Pogányné Rózsa Gabriella: James Kirkwood (1650-1708) tervezete a parókiai nyilvános könyvtárak alapítására

Nyomtatási nézet

A mai könyvtári gyakorlat, illetve a könyvtártörténet nyilvános könyvtáron egy közösség, körzet vagy régió szolgálatára jogi felhatalmazás alapján létrehozott olyan entitást ért, amely nyomtatott és egyéb könyvtári anyagok vagy azok kombinációjának szervezett gyűjteménye, és amely fizetett személyzettel rendelkezik, akik a szolgáltatásokat előre megállapított szabályok szerint a köz számára elérhetővé teszik, az ehhez szükséges hátteret pedig részben vagy egészében közpénzekből biztosítják.^[1] A mai hatályos magyar könyvtári törvényben és a szakmai közös tudáskincsben a nyilvános könyvtár fogalma azonban ennél sokkal összetettebb, nem csupán a szakkifejezésként használatos nyilvánosság és a néhány, az állomány összetételére, nem meghatározott értékítélethez kötődésére, a használat módjára és a szolgáltatás financiális alapjára vonatkozó általános ismérvekre korlátozódik, hanem a szolgáltatás minőségét mutató tényezők, azok megléte, teljesülése is benne foglaltatik.^[2]

A közösségi használatú, tehát publikus könyvtárak (elő)története az ókori római könyvtárakig vezethető vissza,^[3] de históriájukban fontos lépés volt a reneszánsz időszakában a magánkönyvtárak nyilvánossá tétele vagy akár a német tanácsi könyvtárak állományának kiegészítése és a köz számára történő megnyitása. Természetesen a privát gyűjtemények közösségi használatra való felajánlása a későbbiekben szintén lényeges szerepet játszott. Mindazonáltal ezen könyvtártípus kialakulásának időben közvetlenebb előzményeinek tekinthetők a felvilágosodás eszmei hatására, valamint a kiadványok megvásárlásának sokak számára nem felvállalható költségei miatt megszervezett különféle olvasókörök, kölcsönkönyvtárak vagy akár a vallási és/vagy az általános műveltségi szint emelését célzó gyűjtemények életre hívása. Még akkor is, ha ezeknek a könyvesházaknak az állománya – és sokszor önmagában már megalapításuk motívuma is – meghatározott értékek preferálását tükrözte, és éppen ezen értékrend határozott felvállalását, közvetítését szolgálta. A társadalomban jelentkező igények és az adott országot jellemző szellemi háttér, paradigma különbözőségei alapján háromféle nyilvános könyvtári modell alakult ki: a városi tudományos könyvtárak, a népkönyvtárak (Volksbibliothek/-bücherei) és a public library-ként ismert, helyi, nyilvános, tudományos és nem tudományos állománnyal rendelkező, értékrendjét tekintve plurális, szolgáltatási rendszerét illetően pedig multifunkcionális – tudásközvetítő, önművelő és szórakoztató irodalommal ellátó – (köz)könyvtár.^[4]

Mindezen nyilvános települési könyvtárak és elméleti alapozásuk kifejlődése, illetve elterjedése a XVIII. század végén kezdődött meg,^[5] a terminus technicus modern jelentéstartalma a felvilágosodás eszmeiségéhez és a tudományos és könyves világ ekkoriban lezajló sokrétű változásaihoz, többek között az intenzív olvasásból az extenzívbe való átmenethez kötődik.

A német nyelvterület elméletalkotói közül ki kell emelni Heinrich Stephanit
(1761–1850), a teológiai és pedagógiai felvilágosodás jeles képviselőjét, aki a népkönyvtárügy előfutárának tekinthető. Stephani 1797-ben tette közzé Grundriß der Staatserziehungs-Wissenschaft^[6] című munkáját, melyben Volksleseanstalt-ok, tulajdonképpen nyilvános olvasótermek rendszerét vázolta, ezen tékák munkájának összehangolását pedig az illetékes nemzeti könyvtár hatáskörébe utalta. Elgondolásának sokáig nem volt igazán erős hatása, végül azonban Karl Benjamin Preusker (1786–1871) és az olvasókör-mozgalom elevenítette fel nézeteit. Stephani másik vonatkozó munkája 1805-ben System der öffentlichen Erziehung^[7] címmel látott napvilágot, ezen művében az oktatás minden elemét átfogó állami nevelésügy megteremtését szorgalmazta; Platon (Kr. e. 427–Kr. e. 347) és Immanuel Kant (1724–1804) filozófiai alapvetését alapul véve a fizikai, az esztétikai, az intellektuális és a gyakorlati nevelést tűzte ki célul, ezek színterei­ként pedig – Martin Luther (1483–1546) nyomdokain haladva – az iskolát, a templomot és a könyvtárat nevezte meg. Kulturális intézményrendszerében a városi és falusi könyvtárak feladata a helyben olvasás és a kölcsönzés biztosítása; célja leginkább a praktikus irodalom szolgáltatása a parasztság számára, ennek megfelelően pedig állományukat maximum száz „jól megválasztott könyv”-ben határozta meg. Tehát őnála sem mai szóval élve „értéksemleges”, vagyis inkább kiegyensúlyozottan mindenféle értékrendet tükröző, kiterjedt és minőségi olvasmányanyagról volt szó, hanem „jó” könyvekről, amelyek célja, hogy mindenkit saját szakterületén, saját élethelyzetében hasznosabbá tegyen.^[8] Stephani követője, Karl Benjamin Preusker néptanító, szintúgy a népkönyvtári rendszer kiépítésén fáradozott. 1828-ban szervezte meg Großenhainban a Bürgerbibliothek-et – a tudományos könyvtártól ezzel a névvel különböztette meg a lakosság számára ingyenesen használható könyvtárat –, melyben könyvek mellett egyéb (külön)gyűjtemények is voltak, éppúgy, mint a reneszánsz és a barokk „Wunderkammer”-jeiben. A nem csupán szigorúan vett könyvtári anyagot tartalmazó közgyűjtemény (esetleg vándorgyűjtemény), illetve „mozgó iskola” egyik érdekes korábbi ötletgazdája Griffith Jones (1683–1766) walesi lelkész és pedagógus.^[9]

Preusker polgári-ifjúsági, azaz tudományos és praktikus ismereteket közvetítő, a kölcsönkönyvtárak (káros) szellemi hatásának ellensúlyozására létrehozott tékája 1853-ban már 3000 kötetet számlált, és általában nem regényeket, hanem testet, lelket, elmét nemesítő, tehát ismételten csak „jó”, „hasznos” irodalmat bocsátott olvasói rendelkezésére.^[10] A korabeli kommersz irodalom (pl. a kísértetregények) olvasásának visszaszorítására Preusker „kultúr-rendőrség” felállítását javasolta, amelynek feladata a kölcsönkönyvtárak használatának monitorozása, illetve az olvasnivaló kiválasztásának irányítása volt.^[11] (A könyvtári állományok ilyenfajta cenzúrája és az információkhoz való szabad hozzáférés ennyire súlyos csorbítása a mai könyvtárosság számára teljességgel idegen, elfogadhatatlan és a szakmai etikával összeegyeztethetetlen, mindezek mellett érdekes gondolatjáték lenne elképzelni azt, hogyan vélekednének a Preusker-féle kultúr-rendőrök a mai könyvtári állományokban is megtalálható irodalom bizonyos szegmenseiről.) Stephani és Preusker neve a német típusú modellhez, a Volksbibliothekhoz vagy Volksbüchereihoz kötődik, de sok tekintetben a XVIII-XIX. század fordulóján még Anglia (és Amerika) könyvtári felfogása sem volt ettől jelentősen eltérő, sőt annak ellenére, hogy később egészen más könyvtári modell jött létre az angolszász világban, a kezdeti gyökerek hasonlósága megdöbbentő mértékű.

A francia forradalom csak kevéssé éreztette szellemi hatását Anglia és az Egyesült Államok könyvtárügyében, a napóleoni háborúkkal összefüggésbe hozható gazdasági következmények azonban magában a könyvgyűjtésben és a könyv-előfizetési díjakban is megnyilvánultak. Nagy-Britannia könyvtárai közül az egyetemiek rendelkeztek ekkoriban a legnagyobb állománnyal – köztudott, hogy a British Library csak 1753-ban jött létre –, de ezek nyilvánossága nem volt igazán széleskörű. Ennél nyitottabbak – és talán paradoxonnak tűnik, de használatuk feltételeiben liberálisabbak – voltak a parókiai tékák, de ezeknek a gyűjteményeknek viszont a kínálata volt mennyiségben és féleségben is szerény. A kölcsönkönyvtárak és olvasókörök pedig sok tekintetben nem a „megfelelő”, igényes olvasmányokat kínálták. Ezen helyzet ellensúlyozására és másfajta irodalom, illetve értékrendű olvasmányanyag közvetítésére alakult meg 1699. március 8-án a Society for Promoting Christian Knowledge elnevezésű missziós, kulturális és oktatási, valamint keresztény könyvkiadói, tankönyvkiadói tevékenységet folytató szervezet,^[12] amely léte kezdetén széleskörű könyvtáralapítási programot indított. (A Society mind a mai napig működik, története során az angol királyi háztól is hathatós támogatást kapott, illetve a többi, nem anglikán protestáns felekezet evangelizációs tevékenységével szintén együttműködik.) A társaság megszervezője Thomas Bray (1656–1730)^[13] anglikán lelkész volt, aki a hit, az Evangélium- és a Bibliaismeret terjesztésének eszközeiként a hívek számára – beleszámítva a színes bőrű lakosságot is – parókiai iskolák és részben a gyülekezetek, részben pedig a lelkészi kar tudásszintjének növelésére a templomokhoz kötődő könyvtárak felállítását szorgalmazta Angliában és a gyarmatokon. Ez volt a szervezet életében a szívéhez legközelebb álló tevékenységi kör.^[14] Munkássága azonban inkább Angliában és Walesben volt sikeres^[15], mint Skóciában, de Bray jelentős – sajnálatosan csak átmeneti – eredményeket ért el Amerikában is.^[16]

Az ipari fejlődés következtében a gyárakkal rendelkező nagyvárosok lakossága az oda áramló, sokszor teljesen analfabéta tömegekkel gyarapodott, nekik kívánt segítséget nyújtani a „vasárnapi iskola” mozgalom, valamint Samuel Brown kezdeményezésére a kiteljesedő mozgókönyvtári hálózat.^[17] Az amerikai könyvtári rendszer kialakításában szintén hasonló motívumok és szolgáltatási formák figyelhetők meg, mint Angliában,^[18] a public library előzményei, illetve megteremtése az európai eszmei áramlatok recepcióját tükrözi, és a felvilágosodásban gyökerező, „a nevelésbe vetett korlátlan hit”^[19] megnyilvánulása. Az 1840-es évektől azonban már más világnézetek, politikai irányzatok (az akkoriban megjelenő munkásmozgalom és a liberális eszmék) követői jelentek meg, és kezdtek el érdeklődni a könyvtárak ügye iránt.

A könyvtári világ korábbi ágenseivel együtt a szolgáltatások a „megrendelői” társadalmon belül négy nagy érdekkört alkottak: az állam, a (konzervatív és liberális) polgárság, a munkásság és az egyházak más-más könyvtármodellben gondolkoztak, eltérő elvárásokat fogalmaztak meg. Közöttük jelentős érdekellentétek mutatkoznak, leginkább a munkásmozgalom és a többi tényező között. A munkáskönyvtárak a munkásság megszervezését, önszervezését célozták, a többiek törekvését leginkább a „pedagogizálás” jellemzi, céljuk tulajdonképpen a munkásság integrálása a társadalomba. A liberális polgárság az önművelést és az információkhoz való szabad hozzáférést tartotta fontosnak, a konzervatívabbak pedig a korábbi szellemi gyökerekhez közelebb állva úgy vélték, hogy a túl sok olvasás és a válogatás nélküli olvasmányanyag nem vezethet jóra. Fenntartásaik, úgynevezett „olvasásellenességük” vagy inkább a meghatározott értékrendet közvetítő olvasmányok preferálása egybecsengett az állami és bizonyos fokig az egyházi nézettel; az olvasás szabadsága nem csupán a jólét támogatója, hanem potenciális veszélyeztetője lehet. Az olvasás „anarchisztikus” cselekedet, amely eltávolít(hat) a moráltól, vallástól, nemzeti érzülettől, a hagyományoktól és a szociáldemokrácia karjaiba hajt(hat).^[20]

A sokféle könyvtárfelfogás tehát csak úgy volt egymással összeegyeztethető, ha az egyéni és közösségi érdekek egybeesését hangsúlyozzák: az egyén és a közösség jóléte is a tudás terjesztésével, a művelődéssel és az önműveléssel valósítható meg. Ma ezt élethosszig tartó tanulásnak nevezzük. A XIX. század derekától tehát az állam és a helyi közigazgatás mindjobban foglalkozott az „alattvalók” olvasmányaival. Ez vezetett el a félig-meddig spontán települési, közösségi civil kezdeményezéseknek formálisan megszervezett intézményi keretekbe való transzformálásához, rendszerszerű elterjesztéséhez, vagyis törvényben, a Public library actekben való szentesítéséhez. A különböző pólusok (az állam és sok tekintetben az egyházak, a liberális és konzervatív polgárság és a munkásság) közös nevezője a népművelés (andragógia), a különféle földrajzi területeken eltérő hangsúlyt és politikai irányt kapó „nevelő” modell, melynek alapja az, hogy az olvasás, a tanulás, a művelődés hozzájárul az egyéni és a társadalmi jóléthez, tehát mindenkinek az érdekét szolgálja. Tagadhatatlan azonban, hogy a public library megteremtésének hosszú (elő)történetében az egyik igazán előmozdító és a későbbi fejlődést sok tekintetben befolyásoló korszak, illetve szellemi hatás a reformáció volt, nevezetesen Luther 1524-es és a protestantizmus átfogó „művelődéspolitikai” alapvetésének is tekinthető An den Ratsherren aller Städte Deutsches Lands, daß sie christliche Schulen aufrichten und erhalten sollen^[21] című írása. Elképzelései a többi protestáns egyházban is gyökeret eresztettek, a vallási, valláserkölcsi nevelés, az olvasás elterjesztése, a tudományok fejlesztése, támogatása és filantróp érzelmek együttese a későbbiekben is érdekes könyvtármodellek kidolgozását eredményezte. (Természetesen nem lehet azonban azt állítani, hogy hasonló könyvtáralapítások ne lettek volna a római katolikus egyház hívei körében, ezek tárgyalása azonban nem tartozik ezen írás célkitűzései közé.)

A teljesség igénye nélkül célszerű megemlíteni John Duryt (1595–1680), aki a kiliazmus (millenárizmus) követőjeként Krisztus ezeréves földi uralmának, a hitnek, a szépnek, jónak, kegyességnek és a tudásnak, műveltségnek korszakát előkészítendő fogalmazta meg a tudományos információszolgáltatás rendszerének modelljét.^[22] De szintén meghatározó indíttatást jelentett a protestáns etika és a világjobbító emberbaráti tettvágy a mai mozgókönyvtári ellátás első megszervezőjének munkásságában, a skót Samuel Brown (1779–1839) által 1817-ben útjára bocsátott „itinerating library” mozgalmában.^[23] Samuel Brown „... felfogása […] nagyban hasonlít a felvilágosodás korának népnevelő, az általános műveltségi szintet emelni akaró törekvéseihez, az olvasás szerepét a moralizáló lapok szerkesztőihez, szerzőihez hasonló módon értékeli”.^[24] És ebbe a szellemi környezetbe, fejlődési ívbe illeszkedik bele a XVII-XVIII. század fordulóján élt skót presbiteriánus lelkész, James Kirkwood (1650?–1708) tervezete a parókiai közösségi használatú könyvtárak megszervezéséről.

Látható tehát, hogy a public library mai értelmezésének kialakulása hosszú könyvtár-, nevelés- és művelődéselméleti munka, valamint számos egyéb (pl. vallási, politikai, eszmei, gazdasági stb.) szempont mérlegelése után jött létre. A történelem évszázadai során végbement fejlődés, az egyes korokban jellemző könyvtármodellek egymásból következése, egymásra épülése azonban tagadhatatlanul nyomon követhető még akkor is, ha ennek a folyamatnak mostani eredményeit és egy időben távoli korszakban, meghatározott paradigmában létezett állapotát vetjük össze.

Jelen vizsgálódás időbeli határai között magától értetődően nem lehet elvárni azt, hogy a XVIII. század elejének kirkwoodi könyvtára és a mai közkönyvtár azonos jellegzetességeket mutasson az állomány összetétele, a gyűjtemény célja, a nyilvánosság értelmezése vagy a finanszírozás tekintetében. „Mindezek a könyvtárak (Alfred Hessel klasszikussá emelkedett művében a reneszánsz különféle nyilvánossá tett gyűjteményeiről, valamint a protestáns intézmények tékáiról szól) nyilvánosnak számítottak, azonban még nem rendelkeztek azokkal a kellékekkel, amelyek az ilyen intézményeket jellemezni szokták. A könyvtárlátogatás rendesen a kedvezményezettek kis rétegére korlátozódott. A könyvtárigazgatás és a belső szervezet is sok kívánnivalót hagyott hátra. Az állomány gyarapodása teljesen a véletlentől függött, bőkezű adakozók jóakaratától.”^[25]

De akkor is létezik a mából visszatekintve szintén jól érzékelhető, értékelhető és megszívlelendő szellemi kapcsolat a (XV-)XVIII. század könyvtár törekvései és a modern, „igazi” public library kialakulása között.^[26]

Könyvek a Veszprémi Érseki Könyvtár gyűjteményéből. (A könyvtár állománya az egyházmegye püspökeinek könyveiből, a Káptalani Könyvtárból és az 1952-ben megszüntetett Papnevelő Intézet könyvtárából áll.)

Vissza a tartalomjegyzékhez