Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Tölgyesi József: Hogyan tovább?

Nyomtatási nézet

Gondolatok a pedagógiai lapok jövőjéről

A pedagógiai szakirodalom jelentős szegmensét alkotják azok a lapok és folyóiratok (a továbbiakban: pedagógiai lapok), amelyek e tudományterülethez vagy interdiszciplináris régiójához (is) tartoznak.

A magyar neveléstudomány és a pedagógiai praxis minden korban kitüntetett figyelemmel fordult e periodikák felé. Ebben jelentős szerepe volt annak, hogy megjelenésük gyakorisága miatt viszonylag gyorsan tudták közölni az aktuális oktatáspolitikai, törvényi és jogszabályi változásokat, illetve azonnal reagálhattak akár az elmélet vagy a gyakorlat eredményeire, s szerzőik által szoros kapcsolat alakulhatott ki a neveléselméleti kutatók és a gyakorló pedagógusok között. Ez a kölcsönös szakmai érdekeltség olyan meghatározónak bizonyult, hogy a lapok egyaránt törekedtek arra, hogy „mindkét fél” eredményeit, közléseit publikálják, még akkor is, ha ezekben tudománytanilag vagy a gyakorlati alkalmazásuk okán kételyek merülhettek fel. (Legfeljebb vita alakult ki, amely során mindkét fél bevetette „nagyágyúit”: azokat a szerzőket, akik a szakmai figyelem középpontjában álltak. A korosabb olvasók bizonyára jól emlékeznek még Medvegy Antal vagy Fonay Tibor és mások nagy vihart, válaszcikkeket indukáló Köznevelés-írásaira, úgy anno még a hetvenes évekből, a nyolcvanasévek elejéről. De más lapok is megélhették az ilyen, néha nem is ritka szellemi pengeváltásokat.)

Ma azonban ennél fontosabb problémák kerültek felszínre. A társadalom gazdasági potenciálja, a sűrűn – talán a szükségesnél is gyakrabban – változó oktatáspolitikai koncepciók (bennük az oktatási törvénykezés és jogszabályok, a tantervek, az iskolaszerkezet módosulásai, a több fenntartós intézményhálózat) elég alapot adnak ahhoz, hogy a közoktatás legkisebb szegmensébe is behatoljanak a változások.

S maradva a témánknál, a pedagógiai lapok helyzeténél és főképpen jövőjénél, aligha tekinthetünk el attól a folytonosságtörténés sorról, amely kétszáz év alatt történeti léptékűvé tette a pedagógiai lapok kiadását. (De csak általában, mert sokféleségük, s főképpen a legtöbb, sőt, túlnyomó részük időbeni tartóssága nehezen vagy egyáltalán nem tudta túlélni a kurzusváltásokat. A szakmai túlélésre – több évtizedre áthúzódóan – a jelentősebbek közül csak néhány példát lehet felsorolni: Néptanítók Lapja, Pedagógiai Szemle, Magyar Pedagógia, A Tanító, Óvodai Nevelés és néhányan, mint az Embernevelés és társai, metamorfózison estek át, s főnixként igyekeztek feltámadni – újabb megszűnéssel.)

Mindezek ellenére (vagy mellett) pedagógiai lapjaink neveléstörténeti örökségünk hordozói, amelyek arról adnak bizonyosságot, hogy a társadalmi változások közepette is (még ha új címekkel, új köntösben és más célokkal), mindig képesek voltak a folytonos megújulásra, akkor is, ha szükségből vagy jól felfogott érdekből fel kellett vállalni az aktuálpolitikai igényeket.

Ahhoz, hogy a lapkiadás jövőjéről szóljunk – ha terjedelmi és tartalmi, értékelési korlátok között is –, nem nélkülözhető a pedagógiai lapok történeti útjáról szólni, mintegy kontinuitást keresni a múlt, a jelen és főképpen: a lehetséges jövőjük között. Felidézünk majd néhány olyan szakmai megnyilatkozást, amelyek bár különböző időszakokban jelentek meg szakmánk lapkiadásával kapcsolatban, a pedagógiai szaksajtó jelentőségéről, feladatairól, s szerzőik okán nemcsak autentikusak, hanem napjaink viszonyaira is adaptálhatók, értelmezhetők.

A pedagógiai szaklapok múltja, jelene

Pedagógiai tartalmakat (is) hordozó hazai lapok először a XVIII. század utolsó negyedétől kezdődően jelentek meg. Ilyenek voltak a Merkur (1786–1787), a Novi Ecclesiastico Scholastici Annales Evangelicorum (1793–1803) stb. Az első önálló pedagógiai folyóirat, a Közlemények a Kisdedóvás és Elemi Nevelés Köréből 1843-ban indult útjára, de jelentős pedagógiai tartalmakat közöltek még a Religio és Nevelés (1841–1849), a Protestans Egyházi és Iskolai Lap (1842–1919) és a Nevelési Emléklapok (1846–1849) is.[1] A szabadságharc utáni évtizedben a nem pedagógiai lapok vállalták fel (nemegyszer igen markánsan) a népoktatás, a nőnevelés, a kisdednevelés, a szakmai képzés ügyének számos társadalmi és szakmai problémájának közlését. A szakmai lapok iránti érdeklődés és igény jelzői voltak, hogy számos tanítókör, tanító- és tanáregyesület adott ki regionális lapot, nemegyszer kéziratos formában.[2]

Eötvös József – a már hosszabb távra szóló tanügyi törvény támogatására – olyannyira fontosnak tartotta a Néptanítók Lapjának a pedagógus kézbe adását, hogy térítésmentesen juttatta el valamennyi iskolához (a nemzetiségiekhez azok nyelvén). Ebben a szándékban bizonyára az (is) tükröződött, hogy a központi (az állami) akarat a lap révén folyton jelen legyen. Erre bizonyára szükség volt, mert számos nyomtatott pedagógiai lap kereste a helyét, olvasórétegét az ország teljes területén, a nagyobb régiókban vagy csak a vármegyék területén (s nemritkán csak egy-egy tanítói körben, ami fél vagy egy járásnyi terület tanítóit jelentette). Ugyanakkor a Néptanítók Lapja kiadói, szakmai toleranciája még bátorította is a más lapok olvasását: „Örvendetes tüneménynek kell tekintenünk, hogy iskolai lapjaink tekintélyes számmal vannak már, és pedig az országban divatozó mindenféle nyelven. Midőn e lapok statistikáját közölni megkezdjük, egyszersmind fölhivjuk a tanitókat, hogy a mi lapunk mellett, mely ingyen küldetik meg nekik, tehetségük szerint más ily iskolai lapot is, mely igényeiknek legjobban megfelel – tartsanak, mert több lapból több hasznot merithetnek.”[3]

A felsorolásban a következő kilenc országos terjesztésű lap szerepel: Népnevelők Lapja, Kalauz, Izraelita Magyar Néptanító, Ungarischer Schulbote, Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, Jüdischer Schulbote, Tanodai Lapok, Hétfői Lapok, Skolszki Liszt (iskolai lap szerb nyelven).

Egy-egy lap megszűnése már ekkor is felkeltette a laptársak figyelmét: „A Prot. Népiskolai Közlöny született, élt, hatott és meghalt a részvétlenség miatt az 1866-ik évben.” Érdemeit azonban nem lehetett elvitatni annak ellenére, hogy csak egy évfolyama jelent meg. „A Prot. Népiskolai Közlöny egy évi folyama oly terméke népiskolai irodalmunknak, mely érdemes, hogy róla kimulta után is megemlékezzünk. Megérdemli azért, mert ez nem efemér[4] életű napi események, elmefuttatások, pillanatnyi hatásu frazisok registrálása; hanem maradandó becsü, paedagogiai értékkel biró s gyakorlati hasznos czikkek sorozatát foglalja magában […] A szerkesztők lelkiismeretesen teljesíték kötelességüket; de nem ugy a tanitók, kik e páratlan vállalatot elbukni engedték.”[5] Ez az etikus kiadói, szerkesztői kollegialitás ma és a jövőre nézveis példa lehet!

1868-ban a pedagógiai lapok aránya igen kedvező volt az összes (többségében országos terjesztésű) laphoz viszonyítva (ha a regionális és a helyi pedagógiaiakat is hozzá vesszük) körülbelül 90 volt a pedagógiai, míg 256 az összes országos terjesztésű lap.

A Horthy-korszakban jelentősen mérséklődött a pedagógiai lapok választéka: időlegesen 30-50 között volt a címszám. Ugyanakkor olyan jelentős lapok „nőttek fel” a Néptanítók Lapja mellé, mint a Nemzetnevelés, A Gyermek, a Magyar Paedagogia, az Országos Polgáriiskolai Tanáregyesületi Közlöny, a Cselekvés Iskolája. Rendkívül nagy számban jelentek meg – főképpen a regionális pedagógiai egyesületek kiadásában – helyi lapok, amelyek közvetlen hangvételükkel, a bennük szereplő személyek (szerzők stb.) ismertsége révén igen kedveltek voltak.

Ugyanakkor a kultuszminisztérium, neves szerzők, neveléstudósok többször is felemelték hangjukat az országos pedagógiai lapok nem kellő olvasottsága, valamint kiadásuk pénzügyi problémái miatt. Ebből az időszakból Imre Sándor (1877–1945),
a hazai elméleti pedagógia kiemelkedő tudósa, oktatáspolitikusa véleményét idézzük. A „...lépésről-lépésre való együtthaladást a folyóiratok állandó szemmeltartása teszi lehetővé. Különösen az egy-egy ágban vezető folyóiratokat kell gondosan figyelemmel kisérni, meg azokat, amelyek éppen az egyetemes tájékoztatást tüzték magok elé. A tudományos kutatás egyaránt érdekel bennünket, bárhol folyik; a részletmunka eredményeit állandóan nyilvántartó, valamelyik kutató intézet működését, új kérdéseit, módszereit ismertető folyóiratok között tehát nem szabad a származás szerint különbséget tennünk, mert akkor esetleg nagy jelentőségű vagy legalább bennünket nagyon érintő újnak közvetlen megismerésétől zárnók el magunkat.  Ugyanígy mindenüvé el kell hatolnia figyelmünknek, ahonnan a nevelés módszerének javítására, a siker feltételeinek újabbszerű biztosítására kaphatunk ösztönzést. Mind a tudományos, mind a gyakorlati törekvések megismerése bennünk is kérdéseket ébreszt, magunkra eszméltet, követésre vagy ellenőrző vizsgálatra indit.”[6]

Imre Sándor bár neveléstörténeti vonatkozású szövegkörnyezetben fogalmazta meg a fentieket, azonban aktuálisan is jól értelmezhető az, hogy a pedagógia elméletének és gyakorlatának együtt kell haladnia ahhoz, hogy a nevelés és az oktatás (a „nemzetnevelés”) eredményes legyen. Érdemes felfigyelni arra, hogyan értékeli a pedagógiai folyóiratokat, s milyen jelentőséget tulajdonít tartalmuknak: „…feltétlenül szükséges a szakfolyóiratok részletes feldolgozása. A folyóiratok ma még valóságos temetői érdemes neveknek és becses gondolatoknak, holott egy-egy szaklap nemcsak a maga idejében tett nevezetes szolgálatot a nevelői gondolkodás fejlődésének, hanem ma is nagy haszonnal lehet belemélyedni némelyik cikkbe s új ösztönzést nyerhetünk sok, akkor talán merésznek tetsző javaslatból. A szaklapokat ugyanúgy egyenként és teljes egészökben kell tanulmányozni, mint az írókat: egy-egy folyóirat határozott irányt vagy korszakot jelenthet a nevelői gondolkodás alakulásában.” A továbbiakban ismét neveléstörténeti aspektusból ír a lapokról, ám ma is követhető elemzési módokat jelenít meg, olyanokat, amelyek napjaink periodikáira is adaptálható szempontokat adnak. Különösen annak fényében, hogy az utóbbi egy-két évtizedben alapos átrendeződés ment végbe a pedagógiai lapok megjelenésében: „A nevelői gondolkodás történetéhez tartozik tehát valamennyi nevelésügyi folyóirat teljes története: mily céllal keletkezett; mennyire volt a szerkesztése tudatos; a szerkesztők váltakozása mi változást hozott a lap irányában, értékében, hatásában; miben állott ez a hatás, milyen jellegű volt és kikre terjedt ki; miért szünt meg valamelyik folyóirat. A hosszú életű folyóiratok és a rövid tartamú vállalkozások sajátos, a magok nemében egyaránt értékes adatokat szolgáltatnak, a legrövidebb ideig tartó kisérlet is valami törekvést jelent, sikertelensége többszörösen jellemző lehet. Az írók személye, a közlemények tartalma, a meginduló viták és konok agyonhallgatások, a sok ismétlés, újrakezdés és másfelől egyes kérdések tárgyalásának fogyatékossága vagy teljes hiánya, a hazai könyvirodalom újabb jelenségeinek visszhangja (a folyóiratokban, T. J.), valamint az, hogy a külföldi irodalomból mit és hogyan ismertettek, mennyire jutottak szóhoz különböző vélemények, tájékoztatták-e olvasóikat más lapok tartalmáról, ilyen szempontok egy-egy folyóirat szerepét rendkívül érdekesen világíthatnák meg.”[7]

1945 után gyakorlatilag valamennyi korábbi lap kiadása megszűnt. Az általános iskola létrehozásával azonban gyorsan szükség volt egy központi pedagógiai lapra. Ez a Köznevelés lett, amely napjainkig szolgálja a pedagógia ügyét.[8] E lap mellett csak a Pedagógus Értesítő jelentette a választékot. A politikai és közoktatás-politikai változások 1948-ban kulmináltak, s a korábbi klasszikus folyóiratok évekig nem jelenhettek meg. A Pedagógiai Szemle mint új folyóirat 1951-től kapott megjelenési lehetőséget, a Magyar Pedagógia pedig 1961-től lett újra előfizethető.

Az 1950-es évek második felétől (elsősorban az Országos Pedagógiai Intézet gondozásában, majd a mindenkori oktatásügyi minisztérium folyóirataként) sorra jelentek meg azok a tantárgyi módszertani lapok, amelyek azonban alig élték túl az 1989–1990-es rendszerváltást. Több évtizeden át e lapok, valamint a Köznevelés és A Tanító voltak a szakmailag legkedveltebb, sok magánelőfizetővel is rendelkező periodikák. A különböző (átalakuló) kutatóintézetek, valamint az 1975-től létrehozott megyei pedagógiai intézetek, több egyetem és főiskola, majd később pedagógus szakmai egyesületek is adtak ki értékes tartalmú lapokat, folyóiratokat. (Szeged: Módszertani Közlemények, Veszprém: Veszprém Megyei Művelődésügyi Szemle, Megyei Pedagógiai Híradó, Pedagógiai Technológia, Győr: Hogyan?, Eger: Hevesi Művelődés, Budapest: Könyv és Nevelés, Budapesti Nevelő)

A hetvenes-nyolcvanas évek a hazai lapkiadás kiemelkedő évei voltak. Ebben az időszakban a pedagógiai lapok példányszámukban, évenkénti megjelenési gyakoriságukban és olvasottságukban kiemelkedőek voltak a hazai pedagógiai sajtó történetében. Ebben jelentős szerepe volt annak, hogy a közoktatás intézményeinek többsége önálló gazdálkodási joggal rendelkezett, megfelelő volt a pénzügyi ellátottságuk, sorra alakultak azok az intézményi könyvtárak, amelyek fő- vagy részfoglalkozásban iskolai könyvtárost alkalmaztak, megalkották a gyűjtőköri szabályzatokat, szakfelügyeletet kaptak az iskolai könyvtárak, az intézményvezetők pedig szakmai, erkölcsi és anyagi szempontból is érdekeltek lettek a nevelés-oktatás minőségi fejlesztésében. Ezek egyik hozadéka a könyvtárak jó pedagógiailap-ellátottsága lett.[9]

1990-től (de némiképpen már az előző években is) elkezdődött a lapkiadás átstrukturálódása. Új kiadók jelentek meg új lapokkal, vagy átvették a régebbiek megjelentetését. A lapkiadás pluralizmusának egyenes következménye volt a kiadói liberalizáció (benne a tankönyvkiadásé), közvetve pedig az, hogy a közoktatásban megszűnt az állami intézmény-fenntartói monopólium. Számos korábbi nagy tradíciójú szakmai lap megszűnt (például a tantárgymódszertani lapok), vagy új kiadóhoz kerültek alig megváltozott címmel (Új Pedagógiai Szemle, Tanító stb.). Néhány az új lapok közül: Új Katedra, Modern Iskola, Iskolakönyvtáros, A Természetismeret Tanítása, Fókusz, Iskolakultúra, A Kisgyermek, Képzés és Gyakorlat, a Mozaik Kiadó módszertani folyóiratai, Educatio, Fejlesztő Pedagógia, Drámapedagógiai Magazin, Tehetség, Pedagógiai Műhely, Neveléstörténet, Taní-Tani, Technika az iskolában, Magyar Református Nevelés, Mester és Tanítvány, Kollégium stb. Az új lapok közül többen a bizonytalan pénzügyi háttér, valamint a kevés számú előfizető miatt szűntek meg.

A lapok egy részénél az előfizetők számának stabilizálásában már a kilencvenes évek közepétől gondok jelentkeztek, főképpen az iskolák forráshiánya miatt. Erről így írt az egyik napilap: „Az Ország mintegy 5100 közoktatási intézményéből csaknem 3800 rendelkezik iskolai könyvtárral. Noha a tavalyi évtől (1997, T. J.) külön könyvtári normatívát kapnak az intézmények, a fenntartás és a beszerzés költségeinek számottevő részét még mindig pályázati pénzekből teremtik elő. A tapasztalatok szerint a legtöbb könyvtár a folyóiratokon próbál spórolni: évről évre lemond néhány lapot […] A drasztikusan dráguló folyóiratok közül azonban mind kevesebbet tudnak megrendelni az iskolák […] A megmaradó lapok is elsősorban a legszükségesebb szakmai periodikák. Napi- és hetilapot már csak kevés intézmény járat, s csupán néhányfélét.”[10]

A pedagógusok számára szükséges promt szakanyagháttér-hiányt némiképp pótolják az elektronikus úton elérhető szakmai információk, ezek azonban nem mindig kompatibilisek és adekvátak a tantárgy-pedagógiai szükségletekkel. Hátrányt jelent az is, hogy a gyakorló pedagógusok tapasztalatai a folyóiratok hiánya (vagy/és ritkább megjelenése) miatt nem publikálhatók. Különösen érzékeny veszteség volt az, hogy a legtöbb megyében megszűnt a megyeszékhelyi pedagógiai folyóirat. (Több megyében az új pedagógiai intéztetek olyan tájékoztató lapokat indítottak, amelyek közölnek szakmai írásokat is, de igen korlátozott terjedelemben.)

Az utóbbi években (a folyóirat-kiadási pályázatok ellenére) olyan tradicionális lapok megjelentetése is veszélybe került, mint a Köznevelés, az Új Pedagógiai Szemle, s gondokkal küszködött (bár csak átmenetileg) az Iskolakultúra is. Bár a (mindenkori) szakminisztériumunk évenként meghirdette a pedagógiai lapok és folyóiratok költségvetési támogatására szolgáló pályázatát, ez azonban olyan szűk körre terjedt ki (és pénzügyileg is csak részkiadások fedezetét biztosította), hogy lényeges hatása nem volt, sőt, elbizonytalanította a pályázaton eredménytelenül szereplő kiadókat. (Pl. 2008-ban mindössze 21 lap kapott támogatást 400 ezer és 2950 ezer forint közötti összegekben, közöttük két elektronikus lap, az irány.hu és a tte.hu.) Bár több iskolakönyvtárral kapcsolatos folyóirat volt jelen a piacon ekkor is, egyik sem kapott támogatást, annak ellenére, hogy a könyvtárak deklaráltan az intézmények legfontosabb információs központjai.

A 2008-ban megtartott, a magyar sajtó tíz évét elemző, értékelő konferencián elhangzott véleményekről, tapasztalatokról írt a Lapkiadás című folyóirat, ami közvetve (de közvetlenül is) érvényes a pedagógiai lapok kiadására és olvasótáborára: „A fogyasztói igényekre válaszul a hazai sajtópiac is átalakult, több ezer kiadvány van a piacon, ezek nagy része egyre szűkebb célcsoportnak szól. Az olvasótáborok szétaprózódtak, s a nagy lapok látványos olvasószám-vesztést voltak kénytelenek elkönyvelni […] a hazai nyomtatott sajtó keresi a helyét, s van még hova fejlődnie, hiszen a felnőtt lakosságra számítva a magyarok évente csupán 330 alkalommal forgatnak sajtóterméket.”[11]

A papír alapú pedagógiai lapok hátrányban vannak a reklámpiacon is: az évi körülbelül 200 milliárdos megbízásból szinte nem mérhető értékben közölnek reklámanyagokat. A lapok előfizetői számának csökkenésében (az intézményi pénzügyi kondíciók megváltozása mellett) jelentős szerepe volt az egyéni előfizetések elmaradásának, valamint annak, hogy a korábban önálló intézményeknek tagóvodákká, tagiskolákká válva alig van lehetőségük egy-két lap előfizetésére, így nehezebbé válik a szakmai anyagokhoz történő hozzáférés is.

De van-e, lesz-e kiút, elfoglalják-e a pedagógiai lapok (újra) helyüket az információs közegben? Állíthatjuk, hogy igen, de ehhez számos változtatására lesz szükség, még úgy is, hogy a netes anyagok egyre nagyobb aránya mellett kell helyet biztosítani a nyomtatottaknak.

 

Hogyan tovább? Néhány megfontolandó gondolatkísérlet

A Hogyan tovább?-ot nem akut kérdésként kell értelmezni. A rendszerváltás során a különböző kormánykurzusok alatt a közoktatás-politika számos változáson ment át, amelyek az aktuális pedagógiai szakirodalomban is nyomon követhetők. Bár többször is megfogalmazódtak távlati célok, programok, azonban ezek a kormányváltásokkal elenyésztek, új elképzelések alapján új tervek készültek a közoktatás „modernizációjára”. Természetesen a tankönyvek egy része is erodálódott, s a szakirodalom sem tudott elszakadni az aktuálpolitikai, az aktuális közoktatás-politikai trendektől.

A pedagógiai folyóiratok kiadása érdekszférák szerint alakult: magánkiadók, egyesületek, vállalkozások jelentették meg azokat, a maguk céljait (gazdasági érdekeit) szolgálva, a pedagógia hosszabb távú érdekeit többnyire figyelmen kívül hagyva.

2006-ban a folyóiratokkal kapcsolatban Jáki László egész problémahalmazra hívta fel a figyelmet egy tanácskozás kapcsán, melyet a lapok szerkesztői tartottak. „Tanácskozásra ültek össze a pedagógiai folyóiratok szerkesztői, hogy megvitassák, milyen teendőik vannak fennmaradásuk érdekében” – írja bevetőként[12], majd így folytatja: „A beszélgetés tehát pénzügyi gondokkal kezdődött […] A helyzet megítélésében, a jövőt illetően a vélemények eltértek egymástól. Voltak, akik a kiutat a támogatók körének bővítésében látták. Elhangzott, hogy keresni kell a kapcsolatot a bankokkal, kiadókkal, szponzorokat kell találni, reklámokkal kell növelni a bevételt stb. Mások a jobb, érdekesebb szerkesztésben keresték a megoldást […] Az igazi megoldásnak társadalmi-oktatáspolitikai gyökerei vannak. Az aktív, nyitott pedagógiai közélet megteremtése még az oktatásügyet is meghaladó társadalmi feladat.”

Nos, milyen megoldások kínálkozhatnak arra, hogy a pedagógiai lapok hosszú távon és nagy biztonsággal betölthessék szerepüket?

2013-tól új alapokra helyeződik a közoktatás. A közelmúlttól formálódik az új közoktatás-politikai környezet és vele a közoktatás gyakorlata. Minden korábbinál nagyobb szerepet kap az állami akarat, s ez azt jelenti, megnő az állam érdekérvényesítő ereje. Ez nemcsak a tanügyigazgatásra vonatkozik, hanem a tantervekre, ebből adódóan a tankönyvkiadásra, s ennek folytatásaként kellene, hogy a lapkiadásban is vállaljon olyan szerepet, amely által így a szakmai környezetben komplexen, „csomagban” jelenhetne meg az állam közoktatás-politikai akarata (természetesen fenntartva azt, hogy a nem állami oktatási-nevelési intézményeknek sajátos oktatáspolitikai részcéljai is vannak, lehetnek).

 

De maradjunk a lapkiadásnál!

Aligha szükséges külön indokolni, ha az állam a tankönyvpolitikában is domináns, akkor ugyanígy domináns szerepet kell(ene) vállalnia azoknak a lapoknak a kiadásában, amelyek meghatározó szerepűek. Hogyan lehetne ezt biztosítani?

A legfontosabb lapok kiadására létre kellene hozni egy olyan központi szerkesztőséget, amelyben néhány kiemelt jelentőségű lap (pl. Köznevelés, Új Pedagógiai Szemle, Tanító, Óvodai Nevelés, Iskolakultúra) relatív önállóságot kaphatna a szerkesztőségi munkában. A többiek – főképpen módszertani, tehát a tantárgyakhoz szorosabban kötődők (és megfontoltan mások is) – ide csatlakoztatva szerkesztői, főszerkesztői kontroll alapján megfelelő tiszteletdíjért látnák el munkájukat. Ehhez a központi szerkesztőség biztosítaná a pénzügyi, technikai, adminisztrációs hátteret.

A szerkesztőségnek egy önálló státusú kiadói főszerkesztője lenne, aki koordinációs feladatot látna el a gazdasági vezetővel együtt.

A lapok elkészítését – a költségek csökkentése és más megfontolás alapján is – egy nyomdával lenne célszerű elvégeztetni.

A központi szerkesztőség költségvetését 100 százalékig állami forrásból kellene biztosítani, az előfizetési összegeket pedig a végső lehetőségig minimalizálni kellene, hogy az intézmények a számukra legszükségesebben túl is rendelhessenek folyóiratokat (speciális feladataikhoz).

A központi szerkesztőséget legcélszerűbb az OFI-PKM-hez lenne kapcsolni.

Ennek előkészítéséhez többoldalú (minisztérium, OFI, szakmai szervezetek stb.) megbeszélésre van szükség, lehetőleg mielőbb, hogy az új tanévtől (a 2013–2014-estől) realizálódhasson az új lapkiadási koncepció.

A többi lap számára évenként, a jelenlegihez hasonlóan támogatási pályázatot kellene kiírni, de az eddigieknél lényegesen nagyobb összeggel.

Meg kell vizsgálni a nyomtatott és az elektronikus kiadások kapcsolatát, a lehetséges ésszerűsítéseket. (Önálló elektronikus kiadás vagy a nyomtatott bővítése elektronikusan, pl. Könyv és Nevelés.)[13]

A központi lapok kapjanak egységes logót. Minden magyar nyelvű kiadványban legyen angol nyelvű tartalomjegyzék és/vagy a hosszabb írásoknál (pl. a tanulmányoknál) néhány soros angol nyelvű összefoglaló.

Az intézmények számára – sajátosságaikhoz, adottságaikhoz igazodóan – meg kellene határozni, hogy mely lapokat kellene kötelezően megrendelniük, mert e nélkül sérülne az az állami akarat, hogy minden intézmény pedagógiai környezete tegye lehetővé az oktatáspolitika által meghatározott oktatási és nevelési feladatok teljesítését.

Évente történne meg a lapkiadás oktatáspolitikai, szakmapedagógiai és pénzügyi szempontú tapasztalatainak értékelése, s abban a tekintetben is megfelelő szondázást kellene végezni, hogy az intézmények hogyan fogadják a lapokat, milyen mértékű azok olvasottsága.

A lapok terjedelménél figyelembe kellene venni, hogy legyen lehetőség a gyakorló pedagógusok írásainak megjelentetésére.

A szerzőknek meghatározott, korrekt, ív szerinti honoráriumot kell(ene) fizetni.

A minisztérium biztosítsa, hogy minden megyében (és a fővárosban) központi pénzügyi keretből jelenhessen meg megyei pedagógiai folyóirat.

A lapok szakmai szerkesztőit pályázaton kell kiválasztani.

A szerkesztők időközönként (akár többen együtt), tartsanak szerkesztőségi ankétot (legalább) a megyeszékhelyeken.

Meg kell vizsgálni a határokon túli lapellátást (legalább azokban a körzetekben, ahol hazai kiadású tankönyveket használnak).

Multinacionális és nagy hazai cégeket meg kellene győzni a pedagógiai lapok (vagy valamely csoportja) célzott szponzorálásáról.

Szükség lenne neveléstudományi szempontú, de gyakorlatorientált folyóirat-elméleti kutatásokra.

 

Néhány nem közvetlenül a pedagógiai szakmai lapokhoz kapcsolódó felvetés.

Célszerű lenne megvizsgálni a civil gyermeklap kiadás lehetőségét, és minisztériumi támogatást nyújtani azoknak, melyek követik az oktatáspolitikai célokat.

Szükség lenne olyan pedagógia közeli populáris, olvasmányos folyóiratra, amely közvetítő lehetne az iskola és a szülők között.

Az óvodáknak, iskoláknak biztosítaniuk kellene a szülői közösség vezetője számára az alapvetően (és speciálisan) szükséges, a tájékozódásukat segítő lap(oka)t (pl. Köznevelés, Tanító, Óvodai Nevelés).

*   *   *

Írásom célja elsősorban az volt, hogy közös gondolkodás, majd tettek alapján „tegyük helyre” a pedagógiai lapokat, vizsgáljuk meg általános és speciális funkciójukat, s azt, milyen módon lehetne költséghatékonyan és a pedagógiai munkát maximálisan segítőlapstruktúrát kialakítani, menedzselni úgy, hogy az megfeleljen az oktatáspolitikai céloknak.



[1] L. pedagógiai lapok, folyóiratok. In: Pedagógiai Lexikon L-Q. Nagy Sándor főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1978. p. 443.

[2] Ez utóbbiak egyike volt például a Tanodai Közlöny, amelyet a Somlóvidéki Evangélikus Tanítóegylet adott ki 1863-tól havonkénti megjelenéssel. (Ennek mindössze két lapszáma maradt fenn Süle Sándor volt kertai evangélikus tanító, később állami általános iskolai igazgató dokumentumgyűjteményében. A két lapszám jelenleg a helyi iskola helytörténeti gyűjteményében található.)

[3] Iskolai lapjaink. In: Néptanítók Lapja. 1968. 1. sz. p. 15.

[4] Rövid (életű)

[5] Könyvismertetés. In: Néptanítók Lapja. 1868. 1. sz. p. 62-63.

[6] Imre Sándor: A neveléstudomány magyar feladatai. Szeged. 1935. p. 32.

[7] Uo. p. 49.

[8] A Köznevelés 1945. július 15-én jelent meg először, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium alapította. Mások mellett olyan jelentős személyiségei voltak fő- és felelős szerkesztői, mint Kiss Árpád (1907-1979) és Ortutay Gyula (1910-1978).

[9] Több iskolakönyvtárral foglalkozó cikk, tanulmány is utalt arra, hogy a pedagógusok jelentős része egyéni előfizetője volt a szakjuknak, beosztásuknak megfelelő folyóiratoknak.

[10] U. J.: Folyóiratokon spórolnak az iskolai könyvtárak. In: Népszabadság. 1998. január 16. p. 10.

[11] Konferencia a magyar sajtó elmúlt tíz évéről. In: Lapkiadás. 2008. 4. sz. p. 36.

[12] Jáki László: Folyóirataink jelen és jövője. In: Könyv és Nevelés. 2006. 2. sz. p. 56-58.[online] [2012.12.07] http://olvasas.opkm.hu/index.php?menuId=125&action=article&id=706

[13] Erre vonatkozóan lásd Borostyániné Rákóczi Mária: Pedagógiai folyóiratok az interneten. Tájékozódás a szakirodalomban. In: Könyv és Nevelés. 2009. 2. sz. p. 22-24. [online] [2012.12.07] http://olvasas.opkm.hu/portal/felso_menusor/konyv_es_neveles/pedagogiai_folyoiratok_az_interneten__tajekozodas_a_szakirodalomban

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: