Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Kósa András: Irodalomtanítás, nemzeti értékek

Nyomtatási nézet

Részletek Kósa András könyvéből

Napjainkban, kisebb-nagyobb mértékben minden nemzet ki van téve kultúrája kicserélésének, megsemmisítésének. Ez főként a kis nemzeteket érinti, közülük is leginkább azokat, amelyeket össze-vissza szabdaltak.

E sorok írója, az érettségi után, amikor elhatározta, hogy tanár lesz, így gondolkodott: az akkori érettségi anyaggal eléggé tisztában van, de az a további tanulmányai (matematika) során nagyon gyorsan elkophat, és nem válhat jó tanárrá, ha nem tudja – legalábbis nagy vonásokban –, hogy a leendő diákjai számára a mindenkori iskola milyen követelményeket szab. Elhatározta, hogy – a lehetőségekhez képest – lépést tart a többi tantárgy változásaival. Ez sok évig sikerült is, először a történelem esett ki a hamisítások elviselhetetlen volta miatt. Azután lassan fölhagyott a többi tárgy követésével; legtovább a fizika bírta. De mind a mai napig nyomon követi a magyar irodalom (később már csak irodalom) középiskolai követelményeit.

A magyar irodalom és azon belül a költészet jelentette és jelenti számára a legnagyobb szellemi élményt. Az mélyítette el benne fajtájának erényeinek és hibáinak jobb megismerését, és tette lehetővé nemzete sorsának és történelmének „belülről való” látását. És irodalmunk adott komoly lökést ahhoz is, hogy más népek irodalmából minél több szépséget és gondolatot olvasszon magába.

Az az út azonban, amelyre a ma iskolája lépett, komoly aggodalommal tölti el.

A kategorizálás veszélyei

A középiskolai irodalom tananyagot részben az úgynevezett Nemzeti (?) Alaptanterv (nat), részben az érettségiről szóló kormányrendelet tartalmazza. Az előbbi általános utasításokat ad, a kormányrendelet viszont már konkrét: felsorolja azokat az írókat és költőket (pontosan 30-at), akiknek az ismeretét az érettségin megkövetelik. Nemcsak felsorolja, de osztályokba is csoportosítja őket, ami nyilván fontossági sorrendet is jelent.

A következőkben erről, a követelményrendszer egyetlen „megfogható” részéről szólnék. A táblázatkészítés korunk nagy divatja, szellemóriások esetében azonban primitív és felesleges is. Az első osztály létszáma 6, a második osztályé 13, a harmadiké 11, de ezt – a liberális oktatáspolitika nagy dicsőségére – a tanár legfeljebb két alkotóval kibővítheti.

Nézzük meg mindezt részletesebben:

  1. osztály
    • életművek: Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila. Alapjában nem lehet kifogásolni, ha felsorolják azokat a klasszikusokat, akiknek az életművét – természetesen középiskolás szinten – az érettségizőknek ismerniük kell. Ez azonban csak akkor ér valamit, ha az viszonylag teljes egész: nem lenne szabad a sornak Petőfivel kezdődnie. Néhány századot bizony kiloptak belőle! És csak elítélni lehet azt a tiszteletlenséget és hozzá nem értést, amiknek következtében irodalmunk kiemelkedő nagyságai közül kihagyták Balassit, Zrínyit, Csokonait, Vörösmartyt, Berzsenyit, Jókait és Móricz Zsigmondot. Az ő életművük nélkül a magyar társadalom bármely reprezentatív célú bemutatása összefüggéstelen, féloldalas, hamis. Vajon kik mertek arra vetemedni, hogy például Berzsenyi sziklába vésendő, örökbecsű sorait kihagyják a legnagyobb alkotások közül?
    • Az imént hiányoltak nyilván bekerülnek majd a második osztályba. No, nem mind mindegyik.
  2. osztály
    • portrék: Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Mikszáth, Móricz, Radnóti, Szabó Lőrinc, Weöres, Ottlik, Márai, Pilinszky. Jókait és Zrínyit szégyenszemre kihagyták.
  3. 3osztály
    • látásmódok (?): Zrínyi, Jókai, Krúdy, Karinthy, Kassák, Illyés, Németh László, Örkény, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Szilágyi Domokos. Jókai tehát helyett kapott az nb iii-ban. Nem szolgálhat örömünkre, hogy Zrínyivel együtt nagy nehezen beleválogatták ebbe az utolsó osztályba.
    • Itt olvasható különben a liberális oktatáspolitika már említett gyöngyszeme is: „A lista bővíthető legfeljebb, a két fentiekhez hasonló jelentőségű szerzővel.”

Méltatlan helyzetben

Jókai. Arcátlanságnak tartom irodalmunk, sőt egész kultúránk eme óriási alakjának a „besorolását”. Ő az, akit az elmúlt másfél évszázadban legtöbbet olvastak. Generációk fordultak-fordulnak hozzá, hogy a szinte folyamatosan megtépázott nemzeti önérzetük bátorításra találjon. Ha más országban alkotott volna, intézetek sora magyarázná a nálunk csak mesének nyilvánított alkotásai igazi értékeit, sőt műveinek valóságtartalmát.

Sok ostobaságot sulykoltak róla korábban is, többek között azt, hogy hősei nem hús-vér emberek, vagy túlságosan jók, vagy túlságosan rosszak. Ez talán a művészi nagyság alapkritériuma?

Aligha.

Különösen az elmúlt borzalmas század mutatta meg, hogy mennyi olyan hús-vér szörnyeteg garázdálkodott a világban, akikhez képest Jókai negatív hősei, a Sárvölgyik, a Krisztyán Tódorok, a Vajdár Benjaminok csak kisstílű szélhámosok. Nyelvezetének értékeit elhallgatják, és felettébb gyakran vetik a szemére, hogy írásai az elmúlt korokról szólnak, olvasása pedig helyenként nehézkes. Gondoljunk arra, hogy hány, sokkal régebbi korszakról szóló és sokkal nehezebben olvasható mű szolgál iránymutatóul különféle népeknek, népcsoportoknak. Mert egy közösségből fakadtak, s belőle merítenek összetartást, kultúrát. Nekünk is van – nemzetünk más szellemi megalapozói és fenntartói között – egy Jókai Mórunk. Nemzetünk kultúrájából kicsempészni (ahogy azt a korábbi kísérletezők sem tudták) az irodalmi táblázat készítőinek sem sikerülhet.

Kik a megnevezhetetlen „tartalékok”, a kihagyottak? Csupán hiányos felsorolásra szorítkozhatok. Íme: Szenczi Molnár Albert, Pázmány, Mikes, Kármán, Bessenyei, Batsányi, Kazinczy, a Kisfaludyk, Kemény, Eötvös, Vajda, Tompa, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Tolnai Lajos, Szabó Dezső, Gárdonyi, Móra, Tömörkény, Áprily, Kiss József, Mécs László, Sík Sándor. Aztán (Szilágyi Domokos kivételével) a teljes „erdélyi” irodalom: Dsida Jenő, Tamási, Nyírő, Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Wass Albert stb., stb. Kilopták (Illyés Gyula kivételével) a háború előtti teljes népi irodalmat. A magyar népköltészetet. És a szomorú sort oldalakon át lehetne folytatni.

Művészi értékek veszendőben

Juhász Gyulára külön is ki kell térnem. Megbocsáthatatlannak tartom az ő kihagyását, az ifjúság előtti eltitkolásának nyilvánvaló szándékát. Juhász Gyulának helye lenne a legkiválóbbak között is. Nagy művész volt, verseinek dallama József Attilát is csodálatba ejtette. Megénekelte a múlt század első harmadának minden emberi és magyar bánatát és ritka örömeit is. Annyira vakok az osztályba sorolók sem lehetnek, hogy művészi értékeit ne látták volna. Talán, mert megírta Trianon című versét, és a föld alól feljőve arra is kíváncsi lett volna, hogy „van-e még magyar dal Váradon?” (még van!), és hogy nemzetünket, „világ árváját sorsa veri még?” (veri): Talán az zavarhat egyeseket, hogy az ő szelíd szavai fejezik ki igazán, szívbe markolóan az öt részre szabdalt magyarság soha el nem múló döbbenetét a Tápai Krisztus című versében:

„És folyton buzgó öt szent sebei / Nem a magyarság sorsását hirdetik, / És ki segít már, ha ő nem segít?”

Vagy az ő széles humánumával van baj, aki „minden harcok minden elsőjét” szívhez kívánta emelni, és ugyanúgy észrevette a váróteremben didergő anyóka szemében a könnyet, mint a kedvesét sirató román legényben. Vagy talán nem lenne kívánatos, ha olvasóban most is időszerűnek tűnnék az a kérdés, amelyet költőtársaihoz intézett?

„Talán megérem, hogy lesz itt honom még, / Költők, barátaim, oh, feleljetek.”

A listával – létezésén túl – a legnagyobb baj annak tendenciózus volta. Nem kerülhet bele mindenki – érvelnek. Csakhogy Tompa és Tóth Árpád nem „mindenki”. Móra és Gárdonyi sem (lehet, hogy a listakészítők nem látják az ő értékeiket, de a Nagy Könyv-mozgalom eredményei is azt bizonyították, hogy műveiket nem lehet kilopni a nagy irodalmi alkotások közül).

A Kemenesaljai Baráti Körnek alapításától kezdve több mint két évtizedig én voltam az elnöke. Sokrétű tevékenységünk hátterében mindig a magyar oktatás és kultúra szolgálata állt. Amikor az első nat jelentős költőink egész sorát kitanácsolta az iskolából, tagságunk azt kívánta, hogy három éven keresztül, a szokásos májusi összejövetelünkön hallgassunk meg, jutalmazott diákok előadásában, tíz-tíz verset.

Az egyik év költői: Kisfaludy Károly, Eötvös József, Tompa Mihály, Lévay József, Vajda János, Kozma Andor, Gyóni Géza, Tóth Árpád, Áprily Lajos, Dsida Jenő.

Én szemben ültem a hallgatósággal, és láttam, hogy sokuk, fiatalok és idősebbek szeméből kiszökik a könny. Nem tudom, hogy a versek meghallgatása utáni döbbenet és ünnepélyes csend hogyan hatott volna azokra, akiknek lehetőségük volt igazi értékeket kiszórni az iskolából.

Meglopott iskolák. Kósa András professzorral beszélget Benkei Ildikó. Bp.: Kairosz Kiadó, 2008. p. 145–146.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: