Tolnai József: Hol volt, hol nem volt… egy Mesemúzeum Budán

Nyomtatási nézet

Beszélgetés Helmich Katalinnal

Ha nem ismered a fákat, eltévedsz az erdőben,

de ha nem ismered a meséket, eltévedsz az életben.

(Szibériai közmondás)[1]

Döbrentei utca 15. Közel a Duna, ráadásul a Mesemúzeum az utca szintje alatt van jócskán. A hét próbából – ami egy mesemúzeum létrehozásánál és működtetésénél ugye szinte kötelező – lehet, hogy itt az egyik a nagy júniusi árvíz volt? Majd megkérdezzük ezt is. Pontosan érkezem, s bár nyitva az ajtó, csengetek. Kísérő nélkül félnék belépni a mesék birodalmába. Helmich Katalin nyit ajtót, hozzá jövök, ő itt Holle anyó, minden látogató kedves mamája, de Tündérszép Ilona is egyben, aki varázslatokra képes, de erről majd később... Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a múzeum vezetőjével, mi több, a múzeum koncepciójának kidolgozójával fogok beszélgetni. Már a bejáratnál érzem, hogy ez nem lesz rossz nekem…

*

Miközben beszélgetünk, párhuzamosan telefonon időpontokat egyeztetet, ha szól a kapucsengő, megnézi, ki az, a benti kollégák kérdezik vagy a gyerekek, máskor irányítja a csoportokat. Ez az én próbám, de egy életem, egy halálom, belevágok…

„Nem folyt be a víz – mondja, amikor én következem –, bár veszélyben voltunk végig. A talajvizet kellett folyamatosan ellenőriznünk a pincében, fel voltunk készülve a legrosszabbra. De végül még az utcában sem volt víz.”

Aztán később látok képeket, melyeken a bejáratnál embermagas, homokzsákokból készült védelmi rendszer látható. A jó tündér tehát időben intézkedett, esetleg egy varázslót is szereztek valahonnan?

Arra a kérdésre, hogy vajon jókor volt-e jó helyen, ami miatt rá esett a választás a Mesemúzeum koncepciójának kidolgozására „Szerintem igen.” az egyértelmű válasz.

„Kányádi Sándor költő ötlete volt, hogy legyen egy Mesemúzeum, ő szerezte meg ezt a helyet a Budavári Önkormányzattól. Ők pedig megkeresték a Petőfi Irodalmi Múzeumot, hogy az ötletet töltse meg szakmai tartalommal. Én éppen otthon voltam gyesen, de Csorba Csilla[1] megkért, hogy gondolkozzam ezen a lehetőségen.” „Az elején nagyon kérdéses volt, hogy ez az ötlet vajon valóban megvalósulhat-e, de sikerült.”− teszi hozzá mosolyogva.

A háttérben valami boszorkánykonyha lehet, vagy a Fanyűvő összeszűrte a levet a Hegyhengergetővel? Mi ez a zaj? Nem én vagyok a legkisebb fiú a családban, mégis rá merek kérdezni.

„Egy cukrászda épül éppen a házban, az emeleten. Együttműködünk természetesen az üzemeltetővel, már beszéltünk.” – mondja Katalin, és ezzel megnyugtat: ezek szerint nem a vasorrú bába mézeskalács háza épül, vagyis bátran lehet majd enni a süteményekből, nem kerülünk lapátra. Egyébként sem kell félni, ugyanis van hivatásos őrzője is a háznak:

„Azt gondoltuk, legyen mindig (minden évben más) patrónusa a múzeumnak, aki a ház kulcsának őrzője is egyben, s aki teljes egy évig támogatja, segíti a múzeumot. Mivel egy év lassan már eltelik, így Kányádi Sándor (Aki az első patrónus értelemszerűen. T. J.) hamarosan átadja ezt a kulcsot egy másik költőnek, írónak. Az új patrónus pedig tovább építi, frissíti majd a kapcsolatainkat, számítunk újító ötleteire.”

Nem egy klasszikus múzeumban vagyunk, nincsenek hosszú vitrinek kiállítási tárgyakkal, nem a látnivaló itt a lényeg, hanem a hely szelleméhez (akár szó szerint…) illő programok és foglalkozások. Itt nem teremőrre van elsősorban szükség, hanem foglalkoztatókra, akik rutinosan képesek használni a múzeum kellékeit, installációit.

„Én úgy látom, tendencia az, hogy egyre szabadabbak a gyerekek, és itt nem hogy nem lehet semmihez nyúlni, hanem éppen ellenkezőleg...” – mondja a múzeum vezetője, aki egy tanulmányában bővebben is kifejti a Mesemúzeum meggyőző alapkoncepcióját:

„Egyetértve sok szakemberrel és szülővel meggyőződésünk, hogy a mese természetes módon, minden erőltetettség nélkül kapcsolja be a gyerekeket a nemzeti és az egyetemes kultúrába, finoman, többé-kevésbé burkoltan, de felfoghatóan jelzi a sikerre vezető társas viselkedés előnyeit. (»Jótett helyébe jót várj!«, »Szerencséd, hogy Öreganyádnak szólítottál!«) Ezzel együtt hatékony eszköze az erkölcsi és az érzelmi nevelésnek. Azt a belátást közvetíti, hogy az életben a súlyos nehézségeket nem lehet elkerülni, ellenkezőleg: küzdeni kell velük, és ez a harc elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi léthez, s hogy ha az ember nem hátrál meg, hanem kitartóan szembeszáll a váratlan és gyakran igazságtalan megpróbáltatásokkal, túljuthat minden akadályon, és végül győztesen kerülhet ki a harcból. Reményt ad, hogy az életben a leggyengébbek is boldogulhatnak (például furfanggal): A legkisebb testvér diadala, Csizmás kandúr, Az égig érő paszuly, A vitéz szabócska és a többi.”[2]

Nem véletlenül itt jegyezzük meg, hogy jártak már csoportok a Mesemúzeumban a Vakok Állami Intézetéből, a Mozgásjavító Intézetből és a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségétől (jeltolmáccsal), sőt külön integrációs programmal segítik a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket is.

Kicsit most ráérek körülnézni, mert Katalin közben időpontot keres egy csoport számára, ami nem egyszerű, mert éppen nyári tábor van most a múzeumban. De minden megoldható, mint a mesében…

„Kevesen vagyunk, a hely sem nagy, alig több mint 170 négyzetméteren nem tudunk egyszerre csoportot is vezetni és látogatókat is fogadni. Az a tapasztalatom, hogy külföldi múzeumokban is gyakran tartanak zárt napokat különböző, a múzeum profiljába illő rendezvények, programok okán. Itt is erről van szó. Mi hétvégén és csütörtökön fogadunk családokat, a többi napokon csoportokkal vagyunk együtt.”

A múzeumvezető asszony azt is elmondja, hogy még az „Óperenciás tengeren túlról is” (illetve ezt ő nem így mondja) érkeznek vendégek, a buszokat 50 fővel érdemes működtetni, a Mesemúzeumban viszont a 25 fő az ideális létszám. A foglalkozások 1-1,5 órásak, és nyilván mindegyik más, hiszen itt minden a közönségtől, a 4-10 évesek fantáziájától és persze minden egyébtől is függ:

„… reggel vagy délután sem ugyanabban a mentális állapotban vannak a gyerekek”.

És hogy mi a foglalkozások célja?

„… hagyjuk képzeletüket minél szabadabban szárnyalni.”[3]

Az eddig 264 fogadott csoport (2013. július 6-i adat, a múzeum egyébként 2012. október 1-jén nyitotta meg a kapuit) adta vélhetően sok-sok tapasztalatáról érdeklődöm:

„Hamar azt vesszük észre, hogy amint megérinti őket egy-egy rajz, ábra, installáció vagy foglalkoztatási elem, a gyerekek maguktól is szerepjátékokat játszanak. Mindig változik a darab, a játék, a mese, attól függően, hogy kik a szereplők. A sűrű sötét erdő a legnépszerűbb helyiség, a hozzáérésre világító különlegesen nagy griff tojással (A rengeteg[4] egyébként Katalinnak is a kedvenc helye, mint kiderül. T. J.), labirintus, kút, odú… Itt mindig elkezdenek játszani, be is öltözhetnek jelmezekbe, elrabolják, kergetik egymást, de egyáltalán nem céltalanul, hanem egy-egy szerepbe belehelyezkedve.”

Bár a Mesemúzeum honlapja igényes, mégis rendszeresen jelenik meg a Facebookon önálló oldallal[5] is, Katalin elmondása szerint más különösebb marketing tevékenységre nem is volt szükség. Felvetődik a kérdés, hogy mi ennek az oka vajon, eleve elégnek bizonyult a Petőfi Irodalmi Múzeum közismert népszerűsége, vagy inkább az, hogy már nagyon hiányzott egy ilyen intézmény:

„Mindkettő. Az első perctől kezdve tapasztaltuk, hogy milyen nagy igény van a gyerekek tartalmas szórakoztatására a pedagógusok és a szülők részéről egyaránt. Betelt az első vendégkönyvünk, 98 százalékban jók a visszajelzések, néha már sajnálom is, hogy nem kapunk kritikát, pedig fontos lenne, hiszen az ösztönzi a fejlődést. Talán egy úr kritikusabb bejegyzésére emlékszem, aki muzeális értékű gyermekirodalmat hiányolt, de ahogy már mondtam, erre nem voltak meg a lehetőségeink, választanunk kellett, mi mást választottuk. A hozzánk látogató 4-10 évesek nem biztos, hogy ezeket a könyveket a vitrin alatt érdekesnek találnák.”

Ha már a pedagógusokról esik szó, egyetértünk abban, hogy a velük való kapcsolattartás kiemelkedően fontos mindkét fél számára. E tekintetben sok lehetőség van még a tarsolyunkban. Az ötletekből kifogyhatatlanok a múzeum dolgozói, élükön persze Katalinnal, aki azért szerényen felhívja a figyelmemet arra, hogy ő csak kezdőként rendezte be ezt a kiállítást, s a legnagyobb segítségei Koczka István és Nagy György látványtervezők voltak.

A saját gyerekekről faggatom a továbbiakban, hogyan viszonyulnak édesanyjuk munkahelyéhez, kiderül, gyakran vannak itt, sőt:

„A nagyobbik fiam, aki a múzeum nyitásakor 7 éves volt, már az első hetekben is többször körbe vezette a családokat, látta, hogy bajban vagyok, egyszerre kellett volna több helyen is lennem, s magától felajánlotta a segítségét. Egyébként szerencsés helyzet az, hogy ha már a kisgyermek tudja, érti, mivel is foglalkoznak a szülei.”

Közben jön egy csoport, vezetést ugyan nem kértek, de azért el kell őket indítani, Katalin számlát állít ki, addig a táborlakók képzőművészeti alkotásait lehet megtekinteni, és persze beszélgetni is a táborozó srácokkal. Imádnak itt lenni, éppen könyvet készítenek. Egy könyvrestaurátor is segíti őket a munkájukban, mint később kiderül.

Szóval itt a múzeumigazgató állítja ki az áfás számlát? Pikírt a kérdező, pedig látja, hogy a szükségesnél kevesebb munkatársa van az igazgatónőnek. Talán ezért is lehetséges az, hogy egy teljes család kedvezményesen, már 1200 forintért is részt vehet itt egy programon. De van más ok is:

„Csak akkor dolgozik pénztáros kolléga, amikor az egyéni látogatók számára tart nyitva a múzeum.”

Nyolc hónap alatt nagyjából 6000 gyermek és közel 600 pedagógus járt a Döbrentei utca 15.-ben. Jönnek apukák is, nem csak anyukák és természetesen nagyszülők is szép számmal. És a Kossuth-díjas költő?

„Kányádi Sándor, aki egyébként díszpolgára ennek a kerületnek itt lakik a szomszédban, így gyakran benéz, hol egy ötlettel, hol ismerősökkel Erdélyből vagy akár Dél-Amerikából.”

Pezseg az élet a Mesemúzeumban, egy, az Amerikai Egyesült Államokból érkezett fiatal ösztöndíjassal is tudok pár szót váltani, aki beszélgetésünk teljes időtartama alatt szorgalmasan dolgozik Katalin irodájában. Nem akarok zavarni, ezért már csak érdeklődöm a várható programok felől.[6]

„A Múzeumok éjszakáját a 100 éves Weöres Sándorral ünnepeltük, de minden hétvégén vannak programjaink, diafilmeket vetítünk, társasjátékra van lehetőség, együtt játszunk és mesélünk, meghívott előadóművészek szórakoztatnak bennünket.”

Azt már csak én teszem hozzá, érdemes odafigyelni: itt szombaton 11-kor „mindig történik valami”. Ősszel négy alkalommal szerveznek még Weöres-rendezvényt a centenárium alkalmából: egy-egy költő, író zenész társaságában (és egy-egy Weöres mottót apropóként kiemelve) beszélgetés, koncert, író-olvasó találkozó, ahogy tetszik… Lackfi, Varró és Kányádi már biztos résztvevők lesznek.

Megköszönöm a beszélgetést, elbúcsúzom. De tudom, hogy szerencsére ennek egyáltalán nincs itt a vége, ezért aztán nem is futok el véle. Legfeljebb ezzel a kis cikkecskével. Bár azzal sem a világ végére…

Vissza a tartalomjegyzékhez