Pátrovics Péter: Európaiság és kultúra

Nyomtatási nézet

Verancsics Faustus Dictionariumáról magyar nyelven

Vig István professzor nevét elsősorban az areális nyelvi kapcsolatok kutatójaként ismeri a szélesebb nyelvésztársadalom. Olyan, nagy erudícióval rendelkező nyelvtudós ő, aki nemcsak az italianisztika, a romanisztika és a kroatisztika^[1] területén mozog otthonosan, de a német nyelvet is kitűnően bírja. A szerző jelen kötete a dalmáciai születésű, sokoldalúan művelt humanista: az író, publicista, veszprémi várkapitány, diplomata, királyi titkár, majd  tanácsos, csanádi püspök és ipolysági prépost, Verancsics Faustus ötnyelvű (latin-olasz-német-horvát-magyar) szótárát vonja tüzetes filológiai vizsgálat alá, valamint szól e műnek az európai lexikográfiában elfoglalt helyéről is. Mielőtt azonban rátérnénk a kötet részletes ismertetésére, el kell mondanunk, hogy Vig István természetesen nem előzetes stúdiumok nélkül fogott kötete megírásához. A szóban forgó mű megjelenése előtt már számos cikkben és tanulmányban foglalkozott a kérdés egyes aspektusaival, egy 2007-ben megjelent német nyelvű tanulmánykötetében^[2] pedig az Alpok-Adria-térség nyelvi kapcsolatainak részletes áttekintését adta. Az itt ismertetendő mű tehát bízvást tekinthető egy hosszabb ideje folyó kutatás továbbvitelének, kibontásának, egyszersmind összegzésének.

A szóban forgó munka Bevezetésből (11-44.o.), három nagyobb tartalmi részből: A szótár megbízhatósága (45-93.o.), Verancsics nyelvtudása (94-136.o.), A szótár forrásai (137-169.o), és Összefoglalásból (170-177.o.) áll. Ezeket követi még a Rövidítések jegyzéke (178-179.o.), a 163 tételből álló Bibliográfia (180-186.o.) és a Függelék (187-191.o.), amely Verancsics szótárának két latin nyelvű szerzői ajánlását tartalmazza, valamint – mintegy mutatványként – a szótár három oldalát is közli.

A kötet első része (11-44.o.) címéhez híven valóban „bevezeti” az olvasót a szótárhoz kapcsolódó/kapcsolható gazdag történelmi-kultúrtörténeti-lexikográfiai ismeretanyagba. Maga ez a Bevezetés is három főbb részre oszlik, amelyek közül az első kijelöli Verancsics szótárának helyét az európai lexikográfia kontextusában. Olyan témákat érint itt a szerző, mint a humanizmus, a könyvnyomtatás, a reformáció és az ellenreformáció kérdése, a többnyelvű szótárak és a Verancsics-féle szótár kapcsolata, valamint e szótár jelentősége a horvát és a magyar szótárirodalomban. A Bevezetés második része a Verancsicsról szóló szakirodalom meglehetősen részletes összefoglalását adja: röviden ismerteti a humanista püspök életrajzát, kitér a szótár szerzőségének problémájára, megírásának időpontjára, beszámol a szótár forrásairól, és – mintegy két oldalnyi terjedelemben – számba veszi a Verancsics nyelvtudására vonatkozó filológusi véleményeket. Ugyancsak ebben a részben olvashatunk a szótár céljáról, szövegváltozatairól és helyesírásáról, a belőle készült kétnyelvű szójegyzékekről és Verancsics etimológiáiról is. A Bevezetés harmadik része több más – az előzőekben már említett téma mellett – a szótár megbízhatóságának a kérdésével foglalkozik,  illetve tömören ismerteti az értekezés szerzőjének kutatási módszereit, valamint röviden megadja a kötetben felhasznált szövegváltozat adatait. Világosan látható, hogy Vig István a Bevezetésben voltaképpen azokat a témákat veti fel, vagy ha úgy tetszik, jelöli ki, amelyeknek munkája további részében majd kitüntetett filológusi figyelmet, ennek megfelelően pedig természetesen nagyobb terjedelmet kíván szentelni.

A kötet második – immár a törzsanyaghoz tartozó – része, amely a szótár megbízhatóságát vizsgálja, imponáló filológiai minuciozitással veszi számba a szótár nyelvi adatai közötti eltérő, valamint hibás szemantikai megfeleltetéseket, a torzult, a nem létező és a hibás szavakat, illetve a nyomdahibákat. Az összevetést a szerző az ötnyelvű szótár nyelveinek (latin-olasz-német-horvát-magyar) csaknem minden számba jöhető kombinációjában elvégzi. A fentebb említett szempontok szerinti összevetések mindegyikének végén elemzés található, az egész fejezetet pedig összefoglalás zárja.

A harmadik nagyobb fejezet Verancsics nyelvtudását tárgyalja. Mivel a kérdés egyes aspektusairól már a munka korábbi részében is olvashattunk, ebben a fejezetben a szerző egyrészt Verancsics aktív szókincs-ismeretének mértékére, másrészt pedig a rendelkezésre álló nyelvi anyag alapján kikövetkeztethető grammatikai szabályismeretére összpontosít. A feladat már csak a szóban forgó korszak miatt is^[3] több nehézséget rejt magában, ezenfelül pedig bizonyos italianisztikához kapcsolódó dialektológiai előismereteket, illetve némi fogalmi tisztázást és terminológiai pontosítást is megkíván, amelyeket a szerző lelkiismeretesen el is végez. Az mindenesetre leszögezhető, hogy a fejezet – többek között  számos olasz nyelvjárási szavának és azok szerteágazó filológiai vonatkozásainak részletes ismertetése miatt (95-128.o.) – igazi „csemege” az „itáliai újlatin nyelvjárások” iránt érdeklődők számára. (Itt jegyezzük meg, hogy ez a kötet más fejezeteit figyelembe véve a kroatisztika vagy a germanisztika iránt érdeklődőkre is kétségtelenül igaz). A rendkívül gazdag anyagból érdemes csupán egyetlen adatot, a 105. oldalon közölt, végső soron a latin taeda(m) főnévből eredeztethető, de talán az olasz tedaval szorosabb kapcsolatot tartó tea ’gyantás fenyőfa’ szót kiemelni. (Valójában ilyen fenyőcölöpökre épült a műben – és Verancsics életében – több szempontból is fontos szerepet játszó Velence városa.)

A kötet negyedik nagyobb tartalmi része Verancsics szótárának forrásairól szól. Ebben a fejezetben a szerzőnek a szóegyezések aprólékos vizsgálatának köszönhetően sikerül bizonyítania, hogy a Dictionariumnak Calepinus szótára^[4] az egyik, ám nem kizárólagos forrása, hiszen – mint írja – Verancsics legalább hat szótárból dolgozott (168.o.), ezenkívül azt is megállapítja, hogy „Verancsics latin címszavainak összeállításakor önállóan, saját szóismeretéből, nem pedig Calepinuséból indult ki” (169.o.). A kötetet lezáró Összefoglalást a szerző az általa a legnagyobb részletességgel vizsgált három kérdés (1. a szótár megbízhatósága, 2. Verancsics nyelvtudása, 3. a szótár forrásai) tömör összegzésének szenteli. A kötetet Befejező értékelés zárja, amelyben a szerző többek között a következőket írja: „Verancsics Faustus saját tudásából állította össze szótárának saját címszavait. Alapvetően saját tudásából merítette a négy nyelv megfelelőit is. […] Ne feledjük, a 16. századi szótárírás általában még nem áll a későbbi korok szótárainak színvonalán. […] egyáltalán nem volt egyszerű feladat mintegy húszezer szót öt nyelven ismerni, és a szótárat egyedül megírni. Ez a teljesítmény pedig még jelentősebb annak a fényében, hogy a szótárírás nem élete fő foglalatossága volt. […] Ha az előbb említett körülményeket figyelembe véve szemléljük művét, feltétlen elismeréssel kell adóznunk teljesítménye előtt” (177.o.).

Végletesen elanyagiasodni látszó korunk ellenére sokan talán mégis megütköznek azon, ha már az emberi nyelvet is a pénzhez hasonlítják.^[5] El kell azonban ismerni, hogy az összehasonlítás bizonyos tekintetben helytálló, ha meggondoljuk, hogy a pénzhez hasonlóan a nyelv is képes értéket (pl. kulturális értéket) tárolni. Vig professzor ezt az írott nyelvben (a jelen esetben szótár formájában) tárolt értéket: közös európai kultúránk egy szeletét vizsgálja és tárja az olvasó elé nagy szakértelemmel, egyben át is mentve azt az elkövetkező generáció(k) számára. Jelen munkája csakúgy, mint egész eddigi életműve feltétlenül megérdemli a szótárirodalom, a szóban forgó európai nyelvek iránt behatóbban érdeklődő olvasók kitüntetett figyelmét és elismerését.

(Vig István: Verancsics Fautus Dictionáriuma A Korabeli Európai Kontextusban. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 134. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2011. 188 o.)

Bibliográfiai adatok

Vissza a tartalomjegyzékhez