Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Groniewsky Judit–Fehér Ágota: Hogyan fejez(z)em ki magam?

Nyomtatási nézet

Kreativitás, önértékelés és a kötődés szerepe a szavak mögötti belső úton

Közös munkánk útjának emlékére köszönettel és hálával Rebekának, aki együttműködésével társunkká szegődött, s nehézségei megértésének menetében ő is elfogadott társául.

Napjainkban közismertek a diákok igen rossz szövegértési eredményei, s a könyvek világához kötődésük számos nehézsége. Egy-egy kötelezően előírt olvasmány élménye, adott szempontok szerinti elemzésének szükségessége nem mindig „találja meg” belülről az olvasót, esetleg nem abban az életkorban érkezik el igazán a mű a vele kapcsolatba lépő belső világához. Hemingway útmutatója segíthet részben megérteni ezt a folyamatot, hisz ő már azt javasolja: „Olvassa, amit írtam, az olvasás öröméért! Bármi egyebet talál benne, arról árulkodik, amit magával hozott az olvasáshoz.” Nem lenne különlegesebb hát ez a felfedezőút a könyvek, az írásbeliség világában, ha inkább a leírt mondatok megszületésének útjára tekintenénk, hogy ezzel az új történetek, levelek, naplók s más alkotások kifejezhessék a személyiséghez közelebb álló gondolatokat. A készen kapott képek világa helyett a saját belső képek megtalálása ugyancsak segítségünkre lehet mindebben.

Dolgozatunkban ezt a belső utat szeretnénk pontosítani, a leírt gondolatok kifejezési módjait és lehetőségeit összegezni, amelyhez írók, költők közvetlen gondolatait, valamint egy novellaíró serdülőkorú lány nehéz élethelyzete kapcsán bejárt önismereti útját, élményeit vettük alapul, akit segítői munkánk során ismertünk meg. Célunk a könyvek betűinek és az írásbeli alkotásoknak hátterére figyelni, hisz maga az út, amelyen egy-egy írás megszületik, sokszor sokkal regényesebb, mint bármely késszé formálódott munka, s mindeközben kivételes önismereti élményeket, kreatív kibontakozási lehetőséget biztosít és a kapcsolatba lépés különleges útjait is mozgósíthatja.

A belső élményektől-gondolatoktól a leírt szavakig vezető úton – Törzsfejlődésben visszanyúló folyamatok

Bár alapvetően azt gondoljuk, hogy az írásbeliséggel összefüggő folyamatok az embert az élővilágban magasabb rendűvé tették, s önkifejezésének a szavak tartománya egy absztraktabb lehetőségét biztosítja. Haeckel mégis figyelmeztet bennünket, hogy az ember egyedfejlődésének menete megismétli tulajdonképp a teljes törzsfejlődés menetét, így hasznos visszalépnünk a már meghaladottnak vélt szakaszokhoz, annak érdekében, hogy az írásbeli alkotások mögötti belső utat is azonosítsuk.

Mindebben Hermann Imre lehet segítségünkre, aki kiemeli az írásbeliségben központi szerepet betöltő kéz összehangolódását a beszéd kialakulásával, s így a szájjal. Csecsemőmegfigyelések számos bizonyítékot szolgáltatnak a világ felfedezése során a kézzel való manipuláció és a „birtokba vett” tárgyak szájjal való megközelítése között. (Stern, 2002) Neurológiai tények ugyancsak alátámasztják, hogy „a kéz és a száj egy erősen összefüggő rendszernek egy-egy tagja (…) így a kézműködés finomabb differenciálódása a szájzóna ilyen differenciálódásával párhuzamosan halad (…) és csak a valami után nyúló kéz képes a szájat különböző feladatai alól felszabadítani”. (Hermann, 1984, p. 477)

Mindezen ősi folyamatok segíthetik tehát a megfogalmazásra váró gondolatok valóban megfoghatóvá tételét – mely szavaink szintén jól példázzák a kéz-száj összefonódást. Mivel a gondolatok leírásának „eszköze” a kezünk, így az írásbeliség hátterét kutatva ez az összefüggés mindenképp kiemelendő, hisz jól tükrözi, hogyan válhat az írás éppen a kimondott szavak-gondolatok helyett az önkifejezés lehetséges eszközévé.

Kiemelendő továbbá a gondolatok megfogalmazásának és megosztásának a tűzzel való közvetlen összefonódása, hiszen a tűz körül összeülő közösség, annak őrzése által együttműködésre, s ezzel gondolataik megosztására, egyeztetésére is képessé vált. Természetesen a magasabb szellemi képességek biztos eléréséhez megfelelő agyi fejlettségre és más folyamatokra is szükség volt, ám a tűznek a belső gondolatok közvetlenebb megfigyelése és megosztása irányában az emberiség számára azóta is nagy szerepe van, s az írásbeli kifejezésmódnak, alkotások megszületésének inspiráló környezetét is képezheti. A közösség erejét közvetítve pedig a megfogalmazott szavak segítségünkre vannak érzések, gondolatok pontosabb megosztásában is. A mély belső, önismereti utat követően az írás így lehetőséget biztosíthat a társkapcsolat biztonságában való kibontakozásra, s az is bizonyos, hogy a leírt gondolat megszületésének útja is könnyebbé válhat, amennyiben szól valakihez.

Mindezen túl a tűz melege általános fizikai hatásából adódóan a testek kiterjedésének, elengedettségének lehetőségét növeli, mely kitágításélmény megmutatkozik a szavak szimbolikus kifejezésmódjában is. A megtalált és kifejezett szavak a mögöttes gondolatoknak szintén tágult világát és a belső „kitárulkozás” élményét is megjeleníthetik, ezzel közvetlenebbé tehetnek múltbeli és jövőbeli történéseket, de akár elképzelt jelenségeket is. A kitárulkozás lehetőségén túl ugyanakkor a szavak a gondolati világ beszűkítését is kifejezik, hiszen az időtlenből az időbe helyeznek gondolatokat, ezzel segítve az írásbeliség síkján keresztül is azok megfoghatóságát.

Ki kell, emeljük végül a szavakkal nem kísért gondolatok, érzések feszítő hatását is, hiszen egy megfog(almaz)hatatlan érzés, egy titok bizonyosan távolít a társaktól, míg a megosztás a felszabadulás, a tehermentesítés élményét hozhatja a gondolatok leírója számára.

Egyedfejlődésben visszanyúló folyamatok

A betűk világával való találkozás egy kisgyermek életében legközvetlenebbül az általános iskolába kerülve mélyül el a kész szövegek olvasásának és a belső világ írásbeli kifejezésének, megosztásának lehetőségével. Az absztrakciónak ezen fokát több fejlődés-lélektani háttértényező segít elérni: így például az, hogy az ösztönvilág hangsúlyának helyébe az intellektuális szféra fokozott szerepe lép, s ezzel a vágyak, érzelmek egyre inkább kontrollálhatókká válnak, s mindebben nagy segítséget jelent a cselekvés síkjáról az átgondolás síkja felé haladás, valamint a kogníció területén a konkrét műveleti szakaszok fokozódó érvényre jutása. (Cole, 2006)

Ezen kisiskoláskori történések útja azonban leginkább akkor járható be, ha a korábbi fázisok személyiségfejlődési változásai sikeresen bekövetkeztek, s legalapvetőbben az eriksoni bizalom képessége megadatott. Mindez elsősorban az édesanya iránti bizalom képességét rejti, mely főként az anya gondoskodó funkcióinak gyermekére hangolásából adódik, s melynek alapján válhat képessé a gyermek is a társakban, illetve a saját képességeiben való bizalomra. (Erikson, 2002) E folyamatok elengedhetetlenek a későbbi életfázisok történéseivel való sikeres szembenézéshez, s főként a belső világ átéléséhez, így feltárásához, kifejezéséhez.

A társas kapcsolatok világában közben a szülők helyett egyre újabb kötődési szálak jelennek meg, amely kapcsolatok a gondolatok megosztásának vágyát, készségét, sikerét is kiszélesíthetik. A kötődés fogalomkörének értelmében ezen kapcsolódások mellett alapvető biztonságban érezheti magát az egyén (Zsolnai, 2001), így kiemelten lényeges a szerepe olyan életfázisokban, melyek jelentősebb érzelmi teherrel társulnak számunkra, mint például a serdülőkori változásokat átélve. Az identitáskeresésnek ezen fázisában különös szerepe van a társas támasz átélésének, így az egyéni testi és érzelmi változások kíséretében mindezt betölthetik a valódi személyes kapcsolatok, s akár a fantáziavilág személyei-lényei is. (Vikár, 1999)

Dolgozatunk további részeiben ezen fantáziavilág kibontakozási lehetőségeiről számolunk be az írás alkotófolyamatában, a 15,5 éves Rebeka gondolataival kísérve. Elmondása alapján novelláinak hátterében alapélményeit a következő fő gondolatkörök határozták meg: „osztálytársaim közül mindig kilógtam, nem találtam igazán a helyemet köztük” … „dróton rángatva is éreztem magam – hogy beilleszkedjek közéjük, megtettem nekik mindenféle szívességeket, aztán meg kihagytak mindenből” … „nem érzem biztonságban magam … érzelmi hullámaim vannak, egyszer nagyon jó kedvem van, aztán meg hagyjon mindenki békén”. Mindezen érzések vezették Rebekát végül öngyilkossági próbálkozásához, melyet követően kórházi kezeléséből hazatérve önmaga belső hajtóerejére építve kezdett novellákat írni. Nagy önmegfigyelő képességét hasznosítva összegeztük az írás hátterében átélt érzéseit, gondolatait és vetettük össze más írók, költők alkotásainak mögöttes, belső útjával.

A szavak mögötti belső út főbb elemei

Az írásbeli alkotások létrejöttének talán legalapvetőbb tényezője a belső gondolatokhoz vezet, azon elgondolásokhoz, melyeket a világ megismerése által minden ember magába ültet. A belülről létrejött elképzelések, a mentális reprezentációk valamilyen személyes tapasztaláson nyugszanak, ám az ember az absztrakció lehetőségei által akár a közvetlenül átélt élményeken túl is képes elgondolásokat formálni. Mindezen belső „lenyomatok” alapvetően határozzák meg az önkifejezés tartalmi elemeit és a kifejezés útján segíthetnek tudatosítani, megerősíteni is azokat.

A gondolatok megérintődése azonban még messzebb áll a megosztás szabadságától, s ehhez segítő csatornaként a képek világát lényeges bekapcsolnunk. A képek az analitikus feldolgozási lehetőségeken túlmutatnak, az egészlegességet formázzák, s térben-időben ugyancsak lényegesen hatékonyabban rendeződnek el általuk az élmény- és tapasztalásegységek. Jól példázzák mindezt a tudattalanban tárolt úgynevezett archetípusok, ősképek, melyek akár az emberiség őstörténetébe visszanyúló tapasztalásokat is hordoznak. (Jung, 1993) Szőnyi Magda szavaival „a történetek (mesék, mítoszok, történeti események), a műalkotások, miként a kommunikáció-metakommunikáció összefüggései, «metatörténeti» jelentést rejtenek magukban”. (in. Bagdy, 1995, p. 49) A képek szimbólumai által tehát akár az ősidők tapasztalatai, vagy a tudatosság küszöbét el nem érő tartalmak is az adott élmény köré szerveződnek és ezzel a jelentéstulajdonítási folyamat részévé válnak, vagyis tudatosakká, verbálisan átdolgozhatókká tehetők. (Bagdy, 1995) Mindezen folyamatban így összefonódik a felidézés, a megformálás, az átélés és a szembesülés annak érdekében, hogy a korrektív élmény szintén létrejöhessen általa.

A képek világával szorosan összefonódik a képzelet csatornája, amely Osho különleges gondolata alapján „az egyetlen kreatív készség az emberi lényekben, ezért minden, ami kreatív, az a képzelet teremtménye… minden kapcsolat a képzelet teremtménye.” A belső gondolatok felszabadításának és képekké formálásának útján mindennek nagy szerepe van abban, hogy a kapcsolat biztonsága, a valakihez tartozás élménye is a gondolati ráhangolódás kíséretében akár közvetlenül átélhetővé váljon. A belső gondolati elemek történetté rendeződése során mindezek különleges meghatározóivá válhatnak a szereplők, a történéssorok kiválasztásának, ám a kapcsolódás alapélménye más írásbeli alkotások hátterében is megmutatkozhat.

Az írások megszületésének útján a gondolatok és a képek csatornáján túl az érzések világa kiemelendő, amely a személyes megérintődés által mélyről segíti a belső élmény-lenyomatok kifejezését, feldolgozását. A szavak-gondolatok írásbeli kibontakoztatása során számos érzés felszínre kerülhet, s ezzel letisztulásuk, megerősödésük, akár megnyugvásuk is megvalósulhat. Az érzések világa ugyanakkor igen komplex, s természetesen minden alkotó egyéniségéből, életének különféle tapasztalásaiból eredeztethető, viszont egészen kivételes dimenziókat is mozgósíthatnak egy igazán mélyen bevonódó alkotó élményeiben, melyek közül kettőt emelnénk ki.

Mivel minden írásbeli alkotás elengedhetetlen kísérője írójának belső érzelemvilága, így mindezekben elmélyülve-feloldódva, s előrehaladva a mű, a gondolatok megkeresésének folyamatában egy sajátos „szárnyalás-érzés” is átélhetővé válhat. Az inspiráció ezen belső hajtóereje alapjaiban nem hiányozhat a belső kibontakozáshoz, de mégis igen kivételes a mélyebb flow-élménynek közvetlen, hosszabb távú átélése. Ez a különleges tapasztalás az író belső világának „felszabadulásával”, a gátak érzelmi megszűnésével járhat, mely „húzóerőnek” nagy szerepe van az adott témához kapcsolódó legkülönfélébb asszociációk elérésében az itt és most világában, kizárva a külső világ lehetséges zavaró történéseit. (Csíkszentmihályi, 2008) A szellemi alkotások hátterében mindezen sajátos élmények így kivételes belső érzelmi „töltést” adhatnak az író és műve között mind annak megszületésének útján, mind tartalma kibontakoztatásában.

Az „áramlat” belső hajtóerejét egészíti ki továbbá az intuíció világa, a megérzések, ráhangolódások, az empátiás rezonancia sajátos élményei, amelyek bár gyakran kevésbé „megfog(almaz)hatók”, ám mégis szerepük van az írásbeli alkotás létrejöttében – az önfeltáró úton, s a megszületett tartalom megoszthatóvá tétele során egyaránt. Észrevenni ezt a sajátos mélységet leginkább a csend világában lehet, hisz a csendes jelenlét folyamatos ösztönzést jelent, „így ami a szavak között van, fontosabb lesz, mint maguk a szavak” (Nemes, in. Bagdy, 1995, p. 144) – hiszen a személyiségfejlődés preverbális stádiumaihoz segítenek eljutni. „Az alapvető biztonság létezése a korai anya-gyermek kapcsolat azon szakaszában született, ahol a tárgy-én dualitás még nem észlelt, nem lehet eligazodni az életben, csak a csendben”. (Nemes, in. Bagdy, 1995, p. 144) Ebben a regressziót segítő helyzetben talán a befelé figyelés képessége, a belső gondolatok meghallása és megfogalmazása is jobban biztosított, s így a külső ingerek kiiktatásával jobban megtalálják helyüket a szavakká-mondatokká-történetekké formálódásban.

A csend ugyanakkor nem mindig jelent egyértelműen pozitív hátteret, hiszen belső csendjeink oly sokszor nehezíthetik éppen az írásbeli kibontakozás folyamatát, s egyfajta gát emelkedik a fejünk és kezünk közé, amely megakadályozza, hogy a gondolatainkat, érzéseinket betűkké formálhassuk. Sokszor hivatkozunk rá „alkotói válságként”, de mi is jelenhet meg e mögött?

Egyrészt ez szólhat arról, hogy mintha a „végtelenség” veszne el azzal, hogy megformázzuk a gondolatainkat, érzéseinket. Mindaddig, amíg „csak” bennünk léteznek ezek, addig szabadon formázhatók, bővíthetők, változtathatók, ugyanakkor amint olvasható formába kerülnek, mintha „kőbe vésetté válnának” – legalábbis kapcsolódhat hozzá ez az érzet. Olyan lehet ez, mintha egy mindenfelé lebegő golyóhalmazt (információk a gondolataink, érzéseink végtelenjében) egy tölcséren (a megfogalmazás ívén keresztül) áttöltenénk egy tálba (írásbeli megjelenítés). Természetesen nem arra utalunk, hogy a leírt gondolatok, érzések a későbbiekben nem módosíthatók, de talán egyaránt felelősséget adnak megírójuknak és az olvasónak, s a változtatás is nehezebbé válik, nagyobb magyarázatra szorul, így pedig mintha elveszne a saját szabadság tisztasága.

Akadályként jelenhet meg a megfelelő szavak megválasztása. Vajon tényleg azt fejezi ki az a szó, ami az író fejében megfogalmazódott? Minthogy a fejünkben, s érzéseinkben többféleképpen megjelenhetnek a tartalmak: szavak, képek, hangok, vagy akár mozdulatok formájában, így nem biztos, hogy pusztán a szavak útján is képesek vagyunk ugyanazzal a jelentéssel megformálni ezeket, mely által egyfajta információveszteséggel, -módosulással szembesülhetünk. Mindez fokozottan lényeges a leírt gondolatok alkotója és olvasója „találkozásával”, hiszen az alkotó gondolatait, érzéseit a szavak betűivé szeretné formálni, ám a másik félhez már az ő dekódolási, értelmezési lépésein keresztül jut csak el. Mindez ismét a felelősség kérdéseit igazolja, s mindkét személy belső értelmezési folyamatait, érzés- és élményvilágát (sémáit, tapasztalatait, hangulatát) kapcsolja az írás tartalmi szálaihoz.

Az írás összetett hátterét, nehézségeit követve ugyancsak a csend veszélye érintődhet személyiségünk tudatossággal összekapcsolódó belső akadályaiban is. Minthogy az írással egyfajta rendszert kell képeznünk a gondolataink, érzéseink között (hiszen, meg kell találnunk a szavakat, azokat egységes mondatba kell foglalni, majd a mondatok egymásutániságából kialakul egy strukturált alkotás), a megfelelő szavak megtalálásának problematikáján túl megjelenhet magától a tudatosulástól/tudatosítástól való félelem. A „szerkezet” kialakítása magával vonja egyfajta „összkép” kialakulását is, melyben akár megjelenhetnek olyan összefüggések, következmények, melyekre az egyén adott esetben még nincs felkészülve, amelyekkel bármely okból kifolyólag, de még nem képes szembenézni. Ilyen esetben a feltáruló gondolattal, érzéssel hosszabb, mélyebb foglalkozás (de akár egy baráttal, szakemberrel való beszélgetés) is segítséget nyújthat, hogy az egyén készen álljon a szembesülésre, a feldolgozásra. Az írások hátterében megmutatkozó flow-élmény talán közvetlenebb, gyorsabb úton keresztül „repíthet” a tudatosság küszöbe alá, így akár szorongató tartalmak felé is, ezért a belső akadály lebontása, az író személyiségének megerősítése az „összkép” pozitív és negatív tényezőivel szembenézésre talán eltünteti a gátakat, megnyitja a csatornákat a szavakká formáláshoz, s feloldódhat az „alkotói válság”.

A történetek megszületésének útján

Munkánk során az eddigiekben összegeztük a leírt gondolatok hátterében játszódó mélyebb pszichológiai történéseket a törzs- és egyedfejlődés főbb folyamataival egységben. A szavak mögötti belső út elemeit, nehézségeit szintén azonosítani törekedtünk.

Az alábbiakban közvetlenül a legérintettebbek élményeivel, gondolataival kísérve foglaljuk össze az irodalmi alkotások mögöttes világát részben azzal a céllal, hogy a sokszínű lehetőségeket látva akár még több ember rátaláljon az önkifejezésnek, a társsal való élménymegosztásnak, de akár a feszültséglevezetésnek is mindezen lehetőségére, varázsára.

Az alkotások ívét tekintve elsőként a kezdeti motivációt kell, megemlítsük, mely igen sokszínű lehet – a nagyobb belső hajtóerőtől kezdve a kínok közötti nekikezdésig, az ihlet rögös megtalálási útjáig.

Rebeka a saját kapcsolati nehézségeit és érzelmi hullámzásait, viharait átélve úgy érezte: „legalább a gondolataim maradjanak meg nekem, azok úgyis az enyémek, ezért ha elmondani nem is tudom őket, akkor inkább leírom”.

Egy író szavaival viszont: „ez egyfajta küzdelem (…) mindig erőt kell vennem magamon, hogy írjak (…) rettenetesen nehéz nekilátni (…) ez a munka része. Lehet, hogy az első oldal egy hét megfeszített munkádba kerül (…) Erőt kell venni magadon, hogy nyomjad és nyomjad és nyomjad, abban reménykedve, hogy valami jó fog kisülni belőle. És ezen a folyamaton végig kell menned, mielőtt elkezd igazán beindulni és enélkül az erőlködés és hajtás nélkül valószínűleg semmi sem történne (…) amikor már valóban az áramló fázisban vagy, akkor jól érzed magad, de valamiféle korláton túl kell lépned, hogy eljuss oda (…) ebben a szakaszban minden merő kínzásnak tűnik”.

Más így vélekedik: „a költészet a lelassulásról szól szerintem. Ugyanazt a dolgot újra és újra elolvasni, igazából ízlelgetni, a vers belsejében élni. Nem kell sietve kitalálni, mi történik egy versben. Tényleg arról van szó, hogy megérezd, ahogy az egyik szótag odasimul a másikhoz, ahogy az egyik szó egy másiknak adja át a helyét és érzed, hogy annak a szónak ez a helyes kapcsolódása a következővel és az utána következővel”.

Gyakran az írás puszta vágya késztet írásra, s a téma éppen az írás során ölt alakot, ahogy az egyik szó előhívja a másikat „lefirkantok néhány szót, így kezdődik”.

A gondolatok formálódásának útját kísérve különleges élmények társulhatnak a szavak megtalálásához.

A szavaknak például hatalmat adhat, hogy „a személyes élmény kiterjesztésével gazdagabbá teszik az életet”. Segítenek megérteni, mi zajlik a bensőnkben, hisz „megállítják az élmények tovatűnő áramát”, s ez szükséges ahhoz, hogy újra elgondolkozzunk a leírtak jelentésén, ami pedig annak megértéséhez szükséges, mit is érzünk, gondolunk.

A szavak az élmények magasabb szintre emelésében is közvetlen segítséget nyújthatnak. „Tünékeny gondolatok, érzések a szavakban konkrét gondolattá, érzéssé alakulnak (…) s az elrepülés a szimbólumok világába megmenti az írót az elviselhetetlen valóságtól (…) az általuk létrehozott, szimbolikus menedék nélkül a «valós» világ sem lenne túl érdekes”.

Fájdalmas élmények leírása során „a forma és a stílus segítségével a költő újra ura lesz a tragikus eseménynek (…) ahhoz azonban, hogy ez működhessen, tökéletesen őszintének kell lennie (...) így amikor a fájdalmas élményt szavakba önti, a költő is megszabadul terhe egy részétől (…) ehhez azonban ne akard megúszni a fájdalmat!”

A belső gondolatoknak szavakká formálódása során különleges szerepe van a szerző korábbi olvasmányélményeinek, ezek által szókincsének is.

Rebeka maga is kiemelte: „sok szépirodalmat olvasok, ez által is gyűlnek bennem a szavak és sok szép mondat lett bennem készen máris”. Különleges szerepe van tehát a megtapasztalt élményeknek és tudásanyagnak belülről – mindezt egy író így fogalmazta meg: „az egyénnek előbb magáévá kell tenni elődei stílusát ahhoz, hogy a sajátját kialakíthassa. Csak ha kellően belemerül a tartományba, akkor derítheti ki, hogy van-e még ott hely egy kreatív hozzájárulás számára és hogy ő fogja-e ezt megvalósítani.”

A helyszín, a környezet formálása ugyancsak elengedhetetlen része egy-egy irodalmi alkotásnak.

Ezzel kapcsolatban Rebeka a sorrendiséget is meghatározza: „előbb a környezetet érzem meg, majd utána a szereplőket és a történetet”. A környezet pontosításához pedig alapvetően az érzékszervi csatornák összehangolása, precíz egyeztetése nélkülözhetetlen – „figyelem, ahogy a szél fújja az arcomat és a hajamat (…) érzem a szülinapi torta ízét, látom a színeit magam előtt”. Így fogalmaz egyik írásában:

„A tavasz az egyik kedvenc évszakom. Ilyenkor sosincs hideg. Reggeltől estig langyos levegő lebeg körül. Az egész tájat édes virágok illata lengi be. És a jázminok gyönyörűek. Ma este is szedtem pár szálat, a tó felé vezető ösvénynél. Minden éjjel megmártóztam ennek a tónak a vízében. Hideg volt, dermesztő. De itt senki sem láthatott. Halkan lépkedtem.”

Az alapos, részletgazdag kifejezésmódnak különös szerepe van abban, hogy az író az alkotás folyamatában egyre pontosabban átélhesse és vezethesse a történet ívét, majd az olvasó számára is nélkülözhetetlen a megértéshez. Az érzékelési csatornák élményeinek pontosítása, egyszerre több csatorna összehangolása elemi része lesz a szereplők bőrébe bújásnak, hisz a beleérzés „annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani a másik ember fülével és érezni a másik szíve szerint”. (id. Buda, 2006)

A szereplők világának formálása során még közvetlenebb érintődése van a ráhangolódásnak, az érzelmi beleolvadásnak, s a belső önismereti úton való regressziónak is.

Az egyik író mindebben érzi a legizgalmasabb lehetőségeket az alkotásban: „foghat egy gonosz, vagy bűnös karaktert és emberivé varázsolhatja azzal, hogy megmutatja, mitől lett ilyen (…) amikor a karakter kudarcait magyarázza, bizonyos mértékben saját magának is megbocsát (…) önmagának nehezebb megbocsátania, de az írás ebben is segít”.

Rebeka a következő élményéről számolt be: „ők mind én vagyok, hisz én adom a szavakat nekik (...) mindegyiknek belőlem jön a története, a jelleme (…) szerintem az író belebújik minden szereplő bőrébe kicsit, és odaadja nekik magát, hisz minden szereplőnek is ő ad szavakat”. Különleges szereplőket talál végül az élmények kibontakoztatásához, s mindebben a távolítás szándékának központi szerepe lehet – hisz térben, időben, tudatállapotban egyaránt sajátos elemekkel dolgozik: a keleti kultúrákból származó nevekkel látja el hőseit, akik ördögi alakot öltenek. Előfordul az életkorok terén visszalépés – kisgyermekként ír hőseiről vagy felnőttként – a részegség állapota és az álmokra utalás szintén segíthet a távolítás eléréséhez.

„Valami furcsa, mandarin-szerű, puha illatot éreztem. Egyszer, valahol (...) mintha (...) Hat éves volt. Rajzolt az asztalnál. A szobát vöröses fény árasztotta el. A papírra vékony fénycsíkot festett az ablakon beáradó, lemenő nap fénye. Akkor érezte ezt az illatot. A lapról mosolygó pálcikaemberek integettek, színes világ volt a hátuk mögött (…) Biztonság. Gyöngéd karok ringatják, mintha csak szél emelné fel a könnyű kis testet. Biztonság...”

Mindezeknek központi szerepe lehetett saját életében is az öngyilkossági próbálkozás történéssorának érzelmi lezárásában, hisz kifejezte többször is: „én nem szerettem volna ezt, nem jó, hogy így izgulnak értem apa is és az osztálytársaim is” – így a történet medrében az introspekció lehetősége a nyugodalmasabb gyermekkori élmények felidézésével erősíthette meg őt ismét a biztonság érzésében.

A történetek ívének kibontásában egyre különlegesebb folyamatokkal számolhat az alkotó.

Egyikük úgy érzi, rátalálva a mű fő fonalára „az ujjaim végzik a feladatot és nem az agyam. Az írás valahogy átveszi az irányítást (…) Nem igazán gondolkodsz azon, hogy mit írsz (…) De a trükk az, hogy a két végéről egyszerre kell elkezdeni a munkát, középen majd úgyis összetalálkoznak, mint amikor hidat építünk (…) Kell, hogy legyen valamilyen elképzelésed is a fejezetről, amit meg akarsz írni, vagy az elméletről, amit bizonyítani fogsz, vagy bármiről. Aztán össze kell állítanod a dolgot szavakból vagy jelekből, amiből éppen lehet, de ha nincs világos elképzelésed róla, akkor nem fog kisülni belőle semmi jó.”

Ezt a kettősséget fejezi ki az egyik író: „egyszerre kell annak lenned, aki ír és annak, aki javít (…) Te vagy az érzelmi szereplő, aki rakosgatja a szavakat és te vagy a racionális szereplő is, aki „tudja”, hogy melyik szó kell majd (…) vagyis valahol mélyen folyamatosan gondolkozom (...) az agyam egy másik része pedig átnézi, amit csináltam (…) az a jó, ha intuíció és értelem egyaránt szerepet játszik benne”.

Egy alkotás megszületésének folyamata tehát bizonyos kettősségekkel, érzelmi hullámzásokkal kísért út, amely vonatkozik tehát a mély elmerülés és a tudatos átgondolás kettősségére, de vonatkozik az író állapotának ingadozására is – a fokozott koncentráltság és az ellazult, nyugalomra törő élmények között.

A téma további kibontásában nagy szerepe van a valós élmények és a fantáziavilág összehangolásának, melyet Rebeka a következőképp mond: „a saját közvetlen élményeimből és kitalált szálakból is írok. A valóságból azok kerülnek a novellámba, melyek erősek, ha valamilyen kérdést találok bennük és ha a válasz még nincs meg rá (…) utána még megpróbálom a valóságtól jövő szép élményeket és az általam kitalált szálakat elrendezni.”

Szépen tükrözik mindezt alkotásaiban a társas kapcsolatok kifejezésének sajátosságai, amelyeknek jellegzetes alakulása a valós életben az öngyilkossági kísérlethez is vezetett, ám felismerve szerepét, s a családja érzelmi támogatásával immár a változás lehetőségei is megmutatkozhattak.

Az emberi kapcsolatokban megmutatkozó egyedüllét-érzés és csalódások a következőképp fejeződnek ki írásában:

„Talán az ördögök közt is van különbség, mert mind más, és más emberekkel foglalkozunk, én például a gyilkosokkal. Egy ilyen „pokolban” több ördög szokott lenni, én azonban egyedül vagyok. (…)

Az emberek, akikkel nap, mint nap találkozom idelent, a pokolban, sokszor könyörögnek. És ígérik, hogy megváltoznak. Két okból nem figyelek rájuk. Egyrészt hivatásomnál fogva nem tehetem, másrészt pedig, mert megtanultam, hogy az emberek hazudnak. Főleg, mikor kétségbeesnek. Ha a nyomorult életükről van szó, bármit megígérnek, de ha megkapták, amit akartak, akkor már nem számít. És akkor még én vagyok a szívtelen...?”

A történetek kibontása során ugyanakkor könnyebb megtalálni a jelen helyzet sikeres lezárásának lehetőségeit: „a történet befejezése pedig engem is segít a megoldáshoz a saját életemben”. Élményeiben mindez kiemelten az emberi kapcsolatok irányában azonosítható – a gondoskodás, a törődés megtapasztalásában, s a szereplők szavai által kimondódhatnak azok a gondolatok is, melyekre ő maga vágyna a valódi életében:

„Néztél te már magadra? Sugárzik belőled, hogy (...) mindenki látja, hogy (...) minden egyes (…).minden porcikád (...) kiabál, üvölt, hogy valaki segítsen nekik. Azaz neked. Szükséged van segítésre, rossz nézni, hogy (...) olyan, mint (...) ha szellem lennél. Én segíteni szeretnék neked. Számíthatsz rám. Itt vagyok. (…)

Csak nem vagyok hozzászokva, hogy valaki ennyire (...) törődik velem. Egy olyan érzés kerített a hatalmába, melyet már több mint egy éve éreztem utoljára. Kedveltem valakit. Kedveltem, igazán, de nem tudtam, hogy mit kezdjek a heves érzelmekkel. Már olyan rég volt, mikor ilyesmivel kellett törődnöm. (…)

Úgy akarok beleszeretni valakibe, hogy egyformán szeressük egymást.”

A tudatossá válásnak ezen az útján a megfogalmazható élmények-érzések már jelentős kapaszkodót jelentenek a segítés folyamatában is, hisz leghatékonyabban mindig azok az elgondolások erősíthetők meg, melyek igazán belülről, az adott személy gondolataiból formálódtak. Mindezekhez pedig szép példáját mutatta Rebeka „története”, amely a valós kapcsolatoktól a magányosabb írás világa felé sodorta, ám mindennek az elzárkózásnak is szerepe lehetett mindabban, hogy szereplők szájába adva belső gondolatait, érzelemvilágát, mégis tudatosabbá válhassanak mindezek.

Az írás kibontakozásának sajátos útján nem szabad azonban elfelejtkezni az alkotás örömének átéléséről, a belső hajtóerő, a „szárnyalás”, a flow élvezetes megtapasztalásáról, hisz az alkotó számára „nem az számít, amit csinál, hanem ahogy csinálja és az új megalkotásával együtt járó felfedezés folyamata az egyik legörömtelibb tevékenység, amelyet ember végezhet”. Mindebben az inspiráló külső környezet szintén segíthet a történet helyzeteit is új nézőpontból látni, így a gondolatok között egyre nagyobb valószínűséggel fedezhetünk fel újabb kapcsolatokat.

Rebeka így fogalmazta meg mindezeket: „könnyebb leszek tőle, mert a részese is leszek, ahogy kibontom a történetet és ez engem is visz tovább előre (…) repíti előre a gondolataimat a helyzetben”

Más így írja le mindezt: „tökéletesen benne vagy a munkában, elveszted az időérzéked, teljesen feloldódsz, elmerülsz abban, amit csinálsz és mintha lebegnél a megcsillanó lehetőségektől. Ha ez túlságosan felerősödik, akkor a túl nagy izgalom miatt felállsz. Nem tudod folytatni a munkát és a végét se látod, mert folyton megelőzöd saját magad (…) annyira telítődsz, hogy nincs se jövő, se múlt, csak egy kiterjesztett jelen, amit (…) megpróbálsz értelemmel felruházni. Majd ízekre szedni, aztán újra összerakni. Anélkül, hogy túlzottan odafigyelnél, milyen szavakat használsz, magasabb szintre hozod az értelmezést. Ez totális kommunikáció. Amikor dolgozol valamin és jól végzed a dolgod, akkor úgy érzed, hogy amit elmondasz, azt másképp nem is lehetne elmondani.”

Mindez a bizonyosság-érzés és különleges „szárnyalás”, flow-élmény igen mély belső többlettel kísérheti tehát az alkotásokat, ám mindez talán nem jöhetne létre anélkül a személy nélkül, akihez az írás belülről igazán szólni szeretne, vagy aki megjelenik a történetek szereplői között, akár kiutat ajánlva a nehezebb élethelyzetekben. Megtapasztalva mégis az írásban való kibontakozás önismereti útjának szépségeit, talán más helyzetek más különleges megoldásmódjai is előbukkanhatnak a gondolatok áramlatában, ahogyan Rebeka is megmutatja számunkra:

„És minden, az összes csoda, ami történt, olyan, mint az a hegyikristály, ami azóta is a nyakamban lóg. És akárhányszor ráesik egy kis fény, mintha ezernyi tarka pillangó repkedne körülöttem. Ezen azóta is mindig mosolyognom kell.

Még ma is szokott sütni a nap. És örökösen csillog a medálom. Ezek a pillangók örökéletűek.”

A képzeletvilág írásbeli kibontakozásának lépéseit áttekintve és varázsát megtapasztalva zárják írásunkat Osho gondolatai, amelyek kivételes módon közelítenek mind­ehhez, ám ugyanarra a kapcsolati, kölcsönös bizalmi szálra vezetik a képzelet útját, mint amelyre Rebeka is rátalálhatott írásai által.

„Bármit teremt a képzeleted, engedd. A képzelet nem bűn, hanem képesség.

Ahogyan átkelsz egy folyón, és hidat építesz a két part között, éppúgy működik a képzelet két ember között. A két létező kivetít egy hidat – nevezd szeretetnek, nevezd bizalomnak –, amely a képzelet teremtménye.

A képzelet az egyetlen kreatív készség az emberi lényekben, ezért minden, ami kreatív, az a képzelet teremtménye. Élvezd és tedd egyre csodálatosabbá és csodálatosabbá.

Idővel el fogsz jutni egy pontra, ahol nem függsz többé a kapcsolatoktól. Megosztod, amid van. Ha van valamid, megosztod másokkal, de elégedett vagy úgy, ahogy vagy.

Minden szeretet a képzelet teremtménye, de nem negatív értelemben, ahogyan ezt a kifejezést általában használni szokták. A képzelet (értsd: teremtő képzelet) isteni képesség.”

Felhasznált források

Bagdy Emőke, Bodnár Andrea, Urbánné Varga Katalin: Művészetek – szimbólumok – terápiák. Budapest: Pszüchagógosz Bt., 1995.

Buda Béla: Az empátia – a beleélés lélektana. Budapest: Urbis Könyvkiadó, 2006.

Cole, Michael és Cole, Sheila R. : Fejlődéslélektan. Budapest: Osiris Kiadó, 2006.

Csíkszentmihályi Mihály: Kreativitás: a flow és a felfedezés, avagy a találékonyság pszichológiája. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2008.

Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei. Budapest: Magvető Kiadó, 1984.

Jung, Carl Gustav: Az ember és szimbólumai. Budapest: Göncöl Kiadó, 1993.

Erikson, Erik: Gyermekkor és társadalom. Budapest: Osiris Kiadó, 2002.

Stern, Daniel N. : A csecsemő személyközi világa a pszichoanalízis és a fejlődéslélektan tükrében. Budapest: Animula Kiadó, 2002.

Vikár György: Az ifjúkor válságai. Budapest: Animula Kiadó, 1999.

Zsolnai Anikó: Kötődés és nevelés. Budapest: Eötvös Kiadó, 2001.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: