Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Lukáts János: Járni tanul a szó

Nyomtatási nézet

Az olvasás – tudjuk-sejtjük valamennyien – nem az olvasni tudás, nem a betűk ismerete napján kezdődik. Néha előbb, néha később. Néha soha. Csak az ember olvas? Igen. Vagy inkább: van az emberek között, aki olvas. Én is ismerek egyet…

x x x

Azt se tudtam, hogy betűk vannak a világon, amikor apám – nem voltam még két éves - megtanította Ady Endre versét, a Három őszi könnycsepp címűt. Megtanultam, elgügyögtem a magam gyermeki nyelvén. De megmaradt az a kép is, hogy apám könyvből olvassa, amit nekem megtanít. A könyvet pedig a sok hasonló könyv közül emeli ki. Felnőtt eszemmel így is mondhatnám: a könyv, a könyvtár és az olvasás nagyon korán összekapcsolódott bennem.

A könyv a gyereknek játékszer, a lakás sokszínű berendezési tárgya, van gyerek, aki „lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután” (ő Szabó Lőrinc Lóci nevű kisfia volt). A könyv azonban – a mesélés, az olvasás nyomán – hamarosan titkok hordozója lett számomra, amelyet érdemes megvallatni. Például végiglapozni, a képeket fölfedezni és megnézegetni. Meg a nagy kezdőbetűket. Ami megtetszik, szöveg a képek körül, azt elmeséltetni vagy elolvastatni.

Apám nagy mesemondó volt, én pedig nagy mesehallgató voltam. Óraszámra hajlandó volt mesélni, fölolvasni, én pedig gyakran ott aludtam el a mesehallgató kispárnán. Amikor apám könyvből mesélt, igazabb volt a mese, amely mögött ott volt a könyv hitele. A könyvet többször el lehetett olvasni, és mindig szóról-szóra ugyanúgy hangzott. A „mesélt mese” szórakoztatott, hát persze, az olvasott mese mégis komolyabb volt. Bár apám a mesélt mesében is gyakran a világirodalom remekeiből szemelgetett részleteket. Így lett zsenge korom egyik legkedveltebb meséje az egyszemű óriásról szóló rémtörténet, és csak jóval később tudtam meg, hogy a leleményes Ulisszesz és a vérszomjas Polüphémosz egyaránt Homérosz Odüsszeiájának a szereplője.

Az aztán már a „nagyfiúság kora” volt, amikor könyvből hosszabb részleteket olvasott apám, leginkább persze a könyvek elejéről, de többször magam követeltem, hogy olvassa el az utolsó betűig, például Kiplingtől A dzsungel könyvét, Wass Alberttől a Tavak könyvét, Defoe Robinsonját. Ezt követte Jókaitól az Erdély aranykora, Donászy Ferenc könyve: a Buda hőse, Vernétől a Sándor Mátyás és A tizenöt éves kapitány. Gárdonyi Egri csillagok-ja Bornemissza Gergő miatt tetszett különösen, A láthatatlan ember Emőkéjébe pedig azon nyomban beleszerettem. A könyveket kezdettől a szerző nevével együtt emlegettük.

Anyám ritkábban olvasott fel nekem, de gyakran elmesélte, amit előző este olvasott, így ismerkedtem meg napról-napra, folyamatosan Kosztolányi Aranysárkányával, Mikszáthtól A vén gazemberrel, Maeterlincktől A kék madárral. Szigorú értelembe vett mesekönyv kevés volt műveltségem e korai gyöngyei között. Hogy létezik Mici mackó, Alice, aki Csodaországban jár, vagy egy szomorkás lelkületű kis herceg, - minderről csak évtizedekkel később értesültem.

A betűket (többnyire a nyomtatott nagybetűket) már kezdtem ismerni, legalább is néhányat, de ezek fölismerése egy-egy könyv betűtengerében még nem jelentett örömet. Hanem az utcai cégérek, ahol csak egy-egy szó vagy név szerepelt! Az első tábla, amelynek nagybetűit magamtól ismertem fel és olvastam ki, a PÉK felirat volt (úgy négy éves lehettem), az elolvasott és kimondott szó örömére máig emlékezem. Hatvan évvel később ugyanezt az élményt újra átéltem, amikor Petra nevű unokám olvasta el ötévesen a Nagykörúton a KROKODIL szót egy cégtáblán.

Az önálló olvasás első állomásaként azokat a könyveket vettem kézbe, amelyeket apám felolvasásában már ismertem. Volt ebben az aktusban részemről valami sanda bizalmatlanság, hogy valóban úgy hangzik-e a végigböngészett mű, ahogy velem el akarták hitetni. De inkább a megelégedésem volt nagy, hogy magam szemével láthatom, amit eddig csak a fülemmel hallottam.

Gyermekként azért ritkán vállalkoztam testesebb könyvek kézbe vételére, de verseskönyvben szívesen lapoztam. Például Pósa Lajos képes versgyűjteményében, amely a Hazafias versek címet viselte. Mekkora volt a meghökkenésem, amikor rájöttem, hogy például Petőfi versei három példányban is megvannak a családi könyvtárban. Miért kell ennyi? - Ez az enyém volt, - mondta anyám, - bele is írtam a nevemet. – Valóban ott állt az első oldal tetején a bejegyzés: Nászay Irén könyve. – A másik példány édesapádé, a harmadik pedig a Magyar remekírók sorozat része, talán nagyapádé volt. – Ez nagy érték lehet, ha háromszor is megvették. Belelapozta, végigolvastam, este már a Füstbe ment tervvel aludtam el, másnap az Anyám tyúkjával. És égni kezdett bennem a vágy, hogy egyszer egy könyvbe én is beleírjam a saját nevemet. Az iskolában pedig nem értettem, a betűk megtanulásával miért kell annyit bíbelődni.

Sebők Zsigmond Mackó Úr-ja korán a barátom lett, állat-felnőtt és ember-gyerek egyaránt helyt kapott olvasói világomban. Benedek Elek könyve a Szent Anna tavától a Cenk-tetőig címet viselte, ez a vékony könyv tudatta velem, hogy nemcsak mesekönyvek hősei indulnak felfedezni a világot. Cooper barna vászonba kötött, hatalmas könyvét (a címe: Nagy indiánuskönyv) áhítattal forgattam, már csak a súlya és a benne lévő rémületes képek miatt is, a Vadölő a férfias élet csodája volt, Az utolsó mohikán Unkas-át pedig sokáig példaképemnek tekintettem. Mark Twain kitüntetett szerző lett bontakozó olvasói horizontomon: felnőtteknek írott könyvei gyerekekről szóltak, még ha ezek más kor és más földrész gyerekei is voltak, de olyan rosszcsontok, amilyen én sose mertem lenni. Tom Sawyer kalandjaiból képes vagyok máig hosszú passzusokat felmondani, pedig Tom nagyfiú volt hozzám képest, tizenöt éves. Másfajta azonosulást jelentett Cervantes Don Quijote-ja, ahol az olvasó kezdetben kineveti a könyv hősét, a végén pedig megsiratja. És azok a magyar regények, amelyek kötelező néven szerepeltek később az iskolai tanulmányokban, amelyeket azonban én magam lelkesedéséből (részben apám sugalmazására) már jóval korábban elolvastam: Jókai Kőszívűje, Móricztól a Légy jó mindhalálig, Molnár Ferenc Pál utcai fiúk-ja, Mikszáthtól a Szent Péter esernyője.

Kezdő olvasó koromban sose olvastam „ponyvát”, apám értékrendjében ez a fogalom a gonosz szinonimája volt. Igaza volt apámnak: a felületes és sekélyes tartalmú könyv rossz olvasói szokásokat alakít ki a kezdő olvasóban. Némelyik osztálytársam szóhasználatában a „ponyva” nagy vonzerővel bírt, így ajánlgatták egymásnak és nekem is a ronggyá olvasott piff-puff regényeket, ahogy akkoriban mondtuk: a „dekcsiket” (mármint: detektívregényeket).

A könyvhöz barátság és bizalom fűzött (persze főként a színes címlapot hordozó, vékony könyvhöz), a családi könyvtárhoz azonban kevésbé. Túl sok és túl rendezett volt mindez nekem. Nem csak az idegen nyelvű könyvek rémítettek el, de a nagy komolyságú magyarok is. Alig mertem hozzányúlni, kivenni akár egyet is. Apám csak odanyúlt és megtalálta, amit keresett. Később aztán én is saját könyvtárat akartam, magam könyveiből, magam elvei szerint, - miközben még se saját könyveim, se saját elveim nem voltak. Végül kialkudtam a Nagy Könyvtárrendezőtől egyetlen polcot a könyvszekrény végén, amikor az megtelt, egy újabb polcot. A könyvet később már nem ajándékba kaptam, hanem a zsebpénzemből magam vásároltam. Saját elhatározásból, a magam kedve szerint. Mi volt, ami ekkoriban egy könyv megvásárlására csábított? Talán a cím, talán a hátoldal kínáló szövege, talán – ahol fölcsaptam – egy-egy kép? Vagy, mert valaki ajánlotta, vagy, mert valaki lebeszélt róla? Nem tudom… Az első könyv, amit én vettem saját elhatározásomból, és amelyet éppen ezért tízévenként kegyeletből újra meg újra elolvasok, Hemingway regénye: Akiért a harang szól

 

Lukáts János

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: