus dolog. Mert hasonló esetekről értesítenek bennünket Majolus és Ghirlandinus, nemkülönben a világhírű Boccaccio, kiknek állításait kétségbe vonni nem lehet. Most az egyszer a bűnös szigorúan a való dolgok előadása mellett maradt vala.

– Minthogy azonban az ördöggel való szövetséget re ipsa és de acto alá nem írta, annálfogva a pactum implicitum diabolicum neki mégis be nem számíttathatik, és így ezen vádpont, ha csak következményei nem lesznek, önnönmagától elesik – mondá ki a nagyherceg. (227)

„A testcsere”, vagyis az utolsó kaland teljes képtelenség. Lényege az, hogy az ördög belebújt az ő testébe, ő meg az ördögébe, s az árulást nem ő, hanem az ördög követte el. De ismét testcsere történt, így Hugó bukott le. Az ítélet agyafúrt: mivel szétvált a lelke és a teste, a lelkét nem büntetik, csak a testét – kivégzik.

A hírhedett kalandor története tehát egy tárgyalás, melynek során az okok és a motívumok alapján felmentik a vádlottat, de végül is elítélik egy abszurd indokolással. Az indokolás egy abszurd eseményen alapul (a testcserén), de mivel a soltész „szakértői” vélemény alapján elfogadja, rá alapozzák az ítéletet.

Hugó történetét a képtelen kalandok alapján szokták besorolni a Jókai-regények rendszerébe, de legalább ennyire a törvényszéki eljárás paródiája. A kalandok pedig nemcsak képtelenek, hanem humorosak is: célba vesznek minden társadalmi csoportot, vallást. Nyilvánvalóan apokrif forrásai is voltak Jókainak, nemcsak német anekdotagyűjtemények. A televíziós csatornák nyakra-főre közvetítenek efféle kalandos történeteket: batmant, spidermant, sárkányölőket, mitológiai meséket, miért ne lehetne Hugó hazugságaiból egy jó sorozatot készíteni? Ezen a ponton szeretném felhívni a figyelmet Szajbély Mihály Jókai-monográfiájára (Kalligram, 2010). Új szempontot visz be a Jókai-művek elemzésébe, megértésébe: Jókai hírlapba író író volt, műveinek többsége folytatásokban jelent meg, ezért szekvenciás, sajátos szerkezetű. Szerintem kitűnő sorozatokat lehetne belőlük készíteni nemcsak tartalmuk, hanem szerkezetük miatt is. Ez a megállapítás különösen érvényes a hírhedett kalandor történetére.

(Tárgyalás különben sok van Jókai regényeiben, pl. a diákok kicsapása előtti tárgyalás az És mégis mozog a földben. Szabályos védőbeszéd hangzik el A lőcsei fehér asszony II. kötetében Pelargus szájából, 180. Nagyszerű ügyvéd szereplői is vannak, Korcza úr, Maszlaczky, nem is beszélve a bonyolult perekről. Végül is Jókai vizsgázott ügyvéd volt, még egy pert is megnyert pályája elején.)

Jókai „képzeletes” művei az irodalomtörténészek szerint a következők: Egész az északi pólusig (1876), Szép Mikhál (1877), Görögtűz (1877), A három márványfej (1887), Rákóczi fia (1891), Trenk Frigyes (1893), Ahol a pénz nem isten (1902), a fentebb tárgyalt A varchoniták, Bálványosvár. Reneszánszuk lehetne a mai világban.

3.3.2. A Félistenek bolondságai az alcíme szerint történelmi komédia, tulajdonképpen nevettető paródia, beleépítve egy regényféleségbe – mondja az utószó. Az író életében nem jelent meg, csak 1912-ben, s az Unikornis-kiadás 105. köteteként 2003-ban. Egy pikáns történet, arra is jó, hogy életközelbe hozza a római aranykor hírességeit.

Most csak egyetlen szenzációsan mulatságos jelenetre hívom fel a figyelmet. A nagy szónok, Cicero, papucsférj, otthon felesége, Terentia zsarnokoskodik, még szakmájába is beleszól. Fergeteges humorú jelenet, amelyben Cicero otthon elpróbálja egyik beszédét, felesége hallgatja és javítja, osztogatja tanácsait. Cicero a tanácsok alapján ismétel, majd az egész beszédet is elmondja félbeszakítás nélkül.

Terentia: Mi van a kezedben?

Cicero: Nehéz feladat. Beszéd a consul ellen, ki most hatalmon ül, és beszéd saját magamról.

Terentia: Valóban nehéz. Szeretném hallani.

Cicero (középre áll): Elmondom. Közbeszólhatsz.

Terentia: A tógát csavard bal karod körül: az ne mozduljon. Elég a jobb.

Cicero (bal karját tógájába csavarva hozzáfog): Látod-e már, te fenevad, hogy minő panasz vágódik homlokodhoz?

Terentia: Nem úgy kell ezt. Az a heves kézmozdulat közönséges szónokoké. Cicero: E szót félvállról nézve ellenfelére mondja, leeresztett karral. Így.

Cicero: Azt kérdi mindenki, hogy lett consullá ez a szíriai, kinek fekete pofája rabszolga eredetére vall. Bozontos szakálla, ráncos homloka, kancsal szeme, odvas fogai hogy csábítottak el valakit, aki meglátta?

Terentia: Ne mutogasd apróra a részleteket, amiket megneveztél. Te e szavaknál hátrahúzódol undorodva, s egy szónál a szád elé teszed a kezedet. Ekként.

Cicero: Vagy tán ékesszólásoddal ragadtad el a népet? Kérdem tőletek, Quirites, ki hallotta őt másképp beszélni, mint dadogva?

Terentia: Ezt a mondást a szónok a néphez intézi hátrafelé fordulva. Jól van.

Cicero: Avagy tán vitézségedét szerettek meg? Ugyan látott-e tégedet valaki nagy veszély idején másként, mint futvást?

Terentia: Itt a szónok olyan mozdulatot tesz, mintha korbáccsal ütne a futó hátára.

Stb., stb.

Az actio vagy testbeszéd alaposan ki volt dolgozva a régi retorikák nagy részében. Quintilianus aprólékos utasításokat ad, még az ujjak mozgatására is (Adamik és Gonda, 2009). A 19. század elején Austin Gilbert angol szerző produkált egy akkoriban közismert könyvet (Cironomia, 1806), melyben még a lábfejek tartását is bemutatja, nemcsak a kezekét. Az illusztrációkat maga rajzolta. Minden mozdulatot kódolt, s a kódokkal oly módon dolgozott ki drámarészleteket – pl. a Lear király egy jelenetét –, mintha kotta volna. Ezek nyilvánvalóan túlzások, nem is követték egészében Gilbert könyvét, de részleteit szorgalmasan felhasználták a külföldi retorikusok. 19. századi hazai retorikáinkban nem láttam a nyomát, de lehet, hogy Jókai olvashatott effélét.

A beszéd tartalma is paródia: személyeskedés, az ellenfél gyalázása, önmaga dicsérete. A színdarab maga házasságtörések, válások körüli hercehurca.

A színdarabhoz Jókai – mint egy rendező vagy mint egy jó tanár – magyarázatokat fűz: akik esetleg eljátsszák a komédiát, vagy akik esetleg elolvassák, tudják meg a szereplőkről az igazságot. Ciceróról ezt írja, többek között: „Maga Cicero az emberen túli lelkierő megvalósulása… Mikor munkáinak óriási tömegét átolvassuk, teherré válik a lelkünkön a bámulat ennyi ismeretgazdagság, ily ítélő tehetség, ily utolérhetetlen szépségű stílus fölött; nem bírjuk ennyi talentumnak az egészét felfogni. Fönnmarad bennünk csupán annak a tudata, hogy mindez érezve is volt; igazságszerető lélektől sugallva, szabadságimádó szívtől átmelegítve, s mikor ezt a nagy alakot elbukni látjuk, érezzük, hogy vele együtt szabadság bukott el. Az egész földön elbukott.” (119)

Ezt olvassuk az utószóban: „tudománynépszerűsítő regénybe ékelt vígjáték”. (323) Én nem tudom a színdarabhoz fűzött prózai fejezeteket regényféleségnek felfogni, inkább – mint fentebb írtam – a diákos humorú színdarabhoz fűzött magyarázatokról lehet szó. A jó előadóművész is nyomoz a háttér után, legyen színész, zenész vagy énekes. Egyébként olyan az egész mű, mintha az öreg Jókai felidézte volna diákéveit, jó humorú fiúk szoktak ilyen előadásokat produkálni (az én tanári pályámon is volt egy ilyen osztályom).

A retorika ismerete tehát megmutatkozik Jókai regényeiben, mind a retorikai terminusok, mind a retorikai érvelés alkalmazásában. Ennek a felismerésnek legalább két tanulsága van. Másként lehet megítélni egyes műveit, mint ahogyan megítélte őket az irodalomtörténet. Retorikai ismeretek birtokában közelebb kerülhetünk műveihez, jobban élvezhetjük őket.

„Jókai egész pályáján nélkülözi a tárgyilagos bírálatot” – írja Mikszáth (II/146). Tudjuk, hogy Gyulai Pál és Péterfy Jenő negatív bírálatokat írt Jókai műveiről, nézeteik befolyásolták a későbbi kritikákat is. Ha van nyelvművelő babona (márpedig van), akkor van irodalomkritikai babona is. Létezik olyan tévtan, hogy ami olvasmányos, az nem igazi, mély irodalom, ezért Jókai kedvelői szégyellik szenvedélyüket. Léteznek olyan megállapítások, hogy Jókai lecsúszott az ifjúsági irodalomba – de miért alsóbbrendű az ifjúsági irodalom? –; ezért felnőtt olvasói nem merik bevallani, hogy szeretik regényeit. Létezik a sablonos lélekrajz babonája – a főhősök sablonosak, csak a mellékalakok realisztikusak, csak a mellékalakok ábrázolásában nyilvánul meg humora. Sok idegen szót használ – hát a mai médiumokban és tudományos prózában nincsenek idegen szavak? Attól tartok, hogy ez a sok babona, ez a sok leegyszerűsített közhely él a mai pedagógustársadalomban, s ez alól a tanterv készítői sem kivételek. Emlékezzünk arra, hogy Jókai nincs az első, a pályarajzot tanító hatos körben, sőt ki is hagyható az érettségin.

Szilasi László érdekes könyvében elemzi a Jókai-művek kultikus és kritikus olvasatait az irodalomtörténeti monográfiák alapján. Összegezésében többek között ezt írja: „Feltárandók a Jókai-szövegek explicit poétikai kijelentései, és ennek kapcsán felteendő az a kérdés, hogy bizonyítható-e a műfaji, retorikai előírások és a mű közötti esetleges kapcsolat. […] Végül pedig egész egyszerűen igazolandók azok a sejtések, amelyeknek rendszerbeli középpontjaként a retorikusan és hatásközpontúan kezelt románcos történetet próbáltam megjelölni” (i. m. 252). Úgy vélem, igazoltam a Jókai-művek és a retorika kapcsolatát. Attól tartok azonban, hogy Szilasi retorikafelfogása is abba a körbe tartozik, amit fentebb említettem. A retorika nem előírás, és nem hatásvadászat. Filozófiai alapokon nyugvó művészet és technika – ahogy a klasszikusok meghatározták, nem véletlenül volt két évezreden át a felsőfokú oktatás alapja, és nem véletlenül éli reneszánszát külföldön.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a Jókai-regények és a retorika kapcsolatának feltárását eredeti ötletemnek véltem – Jókai vonatkozásában az is –, de a németeknél már eszébe jutott valakinek hasonló: Olaf Kramer, Goethe und die Rhetorik. Gruyter 2010, a Rhetorik-Forschungen sorozat 18. kötete. Mindenesetre megerősítő tekintélyérv.)

A Jókai-művek pedig összetettek, sokféle megközelítésben lehet őket olvasni, zseniálisak, mint Shakespeare drámái vagy mint Liszt Ferenc zenéje. Mindig tud újat mondani, mindig gyönyörködtet.



[1] A tanulmány első része, mely az első két témát tárgyalja – mely a romantika és a realizmus, továbbá történelmi múltunk regényeiben és elbeszéléseiben – a Könyv és Nevelés 2015. évi második számában a 72–88. oldalon olvasható.

[2] Egyébként Jókai beszédei retorikai szempontból nincsenek feldolgozva, ezt Fried István is megemlíti (Fried, 2003, 168). Kitűnő disszertációtéma, javaslom magyartanároknak, számít a doktorátus a pályamodellben! Az Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK alkalmazott nyelvészeti doktori iskolájában van alkalmazott retorikai program!)



 

 

Irodalom:

Adamik Tamás (főszerk.) (2010) Retorikai lexikon. Kalligram, Pozsony.

Adamik Tamás – Gonda Attila (2009) Quintilianus a testbeszédről. In: A. Jászó Anna (szerk.) A testbeszéd és a szónoklat. Trezor, Budapest. 31-42.p.

Barthes, Roland (1997) A régi retorika. In: Az irodalom elméletei III. Jelenkor, Pécs (eredetileg: 1970).

Bolonyai Gábor (2001) Antik szónoki gyakorlatok. Typotex, Budapest.

Fried István (2003) Öreg Jókai, nem vén Jókai. Ister Szolgáltató, Kereskedelmi és Kiadó Kft. [Budapest].

Fried István (2005) Jókai és a világirodalom. In: Hansági Ágnes – Hermann Zoltán szerk. „Mester Jókai”. A Jókai-olvasás lehetőségei az ezredfordulón. Ráció, Budapest. 

Jókai Mór (1998) Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Fábri Anna. Új Mandátum, [Budapest].

Golden, L. James – Berquist, F. Goodwin – Coleman, E. William (1983) The rhetoric of western thought. Kendall/Hunt, Dubuque (Iowa).

Hansági Ágnes – Hermann Zoltán (szerk., 2005) „Mester Jókai” A Jókai-olvasás lehetőségei az ezredfordulón. Ráció, Budapest.

Mikszáth Kálmán (1997) Jókai Mór élete és kora. Unikornis, Budapest. (eredetileg: 1907)

Nagy Miklós (1975) Jókai Mór. Arcok és vallomások. Szépirodalmi, Budapest.

Névy László (1894) Jókai Mór. Ötvenéves írói jubileumára. Petőfi-Társaság, Athenaeum, Budapest.

Perelman, Chaïm (1982) The realm of rhetoric. University of Notre Dame Press, Notre Dame (Indiana), London. (eredetileg: 1977)

Szajbély Mihály (2010) Jókai Mór. Kalligram, Pozsony.

Szilasi László (2000) A selyemgubó és a „bonczoló kés”. Pompeji Alapítvány, Osiris, Szeged, Budapest.

Wardhaugh, Ronaid (1995) Szociolingvisztika. Osiris, Budapest.

 

Anna Adamik Jászó: Jókai’s modernity. Part II.

Mór Jókai (1825–1904), who is a central figure of Hungarian literature is gratuitously underestimated in literary science. The degradation of his lifework in literary science rests on prejudices. This kind of degradation of literary science gradually infiltrated public education. Jókai is relegated to the background in the National Curriculum, and can be omitted from the examination for GCE. The aim of this study is to refute the prejudice, describing the worth of his literary work in the following topics: 1. question romantics and realism, 2. Hungarian history in his romans and short stories, 3. rhetorical education, 4. as a master of style, 5. his image of society and generally received opinions of him.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: