GALUSKA LÁSZLÓ: HAEMOPHAGIA VAGY LYKANTHROPIA? VÁMPÍROK ÉS VÉRFARKASOK A FANTASY-IRODALOMBAN

Nyomtatási nézet

Galuska László PhD főiskolai docens, Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógusképző Kar, Nagykőrös

 

Tartalmi összefoglaló

A vámpírok és vérfarkasok kétségkívül érdeklik az embereket. Alakjuk nemcsak rémisztő, hanem vonzó is. Olvasásra indíthatják a Z-generáció tagjait. Írásunkban végigkövetjük azt a folyamatot, amelynek során a vámpír és a vérfarkas mint kultikus figurák megjelentek a fantáziairodalomban. A szorongó hiedelmek e megtestesülései akkor öltenek alakot a tudatunkban, amikor a vér-lélek fogalma – és így a vér tilalma – megjelenik az emberi kultúrában. A vámpír a vér-lélek elrablásával biztosítja saját fennmaradását, mivel önmagában nem létezhetne; halott. A lélek más formái is társulnak az alakjához, például az árnyék-lélek; egy vámpírnak nincs árny- és tükörképe. (Francis Ford Coppola Bram Stoker's Dracula című, 1992-es filmjében Drakula árnyéka külön életet él, mint a gonosz jelenlétének bizonyítéka.) Mivel nincs saját lelke, nincs lelkiismerete sem –, ahogy ez az igazi paraziták esetében érthető. Nem léteznek édibédi szúnyogok, aranyos piócák, kedves bolhák – tehát nincsenek barátságos vámpírok sem. A vámpír nem egy helyes srác, akinek a bőre szelíden fénylik, és elkap, ha leesel egy szikláról, hanem egy mindig éhes, lelketlen visszajáró halott. A vérfarkasok a vámpírok elegáns hűvösségével szemben nagyon is eleven és a legkevésbé sem kulturált lények, akik nem elégednek meg a vér kiszörpölésével, hanem széttépik és felfalják áldozatukat. Létezésük a teliholdhoz és a titokzatos, sötét erőkhöz kapcsolódik. Míg a vámpír inkább a lélek (annak persze a sötétebbik oldala), addig a vérfarkas a test és a győztes, fölszabadult ösztönök világát idézi elénk. Munkánkban értelmezzük a vámpírok és a fordult farkasok kultúrtörténetét, megvizsgáljuk megjelenésüket néhány diskurzusban, és végül elkísérjük őket a horror sötét kazamatáitól a fantázia kastélyáig vezető úton. A vámpír és a vérfarkas napjainkban már nem rém, hanem bálvány, amely jelzi hagyományos erkölcsi felfogásunk megváltozását és a globális értékválságot. Jó ez nekünk?

„A vámpírok egyszerre testesítenek meg az emberek képzetében démoni, ördögi, visszataszító lényeket és az emberi természet sötét vágyait, másrészt azonban érzékeny, szenvedélyes, szép, halhatatlan, erős és szabad lények.”[1]

A vámpírok megjelenése az emberi gondolkodásban valamikor a kultúra hajnalán, az őskorban következhetett be. A pontos dátumot nem ismerjük, de mégis meg tudjuk állapítani, melyik lehet az a pillanat, amikor színre léptek. Mivel létezésük a nemléthez kapcsolódik, azidőtájt kellett, hogy alakot öltsenek, amikor gondolkodásunk először irányult a halálon túli világok felé.

Ez pedig akkor következett be, amikor az animizmusnak nevezett ősvallás megjelent kultúránkban. Az animizmus a latin anima / animus – lélek / szellem szóból nyerte az elnevezését. Mivel a vallás (religio) mint kulturális tényező a hit és a rítus egyidejűségéből eredeztethető, ezért mindig vizsgálandó, hogy mi a meghatározó hitrendszere, és ehhez milyen rituálék kapcsolódnak. Az animizmus legalapvetőbb feltételezése – nevének is ez a forrása –, hogy az élőlényeknek lelkük van, ami a halál után a túlvilágba távozik. A világot szellemek teremtették, és uralják (később ezek leghatalmasabbjait nevezték „isteneknek”), akik szintén a túlvilágon élnek. Ekkor formálódott meg az évezredekig (de gondolkodásunkban tulajdonképp máig) ható világkép: a háromszintű univerzum eszméje. A meghatározó rituálék ezeknek megfelelően főleg a szellemek és istenek imádatára, illetve – a lélek megnyugtatása miatt – a halál utáni végtisztesség megadására irányultak.[2] A vallás persze nem működhet mitológia nélkül; a szellemek, az istenek és a túlvilág képe megjelent az animista eredetmítoszokban, de az ún. hősmítoszok is ekkor születtek.

Lényegileg az animizmusban bukkant föl először az éltető lélek és a túlvilág, s kezdődött el a gondolkodás arról, mi történik a lélekkel a testből való eltávozás után. A lélek fogalmának megragadása is hosszú, szerves folyamat lehetett, amely szorosan kapcsolódott az emberi logika törvényszerűségeihez.

Az első lélekkoncepció[3] nagy valószínűséggel a lehelet-lélek lehetett. Alapja egyszerű megfigyelés: a holt lélegzete nem észlelhető tovább, tehát az éltető erő és a lélegzet ugyanaz. (Nem véletlen a magyar nyelvben a lélek, illetve a lélegzik, lélegzet szavak hasonló gyöke. De szólásainkban is megmaradt a lehelet-lélek hatása: például „kiadja a páráját”, „kileheli a lelkét” stb.) A hal igetőnek és hal főnévnek is azonos az alakja a magyarban: a halaknak ugyanis nem volt érzékelhető a lélegzete, így nem is tartották őket az élők világához tartozóknak, illetve lakóhelyüket, a vizet gyakran azonosították az alvilággal és az alvilági lényekkel.[4]

A következő lélekkoncepció alapja ismét elemi megfigyelés. Az élőlények – ha vérüket kieresztik – megszűnnek élni. Így született meg a vér = lélek képzete. S mivel magát a vért a lélek hordozójának tekintették, számos kultúrában ebből származnak a tabujellegű vértilalmak, s ezekhez kapcsolódva azon szörnyek is, akik a tilalom dacára a vért ellopják az élőktől, hogy általa lélekhez jussanak: előléptek a vámpírok, s megszülettek a hozzájuk kapcsolódó hiedelmek. A lélek és a test bonyolult viszonya, és a léleklopás, lélekszerzés motívuma azonban több viszonyrendszerben is megjelenik, olyan hiedelemvilágokban, amelyeknek látszólag nincs közük a vámpírokhoz.

Az árnyéklélek-elképzelés még mindig a vizualizációhoz kötődik: az élőlények körül ugrándozó, táncoló, „gazdája” minden mozdulatát követő, megfoghatatlan alak a mozdulatlan holttetem mellől látszólag eltűnik; nem csoda hát, hogy a logikus emberi elme előbb-utóbb eljutott arra a következtetésre, hogy a létezés valamilyen rejtélyes módon összekapcsolható az árny jelenlétével. Ennek a lélekfogalomnak a hatása is folyamatosan tetten érhető a nyelvben: a lélek (különösen a holtak túlvilágról visszatérő lelke) gyakran fejeződik ki az „árny”, „árnyék szóval. Érdekes adalék – valószínűleg nem is véletlen – hogy a vámpírnak mint élőhalottnak egyik alaptulajdonsága az árnyék, illetve tükörkép hiánya. Általában a rémtörténetekben újra és újra előjön a baljós árnyék vagy tükörkép toposza, amely hol eltűnik (mint például J. M. Barrie Pán Péter-történetében), hol gazdája rovására túlságosan is megerősödik (mint például Andersen: Az árnyék című mesenovellájában).

Végül pedig a legtöbb animisztikus vallás eljut a túlvilágra távozó lélek fogalmáig. A lélek a test halála után kibújik hasznavehetetlenné vált burkából, s azt odahagyva örökös lakhelyére: a túlvilágba utazik. Azonban ezzel a történet még nem biztos, hogy véget ér.

A nekromancia (nekromanteia) = „halottjóslás”, kezdetben nem a halott visszahívását, az élők közé bocsájtását jelentette, hanem inkább a mai spiritiszta szeánszokon tapasztalható halottidézést. Az egyik legrégebbi írásos példa, az endori boszorkány és Saul históriája, a Bibliában található. Saul király azért kereste föl a vén nekromantát, mert tanácsot szeretett volna kapni az elhalt Sámuel prófétától a filiszteusok ellenében. A későbbiekben azonban a fogalom a holttestek „föltámasztását”, a nekromanta mágus által történő „szolgálatba állítását” jelentette. A haiti woodoo vallás szubkultúrájában különösen nagy hatalmat tulajdonítanak a nekromanciának; varázsló praktikái által létrehozható egyfajta engedelmes holttetem, a zombi, aki szó nélkül teljesíti mestere kívánságait. A lélek nélküli hulla azonban veszélyes jószág: épp az emberi tényező, az emberi lélek tűnt el belőle: mozgatója valamiféle sötét, kiszámíthatatlan erő, mely könnyen irányítója ellen fordulhat. Mégis használták, használják a holtidéző praktikákat, kincskeresés, hatalomszerzés; az esetleges busás haszon reményében. Egyébként a nekromanta alakja szinte minden kultúrkörben ismert, egyes etimológiai értemezések szerint még a magyar népi hiedelemvilággal is összefüggésbe hozható: hazánkban ennek olasz változatából (nigromanzia) származik – némi torzítással – a „garabonciás” név.[5] A lélek nélküli tetem azonban nem él. Mozgási energiáját a mestertől, illetve a mester által fölszabadított transzcendens erőktől nyeri.

A név eredeti jelentése: „nyers agyag”. A Gólem maga a teremtés, az emberelőttes, az Ős-Ádám, a (még) teljes lehetőség. Az első „gólem” maga Ádám volt, ám megjegyzendő, hogy ez a párhuzam azért mégsem teljesen jó: Isten nem szolgának, haszonállatnak, hanem lelkes lénynek teremtette Ádámot, lelket adott neki, s ebben az értelemben a „maga képére és hasonlatosságára” formálta. Mindenesetre a Szentírás használja a kifejezést a lélek előtti test kifejezésére.

„Látták szemeid az alaktalan testemet (szó szerint: amikor még Gólem voltam), és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak, holott egy sem volt meg közülük.” (Zsoltárok könyve, 139,16.)

Ebben az értelmezésben a Gólem alaktalan test, formátlan szubsztancia, a még nem elkészült edény. Nyilvánvalóan a bibliai hagyomány alapján jött létre a héber hiedelemvilágban a megelevenített engedelmes agyagszörny motívuma,[6] azonban a leghíresebb és legtöbbet földolgozott (s a későbbi szörnyetegképzetekre is legnagyobb hatású) változat a XVII. századi prágai zsidósághoz köthető.

Eszerint Gólemet Líva (Juda) ben-Becálel prágai rabbi (megh. 1609) alkotta meg, aki kabbalisztikai tudománya által életet lehelt belé, s a zsidó népmonda szerint mindennemű szolgálatot végeztetett vele. Működtetéséhez egyes változatok szerint homlokára Isten egyik megnevezését kellett felírni: Elohim (אֱלֹהִים). Más változatban az Emeth (אֱמֶת isteni igazság) szót kell az agyagba karcolni, amelyből az alef-jelet (אֱ) kitörölve a szó a Meth vagy Mét (מֵת halott) kifejezésre változik. Így lehet elpusztítani.

Ismét egy másik változat szerint a rabbi ismerte Isten titkos nevét. Ezt ráírta egy pergamendarabra, amit beledugott az agyagszörnybe vágott résbe (vagy annak szájába). Ha a pergament kihúzta, Gólem ismét élettelen agyagtömeggé vált. Maradványai állítólag még ma is fellelhetők a prágai Altneu-zsinagóga padlásán. A zsidó népéletben Gólem annyit tesz, mint „bárdolatlan, együgyű ember”.[7] Több korabeli népkönyv is készült történetéből.[8] A figura ismét csak az emberi tudálékosság és felelőtlenség egyik kifejeződése: bármilyen jó szándékkal próbálkozzon is az ember a teremtés utánzásával, eleve kudarcra ítéltetett, mivel teremtményeinek nem adhat lelket, s anélkül az általa létrehozott kreatúra csupán lélektelen gép, vagy sötét hatalmak által mozgatott szörny lehet csupán.

A Gólem-toposz és a lélek nélküli emberforma szörnytest talán még ikonikusabb megjelenése Mary Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című rémregényében érhető tetten. Szerzője nem kevésbé érdekes, mint maga a mű.

Mary Wollstonecraft Godwin Londonban született 1797. augusztus 30-án. Apja, William Godwin egyike az első angol anarchistáknak. Édesanyja a korai feminizmus angliai előfutára, Mary Wollstonecraft, aki gyermekágyi lázban hunyt el.

A kis Mary gondos (bár nem éppen tradicionális) nevelést kapott. Olvasmányai közé tartoztak Milton, Locke és a francia felvilágosodás úttörőinek írásai. Percy Bysshe Shelley (Godwin híve és tanítványa) megszöktette az akkor tizenhat éves lányt és a mostohanővérét, majd 1816-ban Svájcban csatlakoztak a száműzött Lord Gordon Byronhoz. A két költő egyszer hajnalig vitatkozott a Zeusz ellen lázadó Prométheuszról (Shelleyt ateizmusa miatt zárták ki Oxfordból). Ezért lett Mary regényének alcíme A modern Prométheusz. (Megemlítendő, hogy Percy Shelley is írt egy nem kevésbé lényeges művet, A megszabadított Prométheusz címmel, amelyben Prométheusz győz, és Zeuszt a Végzetes Óra allegorikus alakja letaszítja olümposzi trónjáról.)

Maga a Frankenstein című regény 1818-ban született a Genfi tó partján álló Diodati villában. Itt került sor egy kis összejövetelre, amelynek résztvevői Maryn kívül Lord Gordon Byron, a háziorvosa, James William Polidori, Claire Clairemont és Percy Bysshe Shelley (Mary vadházastársa) voltak. Az este folyamán fölmerült egy rémregény-paródia megírásának ötlete. Mindenki visszavonult az alkotáshoz, ám a társaságból egyedül Mary Shelley fejezte be a munkát, ami végül a legkevésbé sem parodisztikus művet eredményezett.

Mary apja maga is írt gótikus rémregényeket, illetve Byron olvasott egy Fantasmagoriana című horrortörténetet. A Frankensteint Göncz Árpád fordította magyarra 1977-ben.[9] Számos méltatója szerint a történet a modern sci-fi előzményeként olvasható.[10]

„Frankenstein szörnye nem az első, ember által létrehozott teremtmény (klasszikus példa a Gólem), de mindenképpen a legfontosabb a science fiction mint a tudomány hatásait vizsgáló irodalom számára, hiszen elődjévé válik minden mesterségesen létrehozott lénynek: robotoknak, kiborgoknak, klónoknak.” – írja róla például Takács Gábor. [11]

A probléma azonban nem csupán a teremtő és a teremtmény viszonyában gyökeredzik, hanem sokkal inkább abban, hogy az emberre hasonlító értelmű, de alkotójánál erősebb és hatékonyabb kreatúra nem rendelkezik emberi lélekkel, s ezért nem illeszkedhet be az emberi társadalomba, nem értheti meg igazán alkotóját, s végső soron veszélyessé válik.[12] Ez a kérdéskör kívül vezet bennünket a puszta erkölcsiségen, s a transzcendencia azon területeire irányítja figyelmünket, amelyeket már nem lehet tudományetikai felvetésekkel értelmezni.

Az eddigiekben olyan testekről esett szó, amelyek lélek nélkül (vagy valamely gonosz erő által megszállva) működtek, a továbbiakban a test nélküli lélekhez kapcsolódó hiedelemrendszerekkel folytatjuk gondolatmenetünket.

Pócs Éva etnográfus szerint a közép-európai népi hagyományban több lélekképzet van:

1.  Hasonmás, vagy árnyéklélek-képzet. Ez el is szakadhat a tulajdonosától, illetve halála után szellemként élhet tovább. Megjelenhet fizikai, „anyagi” formában, vagy „fantomtestként” is. Mindkét esetben képes lehet például állattá változni.[13]

2.  Visszajáró halott-képzet. Ennek kétféle típusa van, az egyik családtagjainak segítségére igyekszik lenni, a másik saját vagy családtagjai, ismerősei bűnei miatt nem nyughat, és ártalmára akar lenni az élőknek.[14] A szellemek már a kereszténység előtti forrásokban is ambivalens lények, lehetnek rosszindulatúak, de jóindulatúak is, támogatásukat mindenesetre áldozatokkal meg lehet nyerni. Az „idegen” túlvilági látogatók között megemlítendőek még a halott családtagok, ősök visszatérései is, ezek szintén „jó”, illetve „rossz” halottként differenciálódtak: védhették leszármazottaikat, falujukat mint őrzőszellemek, vagy rátámadtak közösségükre mint ártó démonok.[15] A halottak visszajárásai részint időszakokhoz (nyugaton a téli napforduló, ill. november 2. táján, Kelet- Délkelet-Európában az ortodoxia területén húsvét és pünkösd idején), részint konkrét eseményekhez, elintézetlen ügyekhez kötődnek. Utóbbi esetekben a halottak mint „óvó, sorsirányító, tabu- és szankciólények” térnek vissza. Lehetnek védő és vezérlő szellemek, de visszatérhetnek vihardémonként, ártó szellemként.[16]

A kereszténység elterjedése után Európában és Magyarországon a visszatérő halottakat két alapvető csoportba sorolták: a mennyországból vagy a purgatóriumból bevégezetlen földi feladataik, kifizetetlen adósságaik stb. miatt visszalátogató „jótét lelkek”, illetve a pokolból feljövő kárhozott lelkek, vagy a halott alakját felöltő démonok, azaz „kísértetek” csoportjába. Pócs Éva más elnevezést is említ: „visszajárók” és „kísértetek”.

„A kora középkor óta ismert – sőt ókori adatok által is képviselt – általános európai hiedelmek szerint az élők világába látogató kísérteteknek két fő csoportja van.” – írja Pócs. Egyrészt a haláleset után a családjukhoz visszajáróké, akik félbemaradt, elintézetlen ügyeiket kell, hogy rendezzék hozzátartozóikkal: ők a visszajárók. A másik csoport a személytelen, konkrét családi kapcsolataikat és egyéniségüket már elvesztett kísérteteké…” (Kiemelések tőlünk.) Az elnevezés itt tehát a szellem egyéniségének megőrzését vagy elvesztését tükrözi.[17]

Mindezek alapján a vámpírt úgy határozhatnánk meg, mint visszajáró holttetemet, amely részben megőrzi korábbi identitását, bár vannak kísértetszerű tulajdonságai is. Energiájához újra és újra föl kell töltekeznie lélekkel. Azonban a „felhasznált” lélek nem származhat akármilyen forrásból, csakis értelmes lény – ember – lelke lehet, amelyet a szörny a vér segítségével szerez meg magának.

De miért nem jó akármely élőlény vére lélekpótléknak? Ennek megértéséhez több vallási és filozófiai rendszert kell segítségül hívnunk.

Az ókori pogány görögség gondolkodásának enciklopédikus igényességű szintézise Arisztotelész görög filozófus[18] nevéhez fűződik. Arisztotelész három lélekfogalmat különít el:

1.  vegetatív (növényi) lélek,

2.  animális (állati) lélek,

3.  spirituális (szellemi) lélek.

A héber hittudomány felfogása szerint a Bibliában csupán két lélekfogalom található, az arisztotelészi értelemben vett növényilélek-elképzelésnek nincs nyoma, a Szentírás csak az állatoknak és az embernek tulajdonít lelket.

A talmudista – s az ennek logikájából kisarjadó kabbalisztikus – felfogás szerint viszont az embernek öt különféle lelke van:

1.  A Nefes (נֶ֫פֶשׁ): az animális lélek, az életerő, amely hajtja, fenntartja, biztosítja a létezést. (A Bibliában csak állatokkal kapcsolatban használják külön.)

2.  A Ruach (רוח): szellemi lélek, ez istentől, a Szent Szellemtől (tulajdonképpen a Szentlélektől) származik. Ez adja az értelmet, és a kapcsolatot a spirituális világgal. Magába foglalja az erkölcsöket, valamint a jó és a rossz megkülönböztetésének képességét. Székhelye a szívben van.

3.  A Nesámá (נשמה): halhatatlan (lehelet) lélek, amely az ember halálával visszaszáll Istenhez. Ez különbözteti meg az embert az összes más létformától.[19]

4.  A Chájá (חיה): az örök élet lelke, amely a transzcendencia felé való nyitottságot és a hitet hordozza.

5.  A Jechidá (חידה): A lélek esszenciája, amely a legfőbb kapcsolatot jelenti a Teremtővel. [20]

A vámpír csak a vér-lélekhez (nefes) tud hozzájutni, mivel már a ruach is a Szentlélektől származik. Ugyanakkor a vér-lélek embertől történő eltulajdonítása teszi képessé arra, hogy élőként cselekedjen, és értelmét is megőrizhesse. Bár a vér a lélek legprimitívebb minősége, mégis ez működteti a fölöttes szinteket, ezért a mózesi törvények a legszigorúbban tiltják bármely élőlény vérének fogyasztását. Ezt a tilalmat szegi meg a vámpír, s ezáltal válik a káosz és a sötétség, a teremtéssel szembeszálló ördögi hatalom eszközévé. A vámpírlét az önzés ördögi szint alatt álló foka: míg a sátáni erők a teremtést elvi, szellemi alapon támadják, a vámpír a puszta létezés vágyától űzve fordul szembe az isteni renddel. Ezért nem létezhet „jó” és „lelkiismeretes” vérszopó: a vámpírnak nincs lelke, tehát lelkiismerete sem lehet.

A vámpírkultusz első modern kori fölerősödése egyértelműen egy ír-angol szerző: Bram Stoker: Dracula (magyarul: Drakula gróf válogatott rémtettei) című regényének köszönhető. Stoker a kora középkori kódexeket őrző, méltán híres könyvtáráról ismert dublini Trinity College hallgatója volt, tanulmányai befejezése után Londonba települt, ahol írással próbálkozott. Személyesen ismerte a kor szórakoztató irodalmának olyan vezéralakjait, mint Robert Lewis Stephenson vagy Arthur Conan Doyle, s maga is próbálkozott lektűrök írásával. Legsikeresebb műve a Drakuláról írt vámpírregény, amely azonban igazi világhírnévre csak halála után tett szert. Művét az angolszász filológia rendszertanában gótikus horrortörténetként sorolták be.

Stoker forrásául a londoni British Museumban folytatott intenzív kutatásai kínálkoztak, de nagy hatást tettek rá Vámbéry Ármin[21] magyar néprajzkutatóval folytatott beszélgetései, a Londont ekkoriban izgalomban tartó Hasfelmetsző Jack-féle megoldatlan gyilkosságsorozat, illetve barátsága az irodalmár és felfedező Richard Burtonnel, aki tizenegy hindu vámpírtörténetet fordított le angolra. Stoker saját bevallása szerint egyszer igen sokat fogyasztott vacsorára főtt rákokból, s ezt követően komplex rémálma volt egy „vámpírkirályról”. Ennek hatására fogott művébe. A történet főszereplője Vlad Dracul Ţepeş havasalföldi oláh hoszpodár (vajda), aki iszonyú kegyetlensége és még a machiavellizmus felől szemlélve is égbekiáltóan opportunista volta miatt vált hírhedté már a saját korában, a XV. században.[22] Mivel Erdély a Magyar Királyság része, így Nyugat-Európában a közvélemény gyorsan összekapcsolta a rémvajda alakját Magyarországgal és Erdéllyel.

Stoker interpretációja szerint Drakula ördögi praktikák folytán élőhalottá vált, és sajátos létezését évszázadokig fent tudta tartani, ezalatt emberfeletti műveltségre téve szert. Mivel Erdélyben már egyre nehezebben jut hozzá a fennmaradásához szükséges gyanútlan áldozatokhoz, elhatározza, hogy székhelyét az embermillióktól nyüzsgő Londonba helyezi át. Ehhez azonban segítségül kell hívnia egy angol ügyvédet. Innen indul a történet, amely – a hitelesség és a kellő fantasztikus hatás érdekében – napló- és levélregényként íródott,[23] karakterei levelezése és naplójegyzetei alapján kibontakozó cselekménnyel.

Az ifjú ügyvéd, Jonathan Harker Drakula gróf meghívására érkezik egy elhagyatott kastélyba az erdélyi Kárpátok hegyei közé, ahol a szörny csapdába ejti, és kis híján meggyilkolja. Harker végül kiszabadul a gróf rabságából és nagy nehezen hazavergődik, de Drakula követi őt Angliába, miközben útját rejtélyes halálesetek jelzik. Londonban a gróf az ifjú ügyvéd menyasszonyát, Minát és annak barátnőjét, Lucyt is befolyása alá vonja, utóbbit meg is öli, és halála után őt is vámpírrá teszi. A regény arról a nyomozásról szól, amit Harker, Van Helsing doktor és Mina folytatnak, hogy rájöjjenek, ki ez a rém, és hogyan lehet őt elpusztítani, ami végül sikerül is. (Stoker volt az első ismert író, aki kidolgozta az azóta számtalanszor utánzott vámpírkaraktert, melynek fő gyengeségei a fokhagyma, a napfény és a szívbe szúrt kihegyezett karó.)[24]

Stoker Drakula gróf alakjában olyan évezredes szorongások, félelmek és tabuk láncolatát hozza összefüggésbe, amelyeknek eredete a történelemelőttiség homályába vész. Mégis, ezek érzékelhetően testet öltenek regényében. Gondoljunk például azokra az ifjú Harkert Drakula várkastélyában megkörnyékező, démonian gyönyörű és veszélyes vámpírhölgyekre, akik a vámpírizmus feminin vonásait jelenítik meg.

„Nem voltam egymagam egyszer csak. A szoba nem változott, amióta beléptem: a holdvilágnál még lépteim nyomát is láthattam a padló porában. A holdfény körében azonban három fiatal hölgyet pillantottam meg. Ruhájuk s viselkedésük szerint úri kisasszonyok lehettek. Álmodhattam őket mégis? Mert hiába világított mögülük a hold, árnyékot nem vetettek. A közelembe óvakodtak, elnézegettek egy darabig, majd összesúgtak. Kettő fekete hajú volt és sasorrú, akár a gróf. Merő tekintetüket követve azt láttam, hogy a szemük szinte vörös a hold nyájas világánál. A harmadik szőke volt, zuhatagos aranyszőke, és a szeme akár a mély tüzű zafír. Mintha ismerős lett volna az arca valamelyik nyomasztó álmomból. Fehér foga ragyogott mind a háromnak, mintha gyöngysort tettek volna csábos ajkaik közé. (…) A szőke odalépett, fölébem hajlott, már a leheletét éreztem a bőrömön. Édes lehelet volt, mézédes, de ahogyan kacagásának ezüstje mögül üveg csengését hallottam, a mézben csömörletesség sejlett, akár a vér szagában.”[25]

A semmiből előtűnő három nőalak a görög mitológiából ismert empusza, más néven a brukolakhosz figuráját vetíti elénk. Az empuszák Hekaté istennő kísérői. Szép ifjú leány alakjában jelennek meg, de szamárfarúak, és az egyik lábuk (vagy a sarujuk) bronzból van. A görög mitológia vérivói közé tartozott még Lamia is, akit gyönyörű hercegnőből változtatott szörnyeteggé Héra féltékeny dühe. Lamia szépségével elcsábította a hiszékeny férfiakat, azután kiszívta életerejüket. Gyakran ábrázolták félig leány, félig kígyótestű monstrumként.

A kereszténység előtti elemek mellett Stoker bőségesen merít a balkáni, leginkább a román népi hiedelemvilágból is. Az ortodox görögkeleti vallás tanítása szerint, aki kiközösítve hal meg, az visszajáró halott, moroi lesz mindaddig, amíg az egyház föl nem oldozza az átok alól. Kelet-balkáni helyi babonák megemlékeznek továbbá egy strigoi nevű vérivó, emberfejű madárról is, nyilvánvalóan a pogány görög hárpüák kései maradékaként.[26] A strigoi alakja nem volt ismeretlen a középkori Magyarországon sem: Könyves Kálmán királyunk nem a boszorkányok, hanem a strigák létezését tagadja törvényeiben.[27] Szintén a balkáni vámpírbabonák között szerepel az a nézet, hogy bizonyos embereknek (például a törvénytelen vagy meg nem keresztelt gyermekeknek, illetve a hetedik fiúk hetedik fiainak) végzete, hogy vámpírrá legyenek. Néha vámpírság gyanújába keveredik az, aki visszautasítja, hogy fokhagymát egyen.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a vámpírok alakja csak a Balkánhoz kötődött. Nyugat-Európában is bőven akadtak a vérszopókkal kapcsolatos mendemondák, jó példa erre a német területeken ismert nachzehrer (lepelzabáló, élőhalott, csámcsogány) alakja is.[28] A nachzehrer – a hiedelem szerint – abból az emberből lesz, aki járvány idején először válik a ragály áldozatává. Temetése után az illető feléled a koporsójában. Ellenállhatatlan éhség gyötri: először fölzabálja a halotti leplét, azután lerágja saját végtagjait. Ezt követően ásni kezd a föld alatt, mint a vakond, áthatol a szomszédos sírokba, s az ott talált maradványokat is elfogyasztja. Csöndes estéken a sírhantok alól egészen az élők világáig fölhallatszik mohó csámcsogása. A fő gond az, hogy amíg a nachzehrer táplálkozik, a környéken tovább dühöng a járvány: a szörnyeteg így gondoskodik kellő számú halottról, akikből aztán szabadon lakmározhat.

Elpusztítása nem túl bonyolult. A nachzehrer-vadászt a rém csámcsogása vezetheti nyomra. Úgy tűnik, hogy a sír felnyitása után a nachzehrer könnyen azonosítható. A hagyomány szerint meglehetősen sajátos módon fekszik a koporsójában: egyik hüvelykujját (amennyiben még megvan) a másik kezébe fogja, a bal szemét pedig mindig nyitva tartja. Megsemmisítéséhez elég, ha levágják a fejét; még egyszerűbb azonban az a módszer, amelynek értelmében a járványban elsőként elhalt áldozatnak követ, téglát tesznek a szájába: így nem tudja elkezdeni a zabálást, és nem tud élőhalottá válni.[29]

A vámpírok alakját a XVIII. századtól kezdték hozzákapcsolni a Magyar Királysághoz.[30] A Habsburg–török háborúk kapcsán ekkoriban három bőségesen dokumentált vámpírbotrány is lezajlott hazánkban: a kisolovai (1725), majd a medvédiai eset (1731–32), végül a deési vámpírper (1742).[31]

Kisolován egy Plogojovicz Péter (Petar Blagojević) nevű földműves halála után kezdődtek a vámpírtámadások. Az elöljáróság Plogojovicz sírját felásatta, és az ismert módszerekkel (karó és a tetem elégetése) a vámpírt deaktiválta. A szemtanúk egybehangzóan állították, hogy a sír felnyitásakor Plogojovicz tetemének egyáltalán nem volt hullaszaga. A haja, szakálla és a körme a sírban újra kinőtt, a bőre lehámlott, és friss került a helyére. A karó beszúrásakor a halott szájából hörgő hang hallatszott, és orrából-füléből dőlt a friss vér. A jegyzőkönyv „egyéb durva jelenségekről” is szót ejt, amelyeket azonban nem óhajt részletezni.

A Nándorfehérvártól nem messze fekvő, a török időkben teljesen elszerbesedett Medvédia a török kiűzése után a Habsburgok belgrádi főparancsnokságának felügyelete és Savoyai Jenő közvetlen irányítása alatt állott. A községben egy Arnold Paole nevű hajdú került halála után vámpírgyanúba. A katonai hatóság a sorozatos lakossági bejelentések miatt előbb Glaser nevű medikusát (keresztneve a forrásokban nem szerepel), majd Johannes Flückinger főfelcsert küldte ki a helyszínre, akiknek jelentései az eddigi leghivatalosabb dokumentumok a vámpírperek történetében. Mindketten megállapították, hogy a feltárt sírokban megszemlélt tetemek egy része bomlatlan állapotban találtatott, bőrük friss volt, sőt, egy Milica nevű asszony még hízott is a sírban. Végül mindkét hadgyógyász azt javallotta a katonai hatóságoknak, hogy a lakosság nyugalma érdekében engedélyezzék a helybeliek számára a vámpírgyanús testek elégetését. Az engedélyt megkapták. Az eset azért lett szerte Európában ismertté, mert Glaser édesapja, a bécsi Johannes Friedrich Glaser a fia által küldött jelentés másolatát továbbította a nürnbergi Commercium Litterarium folyóirat számára.[32]

A deési (dési) vámpírper 1742-ben esett meg, és erről peres jegyzőkönyvek is fennmaradtak. Ráth-Végh István közöl is ezekből részleteket. Az alábbiakban olvashatjuk azt a határozatot, amelyet a deési városi tanács fogalmazott meg, azok után, hogy 1742. augusztus 2-án írott megkeresésükre Kolozs vármegye elöljárósága megadta az engedélyt a vámpírgyanús deési személyek exhumálására.

„A sírból kijáró két suspecta persona iránt concludáltatott, hogy csak felásattassanak, úm. 1. Pila Bába, 2. Szabó Miklós János. Ezeknek felásatásokra exmittáltatnak Senator Boda Szabó András stb. stb. atyánkfiai, kik is még ma felásattassák őket, kik is investigálják serio, ha azon suspicio iránt való critériumok, úm. ha arculatjában pirosság vagy valami elevenség, s a karónak beléjek való verettetése után valami vérnek kiütése a karó nyoma után comperiáltatnak-é, és egyéb criteriumokat, ha miket observálnak, a ts. ns. Tanácsnak reportálni tartsák magok kötelességeknek. Minthogy penig ezen feljebb írt suspecta személyekben a megírt criteriumok, felásása után Bába Pilában bizonyosan comperiáltattak, azért concludáltatott, hogy sírjából kivétessék, és a törvényfához vitessék, s ott hóhér által megégessék. A többi felásatandókkal is hasonlóképpen kell cselekedni, ha a szerint comperiáltatnak, secus visszatemettessenek.”[33]

Ekkor már I. Ferenc császár (1737–1765) is beavatkozott az ügybe, és rendeletben tiltotta be a vámpírperek minden formáját a Német-Római Birodalom és az összes társult királyság, valamint a tartományok területén. Ez a tiltás végül azt eredményezte, hogy az 1740-es évek közepén a vámpírhisztéria birodalomszerte általánossá vált, és a Magyar Királyság neve jó időre összekapcsolódott a vérszívók aktivitásával.

Ilyen előzmények után érthető, hogy Közép- és Kelet-Európában a vámpírok elleni védekezésnek számos formája alakult ki.

A vámpír elriasztása, ártalmatlanítása céljából német területen ostyát, olvasót, keresztet helyeztek a vámpír szájába; szintén több német vidéken tárgyakat hagytak a sírban – halászhálót, magvakat, stb., abból a célból, hogy a halott azokat számolgassa, bogozza, és megfeledkezzék az élőkről. Több területen is elterjedt a fokhagyma, tehéntrágya, parfüm, szentelt víz, dióhéj, levendula, emberi ürülék szétdörzsölése a vámpírveszélyes felületeken, mert az volt az elképzelés, hogy ezek szagát a vámpír nem állja. Szintén szokás volt tövises gallyat, fokhagymakoszorút fonni az ablak köré (mert ettől a vérszopó nem tudott bejönni) vagy borókagallyat is használhattak, mivel ez lecsillapítja a szörnyet. Az ókori görögök nyomán szokás volt még fekete kutyát, fekete kakast kikötni vámpírveszély esetén – ezekről úgy gondolták, elriasztják a visszajárókat, hiszen a Balkánon már az ókorban is ezekkel védekeztek a rossz szellemek ellen.

A vámpír eliminálása, elpusztítása érdekében Havasalföldön szokás volt a vámpírgyanús test disznózsírral történő bedörzsölése; az oroszoknál a tetem hóba, pocsolyába, szakadékba dobása. Moldvában nemritkán táncot lejtettek a halottal. A bolgárok kíméletlenebbül védekeztek, az inkriminált tetem lábának levágásával, leégetésével, szemének kiszúrásával. Velencében, Sziléziában szöget vertek a koponyába, vagy követ tettek állkapcsai közé. Ma is találni ilyen emberi maradványokat. Szerbiában egy sarlót igazítottak a koporsóban fekvő halott nyaka elé, abból a célból, hogy megmozdulása esetén a saját fejét vágja le. A dekapitáció a lengyeleknél, bolgároknál, románoknál, később a németeknél és a cseheknél is divatba jött. Végül világszerte elterjedt, ahogy a karó szívbe verése és a test elégetése is. A lengyeleknél karó kerülhetett a tetem ülepébe is. Jellegzetesen magyar védekezési mód volt puskával belelőni a sírba (később ugyanezt ezüst golyóval művelték). Továbbá mindenütt szokásban volt az egyházi átok, exorcizálás, a vámpírjelek keresése a sírnál (megsüllyedt sírhalom, félreesett kereszt, fénynyaláb a sírkövön, vámpírkémény, azaz lyuk a sírhant mellett stb.).[34]

III. Vlad Dracul havasalföldi hoszpodár családja Zsigmond magyar király és német-római császár korában vette föl a Dracula (Drăculea) előnevet. Zsigmond az általa alapított Szent György lovagrendbe politikai okokból havasalföldi és moldvai bojárcsaládok tagjait is befogadta, akik szerfölött büszkék voltak arra, hogy a hatalmas nyugati uralkodó ilyen megtiszteltetésben részesíti őket. A lovagrend jelképe egy saját farkába harapó kis sárkány (latinul: dracula) volt, s a boldogságban úszó bojárok siettek beilleszteni családnevükbe a szót.

Vlad apja, II. Vlad Dracul, Hunyadi János vazallusa a várnai csatában. Ám, mivel később szövetséget kötött a szultánnal, a kormányzó megölette, és az ellenlábas Dăneşti famíliának adományozza a vajdaságot. Vlad bátyját, Mirceát saját emberei nyúzták meg, és temették el egy trágyadomb alá Târgoviștében. (Egyes változatok szerint megvakították, majd élve elégették.)

III. Vlad török segítséggel került trónra, majd azonnal a szultán ellen fordult. Később, amikor egyéb bűnei miatt Mátyás elfogatta, II. Pius pápai követe 1462-ben a következőket jelenti külsejéről:

„… termete nem magas, de igen izmos és erős, külsőre kegyetlen és félelmetes, sasorra igen nagy, tág orrlyukakkal, arca pedig sovány és sápadt, hosszú szempillái tágra nyílt kék szemeit övezték, fekete és sűrű szemöldöke fenyegetővé tette nézését, bajuszán kívül arcát és állát borotválta. Kiugró homlokcsontjai növelék fejének méreteit. Magas tarkóját bikáéhoz hasonló nyaka kötötte széles vállaihoz, melyre fekete, göndör hajfonatok hullottak.”[35]

Amikor megszerezte a hatalmat, a legenda szerint országa összes koldusát meghívta ebédre, majd megkérdezte tőlük, szeretnének-e megszabadulni szegénységüktől. Igenlő válaszukra bezárta őket abba a hatalmas pajtába, ahol teríttetett nekik, és rájuk gyújtatta az épületet. Azt beszélik, hogy ezek után egyetlen koldus sem akadt Havasalföldön egész uralkodása alatt. Következő hírhedt tette az volt, hogy tanácskozásra szólította országa bojárjait. A tanácskozás során arról érdeklődött, hogy a jelenlévők hány hoszpodár uralkodását tudják felidézni. Még a legfiatalabb bojárok emlékezetében is több vajda szerepelt, mert Havasalföldön és Moldvában is igen gyakori és brutális módon zajlottak a hatalomváltások. Vlad először biztosította őket, hogy ő lesz az utolsó uralkodójuk, majd azonnal elfogatta, és válogatott kínzások közt (karóba húzás, nyúzatás, lefejezés) mindet elpusztította.

1459-ben beszüntette az adófizetést a törököknek, ugyanekkor szövetséget kötött Mátyás királlyal. A szultán 1460-ban Hamza basát küldi hozzá követségbe (más források szerint azért, hogy hogy letartóztassa). Dracula a basa egész kíséretét karóba húzatta, a basának pedig – mivel nem volt hajlandó megemelni előtte – fejéhez szögeltette turbánját. (Más források szerint ezt több török követtel is megcselekedte – a követekkel különben is igen kegyetlenül bánt, tekintet nélkül megbízóikra.)

A szultán válasza nem váratott sokáig magára. 1469-ban II. Mehmed (Konstantinápoly meghódítója) bosszúhadjáratot indított Dracula ellen. A vajda mérföldekre menekült a törökök elől, maga mögött felégette a falvakat, és megmérgezte a kutak vizét. A teljesen kimerült, éhes és szomjúságtól kínzott török had egyszerre csak 20 000 török katona nyársra húzott tetemével szembesült. Vlad korábban mindet karóba húzatta. Ez volt a hírhedt „Vlad erdeje” nevű vérmező. Dracula ezt a kivégzési módszert különösen kedvelte, így kapta másik, Ţepeş (Nyársas) melléknevét.

A szultán elborzadva visszavonult. De annyi ereje és bölcsessége még maradt, hogy Vlad öccsének, Radunak ajándékozza Havasalföldet. Így sikerült Radut bátyja ellen fordítania. Radu a szultánnál hatékonyabban és nagyobb helyismerettel fogott a háborúba, el is kergette Vladot, aki Mátyáshoz menekült. Dracula fivére – a korábban már bevált, és a későbbi korok román külpolitikájában is gyakorta alkalmazott módszerrel – titkos megegyezést kötött Mátyással is: ennek részeként átadta Vlad azon levelét a királynak, amelyet Dracula a Mátyással való szövetség megkötése után írt a szultánnak.[36] (Ám Radu sem ért meg túl hosszú időt a trónon: a szintén török segítséggel trónra kerülő Dăneşti család – a szokásos trágyadomb alá – élve eltemettette.)

Mátyás – a szász városok panaszára hallgatva és Radutól szerzett értesülései miatti dühében – elfogatta Vladot, és Visegrádon bebörtönözte. Dracula 1476-ban máig tisztázatlan módon még utoljára kiszabadult, és Báthory István erdélyi vajda segítségével visszafoglalta Havasalföldet öccse utódjától, az öreg Dăneşti Basarabtól. Hűséges bojárjai egy újabb török had közeledtének hírére meggyilkolták, és maradványait Mátyáshoz juttatták. Mátyás Vlad ecetben és mézben tartósított tetemét és levágott fejét elküldte a törököknek. Azok mindkét testrészt karóba húzva tették közszemlére, így bizonyítván hatalmukat az ördög felett.[37]

Halála után azonnal mendemondák kaptak lábra: iszonyú bűnei miatt sem az Isten nem tűrte meg az égben, sem az ördög a pokolban, ezért a földön bolyong, és az elevenek vérét szipolyozva tartja fönt nyomorult létezését.[38] A toposz hatása annyira erős volt, hogy Nicolae Ceaușescu (1918–1989) román diktátor tetemét, miután 1989. dec. 25-én Târgoviștében kivégezték, a televízió előtt ülő milliók szeme láttára vizsgálták meg, nem mutatkoznak-e rajta vámpírjegyek.

Stoker Drakulája magán viseli a történelmi Dracula vonásait. Többször is hangsúlyozza bajuszát, hatalmas testi erejét, ördögi ravaszságát és vakmerőségét. Az első olyan gonosz, akiben – hátborzongató, sőt iszonytató vonásai mellett – kétségkívül van egyfajta méltóság, bár alakját vonzónak semmiképpen sem nevezhetnénk.

A nagy formátumú, arisztokratikus vérszívó (amelynek megjelenése az első lépés volt a vámpír humanizálása felé) Mary Shelley Frankensteinje kapcsán már emlegetett John Polidori tollából született meg (A vámpír, 1819). A doktort ellentmondásos kapcsolat fűzte Lord Gordon Byronhoz, akinek háziorvosa volt. Byron hol támogatásáról biztosította, hol kigúnyolta alkalmazottját annak irodalmi ambíciói miatt. Polidori sajátos bosszút állt: Byronból vámpírt faragott.

A történet szerint Lord Ruthven (aki a leírás szerint erősen Byront formázza) nagy sikereket arat a társaságban ékesszólásával és spleenjével. Különösen a hölgyeket bűvöli el. Egy lelkes fiatalember, Mr. Aubrey, teljesen a Lord befolyása alá kerül, aki magával viszi őt egy görögországi utazásra. Ennek folyamán a Lord meghal, de Aubrey-t előtte megesketi, hogy halálát egy évig titokban tartja otthon. Aubrey esküt tesz, hazaérve azonban megdöbbenve tapasztalja, hogy Lord Ruthven nagyon is életben van, és éppen esküvőre készül – Aubrey húgával. A szerencsétlen fiatalember teljesen kétségbeesik, de köti esküje…

Ennek a vámpírnovellának a végjátéka is eléggé hátborzongató. Polidori doktor halogatta a megjelentetését (talán a közben elhunyt Byron emlékére tekintettel), de amikor visszatért Angliába, szembesülnie kellett azzal, hogy egy újságíró saját neve alatt kiadta művét, és szép sikereket aratott vele. Polidori felháborodásában beperelte, ekkor azonban arcába vágták, hogy Byron emlékéből akart hasznot húzni. Végül elkeseredésében ciánt ivott, és meghalt. A szerencsétlen doktor mindössze 25 éves volt.[39]

Stoker – Drakulája megformálásakor – valószínűleg fölhasználta Polidori ötleteit is a karakterépítéshez.

Az első film magyar alkotó munkája. Lajthay Károly 1921-ben Drakula halála címmel dolgozta fel Stoker ötletét. (Hazánkban 1923-ban mutatták be először.) Lajthay – a szerzői jogi perek elkerülése érdekében – alaposan átgyúrta a történetet. A főhős Mary Land, egy fiatal lány, aki meglátogatja édesapját egy tébolydában. Az ápoltak közt felismeri egykori zenetanárát, aki Drakulának képzeli magát. A lány lidérces álmában megjelenik Drakula, aki erdélyi kastélyába hurcolja őt, hogy ott asszonyává tegye. Sajnos a film kópiái a II. világháborúban megsemmisültek, a történetet a forgatókönyv alapján írt lektűrből ismerjük. A „filmregény” szerzője, Pánczél Lajos, egy Lugosi Béla nevű magyar színész barátja volt. Utóbbi később Hollywoodban szerzett magának hírnevet, a mindmáig ikonikus Dracula című film főszerepével.

Az USA-beli földolgozás előtt azonban még egy német némafilmes adaptációja is elkészült Stoker történetének, a Nosferatu (1922). A filmet a német expresszionizmus egyik legjobb mozgókép-dokumentumaként tartják számon. Rendezője Friedrich Wilhelm Murnau. Bár a jogörökösök érzékenységére tekintettel a cselekményt egy német kikötővárosba helyezték át, s a főszereplők is új nevet kaptak, Stoker özvegye, a szépségéről híres Florence (Balcombe) Stoker azonnal jogdíjpert indított, amit 1925-ben meg is nyert. Bár anyagi kártérítést nem kapott, de kötelezte a film alkotóit a kópiák megsemmisítésére. Végül azonban mégis előbukkantak használható másolatok, és Murnau munkája máig úgy ismert, mint a filmtörténet egyik jelentős darabja. Nosferatu csöppet sem rokonszenves: félelmetes, visszataszító, kopasz, denevérfülű figura, akinek az árnyéka mintegy önálló életet él. A vámpírizmus a filmben mint szörnyű ragály jelenik meg, mely az egész emberiség jövőjét veszélyezteti. A legnagyobb formátumú alak a történetben a női főszereplő, Ellen Hutter, aki saját vérét ajánlja fel a szörnynek, és sikerül őt pirkadatig magánál tartania. A felkelő nap sugarai elpusztítják Nosferatut.

Minden idők leghíresebb filmes adaptációja, a Dracula 1931-ben készült el. Rendezője, Tod Browning megformálta a vámpírgróf karikatúrákból (és rajzfilmekből) ismert alakját, a hatalmas fekete felleghajtójába burkolózó, ódon eleganciájú, pomádétól csillogó hajú kifinomult arisztokratáét, akit Lugosi Béla alakított máig ható erővel. Az angolt magyaros akcentussal beszélő, fenyegetően nyájas rém óriási hatást tett a későbbi mozgóképes és irodalmi feldolgozásokra is. Lugosi Draculáját nem lehetett kikerülni: jó ideig az ő epigonjaival vagy erőltetett ellentétkaraktereivel tudtak csak vámpírtörténet kreálni. Ezen a helyzeten végül Francis Ford Coppola: Bram Stoker’s Dracula (1992, Magyarországon Drakula címen ismert) mozifilmje változtatott.[40]

Coppola alkotásában a szörny számtalan alakban jelenik meg: iszonyú bestiaként, sármos ifjú úriemberként, időtlenül vén, XVIII. századi arisztokrataként. Láthatóan szinte mindenható, vörös szeme időnként a lenyugvó napkorong mögül figyeli áldozatait. Azonban mégis szánalomra méltó és méltóságteljes karakter. Coppola a nyilvánvalóan elmebeteg és szadista Vlad Drăculea vajdából törökverő hőst formál, akinek a kedvese, Elizabeta, holtnak véli a férfit, és öngyilkos lesz. Mivel a görögkeleti egyház megtagadja Elizabeta egyházi temetését, Dracula őrjöngő dühében megátkozza Krisztust és az egyházat, s büntetésből szörnnyé válik. Különösen visszatetsző a film – föloldozásnak szánt – befejezése, amelyben – Dracula elpusztítása után – menyasszonya karján, az üdvözültek seregében lebegő boldog lélekként látjuk azt a szörnyet, aki emberek ezreit gyilkolta meg. Coppola alkotása utat nyitott a vámpírok „rehabilitációja” felé: egyre gyakoribbá vált a „jó”, de legalábbis „jó szándékú”, esetleg „bűnbánó” vérszopó figurája.

Az írónő Vámpírkrónikák című sorozatának első darabjában egy Louis nevű, jómódú lousianai ifjú telepesből lett vámpírral készít interjút egy megnevezetlen fiatalember. Rice vámpírjainak megmaradtak az emlékeik emberi életükről. Gondolkodó, etikus lények, akik tudatosan viselkednek etikátlanul, s emiatt néha lelkifurdalás gyötri őket. A regény másik főalakja a kegyetlen Lestat, Louis megrontója, de még benne is van emberi érzelem, például saját vámpírrá válása után is évekig gondozza magatehetetlen, vak édesapját. A regény nagy sikert aratott, jókora rajongótáborral rendelkezik. Hatásosságát csak fokozta, hogy 1994-ben hasonló címmel film is készült belőle. Fontos különbség a korábbi vámpírtörténetekhez képest, hogy Anne Rice vámpírjai már nem horrorfigurák, a Vámpírkrónikák már a fantáziairodalom, azon belül is a dark fantasyk – sötét fantáziák területére vezetnek bennünket. A vámpír örökifjú, hatalmas erejű lény, akinek ugyan távol kell tartania magát a nappal világától, de ezért a kis kényelmetlenségért bőven kárpótolja az öröklét mámora. A történet azt sugallja, hogy a vámpírizmus nem büntetés, nem betegség, voltaképpen jutalom és lehetőség a halandó ember számára, még akkor is, ha ehhez a jutalomhoz más emberek megölésével vezet az út.

Rice működése eredményeként az élőhalottak ma már rajongók millióit vonzzák világszerte. Érdekes, hogy ez az eredetileg nagyon is „férfias” és csöppet sem vonzó világ mennyire magával ragadta a tinédzsereket, és köztük is a kamaszlányokat. Az efféle történetek (az utóbbi időben különösen például Stephenie Morgan Meyer Alkonyat-sorozata) valószínűleg azért lehetnek vonzók befogadóik számára, mert magukban hordozzák az ifjúsági regények két fontos témakörét: a szexualitás felfedezését és a felnőtté válás kérdéseit.

A Twilight típusú fantasy-regényekben szereplő vámpírok – többnyire jóképű, fiatalos külsejű férfiak – az átlagnál kifinomultabbak, műveltebbek, s ezt az előnyt öröklétük biztosítja a számukra. Ezek a kivételes lények aztán figyelmükkel ajándékozzák meg a regény főhősnőjét, akit lassan beengednek titokzatos és hátborzongató világukba. Ebben a környezetben mindig jelen van az üldözött szerelem motívuma, amely már az ókorban is bestsellerek sokaságát termelte ki (gondoljunk csak Héliodórosz: A sorsüldözött szerelmesek, másképp Aithiopika, esetleg Longosz: Daphnisz és Chloé című regényeire), a történetek középpontjában vagy a vámpír és az ember, vagy egyéb sötét lények, például vámpírok és vérfarkasok között szövődő tiltott kapcsolat áll. De kik is a vérfarkasok, s miért tiltott kapcsolatuk a vámpírokkal?

„A vérfarkasoktól való félelem univerzális, s habár a bennük való hit a középkorban elérte az iszonyat csúcsát, továbbra sem veszítette el ősi erejét, hogy sokkolja az érzékszerveket és megfagyassza bennünk a vért.”[41]

„Először egy árnyékot láttam elfutni az almás végén. Azt hittem, hogy egy őz, vagy egy vaddisznó. De amikor kiértem a sor végére, akkor láttam meg, mi is az valójában… Egy nagy kutyaszerű valami volt, vörös szemekkel. Egyenesen rám nézett, és felállt két lábra.”[42]

Amint az idézetekből is látható, a vérfarkas ősi szorongásaink egyik legmarkánsabb megtestesülése, amely még napjainkban is rémülettel tölti el az embert. A vérfarkasok a vámpíroknál is ősibb, de legalábbis hasonlóan archaikus manifesztumok a képzelet sötétebb zugaiból. Világra jöttük részben a totemizmus, részben a sámánizmus gondolkodásának köszönhető. A totemizmus (szemben az összetettebb gondolkodást követő[43] animizmussal) a világ és az ember teremtését nem felsőbbrendű, szellemi lényeknek (hiszen még nincs, nem lehet túlvilág- és szellemfelfogása), hanem fizikai, bár az embernél erősebb, nagyobb szabadságlehetőségekkel rendelkező lényeknek, állatoknak tulajdonítja. Ismert például az a kaliforniai miwok indián teremtésmítosz, amelyben a prérifarkas lép fel demiurgoszként, akinek – ravaszságát és leleményességét leszámítva – semmiféle természetfeletti tulajdonsága nincs, mindazonáltal – a többi élőlénnyel szemben – az embert nem saját képére és hasonlatosságára kívánja megalkotni, hanem annak alakjában egyesítené mindazokat az előnyöket, amelyek alkotótársai részéről csodálatra ragadják. (Az ember eszerint képes két hátsó lábán járni, mint a szürkemedve, kezeit ügyesen használja, mint a hód – akinek előrelátását is örökölte –, a szeme éles, mint a sasé, hallása finom, mint a vapitiszarvasé, és nem szenved a szőrzet nyűgétől, akárcsak a lazac.[44] A prérifarkas (és általában a farkas) ezekben a totemisztikus mítoszokban még mindenképpen filantróp, és cseppet sem démoni lény: egy igen ősi hőstípus, a hendersoni tréfacsináló (trickster) archetípusa.[45]

Későbbi megjelenése már a sámánizmus mitológiájához kötődik. Az alakváltó táltos/sámán egyik megtestesülése, aki szabadon jár a világszintek között. Az algonkin indián mítosz hőse, Manabus (aki nyúlalakja ellenére már felsőbbrendű égi szellem, manido) mellé szellemtársai egy testvért/barátot rendelnek: Naqpotét, a farkast. Ám a medveszerű alvilági káoszlények, az anamaqiuk elpusztítják Naqpotét, és a holtak országába hurcolják a lelkét. Így lesz Naqpote a holtak fejedelme, és itt a kapcsolódik a farkasember ábrázolásához az első árnyék az alvilág sötétségéből.[46]

A kétalakú sámáni hősök és rémek kultusza nemcsak a farkasokhoz kötődik. Fölbukkan Dániában, Norvégiában, Izlandon és a perzsa kultúrában, ahol a farkasemberek mellett medvelények, Japánban, ahol a rókaszellem, Indiában, ahol a kígyó- és a tigrisember, Dél-Amerika indián kultúráiban, ahol a leopárdember, Abesszíniában és Borneón, ahol a hiénaember, és Afrika egyéb területein, ahol az oroszlánember tartja rettegésben a helyi közösségeket.[47]

A valahai tréfás kedvű vadásztársból a letelepedés, a földművelés, de leginkább az állattenyésztés hatására válhatott előbb rabló, majd könyörtelen ellenség. A falu- és városlakó életmód, s az ezzel párhuzamosan intézményesülő vallások mind negatívabb képet rajzolnak a farkasról.[48] A kezdetben verbális úton terjedő mítoszok hőskölteményekbe és eposzgyűjteményekbe kövülnek. Ezekben az írott mítoszokban a farkas már vérengző, kegyetlen lény, s megjelenik a félig antropomorf, félig vadállat szörny is, nemritkán a káosz egyik legfőbb letéteményeseként.

A germán pogány hitregékben mindenképp meg kell említenünk Fenrir nevét, aki farkasformában születik, pedig anyja, a jégóriás Angrboda és apja, Loki (a tréfacsináló tulajdonságait végig megőrző, a kultúrhérosz és káoszlény kettősségében vergődő istenség) emberformájúak. A szülőpár három szörnygyermeke közül csak egynek, Hellának (más néven Hélnek), Helheim (az alvilág) úrnőjének van hozzávetőleg emberi alakja. Fenrir fivére, Jörmungandr, az óriási kígyó, akiben még kevesebb a humán vonás, mint farkasforma bátyjában. Az ún. Verses Eddában[49] részletesen is ki van fejtve mindhármójuk végzetes szerepe a teremtő istenek és a világ pusztulásában, a Ragnarök eljövetelében.[50] Fenrir kezdetben egy bájos kutyakölyökszerű kis lény, akit maga Óðinn, a főisten nevel maga mellett, míg ormótlan, féktelen bestiává nem fejlődik, akit az ázok végül csak a törpék által készített csodálatos kötéllel, a Gleipnirrel tudják gúzsba kötni, s tomboló dühében még ekkor is képes kárt okozni: leharapja Tyr isten kezét.[51]

A délebbi kultúrákban sem kímélik jobban a farkas becsületét. Hérodotosz görög történetíró megemlíti az északkeleten lakó szkíta törzset, a neuroszokat, akik a kígyók állandó támadásai miatt olyan vad vidékre költöztek, ahol emberi valójukat koronként el-elvesztvén időszakosan farkasokká alakulnak.[52] Gyakorta esett szó olyan emberekről, akik rendszeres időközönként, vagy mágusok praktikái nyomán változtak farkassá. Ilyen esetekről szót ejt Pauszaniasz, Kr. u. II. századi görög utazó és földrajztudós (erről a későbbiekben még említést teszünk), valamint idősebb Plinius is, aki többek közt feljegyzi, hogy „régebbi korokban” Arcadiában évente egyszer egy embert választottak ki az Anthus-klánból, akit egy környékbeli mocsárhoz kísértek. Ott elvált övéitől, ruháit egy tölgyfára akasztotta, átúszott az ingoványon, és farkassá változott. Az átalakulást követően kilenc éven át kóborolt egy farkasfalka tagjaként. Ha ez alatt a kilenc év alatt tartózkodott az emberi hús fogyasztásától, visszatért ugyanabba a mocsárba, ahol átváltozott, s amikor elhagyott ruháit megérintette, kilenc évvel azelőtti formájában visszanyerte korábbi emberi alakját.[53]

Szintén Pauszaniasz idézi föl azt az esetet, amikor bolyongása idején Odüsszeusz hátrahagyta egyik matrózát a szicíliai Temesa városában. A fiatalember részegségében megbecstelenített egy helyi hajadont, mire a közösség annak rendje és módja szerint agyonkövezte. A holt matróz megbántott szelleme farkas formájában tért vissza, s oly mértékben kezdte pusztítani és sarcolni a vidéket, hogy a nyomorult lakosság már-már városa elhagyására kényszerült. Utolsó lehetőségként jóslatért folyamodtak a delphoi Pythiához, aki szigorúan meghagyta nekik, hogy kerítsenek el egy megszentelt területet a farkas-szellemnek, s áldozzanak fel neki egy szüzet. Ezt követően a szellem megbékél majd. Ám az áldozatra nem került sor: egy Euthymosz nevű hős érkezett a városba, aki elűzte a démont, és feleségül vette a szüzet. Később egy utazó látott a helyszínen egy festményt, amely az esetről készült. A képen egy ijesztően fekete alak volt látható farkasbőrben, s mellé a következő baljós név betűi voltak felpingálva: Λύκος/Αλιμπας (Lycas/Alibas, azaz Farkas / Holttetem).[54] Igazi vérfarkastörténet, annak szinte minden kellékével, az ókorból.

Minden farkasemberek egyik legmarkánsabb ősének azonban Lykáón árkádiai királyt tekinti a hagyomány, aki – próbára kívánva tenni az istenek atyját, Zeuszt (illetve, Ovidius feldolgozásában Juppitert) – egy molossus hadifogoly testét „félig megfőzve, félig megpirítva” föltálalta az egek urának. A feldühödött isten előbb lángba borította palotáját, majd a gyáván megfutamodó bűnöst is utolérte a végzet. A továbbiakban így írja le sorsát Ovidius Metamorphoses című epylliongyűjteményében:

Megriad és menekül, s a mezőben csöndre találva,

csak felüvölt, nem tud, noha próbál szólni: egész nagy

mérge a szájában gyűlik meg, az ősi ölésvágy

űzi a barmok iránt, s örvend mindmáig a vérnek.

Köntöse is szőr már, két karja is állati lábszár:

farkas lett, de nyomát jól őrzi korábbi magának.

Éppenolyan deres, és ugyanoly dúlt düh lepi arcát,

két szeme éppúgy ég, s ugyanúgy maga ő a dühöngés.[55]

A római szerzők közül még Petronius említi emlékezetre méltóan egy alakváltó szörny, valamiféle katona esetét, aki farkasformában fosztogatja a helybeli nyájakat, amíg egy bátor szolga gerellyel nyakon nem szúrja. A történetrész érdekessége, hogy egy, az alakváltás folyamatát kísérő varázslatot is végigkövethetünk benne.

„A gazdánk épp ekkor, véletlenül, Capuában tartózkodott, hogy néhány ócska holmiján túladjon. Megragadtam az alkalmat, és rávettem egyik vendégünket, hogy jöjjön ki velem az ötödik mérföldkőhöz. Katona volt az illető, méghozzá erős, mint maga Orcus. A kakaskukorékolás idején eliszkoltunk hazulról; a hold olyan tündöklően világított, hogy szinte déli verőfény támadt. Megérkeztünk a temetőhöz. Az én emberem kezdte lecsinálni a síremlékeket, én pedig fütyörészve leültem, és a sírköveket számlálgattam. Egyszer csak látom ám, hogy a kísérőm vetkőzni kezd, és minden öltözékét lerakja az út mentén. Nekem még a lélegzetem is elakadt, úgy álltam ott, mint egy holttetem. Az pedig körülvizelte a ruháit, és pillanatok alatt farkassá változott.

Ne higgyétek, hogy tréfálni való kedvem van; a világ minden kincséért se adnám hazugságra a fejemet.

De – hogy folytassam ott, ahol abbahagytam – amint farkassá változott, üvölteni kezdett, és az erdőnek vette útját. Először azt sem tudtam, hol vagyok; aztán a ruháihoz lopóztam, hogy elemeljem őket: erre azok kővé változtak.[56] (…)

Úgy estem be az ajtón, mint egy csontváz, majdnem kiköptem a lelkemet, izzadság csorgott végig kétágú felemen, s még a szemem is kidülledt; alig lehetett életet önteni belém. Az én Melissám rámcsodálkozott, hogy ilyen későn csatangolok, és így szólt:

– Ha előbb érkeztél volna, legalább segíthettél volna nekünk; mert farkas szabadult be a majorba, és minden állatunknak vérét vette, mint valami mészáros. De azért nevetésre nincs oka, ha sikerült is meglógnia; az egyik szolgánk ugyanis gerelyével istenesen átdöfte a nyakát.

Ahogy ezt meghallottam, nem tudtam többé lehunyni a szememet, s hajnali pirkadatkor a mi Caiusunk házába menekültem, mint egy kifosztott kocsmáros; s mikor arra a helyre érkeztem, ahol előzőleg a kővé vált ruhaneműek voltak, már csak vérnyomokat találtam. Ahogy hazajutottam, az én katonám, mint valami letaglózott ökör, az ágyon hevert, és a nyakát orvos gyógyítgatta. Rájöttem, hogy ez a fickó ember-farkas, s ettől kezdve, ha megöltek volna, akkor sem vettem volna kenyeret ugyanarról a tálcáról, amelyről ő.”[57]

A korai kereszténység gondolkodói leginkább az ókori pogány görögség és Róma hiedelmeit emelték át a fordult farkasokkal kapcsolatos elképzeléseik közé. Szent Ágoston Isten városáról című művében maga is hosszabb gondolatsort szentel a lupiformiának, s azt a démonok művének tartja. Ezt a transzformáció részben fizikai, részben lelki, maga az átváltozó „mintegy álomban” éli meg saját átalakulását, ám testi változáson nem megy keresztül: csupán lelke távozik el testéből. A külső szemlélő az álmodón csak annyit lát, hogy ájulásszerű állapotban pihen. Amikor azonban az alvó alvásából felébredve beszámol tapasztalatairól, azokról rendre kiderül, hogy az események valahol ténylegesen megtörténtek.[58]

A középkorban a paraliturgikus hiedelemvilág, valamint a boszorkányperek kapcsán erősödik fel a vérfarkasokban való hit. Ugyanakkor az értelmes és jó szándékú emberfarkas képzete is megmarad. A dánok által legyilkolt angliai Szent Edmund legendájában például arról olvashatunk, hogy amikor a király levágott feje után kutattak az erdőben, egy farkasra találtak, aki nemhogy meggyalázta volna a királyi főt, hanem hősiesen védelmezte azt, amiképpen John Lydgate Szent Edmund és Szent Fremund életéről írott legendája állítja. (Bury St Edmunds, XV. század)[59]

Hasonlóan jó szándékú emberfarkasokról beszél Walesi Gerald (Giraldus Cambrensis) Topographia Hibernica (Írország földrajza, 1187) című művében.

A történet szerint egy idősebb pap Ulsterből Meathba utazott egy ifjú diakónus kíséretében. Éjszaka egy erdőben táboroztak le, amikor is egy hatalmas termetű kanfarkas közeledett a tábortüzükhöz, és a két utas megdöbbenésére a következő szavakat mondta nekik emberi nyelven: „Ne féljetek! Ne reszkessetek! Ne aggódjatok! Nincs mitől tartanotok!”

Az érthetően megriadt egyháziak első reakcióként imádkozni kezdtek a Szentháromsághoz, hogy épségben megússzák kalandjukat. A farkas ezt követően elmagyarázta nekik, hogy ő Ossory szülötte, ahol Szent Natalis ősi átkának eredményeként hétévente egy férfit és egy nőt száműznek a közösségből. A kitaszítottaknak nemcsak a településről kell távozniuk, hanem emberi alakjukat is le kell vetniük: farkasokká válnak. A farkas elmondta, hogy társa a közelben súlyos beteg, és áldozópapra (presbiterre) van szüksége, hogy felvehesse az utolsó kenetet. Az idősebb pap – némileg vonakodva – követte a farkast egy odvas fáig, amelynek üregében egy farkasszuka feküdt, sírva és emberi hangon nyögve. A pap megkezdte a szertartást, és egészen a szentáldozásig jutott, amely előtt megtorpant, mert kétségei támadtak annak jogszerűségében. A beteg nőstény szívhez szólóan könyörgött, hogy folytassa tovább a rituálét, de a pap azzal védekezett, hogy nincsenek nála az utolsó kenethez (viaticum) szükséges eszközök. Ekkor újra megjelent az első farkas, mancsai közt egy kis zsákocskával, amely a pap felszentelt kegytárgyait tartalmazta. Mivel a farkas látta, hogy a pap vonakodik attól, hogy nem emberi lény számára szolgáltassa ki a szentségeket, hogy „minden kétséget eltávolítson”, mancsával feltépte a nőstény bőrét, amely alatt egy emberi nő alakja rajzolódott ki. A pap „inkább a rémület, mintsem az értelem által vezérelve” bevégezte az úrvacsorát, és a farkasbőr újra sérüléstől mentesen borította be az asszony testét. A hím farkas aznap éjjel a tábortűznél megosztotta a két utazóval társaságát, és másnapra kelve megmutatta nekik a legbiztosabb utat az erdőn keresztül, nem mulasztva el forró köszönetét, továbbá azt az ígéretet tette, hogy mihelyt visszanyeri emberi mivoltát, gazdagon megjutalmazza őket.[60]

A farkas persze azért nem feltétlenül barátságos vadállat. A Rochestery bestiáriumban arról olvashatunk, hogy erdei ordasok – ha előbb veszik észre áldozatukat, mintsem az őket, velük született varázshatalmuknál fogva némává teszik, hogy fájdalmas sikoltozása ne hallatsszon el a többiekig, míg szét nem tépik, és föl nem falják. A rontás ellen úgy lehet hatékonyan védekezni, hogy a megtámadottnak mielőbb ki kell bújni ruhájából, a földre kell dobnia, meg kell tapodnia, s mindeközben két földről fölragadott követ kell összeütögetnie. Ettől a praktikától nemcsak hangja tér vissza, de el is riasztja vele az éhes bestiákat.[61]

A kora középkor talán leghíresebb szelíd fordult farkasa azonban Arthur király derék lovagja, akinek történetét Sir Thomas Malory és Marie de France[62] egyaránt földolgozta.[63] A két átirat – a nevek különbségei ellenére – történetvezetésében nagyon hasonlít egymásra. A legfontosabb hasonlóság az bennük, hogy főszereplőjük nem bűnei, hanem szerelme hűtlensége miatt – részben szerelmi bánatából kifolyólag – változik vadállattá, s mint ilyen, nem a felszabadult állati indulatok és ösztönök tombolásának, hanem a mértéktelen keserűség és kétségbeesés emberi mivoltunkból kivetkeztető erejének példázata. Bisclavret neve egyébként maga is a vérfarkas szinonimájaként bukkan föl: Marie de France ezt a breton kifejezést a korabeli frank garwalf (loup-garou/emberfarkas) helyettesítőjeként használja.

A történetekben egy derék lovag szerepel, a francia szerzőnőnél Bretagne grófja, a brit forrásban Arthur király vitéze. A francia változatban a többi szereplő nincs megnevezve, de az angol változatban ismert a karakterek neve: Sir Marrok szerelmét Iris úrhölgynek, csábítóját Sir Malinnek hívják. Marrok/Bisclavret lovagot valami nagy megrázkódtatás érte (mindkét forrás utal arra, hogy hölgye hűtlen volt hozzá korábban), ezért gyakorta kóborolt az erdőn, ahol „sötétséget evett és sötétséget ivott”. De a sötétséggel együtt valamely szörnyű kórságot is magába fogadott, amely azóta is emészti belülről, nem hagyja nyugton, és minden héten három napra az erdőbe kényszeríti. Végül a hölgy (ismét) összeszűri a levet csábítójával, és követik a lovagot, aki egy erdei kápolnához megy, és onnan már farkasként kerül elő. A két bűnös ellopja a ruháit, és a lovag nem tud többé emberformát ölteni. Ezt követően a csábító és a hölgy összeházasodnak. Hét esztendő telik el. A király nagy vadászatot tart az erdőben, melynek során egy hatalmas, ösztövér farkast vernek föl a hajtók, de ez a királyhoz fut, fölágaskodik, és megcsókolja az uralkodó kezét. A király annyira meghatódik ezen a bizalmasságon, hogy palotájába szállíttatja a fenevadat, aki fogságában teljes szelídségről és jámborságról tesz tanúbizonyságot. Ám egy napon megérkezik az udvarba Bisclavret/Sir Malin lovag egykori kedvese és csábítója, hogy megnézzék a híres farkast. Az állat, miután megpillantja őket, dühöngeni kezd (Marie de France változatában leharapja a vétkes hölgy orrát, az angol formációban csak arcába kap), majd úgy belemar a csábító lábikrájába, hogy az élete végéig sánta marad. A király szörnyű haragra gerjed, és el akarja pusztítani a vadállatot, ám ekkor egy bölcs udvaronc (az angol szövegben egy Sir Dinadan nevű lovag) védelmébe veszi a bestiát: fölhívja rá a figyelmet, hogy vad viselkedése nem lehet véletlen: ezek ketten bizonyosan ártottak neki. Marie de France történetében a király ekkor kínpadra vonatja a vétkes párt, az angol variánsban erre nincs szükség: Iris úrhölgy maga összeomlik, és könnyezve bevallja bűnüket. Előhozzák Bisclavret/Sir Marrok ruháit, s azokat megérintve a farkas visszaváltozik emberré, ott kuporog ruhái mellett ösztövéren és szürke hajjal, mert a szenvedések gyorsan öregítik az embert. A király ekkor saját köpenyét teríti rá, hogy elfedje ruhátlanságát, a vétkes párt száműzik, és a szomorú történet végül jó véget ér.

Ez az ábrázolás egészen bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy a későbbi korokban – a vámpírral összevetve – a fordult farkas erkölcsi attitűdje inkább lett pozitívnak tekinthető. Szintén nagy szerepe volt a feldolgozásoknak abban is, hogy a farkasemberhez kapcsolódó hiedelmek kevésbé mutatnak tarkabarka képet, mint a vérszopókhoz társuló mondák.

A hosszú évszázadok emberfarkas/farkasember-történetei végül komplex képet alakítottak ki a népi mondavilágban. Visszatérő elem például a vérfarkas azon tulajdonsága, hogy jelenlétét az állatok megérzik.

„A pásztor kiment tizenkét ökrével a hegyre. Közelükben, az erdő mélyén pedig három farkas lapult meg. Halkan, osonva közeledtek ezek a farkasok az ökrek felé, de még mindig elég messze voltak, az emberek nem látták őket, de az ökrek megérezték, hogy jönnek a farkasok. Amikor már a közelbe értek, az egyik ökör a legközelebbi farkasra támadt, felvette a szarvára, kilyukasztotta és átszúrta a szarvával azt a farkast az ökör. De nem tudott futni vele, mert nehéz volt a farkas, és ezért leeresztette, a farkas pedig felkelt és elfutott. Másnap aztán mondták, hogy meghalt egy ember a szomszéd faluban, és hogy a halottat egy ökör szúrta át a szarvával. Így bizonyosodott be, hogy az a halott előtte egy emberfarkas volt. "[64]

A vérfarkashoz hasonló átváltozásokra képes a román népmondák visszatérő hőse, a prikolics is (Drakula gróf egyik álneve Bram Stoker regényében). Többnyire olyan kutya alakját ölti fel, amely elpusztítja a saját környezetében a többi ebet, de megjelenhet macska és akár béka formáját felöltve is. Leggyakrabban mégis sárga kutyaként tűnik fel. A farkasemberhez kapcsolja azon sajátsága is, hogy testi formáján már születésekor kiütköznek későbbi jegyei, például fogakkal vagy látható farokkezdeménnyel születik. A prikolics oly nagy erejű rém, hogy kiirtása szinte lehetetlen.

„A prikolics úgy lesz, hogy van egy ember, és háromszor kecskebucsázik a fején keresztül, no és akkor sárga kutyává, farkassá vagy macskává változik. A prikolics minden embert megtámad, megront és elpusztít, aki csak ilyenkor az útjába kerül. Az ember csak egy módon védekezhetik ellene, ha sikerül megszúrnia – és a vér ki is folyik akkor abból a megszúrt prikolicsból, mert akkor az el fog tűnni. Ha nem folyik ki a vér teljesen belőle, akkor vissza fog térni és az embereket, akiket kap, asszonyt, embert, mindenkit megtámad. Ha újra megszúrja akkor valaki, akkor rögtön visszaváltozik emberré, de ha nem sikerül ekkor megszúrni, akkor teljesen összetépi az asszonyt vagy az embert."[65]

A balkáni hegyekben oly nagy volt a rettegés a szörnyetegtől, hogy aki efféle hírbe keveredett, könnyen válhatott lincselés, vagy, halála után, akár még sírgyalázás áldozatává is.

„A prikolics története szájról szájra járt. Előfordult, hogy egy öregasszony halálakor nagy dögvész ütött ki a faluban. Addig tanakodtak a derék emberek, amíg kiderítették, hogy valaki az álmában meglátta az öregasszonyt, hogy az okozza a vészt. Erre mi volt a teendő? Másnap vagy harmadnap hallottuk, hogy felásták a sírt, és persze el volt mozdulva a sírban a test, akkor beütöttek egy szeget a szívébe, tüskebokorral lefedték, azt petróleummal leöntötték és felgyújtották, és csodálatos módon megszűnt a marhavész.” [66]

A források általában megegyeznek abban, hogy a farkasember tulajdonságai nem veleszületettek, az ember külső behatások miatt változik át ordassá. (A magyar elnevezések igen jellemzőek e tekintetben: emberfarkas, fordult farkas, küldött farkas, koldusfarkas stb.)[67] A sámánok esetében már megszokott numerológiai háttér mellett (hetedik fiú hetedik fia) a leggyakoribb oka a farkasemberré válásnak valamilyen vigyázatlanság, baleset, szerencsétlenség vagy átok.

A magyar népi hiedelemvilágban fordult farkas lehet egy kisded a bába vigyázatlansága vagy rosszindulata miatt. Ha egy kisgyermeket nyírfa abroncson háromszor átbújtatnak, hétéves korára csordásfarkassá lesz. (A felnőtt farkasember is gyakran használja átváltozáshoz nyírfaabroncsát.) Szintén átváltozást okoz az „istenátkozta tüske” (vadrózsatövis) által okozott sérülés. Farkasember-szülőknek is születhet farkasember-gyermekük, utóbbin már világrajövetelekor láthatók a jegyek: farkasfoggal, szőrösen, farokkal születik. (Ez a kreatúra különösen veszélyes: eliminálásához már az ezüstgolyó sem elég: olvasószemekből készített söréttel lehet csak elpusztítani.) A kielégítetlen bosszúvágy is tehet farkassá, erre számos példa kínálkozik a magyarországi boszorkányperekből.[68] A farkasemberré válásnak még számos módszere létezik: másik farkasember harapása, az esővíz kiivása egy farkas lábnyomából, különféle varázslatok és praktikák, a farkas bőrének felöltése, vagy az emberi öltözék levetése, körülvizelése, stb. Akit a kérdés bővebben is érdekel, annak számára a Monstrum Athenaeum-oldal adhat bővebb tájékoztatást.[69]

Számos európai népi hiedelem szerint a vérfarkasok megkülönböztető jegyeket viselnek magukon emberi alakjukban is. Ilyenek lehetnek a lapos ujjak, a hegyes, görbe, karomszerű körmök, az orr tövéig összenőtt szemöldök, az imbolygó, suta járás, az alacsonyan tűzött fülek, a lenőtt fülcimpák, az erős, sörteszerű haj. Jellemző lehet még a vérfarkas-emberekre, hogy ha vágást ejtenek a testükön, a seb belsejében szőr látszódik. Az orosz népi hagyomány szerint sörte nőhet a nyelvük alatt is. Jellemző rájuk a farkasvakság! (Szürkületi vakság.)

Állatalakjukban a vérfarkasok leginkább úgy ismerhetőek fel, hogy könnyedén fel tudnak emelkedni két hátsó lábukra, s ezen a módon még futni is képesek. Megjelenésük a különféle hagyományokban eltérő, de jellemzően nem különbözik az átlagos farkasétól, viszont gyakorta hiányozhat a farkuk, kezük van, illetve jellemző még, hogy a szemük és a hangjuk is emberi lehet. A skandináv lokális tradíció szerint előfordul, hogy három lábon futnak, negyedik lábukkal próbálva helyettesíteni hiányzó farkukat.[70]

A vérfarkasokat igen nehéz elkergetni, még nehezebb távol tartani, de a legnehezebb elpusztítani. Néhány ország mondái szerint a rozs és a fagyöngy biztonságosan elűzi a vérfarkasokat, a belgiumi vallon hagyományok a hegyi kőris (magas kőris, raxinus excelsior) árnyékát javasolják menedékül, Kelet-Európában a farkasszőlőt (paris quadrifolia) ajánlják a támadások ellen. Habár a hagyomány több ízben is megemlékezik arról, hogy erősebb állatok (például szarvasmarhák) sikeresen megsebesítették őket, általános az a vélemény, hogy az alakváltó vadállatok csupán az ezüsttel és a higannyal szemben érzékenyek. Mint korábban már említettük, a fordult far­kas­szü­lők gyermekéből lett szörnyeteg ellen még az ezüst és a higany sem véd, egyetlen lehetőség eliminálásukra a szentelt olvasó szemeiből készített sörét. (Ennek magyarázata a farkashoz és a vérfarkashoz a középkor során hozzátapadt démonoid jelleg: a fordult farkasok emberi származásúak, ezért – bár testüket ördögi erő védi a nemtelen acéltól – a föld nemes ásványai mégis megsebezhetik őket, ám a bestiapárok gyermekei a fogantatásuktól kezdve ördögi lények. Ez azért meglepő kissé, mert a vámpírokkal ellentétben a vérfarkasok különben nem érzékenyek a vallási ereklyékre és szimbólumokra, mint például a szenteltvíz vagy a kereszt.)

De vajon miért terjedt el általánosan az a nézet, hogy az ezüst pisztolygolyók végeznek a vérfarkassal? A legendát egy XVIII. századi legenda, a Gévaudani Bestia története ihlette.

A szörnyeteg 1764 és 1767 között szedte áldozatai Franciaország Gévaudan néven ismert területén, amely Lozère megyében, Languedoc-Roussillon régióban található. A terület olyan elzárt hegyvidéken fekszik, amely a XVIII. században még a korabeli francia viszonylatban is izolált és elmaradott vidék volt.

„Franciaország a víz és a kőzetek ősi világa volt, ahol az aqua pura (a tiszta forrásvíz) a saját útján futott át az ásító szurdokokon, több ezer méterrel a túlvilági vulkáni csúcsok alatt. A kusza erdők félelmetes valódi és képzeletbeli lényeknek adtak otthont. A parasztok elszigetelt falvakban éltek, szövőként, csipkekészítőként, gazdálkodóként és szénégetőként keresték kenyerüket. Itt már ötéves gyerekeket is munkába állítottak, gyakran kellett állatokra felügyelniük. A pásztorlányok és -fiúk, néha testvéreikkel vagy a szomszédok gyermekeivel együtt, a hegyi legelőkre terelték a szarvasmarhákat és a juhokat, és alkonyatkor hazahajtották őket. Akadtak olyanok is köztük, akik éjszakánként a jószágok karámjai mellett épített kunyhókban húzhatták meg magukat. A ragadozók meglehetősen gyakran fosztogatták az állatállományt, de az ifjú csordaőrök kitanulták a módját, hogyan riaszthatják el a támadókat botokkal, vagy házilag összetákolt dárdákkal, amelyeket úgy készítettek el, hogy késeket kötöztek letört ágakhoz, karókhoz.”[71]

A szörnyű támadássorozat első áldozatat egy fiatal pásztorlány volt. Ezt követően a borzalmak három éven át folytatódtak, a rohamok legalább 200 ember ellen irányultak és mintegy 100 halálos áldozatot hagytak maguk után. A legtöbb sértett nő vagy gyermek volt. A Bestia általában ravaszul kikerülte a nyájakat, és először tudatosan az emberek ellen tört. Némelyik szerencsétlent teljesen vagy részben fölfalta, többeknek egyszerűen letépte a fejét, ami korábban teljesen példátlan volt a farkastámadások esetében.

Nem minden roham volt eredményes. Egy Jeanne Jouve nevű fiatal parasztasszony előbb kilencéves kislányát ragadta ki a szörny fogai közül, majd a fenevad a nő hatéves kisfiára támadt, és elragadta. Bár bátyjai megmentették, szegény kisgyermek végül belehalt sérüléseibe. Az anya 300 aranytallért kapott fájdalomdíjul a királytól. Egy Jacques Portefaix nevű bojtár, aki sikeresen védte meg magát otthon fabrikált dárdájával, királyi jutalmat érdemelt ki hőstettével, és addig támogatták anyagilag a tanulmányait, míg végül eredményes katonai pályafutáshoz segítették. 1765 augusztusában egy 20 éves cseléd, Marie-Jeanne Valet szintén szembeszállt a rémmel, egyszerű szúrófegyverével megfutamította a szörnyeteget, bár maga is súlyos sebeket szerzett. Emlékét szobor örökíti meg.

Az állandósult fenyegetettség híre végül eljutott XV. Lajoshoz is, aki inkább volt lelkes vadász, mintsem uralkodó. A király fejedelmi vérdíjat ajánlott fel a Bestia kézre kerítőjének. Hivatásos puskások hada indult el a szörny elejtésére. A hajszák – amelyekbe már katonai alakulatok is bekapcsolódtak – azonban nem jártak sikerrel. A Fenevadról hamarosan elterjedt, hogy sebezhetetlen, és az ördög megtestesülése.

Reményt keltő esemény volt, amikor 1766 telén a király fegyverhordozója, a vadászat királyi hadnagya, François Antoine lelőtt egy hatalmas farkast, amelyet kitömve Versailles-be küldtek. Az ünneplésnek azonban további gyilkosságokról szóló hírek vetettek véget.

Végül 1767. június 19-én egy Jean Chastel nevű gévaudani fogadós (egyben ismert erdőjáró) találkozott a Fenevaddal – egy másik farkasszerű lénnyel – a d'Apcher márki által szervezett vadászat során. Az ötvenes éveiben járó Chastel jámbor katolikusként híresült el. Hosszú kétcsövű puskával volt felfegyverkezve. Lőszereit – állítólag ezüstgolyókat – a vadászat előtt megáldották. (Más legendák szerint ezüst Szűz Mária-érmékből öntötték.) Chastel golyója eltörte a Szörnyeteg vállát és feltépte a torkát. A vadász diadalittasan nézte, ahogy a zöld fényű szemek elhomályosultak, és kimondta a Gévaudani Bestia végzetét beteljesítő híres szavakat:

„Vadállat, többet nem vadászhatsz.” (Bête, tu n'en mangeras plus.)[72]

A szörnyeteg pusztulása után azonnal megindultak a találgatások annak pontos rendszertani besorolása felől. A tetem sajnos a nyári hőségben annyira tönkrement, hogy a korábbi farkassal ellentétben kitömésre, tartósításra teljesen alkalmatlanná vált. A bomlás mértéke oly előrehaladott volt, hogy a test iszonyú bűzt árasztott, majd teljesen szétesett. Végül csak a fogazatát tudták megvizsgálni, s fogai számából és elhelyezkedéséből arra következtettek, hogy nem farkas, hanem hatalmas termetű kutya lehetett. Ezt igazolja a rém többször is emlegetett rémíthetetlensége: szemtanúk egybehangzóan beszámoltak arról, hogy a lövéstől sem futott el, s amikor észlelte, hogy a fegyver tára kiürült, azonnal visszatámadott. Szintén szokatlan volt az a tulajdonsága, hogy fényes nappal, teljes nyugalommal hatolt be a falvakba, s ott emberekre tört. A szkeptikusok sebezhetetlenségét is kutya voltának tulajdonítják: egészen a XIX. századig szokásban volt a harci ebek használata a hadseregekben: ezeket az állatokat tudatosan nevelték emberek elleni támadásokra, testüket pedig vastag marhabőr páncéllal védték, amely akár még a korabeli primitív lőfegyverek ólom- és acélgolyóit is részben vagy teljesen felfoghatta.

A szemtanúk által leírt külseje azonban nem vall kutyára. Szőrzetét vörösnek mondják, amelyen fekete foltokat láttak, gerincén fekete, sörényszerű csík futott végig. Farka nem lompos volt, hanem hosszú, és bojtban végződő. Ezen jellemzők alapján jogos lehet az az állítás, amely szerint a Gévaudani Bestia esetleg hiéna, netán elszabadult oroszlán is lehetett. Ezt támasztja alá Karl-Hans Taake biológus-kutató a National Geographic számára készített cikke, amelyben a következőket írja:

„Az 1764 és 1767 közötti években Gévaudanban az embereket ért ragadozótámadások mintegy 95 százaléka annak az egyetlen állatnak tulajdonítható, akit la bête – a Fenevad néven emlegettek. Kétségtelen, hogy a többi támadást veszett és nem veszett farkasok hajthatták végre. A farkas abban az időben elterjedt faj volt, ezért a vidéki lakosság könnyen felismerte egyedeit.

(…) Nem lehet kétséges, hogy a Szörnyeteg oroszlán volt, nevezetesen egy szubadult (növendék) hím. A méret, a megjelenés, a viselkedés, valamint az erő leírása – minden egybevág: a szarvasmarháéhoz hasonló testméret, a lapos fej; a vöröses szőr; a gerinc mentén látható sötét csík, amely időnként előfordul az oroszlánok közt; foltok a test oldalán, amelyek különösen a fiatalabb oroszlánokon jelennek meg; az aszimmetrikus, szokatlan izomzatú test, amely szembetűnően erősebb volt elöl, mint hátul; a feltűnően vékonynak tűnő farok (rövid szőrzettel); a végén lévő bojt; az óriási erő, amely lehetővé tette az állat számára, hogy felnőtt embereket vonszoljon el, és fogaival emberi koponyákat törjön darabokra, valamint, hogy kilenc méternyit ugorjon; a durva felületű, reszelős nyelv használata, amellyel a Bestia mintegy leráspolyozta a szövetet az áldozatok koponyájáról, úgy, hogy azok szinte fényesre csiszolt felületűnek látszottak; a «pokolbeli ugatásnak» minősített üvöltések; a mancsnyomat 16 cm-es hossza; a karmok használata a támadások során; nagy patások megtámadása hátukra ugrással; az áldozatok fojtással, vagyis a légcső eltörésével történő meggyilkolása; a nyílt területek preferálása.”[73]

Akármi is volt végül: egy torz farkas, eltévedt afrikai fenevad, ősvilágból itt ragadt, kőkorszaki maradvány, vagy a pokol küldötte: a Gévaudani Fenevad története részben új lökést adott a vérfarkas-hisztériának, részben elkezdte „áttolni” a vérfarkasokat a fantázia világába. A vérfarkaskór, a lykanthropia lassan, fokozatosan veszíteni kezdett földöntúli jellegéből, és a klinikai pszichológia területére helyeződött.

Érdekes, hogy a lykanthropia inkább betegség, a képzelet játéka, mint fizikai elváltozás voltáról I. (Stuart) Jakab angol–skót király az elsők között nyilatkozott meg Daemonologie (1597) című művében, amelyben pedig az ördögi praktikákról és a boszorkányság sátáni eredetéről tesz tanúbizonyságot. (Végül azonban – Szent Ágostonhoz hasonlóan – az ördögi megszállottságnak tulajdonítva a lykanthropia állapotát az érintetteknél.) A kitűnő műveltségű Jakab a következőképpen jellemzi ezt a jelenséget:

„Való, hogy vagyon egy régeʃ-régi vélekedéʃ haʃonló dolgokrul; mert a’ görögök λυκανθρωποι-nak hívták őket, melly farkaʃokat jelent. De ha ʃimpliciter óhajtanám közleni véled, hogyan ítélek ezen ügyben, akkor úgy gondolom, hogy a’ továbbiakban a’ melancholya terméʃzeteʃ ʃuperabundantziájárul (túlsággá válásárul) lehet ʃzó, amelly olvaʃmányaink ʃzerént arra kéʃzteté az érintetteket, hogy nehányan edénynek alítʃák magokat, éʃ nehányan lovaknak, netán valamiféle vadállatnak vagy máʃ-egyébnek. Tehát tegyük fel, hogy az ilyen viciant [megrontott] perʃonák phantaʃiáját és emlékezetét, per lucida intervalla (világos pillanataikat követően), annyira meg-ʃzállta vala ez a’ kényszer-képzelem, hogy azokban az órákban valóban farkaʃnak alíták magokat: ʃ így hamiʃan láták vala tʃelekedeteiket, amikor kezüket éʃ lábaikat arra mozdíták, hogy némberekre ʃ gyermekekre támadgyanak, éʃ fel-falják azokat, hogy öʃzve-marakodgyanak a’ vároʃi utzai ebekkel, valamint máʃ ehhez haʃonlatoʃ brutáliʃ tʃelekedeteket vigyenek végbe, így erőteljeʃ éʃ félelmeʃ vadállatokká válva, mint Nebukad-netzár hét eʃztendőn által: azonban gonoʃz éʃ förtelmeʃ munkájukat eltitkolák éʃ elrejték, ʃ evvel, úgy vélekʃzem, elérték, hogy a Minden Hazugʃágok ʃzerzője (az ördög) munkája homályban maradgyon.”[74]

Jakab műve is arról árulkodik, hogy a lykanthropia már nem feltétlenül az exorcista vagy a vadász megjelenését váltotta ki: a jelenséggel találkozó személyek gyakorta tettek kísérleteket kezelésére és gyógyítására.

A görögök szerint például ki kellett fárasztani az ember-farkasokat, s a kimerültség előidézte a visszaalakulást, a középkori Európában viszont az ördögűzést, a sebészeti beavatkozást vagy a gyógynövények használatát gondolták eredményesebbnek. Dél-Olaszországban késsel döfték meg a beteg homlokát, vagy tűkkel szúrták át kezét. Németalföldön a nevén szólították, skandináv területeken lehordták. Több helyen is elterjedt az a nézet, hogy az újrakeresztelt vérfarkas megszabadul az őt sújtó átoktól. Szent Hubertus ereklyéje, valamint az áhítat és imádság úgyszintén gyógyírként és védelemként szerepelt.[75] Európa szinte minden országában (így hazánkban is) ismert volt továbbá a farkasfű (farkasölőfű, farkasbab, ebrontófű, erdei vad uborka, méregfű, tetűrontófű, tetvesfű – Euphorbia Cyparissias ) nevezetű növény kedvező hatása.

Persze a gyógyítás nem mindig bizonyult eredményesnek. Gyakorta már csak akkor sikerült a rém nyomára akadni, amikorra bevégezte iszonyú művét, s ekkor nem maradt más hátra, mint a kegyetlen büntetés. A késő középkorban és a kora újkorban számos farkasember elleni pert folytattak le Európa országaiban, de mind közül kiemelkedik kettő, amelyeknek körülményei különösen hátborzongatóak voltak. Az egyik ezek közül Gilles Garnier erdei remete esete volt 1573-ban.

Gilles Garnier (aki a Loup-garou de Dole, azaz Dole fordult farkasa, vagy másik közkeletű nevén mint a Saint-Bonnot-i remete híresült el) Kelet-Franciaország (az egykori Burgundia) Franche-Comté nevű régiójában tűnt fel, Dole falucska közelében. 1572-ben egy meggyilkolt kislány megcsonkított tetemére találtak a környéken. Egy héttel ezután, mindszentkor egy másik áldozatot is megtámadtak, de az arra tévedt járókelők sikeresen elűzték a láthatatlan rémet, így ez a lánygyermek megmenekült. Sérülései azonban sajnálatosan olyan mértékűek voltak, hogy pár nappal később elhunyt. 1572-ben Ban falucska közelében egy holt kisfiúra bukkantak, akivel az első áldozathoz hasonlóan bántak el: megfojtották, altestét és belsőségeit részben összemarcangolták, részben felfalták. A helyi hatóságok ekkor körözést adtak ki a vérfarkas ellen, s végül munkások egy csoportja az egyik estén látni vélte Garnier-t, aki „félig farkas, félig emberi alakban” egy gyermek tetemét cipelte a vállán a félhomályban. Másnap a remetét letartóztatták.

A kínvallatások hatására hamarosan megtört, és ijesztő bűnlajstromot tárt a bíróság elé. Állítása szerint egy „fekete embertől” különleges kenőcsöt kapott, amellyel, ha megkente a testét, farkassá változott. Négyrendbeli gyilkosságot és antropofágiát ismert be, valamennyi sértettje 9–14 év közötti gyermek volt. Áldozatait részben fölfalta, ám derék és gondoskodó férjként húsukból gyakorta vitt haza a feleségének is. A vallomások hatására egyre több szemtanú jelentkezett, végül több mint ötvenen vélték fölismerni támadóként a nyomorultat. Végül „lycanthropia és boszorkányság” vétkében találták bűnösnek, és 1573. január 18-án máglyán megégették. Itt kívánjuk megjegyezni, hogy az 1572-es és 73-as év rendkívül aszályos és szűkös időszak volt Franciaországban. A szegényebb emberek között hatalmas éhínség tombolt, és bizony, vérfarkas ide vagy oda, számos esetben kaptak rajta „hétköznapi” halandókat is a kannibalizmuson ebben az időszakban.[76]

Nem sokkal Garnier esete után, 1582-ben, a Német Birodalom Bedburg nevű városkája közelében járókelők összemarcangolt tehenek maradványait találták meg a legelőn. Az eset nem vert fel nagy port, hiszen a vallásháborúk miatt a közállapotok zavarosak voltak, és a farkasok felettébb elszaporodtak a környéken. Ám egyre több szarvasmarha meg egyéb háziállat pusztult el, és egy napon a környékbeliek megcsonkított, szétszaggatott emberi tetemekbe botlottak.

Ezt követően szabadultak el a borzalmak. Sorra tűntek el emberek, sokuknak csak a hullájára bukkantak rá. Felnőttek és gyermekek egyaránt voltak az áldozatok között. Végül a falusiak nyomkereső kutyákkal eredtek a veszélyes vadállat nyomába. A tanúk szerint föl is riasztottak egy hatalmas ordast, amely inalni kezdett az üldözők elől. A rémülettől pánikba esett bestia menekülés közben egy farkasverembe zuhant. Amikor a vadászok odaértek, legnagyobb megdöbbenésükre a veremben nem egy farkast láttak, hanem egy jómódú gazda, Peter Stubbe lapult a gödör fenekén.

Stubbe vagyonos ember volt, nyájas modoráról híres, közkedveltségnek örvendő tagja a helyi közösségnek. Nem tudni, mikor született, és honnan származott. A Stubbe (vagy Stumpp, azaz Csonka) nevet azért kapta, mert egyik keze hiányzott. Özvegyemberként, leányával és unokahúgával élt. Elsőszülött fia évekkel azelőtt eltűnt.

A nyomozás során iszonyatos dolgok kerültek a napvilágra.

Stubbe azt állította, hogy 12 éves korában megkörnyékezte őt az ördög, és egy farkasbőr övet adott neki ajándékba. Valahányszor ezt felöltötte, hatalmas, erős szörnyeteggé változott, óriási, karmos mancsokkal, tüzes szemekkel. Ellenállhatatlan vágyat érzett az ölésre. Eleinte állatok lemészárlásával próbálta csillapítani vérszomját, mely később annyira elhatalmasodott rajta, hogy embereket is öldösni kezdett. Tizenhárom gyermek, két terhes asszony, valamint még három személy meggyilkolását vallotta be. Utóbbiakat, két férfit és egy ifjú nőt, jóformán egymás szeme előtt, egyenként vadászott le, és ölt meg. A férfiak maradványai előkerültek, a leány sohasem lett meg; valószínűleg teljesen felfalta testét. A hatalmába került fiatal nőket szexuálisan bántalmazta, mielőtt szétmarcangolta őket. A terhes anyák magzatát kiszakította az anyaméhből, és „fölfalta meleg és nyers szívüket”, amelyet később így emlegetett: „kedvenc falatkáim”. A kisgyermekeket ép kezével fojtotta meg, torkukat puszta ujjaival tépve fel. A bárányokat és a borjakat elevenen szaggatta szét.

A kihallgatások kapcsán végül még egy tizennegyedik gyermekgyilkosságot is elismert: kisült, hogy tulajdon kisfiával is ő végzett: az erdőre csalta, megölte, és elfogyasztotta az agyvelejét. Az is kiderült, hogy leányát éveken át abuzálta, és vérfertőző viszonyt folytatott saját unokahúgával is. Szomszédai rendes, udvarias, barátságos emberként ismerték, aki mindig előre köszönt. Szívélyesen integetve üdvözölte azokat is, akiknek előtte való nap marcangolta szét a gyermekét.

Az ítélet nemkülönben volt kegyetlen, mint Stubbe tettei. Elébb kerékbe törték, majd húsát tüzes fogókkal letépkedték csontjairól, végül lefejezték, és testét elégették, nehogy vámpírként térjen vissza a sírból. Nem járt jobban szerencsétlen leánya és húga sem: őket mint ördögmátkákat megfojtották, és szintén elégették. Egy hatalmas oszlop tetejére ormótlan kereket erősítettek, efölé egy kitömött farkast állítottak. Stubbe fejét az oszlop tetejére tűzték, hogy messze földön minden boszorkánymester okuljon példájából, és ne merészelje háborgatni a jámbor lakosságot.[77]

Stubbe esete nem volt egyedi, a kor számos országának boszorkányperes irataiban találkozhatunk olyan jegyzőkönyvekkel, amelyekben vérfarkas-vádakkal terhelt személyek szerepelnek. Ezekben azonban akadnak különlegességek, például jó szándékú farkasemberek is. Az ő felidézésükkel pedig megérkeztünk egy olyan témához, amely azt is indokolhatja, miért kerültek a vámpírok és vérfarkasok egy tanulmányon belül közös említésre. Mindezidáig már meglehetősen sokat foglalkoztunk a vérfarkasok természetével, a továbbiakban egy – a mai fantasy- és horrorfeldolgozásokban viszonylag gyakori – témát is érintenénk: a vérfarkasok és a vámpírok közti ellentét és örökös harc kérdéskörét.

A vérfarkasok és a vámpírok közti küzdelem a XIX. századi irodalmi feldolgozásokban eleinte nem kerül elő, sőt: Bram Stoker a maga Drakula grófját mint a farkasok urát, barátját, sőt: rajongóját mutatja be. (Erről még később szót ejtünk.) Az éjszaka lényei közötti nézeteltérés azonban megtalálható a néphagyományban, s innen később még az irodalomba is beszivárgott.

Carlo Ginzburg Éjszakai történet című könyvében egy térképet közöl, amelyen a samanisztikus elemeket őrző hiedelmek és kultuszok eloszlását szemlélteti Európában. A térkép tanúsága szerint nagy területre jellemzőek ezek a jelenségek: Skócián, Lappföldön, Franciaországon, Svájcon és Észak-Itálián keresztül a Baltikumig, Magyarország és a Balkán államaitól az oszét sztyeppékig. Magyarországon egy különösen érdekes és archaikus elem, a termékenységért való rituális sámánküzdelem is jelen van. Ilyen termékenységért küzdő sámántípusok az észak-itáliai benandanték, a korzikai nazzerók, a délszláv kresnikek, a livóniai farkasemberek, a lapp sámánok, az oszét burkudzäutäk és a magyar táltosok.[78]

Ginzburg fölidézi egy livóniai öregember, bizonyos Thiess apó alakját, akit a bíróság fordult farkasként elkövetett bűnök miatt hallgatott ki. Thiess azonban azt állította, hogy őneki semmiféle gonoszság nem nyomja a lelkét, éppen ellenkezőleg – társaival együtt harcolt az ördög és a boszorkányok ellen közössége boldogulásáért, egészségéért – a kedvező termésért. Mivel nem volt hajlandó bűnösnek vallani magát, végül csak tíz ostorcsapásra ítélték.[79] A történet a benandantékkal kapcsolatos hosszú eszmefuttatás bevezetése. A benandanték – „jóban járók”[80] – burokban született emberek, akiket születésük eleve sámánszerepre predesztinál. A magzatburkot világra segítőik kiszárítják, és nyakukba kötik, hónuk alá rejtik. Ennek hatására serdülőkorukat követően képessé válnak arra, hogy lelkük időről időre lepke, egér, vagy éppen kutya, farkas alakjában elhagyja testüket. Esetleg ők maguk nyúlon, kakason, egyéb állatokon, alkalmanként gyermekeken lovagolva jutnak el a holtak mezejére, hogy ott megküzdjenek a gonosz sámánokkal, illetve gonosz szellemekkel (maladanték – „rosszban járók”), később a boszorkányokkal. A harc kimenetele eldönti, hogy milyen termés várható a következő évben. A csata után a benandanték a holtak menetével találkoznak. Eredetileg valószínűleg a holtakkal küzdöttek meg a termésért, ahogy ezt az oszét burkudzäutäk máig teszik.[81]

Pócs Éva etnográfus tradicionális pogány kori hiedelemrendszerek és hiedelemalakok továbbélése esetében a behelyettesítés fogalmát használja. A közép- vagy újabb kori népi hiedelemrendszerek esetében leggyakoribb a hiedelemalak ördöggel (esetleg boszorkánnyal) való behelyettesítése. Ezt úgy kell érteni, hogy a pogány hiedelemelemeket őrző negatív vagy kettős természetű hiedelemalakok a kereszténység után az ördög vagy boszorkány szinonimájaként élnek tovább, esetleg annak figurájával helyettesítik be őket.[82] A magyar népi hiedelemvilágban például a fordult farkas, a csordásfarkas, a koldusfarkas, de a garabonciás is gyakran bukkan föl ördögi vagy boszorkánymesteri vonásokkal például boszorkányperekben. Klaniczay Gábor szintén megállapítja, hogy Európa területén számos jós, gyógyító, varázsló figurája, számos termékenységi rítus és egyéb hiedelmek sokasága „dia­bo­li­zá­ló­dott” – integrálódott a „hivatalos” egyházi boszorkányhit rendszerébe.[83]

Pócs Esővarázslók és idővarázslók a kora újkori forrásokban című tanulmányában áttekinti az idővarázslók fölbukkanásának történetét. Az idővarázslók már a késő ókorban, illetve a kora középkorban felbukkannak az európai népek hiedelemvilágában. Görög/bizánci nevük: nephodioktai (felhővezetők), latin elnevezésük: tempestatum ductores (zivatarirányítók).[84]

Egyik legrészletesebb forrásunk az idővarázslókról Agobard lyoni érsek Liber contra insulsam vulgi opinionem de grandine et tonitruis című műve, amely 840-ből való. Ebben az érsek kifejti, hogy az idővarázslók ereje az ördögtől ered, illetve helyteleníti, hogy helyenként a parasztok ezeknek gabonával fizetnek a jó időért, miközben az egyházi tizedet vonakodnak beszolgáltatni.

A kora újkorban Angliából, Franciaországból, Spanyolországból, Görögországból vannak idővarázslókról értesüléseink. Itt legfontosabb forrásként Pócs Carlo Ginzburg: I Benandanti. Stregonerie e culturi agrari tra cinquecento e seicento című könyvét nevezi meg (Torino, 1960), mely a már említett benandanténak nevezett itáliai idővarázslókkal kapcsolatos hiedelemrendszerekről szól. Ezekben olyan perekről ad leírást, amelynek során a vádlottak arról számoltak be, hogyan folytattak „lélekcsatákat” azért, hogy megmentsék közösségük termését az ellenséges varázslóktól.

A magyar sárkányos táltosok, illetve a garabonciások egyes típusai Pócs szerint ezekkel, valamint a délszláv zmej és čovek (sárkányember, kígyóember) csoportjaival állnak rokonságban. Az ördög iskolájában tanult vándor garabonciás már a szélvarázslók demonologizált változata.[85] Ilyen értelemben tehát a táltosok egyes típusai ugyanúgy kettős, állati és emberi természetű lények, mint a farkasemberek.

Több bizonyíték van rá, hogy a táltosvarázsló- és garabonciáshit Európa számos területén összeolvad. Pócs Éva „werwolf-varázslónak” nevezi azokat az egész Európa területén fellelhető hiedelemalakokat, akik állattá, többnyire farkassá tudnak válni, „szélvarázslónak” azokat, akik vihart tudnak idézni (tempestatum ductor, vetrovnjak, zduhač stb.). Ezek gyakran vívnak csatákat is más hiedelemlényekkel.[86] A viharvarázslók sokszor csatáznak állatalakban, vagy alteregó-állataik segítségével.[87] Hasonló a „sárkányember” is. (Zmej, čovek stb.). Ez általában szárnyakkal vagy kígyóként születik, kígyó, sas, gúnár stb. apától. Sárkányidézésre képes, illetve maga is átváltozhat kígyóvá, sárkánnyá, és háborút folytat közössége védelmében.[88] A magyar boszorkányperek legtöbbjében werwolf-típusú táltosok bukkannak föl, s érdekes módon többségük nő.[89]

A vérfarkasokról közölt korábbi szövegismertetéseink mellett most néhány – általunk önkényesen kiválogatott –, ismertebb szövegen keresztül kísérletet teszünk arra, hogy erősen szubjektív módon bemutassuk azokat a fontosabb változásokat, amelyeken keresztül a vérfarkasok megítélése és alakja keresztülment. Szinte lehetetlen (vagy legalábbis enciklopédialéptékű) vállalkozás lenne részletesebb áttekintést közölni; a farkasemberek figurája talán még gazdagabb irodalmi feldolgozottságon ment keresztül, mint a vámpíroké, nem beszélve a tömegkultúra által kitermelt lektűrök és filmek világáról.

Mindenekelőtt megemlítenénk néhány forrást, amelyekből az érdeklődő tájékozódhat a földolgozásokról. Igyekeztünk a frissebb anyagokat kiválogatni.[90]

Brad Steiger 2011-es kötete (The Werewolf Book: The Encyclopedia of Shape-Shifting Beings; magyarul talán így fordíthatnánk a címet: Vérfarkaskönyv: Az alakváltó lények enciklopédiája) szócikkszerűen, tematikusan, illetve elnevezések szerint tekinti át a vérfarkasok és bőreváltók történetének filmes és könyves feldolgozásait – több mint 300 oldalon keresztül.[91] A legendák, a mitológiai rendszerek és a tények 140 000 éves történetét átfogó kötet „hajmeresztő bizonyítékokat szolgáltat az évszázadok során tapasztalt furcsa és megszállott viselkedésről.” Megismertet a vérfarkassá válás módozataival, a fenevad megölésének módszereivel. Témakörei között találhatunk adatokat a medve-, tigris-, a prérifarkas- és más alakváltó emberek típusairól, klasszikus és modern vérfarkasfilmekről (2011-ig), a vérfarkas alakjának megjelenéseiről a középkori vízköpőkön, a bennszülött népek totemoszlopain és a modern internetes ábrázolásokban, olvashatunk adatokat vér­far­kas­gya­nú­ba keveredett sorozatgyilkosokról, szadista uralkodókról, a vérfarkassá válás varázslatairól és talizmánjairól, televíziós műsorokról és sorozatokról, slágerekről és számítógépes játékokról.

Craig Ian Mann (2020) egészen friss kötete a vérfarkastörténetek filmes feldolgozásaival foglalkozik. Nyolc fejezetben, majd 300 oldalon keresztül kíséri végig a szörnyfilmeket, az USA-beli Universal stúdió első némafilmes feldolgozásától (The Werwolf, 1913)[92] egészen a 2015-ös Howl (Az üvöltés)[93] című horrorfilmig. Ha a könyv logikája szerint áttekintjük a vérfarkasok alakváltozásait, azt láthatjuk, hogy (legalábbis a filmekben) a természetük szinte semmi átalakuláson nem ment keresztül – ellentétben a vámpírok ábrázolásaival. Az első említett filmes feldolgozás bosszúálló navahó indián asszonya, vagy a 2015-ös feldolgozás egy éjszakai vonatot megtámadó tomboló bestiája szinte ugyanazon gátlástalanságot és féktelenséget mutatja. A „felelősebb” magatartás és a lelkiismeret kérdéskörét inkább csak az olyan horrorkomédiák érintik, mint az An American Werewolf in London (Egy amerikai vérfarkas Londonban, 1981)[94] vagy a Jack Nicholson főszereplésével bemutatott, mára már kultikussá vált misztikus-romantikus horror, a Wolf (Farkas, 1984).[95] A filmekben a vérfarkas időnként az idegengyűlölet (például a sárga veszedelem) emblémájává,[96] időnként sátáni szörnyeteggé,[97] időnként a szexuális étvágy megtestesítőjévé[98] válik.

A filmes feldolgozásokat leginkább az a törekvés kapcsolja össze, hogy a farkasember alakján keresztül bemutassák, hogyan lesznek úrrá a vadállati ösztönök és az amorális (vagy immorális) attitűd az emberi értelem és lelkiismeret fölött.

A könyvecske, amelyben a föntebbi elbeszélés is található, 1914-ben jelent meg.[99] Bram Stoker több novelláját is tartalmazza, a nyitó elbeszélés szerepel a kötetcímben is. A könyvet Stoker özvegye, Florence Stoker adta ki. Az általános elképzelés szerint ez a novella a Drakula gróf válogatott rémtettei című regény első fejezete lett volna, amelyet később a szerző a kiadó kérésére eltávolított. Ezt a széles körben elterjedt elképzelést azonban többen is cáfolják.[100] Maga Florence ezt írta a novelláról a kötet előszavában:

„A könyv eredeti történeteinek sorához hozzáillesztettem a Dracula egyik kiadatlan epizódját. Ezt eredetileg a könyv hosszúságára való tekintettel kihagyták, de sok olyan olvasó számára érdekesnek bizonyulhat, akik a regényt férjem legemlékezetreméltóbb művének tartják.”[101]

Az özvegy állításait többen is vitatták, mivel a főhőse egyesek szerint nem igazán emlékeztet John Harkerre, a Dracula egyik nézőpont-karakterére, akinek erdélyi viszontagságait megelőző úti kalandjairól állítólag szólna. A regénnyel mindenesetre összekapcsolja a novellát Drakula gróf levele, és a történetben szereplő titokzatos síremlék „orosz betűs” felirata, amely a regényben is megjelenik: „A halottak gyorsan lovagolnak”, Bürger Lenorájából.[102]

Az elbeszélés névtelen hőse kocsin indul el Münchenből, a Négy Évszak nevű fogadóból, amelynek tulajdonosa gondosan figyelmezteti őt és Johannt, a kocsist, legyenek óvatosak, hiszen a hegyekben a verőfényes májusi idő gyorsan elromolhat. „Hisz tudja, milyen éjszaka jön!” – teszi hozzá baljós mosollyal. Az indulás után Johann, a kocsis a vendég nyomatékos kérdésére szűkszavúan csak ennyit mond: „Walpurgis-éj közeledik.”[103]

A szép hegyi úton fenyegető jelek mutatkoznak, a lovak riadozni kezdenek, elérnek egy keresztutat, ahol valaha egy öngyilkost temettek el, s a kocsi utasa épp ekkor véli alkalmasnak az időt egy sétára. Hiába könyörög a kétségbeesett hajtó, az angol fiatalember hajthatatlannak mutatkozik, pedig még egy vadállat vonyítását is arra hozza a szél a völgyből. A rémült Johann szerint elátkozott település romjai rejtőznek a közelben, amelyben évszázadok óta nem lakik senki. A valaha volt faluban ismeretlen erő pusztította az embereket, s a holtak eltemetése után a túlélők különös hangokat hallottak a hantok alól. Amikor felnyitották a sírokat, számos tetem feltűnően épnek és jól tápláltnak találtatott; szájuk szélén friss vérnyomok voltak kivehetők. A maradék lakosság elmenekült olyan tájra, „ahol az élők elevenek, a holtak pedig halottak.” A kocsi ingerült utasa most már türelmét vesztve hazazavarja Johannt, mondván, „Walpurgis éje nem hat az angol emberekre.”[104]

Faképnél hagyva a kocsist, az utas elindul a völgy felé. A domb gerincén megpillant egy magányos alakot, akinek közelsége teljesen megvadítja a lovakat, s azok elragadják a kocsit hajtójukkal együtt. Ezt követően a rejtélyes idegen eltűnik, s hősünk egyedül megy tovább a völgybe vezető úton, amely egyre baljósabb helyekre vezeti. A rémtörténetek logikája szerint természetesen kitör a már megígért vihar, sőt: hóvihar; a menekülő utas végül valami különös épület közelében találja magát, amelyet tiszafák és ciprusok öveznek.

A szél és a hó váratlanul eláll, mindenfelől farkasok tutulása hallatszik, és hősünk borzadva látja, hogy egy temető közepén áll, egy márványkripta előtt. A kriptán a következő felirat olvasható:

„A Grazi Dolingen Grófnő
aki Styriában kereste és találta meg a halált
1808.”[105]

A kripta tetején egy óriási acélkaró emelkedik, amelynek hátuljába „nagy orosz betűkkel” bele van vésve a Draculából már jól ismert baljós mondat: „A halottak gyorsan lovagolnak”. (Egyébként itt hívjuk fel olvasóink figyelmét a kripta díszítményére, a vasnyársra, amely, úgy látszik, elkerülte azok figyelmét, akik kételkednek abban, hogy Stoker vámpírregénye előzményének szánta volna novelláját. A vasnyárs eléggé világos utalásnak tűnik a „Nyársas” Vlad Draculra.)

Az utas itt már természetesen rádöbben arra, hogy milyen vétkes könnyelműséget követett el, amikor nem hallgatott vendéglátóira. Helyzetét súlyosbítja, hogy váratlanul újra kitör a vihar, de immáron nem hó, hanem óriás szemű jégeső kezdi verni a talajt és a növényzetet, a kripta ajtajának boltozata alá kényszerítve hősünket. A kriptaajtó megnyílik, a hős beszédül a sírbolt belsejébe, ahol egy gyönyörű, fehér ruhás, vérvörös ajkú hölgyet pillant meg kőágyán, oly elevennek látszik, mintha csak szunnyadna fekvőhelyén. Derék angolunk már csöppet sem szkeptikus: feltépi a nehéz kriptaajtót, és kiszökken rajta. Ugyanebben a pillanatban villám csap a síremlék tetején lévő vasnyársba, minden lángba borul, hallani a szép hölgy borzalmas halálsikolyát, kórusban hangzik föl a farkasüvöltés mindenünnen, és az utas elájul. Amikor magához tér, „hatalmas állat” súlyát érzi a mellkasán, forró lélegzet csap az arcába, s a bestia éppen mohón nyalogatja a torkát, láthatóan marcangolásra készen. Az utolsó pillanatban azonban emberi lárma harsan. A farkas leszökken hősünk mellkasáról, katonák robognak be lovakon a helyszínre. A szörny elmenekül, utasunk életét pedig megmentik.

A katonák sajnálattal állapítják meg, hogy a farkas megszökött – „szent golyó” nélkül amúgy sem lett volna értelme utánaeredni. Megvizsgálják angolunk nyakát is, harapás nyomát keresve, de azt nem találnak. Úgy vélik, hogy a farkas nem gyilkos szándékkal feküdt rá a védtelen testre, hanem éppen ellenkezőleg: melegen akarta tartani a jeges viharban. A megmentők végül megegyeznek abban, hogy otthon úgy adják elő az esetet, mintha az angol utast kutya támadta volna meg. Hősünk torkát újólag megvizsgálva felfedezik, hogy a vad ugyan nem harapta meg, érdes nyelvével azonban (lásd a Gévaudani Bestia esetét) sebesre súrolta bőrét, és kiserkedő vérét felnyalogatta. „Kutya? Miféle kutya tenne ilyet?” – kérdi egyikük.)

A csapat hősünkkel tér vissza Münchenbe, ahol a szállótulajdonos megjutalmazza őket. Az utas azon kérdésére, ki küldte utána a katonákat, a fogadós átad neki egy borítékot, a következő szavak kíséretében: „a kocsis visszaérkezése előtt már nálam volt annak a bojárnak a levele, akinek ön a vendége.”[106] Hősünk kalandja azzal a homályos sejtéssel zárul, hogy titokzatos és távoli erők vigyázzák a sorsát, s ezek mentették meg a fagyhaláltól és a farkasok fogától.

Akár elfogadjuk ezt a novellát a Dracula előzményeként, akár nem, az kétségtelen, hogy a történet egyik fontos szereplője mindenképpen a vámpírgróf, akinek – úgy látszik – farkasemberre jellemző vonásai is vannak. A későbbi regényben kiderül róla, hogy irányítani tudja elméjével az állatokat, a farkasokat és a denevéreket. Itt pedig azt is megtudjuk, hogy maga is föl tudja ölteni egy farkas alakját (mert abban, hogy a titokzatos fenevad maga a gróf volt, aligha kételkedhetünk).[107] Ami szokatlan, az a tulajdonság, hogy a gróf fenevadként is tökéletesen uralkodni tud indulatain: nem lesz úrrá rajta a fordult farkasokra jellemző marcangolási vágy (persze azért némi torkoskodást nem vet meg az eszméletlen angol véréből), sőt, éppen megvédi a novella főszereplőjét egy vámpír és a Walpurgis-éj alvilági erőinek támadásától. Persze Drakula már nem ember, elsődleges személyisége is egy lélek nélküli, gonosz – bár kétségkívül nagy formátumú – szörnyetegé.

John Ronald Reuel Tolkien, aki igen jól ismerte az északi regéket, a kettős természetű lényekből többet is szerepeltet műveiben. Vizsgálódásaink tárgya most A hobbit[108] című Tolkien-regény lesz, de az életmű több pontján is rábukkanhatunk az értelmes vadállatokra. A hobbitban a vargok akkor bukkannak elő, amikor a törpök, Gandalf és Bilbó kimenekülnek a Köd-hegység barlangjaiból, a koboldok fogságából, és elérik a hegyek tövében kezdődő erdőséget.[109] Tolkien vargjai nem tudnak emberi alakot ölteni, értelmük azonban mégis emberi. Van saját nyelvük, amelyet a koboldok (és később az orkok is) megértenek, s ezen tudnak egymás közt kommunikálni. Nevüket Tolkien egyértelműen az északi mitológia warg, illetve vargr nevű lényeitől kölcsönözte. Az sem szerzőnk önálló leleménye, hogy vargjai hátán vad lényeket lovagoltat: szintén a skandináv mitológiából (például a Verses Eddából)[110] ismert például egy varázslónő alakja, aki farkasháton lovagol, kezében kígyókantárt tartva.

A hobbitban azonban szerepel egy valódi kettős természetű „bőreváltó” lény, és ez Beorn, a medveember.[111] Nem farkas, de természete mégis emlékeztet a farkasemberekére. A cselekményből nem derül ki egyértelműen, miért változik át éjszakánként medvévé, azonban úgy tűnik, bár ezt a képességét némileg uralja, átváltozása is tudatos, de azt követően nem bír medvetermészetével. Vérmérséklete emberként is kolerikus, lobbanékony, dührohamában szerfölött veszélyessé válhat (ezért is közelíti meg Gandalf oly nagy óvatossággal, amikor szállást szeretne kérni tőle magának, Bilbónak és törpöknek), azonban éjszaka vaddá és féktelenné válik, az ajtót be kell reteszelni előtte, és vendégeit talán meg is ölné, ha az ajtón kívül találkozna velük.[112]

Beorn alakja egy Bjǫrn nevű hőst idéz a Hrólfs saga kraka című óészaki hőskölteményből.[113] Bjǫrn azonban – Beornnal ellentétben, aki láthatóan irányítani tudja átalakulását – a skandináv mitológiai hős mostohaanyja, Hvít királynő átkának nyomán lesz medvévé.[114]

„Ezután [Hvít] farkasbőr kesztyűjével megütötte őt [Bjǫrn], azt kívánván, hogy komor és vad barlangi medvévé váljon: «A saját apád állatain kívül nem fogsz más ennivalót fogyasztani, és önmagad jóllakatása miatt többet fogsz elpusztítani belőlük, mint amennyit bárki valaha is látott. Soha nem szabadulsz meg a varázslattól, és ennek a gyalázatnak a tudata rettenetesebb lesz számodra, mint egyáltalán nem emlékezni emberi mivoltodra.» ” Ezt követően Bjǫrn eltűnt, és senki sem tudta, mi lett vele... Beszélik, hogy a király marháit nagy számban ölte meg egy nagy és dühös természetű szürke medve. Történt pedig, hogy az egyik estén Bera, egy szabad férfi leánya meglátta a vad medvét. A szörnyeteg fenyegetően közeledett hozzá, de a leány úgy vélte, a medve pofáján felismeri Bjǫrn, a király fia szemeit, és ezért nem menekült el. A bestia ekkor eltávolodott tőle, de ő utánament, és addig követte, amíg egy barlanghoz ért. Amikor belépett a barlangba, bent egy férfit talált.”[115]

Tolkien medveembere nem káoszlény, és nem is a gonosz erők szolgája: nemhogy elpusztítaná az állatokat, hanem maga is meggyőződéses vegetáriánus és dühödt állatvédő. Bár az állatokkal kedvesen, szinte gyengéden viselkedik, ellenségeivel szörnyen kegyetlen: a kezébe került koboldot, miután kivallatta, gondolkodás nélkül megöli, és amúgy sem mulaszt el egyetlen lehetőséget sem az orkok és koboldok közti vérengzésre, ha teheti. Nem kétséges, hogy Bilbóval és a törpökkel is hasonlóképp bánna, ha a Bakacsinerdő határában – kérésének megfelelően – nem eresztenék vissza hozzá a kölcsönkapott pónikat.[116] Egyébként a forrásalak, Bjǫrn sem önkontroll nélküli vadállat: az átok is előrejelzi, hogy emberi tudatát meg tudja őrizni, tehát morális attitűdje is megmarad, szemben más állatemberekkel. Ez az attitűd különösen fontossá válik, amikor Bjǫrn is beleavatkozik a döntő csatába, amely Hjǫvard és Skuld szörnyű serege és Hrólf király erői közt zajlik. A tudat által vezérelt, brutális állati erő harcdöntő szerepét Tolkien is átveszi, és alkalmazza A hobbitban, az Öt sereg csatájának leírásakor.

A varg név egyébként egy másik szerzőnél is felbukkan: Tolkien bevallott rajongója,[117] George R. R. Martin szintén használja a kifejezést regényfolyamában, a Tűz és jég dala[118] című ciklusban (a rajongók nagyobb része inkább a Trónok harca című tv-sorozatból ismeri a történetet). Martinnál a vargok nem változnak fizikálisan állattá, de képesek arra, hogy spirituálisan a hatalmukba vonják az állatokat, és lelkükkel beköltözzenek az állati testbe. Bőreváltó irodalmi múltjukra persze utalhat elnevezésük, gondoljunk csak az egyik karakterre, hatbőrű Varamyrra. A regényfolyamban szereplő Stark-család valamennyi tagja képes az efféle kontrollra, bár többen nincsenek tudatában e képességnek. A család címere, a rémfarkas is erre utal: a családtagok legkönnyebben a hatalmas termetű rémfarkasokkal képesek kapcsolatot létesíteni, s a történetfüzér kezdetén Eddard Stark minden gyermeke kap ajándékba egy rémfarkaskölyköt, melyek valamiféle állati alteregójukként elkísérik gazdáikat kalandjaik során.

Joanne Kathleen Rowling Harry Potter-sorozata kiadása kapcsán egyszer megjegyezte, hogy amíg „az első egyszarvú meg nem jelent regényében”, „fel sem ötlött benne, hogy fantasyt ír”.[119] A történetben – mindenféle más fantázia- és hiedelemlény mellett – természetesen a farkasemberek is felbukkannak. Mindjárt két fontosabb karakterről is kiderül, hogy vérfarkas, az egyik a beszédes nevű Remus John Lupin, a másik a nemkülönben beszélő nevű Fenrir Greyback. A két alak a vérfarkaslét kétféle aspektusát képviseli: Lupin „felelősen” viszonyul „betegségéhez” (Rowling a farkasemberlétet egyfajta gyógyíthatatlan, harapással terjedő veszélyes kórként szemlélteti), teliholdkor elvonul az emberi társaságtól, bezárkózik, hogy senkinek se ártson, Greyback viszont hatalomként és lehetőségként éli meg az átváltozást, és mindent elkövet, hogy minél több embert megöljön vagy legalább megfertőzzön. A sorozat legfőbb „sötét nagyura”, Woldemort követői, a Halálfalók közé tartozik, és rosszindulata oly mértékben elhatalmasodott rajta, hogy már emberi alakjában is megharapja áldozatait, igaz, azok ettől nem válnak farkassá, csupán ellenállhatatlan étvágyuk támad a nyers hús iránt. Rowling két vérfarkasa végül egy időben, a roxforti csata során bukik el: Lupint Antonin Dolohov, egy sötét mágus öli meg, Ron Weasley és Neville Longbottom, Harry barátai pedig Greybacket ártalmatlanítják.[120]

A magunk részéről a vérfarkasok ábrázolásának történetében lényeges változásnak tartjuk ezt az epizódot: itt kerül egymással szembe a werewolf-lét morális és immorális attitűdje. Az ember nem tud ellenőrzést gyakorolni a vérfarkasátok felett, de legalább a lehetősége megvan arra, hogy embertársait megóvja annak következményeitől.

A világhírű amerikai bestselleríró ezen kissé kevésbé ismert könyve[121] látszólag megfelel a hagyományos farkasember-ábrázolás követelményeinek. A kötet eredetileg naptárnak kézült volna, de szerzője bevallása szerint[122] egy ponton annyira föllelkesítette a történet, hogy jócskán túllépett az 500 szavas határon, és végül 121 oldalas kisregény lett a történetből. A regény fölosztása megfelel az eredeti elgondolásnak: egy esztendőt ölel fel, és a szörnyeteg minden hónapban egyszer, teliholdkor bukkan fel, hogy öljön. Áldozatait játszi könnyedséggel ejti el, mindaddig, míg egy Marty Coslaw nevű béna, tolószékes kisfiúval nem találkozik, aki szomorú és csalódott, mert elmarad a Függetlenség napi tűzijáték, s titokban néhány rakétát szeretne udvarukból fölereszteni. A bestia rátámad, de a kisfiú a szörnyeteg pofájába lövi a rakétákat, s a megperzselődött, immár félszemű farkasember elmenekül. Marty aztán mindenszentekkor, a halloween éjszakáján jön rá, ki a közösséget veszélyeztető monstrum, amikor megpillantja a fél szemén fekete kötést viselő Lester Lowe tiszteletest, a helyi baptista egyház lelkészét. A tiszteletes maga is rájön arra, hogy ő a vadállat, de – és ez a fordulat Kingnél gyakorta visszatérő elem – nem érzi magát felelősnek. Az emberi tudat és a vérfarkasállapot ezen a ponton kapcsolódik össze, innentől kezdve Lowe tiszteletes már nem véletlenszerűen, hanem előre megfontoltan gyilkol, és tetteiben nem a gonosz sötétségét, hanem az isteni igazságosság bizonyítékát látja. Egyik utolsó áldozata egy feleségét terrorizáló kölcsön­könyvtáros, Milt Strumfuller, aki éppen egy szajhával készült randevúra. A gyilkosság után a tiszteletes „egyszerűen csodálatosan érzi magát.” Ami azon az éjszakán történt, „lehet Isten ítélete, vagy éppen azoknak az ősi istenségeknek a durva tréfája, akiknek annak idején, holdas éjeken a kör alakú sziklaszentélyek oltalmában áldoztak.”[123]

Bár a szörnyeteg átváltozásának hátterében a transzcendencia áll, tetteinek mozgatórugója mégsem a gonosz, hanem az emberi romlottság: a farkas nem eszeveszett módon gyilkol, tetteiben a tiszteletes kifordult morális világnézete tükröződik. A legfőbb fordulat King szemléletében éppen az, hogy a farkas akkor válik igazi szörnyeteggé, mikor az ember ellenőrzést kezd el gyakorolni a vérfarkasátok által kapott erő és potenciál felett.

Stephen King egy másik regénye első pillantásra távol esőnek tűnik a farkasemberek világától. Névadó hőse egy kilencven kilós bernáthegyi, amelyet megharap egy denevér, és megvész. A Cujo[124] King egyik legismertebb horrortörténete. A cselekmény egy Castle Rock nevű amerikai kisvárosban játszódik, amely korábban egy aberrált rendőr, Frank Dodd rémtetteitől rettegett. A szörnyeteg már nem él, de úgy tűnik, kísértete még mindig a városkában kóborol. Az öregasszonyok vele rémisztgetik a rossz gyerekeket.

„Odakinn leselkedik – hallom a nagymama suttogását, ahogy a szél süvít a kéményben, s a tűzhely ócska vasrácsai körül neszez. – Odakinn leselkedik, és ha rosszalkodsz, az ő arcát látod a hálószobaablakban, amikor egyedül te vagy ébren, az ő mosolygó képe mered rád az éjszaka kellős közepén a szekrényből, s látod majd a stoptáblát az egyik kezében, mellyel a kisgyerekeknek segített átkelni az úton, a másikban pedig ott lesz a borotva, amellyel megölte magát... hát csitt, gyerekek... csitt... csitt...”[125]

Az őrült rendőr nem tűnt el. Egy kisfiú, Tad meglátja kísértetét a hálószobai ruhásszekrény ajtajában. A rém leírása figyelemre méltó.

„Alacsony volt, de hatalmas vállak duzzadtak félrebillentett feje alatt, a szeme pedig mély gödörben izzó parázs – afféle félig ember, félig farkas. A parázsló szemek követték a kisfiút, ahogy felült, ahogy a heréje a rettegéstől visszahúzódott a testébe, a haja égnek állt, s lélegzete sípolt a torkában, az őrült, nevető szemek parázsfénye követte, a rémséges halált jósló szemeké, s a néma nevetést a meghallhatatlan sikolyok zenéje kísérte. Van valami a szekrényben! A morgását is hallotta, s érezte édeskés, rothadásszagú leheletét.”

A rém meg is szólítja a fiút, bemutatkozik neki.

„…őrült vagyok, Tad! Itt vagyok. Mindvégig itt voltam. Valaha Frank Doddnak hívtak, és megöltem a néniket, s fel is faltam őket. Mindvégig itt voltam. Maradok és figyelek. A szörny vagyok, Tad, a régi szörny, s hamarosan veled is elbánok, Tad. Érzed, hogyan közelítek hozzád? Egyre közelebb... közelebb... és közelebb...”[126]

Nem sokkal később harapja meg a veszett denevér a hatalmas termetű, kissé butácska, de nyájasan jóindulatú Cujót, a helyi autószerelő bernáthegyi kutyáját. A derék ebből pedig fokozatosan tomboló vadállat válik, amely mindenkit elpusztít maga körül.

Ezért került be Cujo a vérfarkaskór áldozatai közé. Csakhogy ő különleges eset: a fordított lykanthropia példája. A farkasemberek hagyományos történetében az ember az áldozat, amelynek testébe a valóságon túli sötétségből származó kór fészkeli be magát, amely végül kelletlen gazdalényéből féktelen, tomboló bestiát formál. King e könyvében az emberi gonoszság torzítja fékezhetetlen szörnyeteggé az egyetlen tiszta és jóságos szereplőt az emberi monstrumok és emberi vadállatok világában. A fertőzés, amit a kutya egy titokzatos és sötét üregbe beszorulva kap el, a bernáthegyi jóindulatát alakítja át démoni erővé: a beteg állat látomásaiban szörnyeknek látja az embereket, és meg akarja tőlük védeni gazdáit. A szerző – a pszichohorror egyik legjobb művelője – mindvégig lebegteti, hogy ami történik, a valóság-e, vagy pedig csupán a képzelet szüleménye.

A vámpírok mellett farkasemberek is szerepelnek Stephenie Meyer Alkonyat-sorozatában. Először az Újhold[127] című kötetben bukkannak fel. Ebben a részben a főhősnő, Bella Swann és vámpírszerelme, Edward Cullen elszakadnak egymástól. Bella ekkor ismerkedik meg az indián Jacob Blackkel, akiről kiderül, hogy valójában egy vérfarkastörzshöz tartozik.

Meyer világában persze mind a vámpírok, mind a vérfarkasok morális lények. Edward és közössége „vegetáriánus” vámpír, akik kerülik az emberi vért. A vérfarkasok pedig valójában azért léteznek, hogy az emberi világot megmentsék a vérszívók fenyegetésétől: hatalmas erejük, különleges képességeik a vámpírokkal való versengés miatt alakultak ki. Meyer világában a vérfarkasnak nem kell megvárnia a holdtöltét, akkor változik át, amikor akar. Farkasalakban is tisztán megőrzik emberi érzelmeiket, és az emberiség iránti jóindulatukat: esetükben szó sincs az emberi lények fölkoncolásáról, hisz ezzel létezésük alapértelmét tagadnák.

A meyeri világban eltűnik a felelősség kérdése. A vámpírok bölcsek, szépek, a halhatatlanság véget nem érő lehetőséget biztosít nekik a vagyon és a tudás megszerzéséhez. A vérfarkasok pedig lebírhatatlan erejű, vad, de jóságos lények, afféle természetszellemek, amelyek az arra érdemesek segítségéül szegődnek. Ez a világ azonban végső soron Bella és Edward szerelme: gyönyörű emberek idealizált, irreálisan magas hőfokú és tiszta kapcsolata köré épül, amely minden összeköttetését elveszíti azzal a sötétséggel és káosszal, ahonnan a vámpírok és a vérfarkasok előgomolyogtak és alakot öltöttek, s mindez végső soron felment a vámpír- és vérfarkaslét felelőssége és terhei alól.

Katona Ildikó, az Alkonyat-sorozatot megjelentető Könyvmolyképző Kiadó vezetője szerint:

„…bizonyos tekintetben megismétlődik a Harry Potter-jelenség. …arról számolnak be az olvasók, hogy eddig sosem forgattak könyvet, ám amióta elolvasták az Alkonyatot, csak úgy falják a betűt. Tanároktól is kaptam üzenetet, megírták, hogyan akarják felhasználni akár a magyartanításban, akár az angoltanításban.” [128]

Az olvasóvá nevelés mindennél fontosabbá válik napjainkban. Fölvetődik azonban az a kérdés, hogy a pedagógia számára kívánatos-e az olyan történetek kiválasztása, amelyek etikai háttere kérdéses, még akkor is, ha ebből az a haszon származna, hogy a tinédzsereket visszaültetné a könyvek elé. Az Alkonyat világának vámpírjai Shakespeare-t olvasnak, Chopint hallgatnak. A Vámpírkrónikák számtalan irodalmi művet idéz föl (irodalmi értéke is kétségtelenebb, mint Meyer könyveié), de az alapkérdés most is az marad, ami a vámpír- és vérfarkastörténetek hajnalán már fölvetődött: elviselhető-e az öröklét, az elpusztíthatatlan erő és akarat, ha cserébe magányos ragadozókká kell válni? Megengedhető-e a hatalom és a tudás megszerzése, ha ezt mások pusztulása árán érjük el?

 

Felhasznált irodalom:

Arisztotelész (2006): Lélekfilozófiai írások. Budapest, Akadémia.

Bartha Tibor (szerk., 1993): Keresztyén bibliai lexikon. Budapest, Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója. [online] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-keresztyen-bibliai-lexikon-C97B2/
a-a-C97B4/animizmus-C989A/ [2019. 10. 23.]

Bán Andrea (2019): Ismét látták a tarpai farkasembert! De vajon mi ólálkodik az erdőben? In: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Hírportál, 2019. okt. 28. [online] https://szon.hu/eletstilus/helyi-eletstilus/ismet-lattak-a-tarpai-farkasembert-de-vajon-mi-olalkodik-az-erdoben-3485028/ [2020. 08. 12.]

Bernáth István (2015): Skandináv mitológia. Budapest, Corvina.

Birken, Marianna von: Dokumentumok Vlad Tepesről – I. rész.
In: Ekhanomidan, Es reiten die Toten so schnell, 2009. 12. 19. [online]
http://ekhanomidan.blogspot.com/ [2020. 01. 15.]

Bojtár Endre (1997): Bevezetés a baltisztikába. Budapest, Osiris.

Bokor József (szerk., 1998): Pallas nagy lexikona. VIII. köt. Budapest, Arcanum, FolioNET Kft.

Borbély Zsuzsa (2020): 10 érdekesség a vámpírokról. Fidelio, 2020. 02. 14. [online] https://fidelio.hu/vizual/noi-vampir-verszivo-zenetanar-es-magyar-drakula-10-erdekesseg-a-vampirokrol-152716.html [2020. 03. 05.]

Cambrensis, Giraldus (2000): The topograpy of Ireland, in parentheses publications, Medieval Latin Series, Cambridge (ON). 44–45. p. [online]
http://www.yorku.ca/inpar/topography_ireland.pdf [2020. 08. 12.]

Cornelius, Jim (2017): I got the gun and the silver bullet – The beast of Gévaudan. In: Frontier Partisans 2017. 10. 27. [online] https://frontierpartisans.com/11892/igun-and-silver-bullet-beas-gevaudan/ [2020. 10. 21.]

Dégh Linda (1957): Adalékok a „hálás halott” epizód mesei és mondai formálódásához, Ethnographia. 68. 307–318. p.

Deutsch Tibor (2015): A Gólem legenda.: Szombat, 2015. 12. 01. [online] https://www.szombat.org/hagyomany-tortenelem/a-golem-legenda [2019. 10. 23.]

Ḏḥwty (2016): Nachzehrers. The shroud eating vampires of Germanic folklore. In: Ancient Origins, 2016. 06. 01. [online] https://www.ancient-origins.net/myths-legends/nachzehrers-shroud-eating-vampires-germanic-folklore-006010 [2019. 12. 04.]

Dömötör Tekla: Emberfarkas. In: Dömötör Tekla – Hoppál Mihály – Paládi-Kovács Attila (szerk., 1990): Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest, Akadémiai. 577–578. p.

Fahs, Sophia Lyon – Spoerl, Dorothy (1958): Beginnings. Earth, sky, life,death. Stories, ancient and modern. Boston, Beacon.

Fahey, Richard (2017): Skin-changers. Werewolves in the medieval and modern imagination In: Medieval Studies Reesearch .Blog: Meet Us at the CRrossroads of Everything, 2017. 10. 31. [online] https://sites.nd.edu/manuscript-studies/2017/10/31/skin-changers-werewolves-in-the-medieval-and-modern-imagination/ [2020. 10. 15.]

Fraknói Vilmos (1897): Miklós modrusi püspök élete, munkái és könyvtára.
Magyar Könyvszemle. Új folyam, 5. 1. 13. p. [online]
http://epa.oszk.hu/00000/00021/00096/pdf/001-023.pdf [2019. 11. 10.]

French, Allen (1902): Sir Marrok. A tale of the days of King Arthur. [New York], D. Appleton-Century.

Galuska László Pál (2010): Titkos univerzumok, Tolkien és Rowling. Nyelv és Tudomány. 2010. 05. 14. [online] https://m.nyest.hu/hirek/titkos-univerzumok-tolkien-es-rowling [ 2020. 10. 15.]

Galuska László Pál (2020): Tükör vagy görbe tükör. Budapest, Pont.

Gibson, Dirk C. (2012): Legends, monsters, or serial murderers? The real story behind an ancient crime. Santa Barbara (CA), Denver (CO), Oxford (UK), Praeger, ABC-CLIO.

Ginzburg, Carlo (2003): Éjszakai történet, A boszorkányszombat megfejtése. Budapest, Európa.

Ginzburg, Carlo (1990): Eksztatikus repülések – eksztatikus csaták. Ethnographia. 101. 3–4. 357–363. p.

Hafdahl, Meg – Kelly, Florence (2019): The science of monsters. The truth about zombies, witches, werewolves, vampires, and other legendary creatures. New York, Skyhorse Publishing.

Heitz, Markus (2010): Vámpírok! Vámpírok! Minden, amit a vérszopókról tudni kell, Könyvmolyképző, Szeged.

Henderson, Joseph L. (1997): Az ősi mítoszok és a modern ember. In: Jung, Carl Gustav (szerk.): Az ember és szimbólumai. Budapest, Göncöl. 105–156. p.

Herskovits Eszter (szerk., 2009): Biztonságos stresszkezelés vámpírokkal. 168 Óra. 2009. 09. 14. [online] https://168ora.hu/kultura/biztonsagos-stresszkezeles-vampirokkal-120152 [2019. 12. 20.]

Hume, Lynn – McPhillips, Kathleen (szerk., 2006): Popular spiritualities. The politics of contemporary enchantment. Aldershot, Ashgate Publishing.

Jékely Endre (szerk., 1980): Hogyan győzte le a jaguárt a teknős? Budapest, Móra.

Keleman (2018): A Drakula-filmek evolúciója. In: Cinegore, A Magyar Horrorportál 2018. 06. 07. [online] http://www.cinegore.net/2018/06/07/
a-drakula-filmek-evolucioja/ [2020. 03. 15.]

Klaniczay Gábor (1983): Benandante – kresnik – zduhač – táltos. Samanizmus és boszorkányhit érintkezési pontjai Közép-Európában. Ethnographia. 94. 116–134. p.

Köves Slómó (szerk.): Gilgulim – A reinkarnációk könyve. In: zsido.com [online]
https://zsido.com/fejezetek/gilgulim-a-reinkarnaciok-konyve/ [2019. 01. 20.]

Kunt Ernő (1993): Temetési szokások. In: Ujváry Zoltán (szerk., 1993): Magyar néprajz VII. Budapest, Akadémiai. 67–101. p.

James I of England (2008): A counter-blaste to tobacco. London, Book Jungle. 95. p.

King, Stephen (1989): Cujo. Budapest, Maecenas.

King, Stephen (1985): Ezüst pisztolygolyó. A farkasember naptára. Veszprém, Ararát.

Láng János (1979): A kettős természet motívuma a történelmi népek elbeszéléseiben. In: Láng János: A mitológia kezdete. Ősi népek elbeszélései. Budapest, Gondolat.

Mann, Craig Ian (2020): Phases of the Moon. A cultural history of the werewolf film. Edinborough, University Press.

Marie, de France – Harf-Lancner, Laurence (trad., annot.) – Warnke, Karl (ed., 1990): Lais de Marie de Fance. Paris, Librairie Generale Française, 116–133. p. (Lettres gothiques) https://fr106.files.wordpress.com/2011/11/marie-de-france-bisclavret.pdf [2019. 10. 07.]

Martin, George R. R. (1996): On fantasy. In: George R. R. Martin [online]
https://georgerrmartin.com/about-george/on-writing-essays/on-fantasy-by-george-r-r-martin/ [2021. 05. 10.]

Martin G. R. R. (2012): Sárkányok tánca. Budapest, Alexandra.

Meyer, Stephenie (2009): New Moon – Újhold. Budapest, Könyvmolyképző.

Miller, Elisabeth (2005): 20 common misconceptions about Bram Stoker & his novel Dracula. [online] http://www.ucs.mun.ca/~emiller/misconceptions.html [2020. 11. 27.]

N. Balogh Anikó (szerk., 1985): Edda. Óészaki mitologikus és hősi énekek. Budapest, Európa.

Ogden, Daniel (2002): Magic, witchcraft, and ghosts in the Greek and Roman worlds, a sourcebook. Oxford, Oxford University Press.

Ortutay Gyula (szerk., 1969): A mesemondó szikla. Budapest, Móra. (Népek meséi-sorozat).

Ovidius Naso, Publius (1964): Átváltozások, Metamorphoses. Budapest, Magyar Helikon.

Petronius Arbiter, Titus (1963): Satyricon. Budapest, Helikon.

Pivárcsi István (2003): Drakula gróf és társai – Nagy vámpírkönyv. Budapest, Palatinus.

Pócs Éva (1997): Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban. Budapest, Akadémiai.

Pócs Éva: Élők, holtak és a víz mitológiája. [Konferencia-előadás]. Magyar Tudomány Ünnepe ’A víz kultúrája’ konferencia. 2008. 11. 04. [online] https://mta.hu/data/dokumentumok/i_osztaly/1_Eloadasok_tara/A%20viz%20kulturaja_2008/A_viz_PocsE.pdf [2021. 05 15.]

Pócs Éva (2003): Esővarázslók és idővarázslók a kora újkori forrásokban. In: Pócs Éva szerk.): Folyamatok és fordulópontok. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Studia Ethnologica Hungarica IV. Budapest, L’Harmattan – PTE Néprajz Tanszék. 159–207. p.

Pócs Éva (1983): Gondolatok a magyarországi boszorkányperek néprajzi vizsgálatához, Ethnographia. 94. 134–146. p.

Pócs Éva (2002): Kereszteletlenek, zivatardémonok és az ördög. In: Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán, Válogatott tanulmányok I. Budapest, L’Harmattan. 64–78. p.

Raj Tamás: A vér szerepe a Bibliában és a zsidó életben. A tiszaeszlári vérvád
120. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferenciaelőadás.
Nyíregyháza, 2003. szeptember 11. In: zsido.hu [online]
http://www.zsido.hu/tortenelem/ver.htm [2019. 11. 02.]

Ráth-Végh István (1982): A könyv komédiája. Budapest, Gondolat.

Ross, Jack (2010): Dracula’s guest. In: The Imaginary Museum. 2010. 05. 21. [online]
http://mairangibay.blogspot.com/2010/05/draculas-guest_21.html [2020. 09. 18.]

Schwalb, Robert S. – Romero, Gustavo Sánchez (2016): Beast, werewolves, serial killers, and man-eaters. The mystery of the monsters of the Gévaudan. New York, Skyhorse Publishing.

Rowling, Joan Kathleen (2017): Harry Potter és a halál ereklyéi. Budapest, Animus.

Rowling, Joan Kathleen (2007): Harry Potter and the deathly hallows. London, Bloomsbury.

Snell, Paul (2013): Naked came the werewolf. 2013. 02. 13. [online] https://blogs.bl.uk/digitisedmanuscripts/2013/02/naked-came-the-werewolf.html [2020. 10. 10.]

Steiger, Brad (2011): The werewolf book. The encyclopedia of shape-shifting beings, Detroit, Visible Ink Press.

Stemper, Cory (2007): The tale of Sir Marrok. (2007. 04. 09.) [online]
https://ealuscerwen.wordpress.com/2007/04/09/the-tale-of-sir-marrok/
[2020. 01. 08.]

Stoker, Bram (1985): Drakula gróf válogatott rémtettei. Budapest, Árkádia

Stoker, Bram (1914): Dracula's guest and other weird stories. London, George Routledge & Sons Ltd.

Szent Ágoston (2005): Isten városáról I. – De civitate Dei. Budapest, Kairosz.

Taake, Karl-Hans (2016): Solving the mystery of the 18th century killer „Beast of Gévaudan”. In: National Geographic Society Newsroom. 2016. 09. 27. [online]
https://blog.nationalgeographic.org/2016/09/27/solving-the-mystery-of-the-18th-century-killer-beast-of-gevaudan/ [2020. 10. 15.]

Takács Gábor: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz. In: Spaceman Spiff. 2014. 04. 04. [online] http://acelpatkany.blogspot.com/2014/04/mary-shelley-frankenstein.html [2019. 10. 14.]

Tarján M. Tamás: 1897. május 26. Megjelenik Bram Stoker Drakula című regénye. In: Rubiconline [online] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1897_majus_26_megjelenik_bram_stoker_drakula_cimu_regenye/ [2019. 10. 11.]

Taylor Stewart, Caroline (1909): The origin of the weerefolf superstition. Missouri. University of Missouri Studies.

The saga of King Hrolf Kraki. Penguin Books, 2005.

Tolkien, J. R. R. (2012): A hobbit. Budapest, Európa.

Tóth Béla (1984): Mendemondá. A világtörténet furcsaságai. Budapest, Helikon.

Top 10 list of ways I learned how to become a werewolf. In: MonstrumAthenaeum, 2009. [online] http://monstrumathenaeum.org/top-10-list-of-ways-i-learned-how-to-become-a-werewolf/ [2020. 10. 04.]

’Vérfarkas’ címkével ellátott könyvek a rukkolán. In: Rukkola. [online]
https://rukkola.hu/cimkek/246-verfarkas [2020. 11. 04.]

Werewolves in popular culture. In: Wikipédia https://en.wikipedia.org/wiki/Werewolves_in_popular_culture#cite_ref-sd_1-0 [2020. 11. 04.]

Woodward, Ian (1979): The Werewolf Delusion. New York & London, Paddington Press.

W. Salgó Ágnes (2002): Drakula vajda története. [online]
https://mek.oszk.hu/02400/02470/html/pages/tan.htm [2020. 10. 04.]

Vampires and werewolves are no doubt interested in humans. Their shape is not only scary but also attractive. They can start Generation Z members to read. In our essay, we follow the process by which vampires and werewolves appeared as cult figures in the fantasy literature. These incarnations of anxious beliefs take shape in our consciousness when the concept of the blood-soul – and thus the prohibition of blood – appears in human culture. The vampire ensures his own survival by captivating the blood-soul, for it could not exist on its own; dead. Other forms of the soul are also associated with its form, e.g. the shadow soul; a vampire has no shadow and reflection. (In Francis Ford Coppola's film »Bram Stoker's Dracula«, Dracula's shadow lives a separate life as evidence of the presence of evil.) Since he does not have his own soul, he does not have a conscience, as is the case with real parasites. There are no sweet mosquitoes, cute leeches, lovely fleas — so there are no friendly vampires either. A vampire is not a nice guy whose skin glows gently and catch the innocent girls when they fall off a cliff, but an always hungry, soulless returning dead. Werewolves, in contrast to the elegant coolness of vampires, are very much alive and not too civilised creatures who are not content with sipping blood, but tear apart and devour their prey. Their existence is related to the full moon and the mysterious, dark forces. While the vampire is more of the soul (the darker side of it, of course), the werewolf evokes the world of the body and the victorious, liberated instincts. In our work, we interpret the cultural history of vampires and lycanthropes, examine their appearance in some discourses, and finally accompany them on the journey from the dark dungeons of horror to the castle of fantasy. Vampires and werewolves are no longer monsters today, but idols, signalling a change in our traditional moral perception and a global crisis of values. Is this good for us?

Vissza a tartalomjegyzékhez