GÁNGÓ GÁBOR: EÖTVÖS JÓZSEF ÉS AZ 1868/69-ES MAGYAR ZSIDÓ KONGRESSZUS

Nyomtatási nézet

Gángó Gábor DSc, irodalomtörténész, filozófus, egyetemi tanár, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet; Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Nemzetközi és Politikatudományi Intézet, Budapest

Eötvös Józsefnek, az 1867-es Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének az 1868/69-es budapesti zsidó kongresszussal kapcsolatos tevékenységéről nincs részletes modern feldolgozás az Eötvös-kutatás nézőpontjából.[1] A korabeli beszámolók az izraelita felekezet szempontjából megoszlottak az ortodox vagy neológ pártállás szerint.[2] Az 1945 előtti magyar nyelvű judaisztikai szakirodalom sokat tett a kongresszus történetének és benne Eötvös szerepének jobb megismeréséért,[3] míg a modern nemzetközi kutatás elsősorban az ortodox zsidósággal szemben igazságtalannak tartott miniszter történetét dolgozta fel.[4] A jelen tanulmány tárgyát egyfelől Eötvös Józsefnek a neológ zsidósággal való együttműködése képezi, elhelyezve azt a miniszter tágabb valláspolitikai törekvéseinek összefüggésében. Ennek érdekében, legalább bizonyos időbeli és tematikus párhuzamok felállításának erejéig, összekapcsolja a zsidó kongresszus és a felekezeti (közelebbről: a katolikus) autonómia ügyét.[5] Továbbá figyelemmel van arra az átfogó rendezési tervre is, amelynek révén Eötvös a „szabad egyház szabad államban” liberális katolikus elvét először akarta életbe léptetni Európában. Ez a mesterterv, amely csak Eötvös kéziratos feljegyzéseiben és levelezésében maradt fenn, és így a kortársak számára nem volt látható, messzemenően meghatározta terveit és döntéseit egészen 1870 tavaszáig.

A tanulmány továbbá néhány szemponttal hozzájárul Eötvös József és az ortodox zsidóság viszonyának feltárásához. Egyfelől azonosítja Krausz Zsigmond körösladányi kereskedőt a miniszter egyik legfőbb ellenlábasaként, másfelől megmutatja, hogy az 1870 elején meginduló képviselőházi támadások minden eleme már jelen volt az ortodoxoknak a miniszterrel újságcikkekben, röpiratokban, memorandumokban és levelekben folytatott, döntő részben egyoldalú kommunikációjában. Sőt, az ortodoxok hangsúlyt helyeztek arra, hogy az írásos megkereséseikre nem vagy késve válaszoló, szándékait nyilvánosan fel nem fedő miniszter előtt audienciákat kérve szóban is kiterítsék a kártyáikat, köztük a végső tromfot, a kongresszus (és még inkább annak végzései) alkotmányosan aggályos voltának a képviselőház elé vitelét. Amíg Eötvös az ortodox küldöttek szájából elhangzó érveket könnyedén söpörte félre, ugyanazok az érvek a képviselőházban elhangozva végzetesen megrendítették az egészségét. Nem a zsidó kongresszus vagy tágabb értelemben véve az egyháziautonómia-projekt kudarcát viselte nehezen, hanem az 1869-es választásokkal, az Amerikából visszatérő emigránsok[6] képviselőségével a Házban teret nyerő politikai és vitakultúrát, amely lehetővé tette a politikai elit egyik legtekintélyesebb tagja ellen a (megkísérelt) karaktergyilkosságot. Kétségkívül nem hitt abban, hogy az ortodox zsidók beváltják a fenyegetéseiket. Még kevésbé hitt azonban abban, hogy beválthatják azokat, azaz hogy lesz olyan politikai erő, amely a miniszter hatalmával és tekintélyével dacolva politikai nyomatékot képes adni a fenyegetéseknek.

Ennek értelmében a jelen történeti rekonstrukció három cselekvőt jelöl meg: a minisztert, a neológokat és az ortodoxokat; közülük az első kettőt szövetségben egymással.[7] Mindez annyiban nem új (jóllehet a szakirodalomban kevéssé kiértékelt) felfogás, hogy ez a tézis alkotja a vörös fonalát a miniszter fő tanácsadója, Hirschler Ignác visszatekintő elbeszélésének mindarról, ami 1867 márciusa és 1870 vége között történt, abban a memorandumban, amelyet az izraelita „kongresszusi párt” a Képviselőháznak nyújtott be a kongresszusi határozatok életbe léptetésének érdekében.[8] Hirschler elbeszélése azonban az egész időszakot meg nem zavart célegységként ábrázolja a miniszter és a neológok között. Ezáltal elfedi a tényt, amely a döntő mozzanat a miniszter szándékaink a megértéséhez a kongresszus kapcsán, tudniillik hogy a célegység valójában megbomlott a felek között 1867-ben az emancipációs törvény végső formáját meghatározó képviselőházi vallástörvény-viták és Eötvös azokra adott válasza, az egyháziautonómia-projekt elindítása miatt. Továbbá a szövetség előbb véget ért, mint azt Hirschler Ignác elbeszélése láttatja. A miniszter hanyatló egészsége és nagyratörő terveinek teljes kudarca legkésőbb 1870. április 2-án (a kongresszusi határozatok életbe léptetését erőltető rendelet „felfüggesztésének” napján) véget vetettek az Eötvös és a neológ párt közötti szövetségnek. A neológ párt a magyar képviselőház zsidó tagjának, Wahrmann Mórnak a vezetésével tovább folytatta a harcot egyes zsidó hitközségek panaszainak a parlament elé terjesztése útján, majd végül a kongresszusi párt 1870 decemberi beadványával egészen az 1871 januári visszavonulásig.

Eötvös József 1840-ben az országgyűlés felsőházában tartott beszédével és még inkább A zsidók emancipációja (1841) című tanulmányával szerzett magának az izraelita egyenjogúsítás szószólójaként reputációt, amely elkísérte első minisztersége idején is.[1] Ő maga is a zsidó egyenjogúsítás kezdeményezőjeként gondolt magára.[2] Érdemei zsidó fiatalok külföldi tanulmányainak előmenetelét illetően jól dokumentáltak a szakirodalomban. Eötvös hármas célt követett e tevékenységével: a pesti neológ hitközséggel való kapcsolatai erősítését, a modern tudomány népszerűsítését a zsidók körében, valamint a kötelékek szorosabbra fűzését a zsidók és a Magyar Tudományos Akadémia között.

A hármas elköteleződés – a pesti neológ hitközség, a modern tudomány és az MTA iránt – megjelent Hirschler Ignác szemorvos és 1861 és 1863 között pesti hitközségi elnök személyében is, aki kongresszusi ügyekben[3] a miniszter fő tanácsadója és szövetségese lett. 1861. szept. 1-jén állították a pesti zsidó hitközség élére, és 1863. március 20-án mentették fel.[4] Hirschler közeledését Eötvöshöz valószínűleg Eötvös és sógora, Trefort Ágoston háziorvosa, Markusovszky Lajos mozdította elő. A két orvos együtt túrázott Felső-Magyarországon 1859-ben.[5] Alkalmasint Ráth Mór könyvkereskedésében, a magyar értelmiség e társasági találkozópontján ismerkedhettek meg az 1860-as évek elején,[6] és Deák Ferenchez hasonlóan Eötvös is Hirschler páciense lett.[7] A kongresszus megszervezése és lebonyolítása tovább erősítette a miniszternél Hirschler pozícióit, akit 1869 tavaszán a magyar akadémia levelező tagjává választottak.[8]

Hirschler tanácsadói szerepére vonatkozóan az adatok szegényesek. Eredetileg ő döntött úgy, hogy rabbikat ne hívjanak meg a kongresszusra.[9] Később megváltoztatta az álláspontját, így 37 rabbi is bejutott a 220 képviselői helyre.[10] Az Eötvös és tanácsadója között folyó személyes kommunikáció részletei nem ismertek. Egy memorandum, amelyet Hirschler a miniszteri utódhoz, Pauler Tivadarhoz nyújtott be, arról tájékoztat, hogy ő (Hirschler) számos „a Nagyméltóságod boldogult elődéhez intezett, és tán a ministerium irattárában fekvő többrendü felterjesztésekben” informálta a minisztériumot az ortodoxok lépéseiről.[11] Két távirat a király személye körüli minisztertől, Festetics György gróftól Eötvöshöz a kongresszus első napjaiból, amely táviratok ma Hirschler Ignác hagyatékában találhatók, arra engednek következtetni, hogy Eötvös cserében tájékoztatta Hirschlert a kormány álláspontjáról.[12]

A kölcsönös tájékoztatás azonban nem jelentett bizalmas szellemi szövetséget a felek között. Nem annyira a Hirschler Ignácra, mint inkább az Eötvös József kongresszus körüli tevékenységére vonatkozó források vonják kétségbe azt a megállapítást, hogy „Eötvös egészen Hirschler hatása alatt állt a fejlődő zsidó ügyekben”.[13] A zsinatból kongresszussá változott izraelita gyűlés 1868 elején, az emancipációs törvényre való hivatkozással meginduló előkészítő munkálataitól fogva Eötvös József a saját terveit követte, önálló tényezővé vált az ortodox és neológ táborok mellett. Az ortodox zsidókkal folytatott érintkezésében Eötvös annyiban végig önállóan cselekedett, hogy semmi olyan ügyben nem formált véleményt, amely kívül esett volna tudása vagy kompetenciája körén. Nem tudni, hogy Hirschler tanácsai hatására becsülte-e túl az ortodoxok megegyezésre való hajlandóságát. Először is, egyáltalában kérdéses az, hogy a források alapján Eötvös és Hirschler kapcsolata valóban minősíthető-e „sok éven át szövődött benső ismeretség”-nek[14], olyan viszonynak, amelyben egy annyira független elme, mint báró Eötvös József, aki, ha egyáltalán, legfeljebb olyan intellektuális tekintélyeknek került a hatása alá, mint François Guizot vagy Alexis de Tocqueville, alárendelte volna magát Hirschler Ignác elképzeléseinek. Másrészt és még inkább, Eötvös téves döntése nem (a Hirschler által alkalmasint közvetített) felekezeti vagy vallási természetű helyzetértékelésen vagy érveken nyugodott. Eötvös mint politikai gondolkodó álláspontja azon meggyőződésén alapult, hogy a vallásügy a 19. századi Európában egyrészt a liberálisok és konzervatívok kultúrharcának, másrészt a nemzetiségi kérdésnek a rubrikája alá tartozik, és ennélfogva a teológiai és dogmatikai kérdések „lényegtelen dolgok”-ká fokozódtak le.[15] Továbbá Eötvös mint gyakorló politikus általános tapasztalatát tükrözte, miszerint a politika egyfelől nem konszenzus-, hanem többségi és kompromisszumkérdés, másfelől lényegét tekintve konfliktusokkal járó tevékenység. Erre a két, számára otthonos terepre akarta terelni az izraelita kongresszus ügyét, amit az is mutat, hogy az afféle megyei tisztújításként lebegett a szemei előtt: „[a kongresszusra] az ortodoxok és újítók nagy készületeket tesznek, s bebizonyítására, hogy a szabadságra megértek, szitkozódnak s veszekednek, mintha keresztények, sőt nemesemberek lennének”.[16]

A zsidó kongresszusnak és előkészületeinek időzítését Eötvös József határozta meg a parlamenti szünetek ritmusához igazodva. Már a legelső, 1867 februári értekezlet megkerüli (időben is) a Képviselőházat, és az 1867-es valláspolitikai viták a Házban csak megerősítették Eötvöst e taktikájában.[17] Parlamenti felhatalmazás híján a kölcsönös felkérések voltak hivatva szavatolni, hogy Eötvös rendeletei ne a puszta miniszteriális oktroj színét viseljék, nem minden alap nélkül ébresztve fel az ortodox párt gyanúját, miszerint „kicsinált dolog” a pesti hitközség vezette neológok egyik vagy másik kezdeményezése.[18] Ezért az 1867 március értekezlet előkészítésének nyitányaként a pesti hitközség levélben kérte Eötvöst a gyűlés összehívására, mondván, „[k]özségi életünk minden mozzanatánál, sajnosan érezzük hiányát oly szabályoknak, melyek akár a hitközségeknek az államhatóságokhoz való viszonyát, akár az egyes községi tagokat a község ügyeire és elöljáróinak választására illető jogosult befolyás mértékét, akár végre rabbiknak, tanítóknak és más községi tisztviselőknek jogait szabatosan meghatároznák.”[19] A hitközség küldöttsége 1867. február 27-én járt Eötvösnél, aki megkérte őket, hogy memorandumban nyújtsák be elképzeléseiket az összehívandó zsidó gyűlésre vonatkozóan.[20]

Ez az emlékeztető lett az 1867 márciusi neológ memorandum. Az izraelita felekezeten belül fennálló nézetkülönbségek elsimítása végett az ortodoxokkal közös „országos egyetemes hitközségüket és ennek központi képviseletet” javasoltak ebben a pesti neológok, és ehhez „gyülést” kérnek; ennek hivatkozási alapja nem a saját (polgári) jog, hanem az 1848 előtt fennálló történeti precedensjog, amikor is „illy országos összgyülések tartása szokásban volt.”[21] Egy a Vallás- és Közoktatási Minisztérium alá betagozódó szervezetet akartak létrehozni, hogy a minisztérium közreműködjék a helyzet megoldásában. Amikor tehát Eötvös 1867 áprilisában Falk Miksának a „zsidó zsinat”-ról írt, az 1859-es protestáns pátens hatályon kívül helyezésének ügye, a szerb egyházi és iskolaügy és a zsidó gyűlés még nem foglaltattak egységes rendezési vízió alá gondolkodásában.[22] Az emancipáció előtt összehívott kongresszus nem lehetett volna a szabad polgárok társulási jogával való élés, hanem csak a régi, 1848 előtti vágányon haladó, az izraelita hívők számára összehívott vallási „zsinat”.[23]

Ezt a tervet az ortodox zsidóság heves ellenállása keresztülhúzta. 1867 áprilisában, a neológ memorandumra válaszul, ortodox tanácskozásra is sor került.[24] Az ortodoxok ellenmemorandumából, amelyet százhúsz hitközség írt alá, világossá vált, hogy a hagyományhű zsidók nem fogják elfogadni a többségi álláspontot, ha ellenkezik az övékével.[25] Az ellenmemorandumot követően megalakult a Hitőr Egylet 1867-ben,[26] amely útjára indította a Magyar Zsidó című lapot.[27] 1867. szeptember 14-én bemutatták a Hitőr Egylet statútumát a miniszter hivatalában,[28] aki azonban csak fél év kivárás után hagyta jóvá a szabályzatot.[29]

Az 1867-ben az emancipációs törvényhez vezető képviselőházi viták után nem volt lehetséges a visszatérés az 1867 márciusi álláspontra. Eötvös végképp letett a törvényhozási útról, és feláldozta a recepció követelését (amelyre a magyar zsidóságot amúgy sem tartotta még eléggé asszimiláltnak) annak érdekében, hogy egy, a katolikus egyházra kedvezőtlen, átfogó szabályozás se menjen keresztül a törvényhozáson.[30] Párhuzamosan a zsidó kongresszus előkészületeivel, 1868. szeptember 19-én Eötvös törvényjavaslatot terjesztett elő a bevett vallásfelekezetek viszonosságáról[31] – ez lett az 1868: 53. tc. A törvényjavaslattal Eötvös lényegében elismerte és elő is segítette, hogy az izraelita vallás recepciója még csak szóba se kerülhessen a kongresszus követelései között az utolsó napig. Harmadik megoldásként elindította az autonómiaprojektet. A neológok és Eötvös tervei eltávolodásának a tanúja Mezei Mór visszaemlékezése az emancipációs törvény előtti időkből: „Mi [ti. a neológok] úgy akartuk, hogy 1. § adja meg az ország izraelita lakosainak a polgári és politikai egyenjogúságot; 2. § a zsidó vallás törvényesen bevett vallásnak nyilváníttassék; 3. § az 1848: XX. t.-c. 8. §-ának mintájára biztosíttassék a felekezetnek az önkormányzati joga és utasíttassék a kormány kongresszus egybehívására, úgy mint az 1848: XX. t.-c.-ben a görög nemegyesült vallásúakra nézve történt. Báró Eötvös József annyiban volt eltérő véleményen, hogy nézete szerint kongresszust, mely az önkormányzati szervezetet megalkossa, királyi elhatározás alapján összehíhat a kormány akkor is, ha a törvényben erre utasítva nincs is. Ha kell, úgy a kongresszus hozandó határozatait utólagosan törvényesítheti az országgyűlés, amint hogy a görög nem-egyesültek dolgában is, végeredményben, az 1868 évi IX. t.-c. által így történt a rendezés, az 1848: XX. t.-c.-től bár eltérőleg.”[32]

Miközben nyilvános célokat követett valláspolitikájában, Eötvös saját, személyes értelmiségi ambícióját is el akarta érni. Ambíciójának célközönsége nem a magyar törvényhozás vagy közvélemény volt, hanem az európai liberális elit. Nemcsak az ösztönzést merítette ehhez Charles de Montalembert gróf műveiből, hanem a francia liberális katolikusok vezetőjétől remélt visszacsatolás és elismerés érdekében is dolgozott. Montalembert, aki nem volt járatos a magyar felekezeti ügyek részleteiben, leegyszerűsített és optimisztikusra hangolt beszámolókat kapott barátjától, melyek azt közvetítették, hogy Magyarországon, a katolikus egyház kivételével, teljesen és uniform módon életbe lépett a felekezeti autonómia. Eötvös éppen a zsidó kongresszus első napjaiban fogalmazta meg Montalembert-nek azt a reményét, hogy első lesz, aki a „szabad egyház szabad államban” elvet a gyakorlatban megvalósítja.[33] Ez a levél, amelynek kézhezvétele után Montalembert elhárította naplójában a gondolatot, hogy a vezetője legyen azoknak, akik jelszavát zászlajukra tűzik, hat hónapra megszakította a kommunikációt.[34] Végül 1869. május 24-i udvarias válasza nyomán Eötvös elküldte számára a zsidó kongresszus határozatait, kifejezve még egyszer meggyőződését, hogy a kísérlet eredményei megmutathatják az utat a katolikus autonómia megteremtése felé is.[35]

Az egyházi autonómia gondolata Eötvös levelezésében 1867 júliusában a Simor János hercegprímáshoz írott levelében jelenik meg, ahol a fő érvek közjogiak: egyrészt a katolikus egyház autonómiájának megléte Erdélyben, míg hiánya Magyarországon (törvényhozási anomália); másrészt hogy a protestánsok élvezik, míg a katolikusok nem (végrehajtási anomália): „minthogy az 1848. XX. t. cikknek, mely minden vallásfelekezetek egyenlőségét kimondja, hazánkban más értelme nem lehet, mint az, hogy a kat. egyház az autonómiának azon mértékével ruháztassék fel, melyet az ország evangélikus egyházai élveznek”. Ezekhez járul harmadik érvként egy hivatkozás az európai trendekre: „ezen szabadság […] biztosítása Franciaországban s Európa csaknem minden alkotmányos államaiban buzgóbb katolikusoknak fő törekvését képezi”.[36]

Az autonómiát a társulási szervezeti formával összekapcsolni nem Montalembert ötlete volt, és alapvető beavatkozást jelentett volna a „történeti”-nek nevezett egyházak belső működésébe. A zsidók szempontjából viszont a társulási jog az egyetlen jogalap volt, amire támaszkodva elkezdhették az emancipáció után a szerveződést. A parlamenti vitákban e gondolat nem kerül elő, ám Eötvös egy feljegyzése, amely a laikus elem bevonásának, a „haladás” előmozdításának és a társadalmi megbékélésnek uniform hármas kritériuma alapján latolgatja az autonómia esélyeit a magyarországi felekezeteknél, mutatja, hogy neki ez volt a fejében:

„A feladat az autonómia elve szerint úgy szervezni az egyes egyházakat, hogy azoknak mindegyikében a világi elemnek túlnyomó befolyása legyen.

Ezáltal két dolog éretik el.

1) Hogy a világiak befolyása által a civilizáció általjános haladása s az eszmék átalakulása, mely ennek következése, szükségképp behat az egyházak körébe is, s hogy a stagnáció e téren éppúgy lehetetlenné válik, mind minden más viszonyainkban.

2) Hogy miután a civilizáció napjainkban közös, azon arányban, melyben a világi elem, mely e civilizációnak hatása alatt áll, az egyházak körében befolyásra jut, evvel a merev ellentétek, melyben a vallásfelekezetek eddig egymással szemben álltak, megszűnik [!], s az emberek vallási tekintetben is éppúgy közeledni fognak egymáshoz, mint ezt a közös civilizáció következésében az élet egyéb viszonyaira nézve tapasztaljuk.

Hazánkban az egyházak ily organizációjának még egy 3-ik következését várhatjuk, s ez abban áll, hogy az egyházak autonóm organizmusa, mely az állam helyett más nagyobb szervezeteket állít fel, melyeknek központja nem a nemzetiségi érzet, ez háttérbe fogja szorítani a nemzetiségi törekvéseket. E részben bátran hivatkozhatunk tapasztalásunkra, mely azt mutatja, hogy a protestáns egyház, mely nagyobb részben szlávokból és németekből állt, mégis a magyarságnak erős támaszául szolgált, mi főképp annak tulajdonítható, mert ezen egyház az autonóm egyházak között legjobban organizált.”[37]

Eötvös álláspontja, amelyet 1868. június 24-én, tehát még a kongresszus előtt, a katolikus autonómiaprojekt megindítása után a Házban kifejtett, az volt, hogy a katolikus egyházat éppen előjogai akadályozzák abban, hogy szabad legyen: „biztossá tehetem a t. Házat, hogy a katolikusok éppen nem képeznek kivételt; mert ők azt, amit t. képviselő úr [ti. Csanády Sándor berettyóújfalui képviselő] a katolikus vallás uralkodásának méltóztatott nevezni, inkább oly állapotnak tekintik, melyben a katolikus vallás az őt megillető szabadságot nem élvezheti”;[38] „míg a protestáns egyházak teljes autonómiája a törvény által biztosítva van, míg ugyanazon autonómia a görög-keleti egyháznak éppen a t. Ház bölcsessége által kevés héttel ezelőtt biztosíttatott: a katolikus egyház – éppen mert elébb privilegiált állást foglalt el az országban – ily törvényes biztosítást még nem bír.”[39]

Eötvös 1869. december 9-én belefoglalta az egyházi autonómia körébe a zsidókat is: ebben az időben támadták a megoldását, ezért nem tényre utalt hozzászólásában, hanem üzent az ellenfeleinek azzal, hogy ténynek vette azt, ami csupán kétséges kimenetelű folyamat volt: „Miután Magyarországban honfitársaink egy része, ti. a protestánsok, századokon át küzdöttek az autonómiáért, és azt kivívták; miután újabb törvényeink értelmében ezen autonómia a görög-keleti egyháznak és izraelita polgártársainknak is megadatott; miután e hon katolikusainak törekvései is oda vannak irányozva, hogy magoknak autonóm egyházszerkezetet biztosítsanak”.[40]

Az ortodox Magyar Zsidó idézi a Vas és a Zemplén megyei izraelitákhoz intézett neológ szózatokat 1868 szeptemberéből, amelyek közös eleme, hogy a zsidó szabadság eljövetelét az emancipációs törvénytől számítják, és hogy „bölcs és atyailag gondoskodó vallás- és közoktatási ministerünk”-et tekintik a személynek, aki alkalmat biztosított arra, hogy a zsidók saját ügyeikben rendet tegyenek.[41] Az adalék mutatja, hogy a neológok az emancipációs törvény után átértelmezték a kongresszushoz vezető előzményeket. Új elemekként az 1867 márciusi értekezlethez képest a törvény maga vált az események kiinduló alapjává, és a kultuszminiszter azok mozgatójává. Eötvös maga is vallotta ezt a felfogást. Fiának így írt a küszöbön álló kongresszusról: [a]z országgyűlés dec. 10-ig fog tartani, azután én kezdem meg külön zsidó országgyűlésemet”.[42] Ezt az értelmezést, mondani sem kell, az ortodoxok nem fogadták el.

Arra nézve, hogy a felekezeten belüli béke és a neológok és a kormány szándéka hogyan valósuljon meg egyszerre, Eötvös precedensértékűnek szánt rendeletet alkotott az ún. kassai ügyben 1868. január 25-én: rendelete a gyakorlatba való átfordítása volt annak a kongresszuson is hangoztatott elvi állásfoglalásának, hogy a szervezeti egység férjen össze a liturgia különbségeivel.[43] Ezt a modellt akarta oktrojálás helyett alulról jövően elfogadtatni a kongresszussal.

Ezzel egy időben küldte el Eötvös meghívó körlevelét (csak laikus „bizalmi férfiak”-nak, hogy a rabbikat távol tartsa)[44] a kongresszust előkészítő értekezletre.[45] Ez idő tájt, 1868. január végére lett készen a népoktatási törvényével, amelyen 1867 őszén-telén dolgozott. A tény, hogy az 1868: 38. tc. szövege nem egyházakról, hanem „hitfelekezetek”-ről beszél, mutatja, hogy Eötvösnek az izraelita felekezet is a látóterében volt a törvény megszövegezésekor. A törvény, amely biztosítja a felekezetek jogát arra, hogy „saját erejökből”[46] iskolákat állítsanak fel és tartsanak fenn, nem utal az autonómiaprojekthez való direkt kapcsolódására. Csupán a bizalmas ismerőshöz, Haynald Lajos kalocsai érsekhez írott levél szövege mondja ki (egy „is” szócskával) az oktatási törvény beilleszkedését az átfogó autonómiatervekbe, illetve Eötvös 1868 eleji derűlátását a terv egészének kilátásait illetően.[47]

1868 elején a tárgyalásokat Eötvös az új koncepcióhoz igazította. Így 1868 februárjában az értekezleten már egy társulás terve merül fel, amelynek meg kell alkotni az alapszabályát (statútum), mégpedig úgy, hogy azt ne a miniszter erőltesse az érintettekre, hanem a kongresszus dolgozza ki demokratikusan. Ez a társulás célja szerint maga oldaná meg a pártok közötti ellentéteket. A hitbeli nézetkülönbségek elsimítása helyett a cél a felekezet világi ügyeinek adminisztratív rendezése lett: „hitfelekezetünk közigazgatási szervezetének megállapítása, az államhoz való viszonyának rendezése, az iskolai pénzalap kérdésének megoldása”.[48]

Eötvös 1868. február 16-án, vasárnap fél 11-kor fogadta a bizalmi férfiakat, akik közül Lányi Jakab, a pesti hitközség elnöke mondott köszönetet Eötvösnek. Ahogy Groszmann Zsigmond írja a Pester Lloyd tudósítása nyomán, „[a] miniszter válaszában politikai pályája legszebb napjának mondotta azon napot, melyen a haza az emancipáció által több mint 400,000 honpolgárt nyert. A magyar nemzet mindenkor megbecsülte a szabadságot, s ezért minden téren megadta az autonómiát. A zsidóknak is önmaguknak kell rendezniök vallási ügyeiket, bár egyszerűbb lett volna egy sablon szerint készített szervezetet oktroyálni reájuk.”[49]

Az előkészítő bizottság konferenciája 1868. február 17-én ült össze a miniszter fogadótermében, és 1868. március 1-ig tartott. A választási, a hitközségi szervezeti és az iskolai szabályzat kidolgozása képezte a feladatát. A miniszter a konferenciát megnyitó beszédében ismét csak a felekezeti autonómia alapján való rendezés tényét hangsúlyozta, mondván, „most, az izraeliták egyenlő állásának kimondása (Gleichstellung) után ők mint felekezet (Confession) is jogosultak arra, hogy ügyeiket az állam felügyeleti jogának biztosítása mellett autonóm módon rendezzék és igazgassák (autonom zu ordnen und verwalten).”[50] A beszédhez két ortodox küldött hozzászólt, akik közül Krausz Zsigmond kijelentette, hogy a zsidóság két izraelita felekezetre (Confessionen) válik szét, és erre hivatkozva azt kérte, hogy mindegyik tarthasson kongresszust.[51] Eötvös viszontválaszában kijelentette, hogy nemcsak tudósként ismer csupán egyetlen Mózes-vallást, hanem, ami fontosabb, miniszterként is: „[m]iniszterként azonban” – így a Pester Lloyd tudósítása – „ki kellett hogy jelentse, hogy ezt a konferenciát egy olyan törvény következményeként hívta össze, amely az izraelita felekezetet az egyenjogúsításban részesítette (die israelitische Confession der Gleichberechtigung theilhaftig machte). Ez a törvény nem általában a vallásokra vonatkozó törvény (kein allgemeines Religionsgesetz), ez egy törvény az izraeliták jogairól. Ez a törvény csak egy izraelita felekezetet ismer, és a kormány ezért csak egy izraelita felekezetet ismerhet el.”[52]

Ez az érv, amelyhez az emancipációs törvényt a zsidó személyek más polgárokkal való egyenlő jogállásának kimondása (Gleichstellung) helyett a zsidó felekezet más vallásokkal való egyenjogúsításaként (Gleichberechtigung) kellett értelmezni, tarthatatlan volt, amint arra Löw Lipótnak egy még a kongresszus előtti röpirata rámutatott.[53] Az ortodoxok egy éven keresztül próbálták észérvekkel bizonyítani vallásilag az ellenkezőjét e kijelentésnek, amely a lényegét tekintve a miniszter utolsó szava volt e kérdésben. Csak később találták meg az ellenszert, Eötvös álláspontja politikai vonatkozásának a kikezdésével. Elérték, hogy ne úgy legyen, ahogy Eötvös kijelentette, ti. hogy „a kormány … csak egy izraelita felekezetet ismerhet el”.

A neológok egyik fő célja a kongresszus tisztán világi jellegének biztosítása volt. Ennek érdekében kérték 1868. február 23-án a minisztert, hogy a rabbikat mint a hitközségek fizetett hivatalnokait zárja ki az aktív és passzív választójogból a kongresszusi küldöttek választása során annak érdekében, hogy biztosítsák, a kongresszus kizárólag világi ügyekkel fog foglalkozni.[54] Ebben az értelemben készült el az első választási szabályzattervezet, amelyben egyúttal felkérik a minisztert, hogy vállalja magára a kongresszus rendjének kidolgozását: „nagyméltóságod addig is, míg a congressus maga alkothatná meg a tanácskozások rendjét meghatározó házszabályokat, ideiglenesen megállapitaná a congressus első teendőire, az elnökség és jegyzők megválasztására, a tagok igazolására, határozatképességre és a congressus megalakulására vonatkozó szabályokat.”[55]

1868. március 1-jén a hitközségi szervezeti és az iskolai bizottság benyújtotta a javaslatát, miközben a kongresszusi választás ügye függőben maradt.[56] Ezeknek értelmében „Magyarország zsidósága egy testületet képez, mely 5 kerületre oszlik, a kerületek megyékre, ezek pedig községekre”,[57] míg az iskolák: népiskolákra, Talmud Tóra-iskolákra, rabbi- és tanítóképző intézetre tagolódnak. Ezután Eötvös berekesztette a konferenciát, záróbeszédében újabb érvek vagy hajlékonyabb álláspont helyett az egység megőrzése iránti reményeinek és intelmeinek adva hangot.[58]

A konferencia befejezésétől a kongresszus kezdetéig a két zsidó irányzat Magyarországon saját szervezettel és sajtóval rendelkező táborrá fejlődött, amelyek mindegyikével a miniszter más és más stratégia mentén kommunikált. A neológ többségű hitközségek hálafeliratot intéztek a miniszterhez a konferencia után.[59] Az ezekre adott válasz jó alkalmat nyújtott Eötvösnek újra megerősíteni izraelita felekezeti politikájának a sarkpontjait: „valamint nem tartozhatik soha a kormány körébe a vallási dolgokban való bármily iránybani rendelkezés, ugy tagadhatatlan másrészt, hogy az államnak nemcsak joga, de kötelessége is a törvény által kiszabott körben és módon rendeztetni azon adminisztrativ közügyeiket, melyek a haza izraelita hitközségeinek saját érdekében nem maradhatnak a jelenlegi állapotban.”[60] 1868. március közepére elkészült a kongresszust előkészítő konferencián résztvevő bizalmi férfiak listája. Hivatalosan Eötvös állította össze a listát a „szakemberek, a művelt és értelmiségi férfiak” bekért neveiből. Ehhez a munkához nyugodtan kérhetett Hirschler Ignáctól nemhivatalos segítséget.[61] 1868. áprilisától kezdve az Izraelita Közlöny a neológok hivatalos lapjává vált, amely fórumot biztosított a miniszter álláspontjával való kampányolásra, azaz annak hangsúlyozására, hogy az elsődleges cél „a hitfelekezetek egységének és önkormányzati jogának megvédése”, illetve hogy a kongresszusnak az adminisztratív jellegű kérdések tárgyalására kell szorítkoznia.[62] Ezen túlmenően 1868 tavaszán Eötvös személyes levelezésben is állt azokkal a hitközségekkel, amelyek támogatták a terveit, és újólag megerősítette őket az irányvonalban.[63]

A konferenciától a kongresszus összeüléséig az ortodoxok folyamatos erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a miniszter lelkére beszéljenek, a sajtójukon keresztül és személyesen is. Farkas Albert főszerkesztősége idején Eötvös Józseftől vett, a konszenzuselvet a többségi elv elé helyező mottó díszelgett a Magyar Zsidó fejlécén: „A vallás a kedélynek ügye s igy azon tárgyak közé tartozik, melyek véglegesen nem a többség parancsoló szava, hanem csak kölcsönös egyetértés által döntetnek el.”[64] Ez a mottó kritikusan üzent ugyan a miniszternek, de végső soron a békesség mellett szólt. Ez változott meg Krausz Zsigmond főszerkesztésével, aki egy, a szétválás felé mutató jeligét választott: „Wenn Ueberzeugungen auseinander weichen / Muss die Scheidung den Streit ausgleichen” („Ha eltérnek az álláspontok, válásnak kell a vitát kiegyenlítenie”).[65] Az ortodoxok 1868. március 3-án újabb audienciát kaptak, amelyre újabb, tiltakozó memorandumot készítettek.[66] Ebben azt kérték, hogy a miniszter helyesbítse a kongresszusi választásnak a neológok számára kedvező elrendezését, az oktatási alap más elosztását és a rabbik részvételi tilalmára vonatkozó rendelkezés megváltoztatását.[67] Mellékeltek hozzá egy másik kongresszusi választási szabályzatot is.[68] Ez alkalommal dialógus bontakozott ki az ortodoxok és a miniszter között. A kérelmezők a kisebbség joga mellett érveltek, hogy a véleményét hallathassa. A miniszter biztosította a küldöttséget, hogy „sohasem fogná tűrni, hogy egyik rész a másikat elnyomja”, és megismételte a kassai ügyben képviselt álláspontját: „legczélszerübb, ha az isteni tiszteletre nézve, a hol szükséges, teljesen külön válnak; azért a közigazgatási ügyek mégis együtt maradhatnak”.[69] Eötvös ígérete megragadt a közvéleményben; a pozsonyi hitközség elöljárói hálaadó feliratot szándékoztak ezért Eötvöshöz intézni.[70]

Együttműködésének jeleként az ortodox tábor felé Eötvös 1868. március 18-án engedélyezte a Hitőr egyletet,[71] de az egylet statútumait nem ő írta alá, hanem államtitkára, Szlávy József.[72] Esriel Hildesheimer kezdeményezése 1868. jún. 15-én harminc ortodox rabbi újabb memorandumot intézett a miniszterhez, amelyben kérték, hogy módosítsa a kongresszusi választási szabályzat rabbikra vonatkozó részét.[73] Ezt követően 1868. július 2-án a Hitőr újabb kérvényt intézett a miniszterhez avégett, hogy a tanítóképezde és a hitközségi belviszályok ügyében ne a miniszter döntsön, hanem a kongresszus.[74] 1868. július 5-én Eötvös válaszában megígérte, hogy helyreállítja a rabbik választójogát. A módosított választási alapszabály kelte 1868. július 15.[75] A dolgok ilyen állása mellett a neológok is kérték a miniszternél a rabbik választhatóságát, hibájukat beismerve, amint azt dr. Pollák Henrik 1868. augusztus 6-i ilyen értelmű körlevele a hitközségekhez mutatja.[76] Eötvös 1868. augusztus 5-i levelében a főispánokhoz és a helyhatóságokhoz 1868. december 10-ére összehívta a kongresszust.[77] Ebben immár engedi a rabbik megválasztását is, és Ferenc József 1868. július 30-i határozatára hivatkozik, amely megerősítette az izraelita gyűlés választási szabályzatát (és ily módon a kongresszus összehívását).

Ezzel véget értek az ortodoxoknak nyújtott miniszteri engedmények. 1868. október 4-én a konzervatívok ellenkező értelmű hírterjesztésére válaszul Eötvös újra kijelentette, hogy vallási és szertartási kérdések nem fognak a kongresszushoz tartozni.[78] 1868. november 26-án Budán összeült mintegy kétszáz rabbi „a béke és békülékenység szellemétől áthatva” („durchdrungen von dem Geiste des Friedens und der Versöhnlichkeit”).[79] A gyűlés elnöke, Schreiber Sámuel pozsonyi főrabbi levelet intézett a miniszterhez 1868. december 3-án,[80] kérve, hogy a rabbik a kongresszusi határozatokat törvénybe iktatásuk előtt megvizsgálhassák, és ezért előre megkaphassák azokat.[81]

Eötvös Józsefnek a kongresszussal kapcsolatos nézetei áthatották magát a neológ-ortodox polémiát is. Jól példázza ezt egy röpirat, amely Eötvös felfogását visszhangozza: Kohn Sámuel Az országos zsidó congressus és titkos ellenei című munkája. A röpirat személyében magasztalja a minisztert mint Európa irigységének tárgyát (azaz egy európai formátumú politikust) és Izrael szabadságának és jogainak előharcosát.[82] Egészen Eötvös értelmiségi terveinek a felfogásában tartja a küszöbön álló kongresszust „nemében egyedülálló”, „világtörténelmi esemény”-nek.[83] A röpirat szerzője szerint a vita lényege nem az igazhitűség vagy az attól való eltávolodás konfliktusa; a valódi szakadás a „tudomány és rend barátjai” („Wissens- und Ordnungsfreunde”) és annak ellenségei („Wissens- und Ordnungsfeinde”) között ment végbe.[84] A kongresszusra készülő új tervezetek rendet és tudást visznek a dolgokba, amennyiben az előbbit a hitközségre, az utóbbit az iskolarendszerre vonatkozó szabályzat testesíti meg.[85] Az erre épülő további érv értelmében az 1865-ös ortodox nagymihályi határozatok[86] nem lehetnek mérvadók, mert akkor egy elnyomó kormányzat volt uralmon, az óhitűek pedig annak a teremtményei, míg jelenleg „a tudomány egyik legnemesebb képviselőjének” (azaz Eötvös Józsefnek) van a kezében a kulturális és vallási kormányzat.[87] Az érv nemcsak azt éri el, hogy Eötvös tűnik fel a tudás és rend kérdésében az illetékesebbnek, hanem azt is sugallja, hogy az abszolutizmust sírja vissza az, aki az ortodoxokkal tart. A Hitőr Egylet pedig nem egyéb, mint Nagymihály új kiadása, és ezt a minisztérium soha nem fogja elfogadni.[88]

Erre a röpiratra a Magyar Zsidó éles kritikával válaszolt.[89] Továbbá ugyanitt Krausz Zsigmond közölt elvi cikket A haladás és következményei címmel. Ebben még a képviselőházi támadások előtt megkezdődött Eötvös saját sorainak a fejére olvasása az ortodox bírálatokban. Krausz Eötvösnek A zsidók emancipációja című művéből idéz: „A ki a mai tetszésről le tud mondani, az remélheti, hogy nevének holnapja lesz”.[90] A cikk tárgya a haladás kritikája, azon központi fogalomé, amelynek létesítése nevében Eötvös az autonómiaprojektbe belevágott: „Mihelyt a nemzeteket és államokat többé nem Isten és az igazság kötik össze, kikerülhetlenül előjönnek sötétségükből ama növények Anarchia és Despotismus és helyébe lépnek az odahagyott igazságnak. Igy lesz vége az Isten nélkül való államnak. Ide vezet mulhatlanul a legujabb tudomány, vagyis a mint nevezni szokták; a haladás!”[91] Kritikája Eötvös asszimilációs felfogására is kiterjed: „Lehet, hogy báró Eötvös József most 28 éve, midőn a zsidók emancipatiója mellett remek röpiratát szerzette, azon nézetben volt, hogy a zsidók – csakhogy polgári jogokhoz jussanak –, készek a szertartási törvényről, a talmudról és a Messiás hitéről lemondani […]. De ma midőn a tapasztalt tudós és államférfi a zsidóságot és a zsidókat már nem csupán könyvekből, de az életből is ismeri, […] azóta a mi kultusministerünk véleménye is valószinűleg megváltozott.”[92]

E kritikák nem tudták eltántorítani a minisztert. A kongresszus előkészületeire is támaszkodva 1868 tavasza-nyara volt az az időszak, amikor Eötvös széles frontot nyitva munkálkodott egyházpolitikai tervei érdekében. Élénken levelezett a katolikus főpapsággal az autonómiáról,[93] és a parlamentben is aktív volt a görögkeleti autonómia tárgyában: június 24-i beszédében az autonómia uniformitását fejtette ki: „ily törvény hozatalánál első feltétel, hogy a viszony, melyet a különböző vallások az állam irányában elfoglalnak, tökéletesen ugyan az legyen.”[94] Haynald Lajos érsek, az Eötvös-család barátja, a miniszter fő szövetségese a püspöki karban 1868 végén a főrendiházban állt ki az elv mellett.[95]

Ülésezésének első és utolsó heteiben foglalkozott Eötvös József az izraelita kongresszussal. Annak munkájába a megnyitó beszédet, protokolláris leveleket és a határozatok átvételét leszámítva nyilvánosan nem avatkozott bele. Ezért is, de még inkább 1868 eleje óta változatlan álláspontja miatt figyelmen kívül hagyta a felszólalásokban, illetve a hozzá intézett beadványokban megfogalmazott vallási érveket, és hagyta kenyértörésre vinni az ellentéteket az ortodoxok és a neológok között. Az ortodoxoknak tett ígéretei a kisebbségi vélemény figyelembevételéről írott malaszt maradtak.

A megnyitó előtt, 1868. december 13-án küldöttségek jártak a miniszternél. A neológ érzületű pesti hitközség nevében Lányi Jakab a kongresszusi albumot nyújtotta át, az ortodox párt pedig három megszívlelendő beszédet. Amíg Grün Izrael a hála és hódolat szavaival biztosította a minisztert a magyar és erdélyi zsidóság háromnegyedét kitevő ortodoxok kormányhűségéről, addig Krausz Zsigmond, németre fordítva a szót, hozzátette, hogy az együttműködés csak addig tarthat, amíg a neológok „nem kényszerítenek más gondolkodás- és viselkedésmódot” rájuk („solange unsere Brüder neuer Richtung uns nicht durch eine Vergewaltigung zu anderer Denkungs- und Verhaltungsweise zwingen werden”). Visszautasítja a nyomásgyakorlást és megfélemlítést („auf uns eine Pression auszuüben und uns einzuschüchtern”) a tervről keringő hírekkel (mint ahogy magát a tervet is) hogy a kormány az ortodoxok egyet nem értése esetén ráoktrojálja a kongresszusi végzéseket a magyar zsidóságra. Pappenheimer Kálmán a harmadik beszédben megerősítette Krausz Zsigmond érveit. A Magyar Zsidó egymás alatt közölte Eötvös válaszait, amelyek részben nyugtatják a presszió miatt aggódó ortodoxokat, részben mérsékletre intik a kongresszusi többségben lévő neológokat, szerkesztőségi kérdőjellel emelve ki a neológoknak adott válaszból Eötvös valódi hozzáállását a hagyományhű zsidók aggodalmaihoz: érzéketlenségét „olyan lényegtelen (?) dolgok” („solch’ unwesentlicher (?) Dinge”) iránt, mint a vallási dogma és rítus kérdései.[96]

A megnyitóra másnap, 1868. december 14-én került sor. Eötvös beszédének első mondatában a király határozatára hivatkozott mint a kongresszus legitimáló jogi aktusára. A kongresszus céljaként azt jelölte meg, hogy az autonómia talaján állva elérjék a zsidó „hitfelekekezet”-nek („Konfession”) mint „vallásos társulat”-nak („Religionsgenossenschaft”) a többi keresztény egyházhoz való hasonló állását. Megnyitójában Eötvös utalt arra, hogy „egy másik államban sem” lehet a zsidóknak ilyen autonómiája. A szabadságot a szabad kifejlődés lehetőségének tartotta, amely az állam által szabályozott keretek között megy végbe. A beszéd lényegében a felét ígérte a recepciónak: egyenlőséget viszonosság nélkül. A neológ-ortodox viszályra rátérve a miniszter elmulasztotta az alkalmat, hogy megoldást keressen a nézetkülönbségekre. Csupán újra felszólított a meghasonlás felszámolására és az erők egyesítésére, és emlékeztetett a döntésre, hogy a vallási dogmák vitatása nem képezi a tanácskozás tárgyát. Említette, hogy a zsidó iskolaügy rendezése az 1868: 38. tc., azaz a népoktatási törvény értelmében és keretei között lehetséges. A kongresszus céljairól szólva Eötvös négyet jelölt meg. A hitközségek szervezeti elrendezését, az iskolák és iskolai hatóságok szabályozását, az egyházi és iskolai pénzalapok felhasználását, valamint negyedikként – és ebben nyilvánul meg leginkább, hogy Eötvösnek semmi kétsége nem volt a magyar zsidóság egységének megmaradása és az egyházi autonómiaszabályozás megvalósulása felől – a jövőben tartandó kongresszusok elrendezését.[97]

1868. december 16-án, a tárgyalások kezdetén a kultuszminiszter átadta az általa jegyzett ideiglenes házi- és ügyrendet.[98] 1868. december 18-án sor került az első óvásra tizenkét ortodox képviselő részéről, akik kifogásolták a többségi elv alkalmazását a tanácskozások során.[99] Ugyanezen a napon a kongresszus egy Ferenc Józsefhez intézendő feliratot fogadott el, amelyben Eötvös József szellemében, sőt megnyitó beszédének szavaival fejezte ki háláját és ragaszkodását az uralkodóhoz. A Wahrmann Mór vezette hódoló küldöttséget 1868. december 23-án fogadta az uralkodó.[100] December 21-én Eötvös átadta a kongresszusnak az előkészítést dokumentáló iratanyagot,[101] és ez idő tájt válaszolt Holländer Leó korelnök tisztelgő levelére.[102]

A miniszternek a kongresszus megnyitása körüli ténykedésével az ortodox párt messzemenően elégedetlen volt. A Magyar Zsidó 1868. december 28-i számában „A kongressus néhány képviselője” aláírással jelent meg a vezércikk, amely élesen kritizálja Eötvösnek a megnyitó beszédében egyszeri, kényszerű esetnek mondott döntését, hogy a kongresszus nem a saját maga által hozott, hanem rá kirótt szabályok alapján működik, mégpedig csak tanácskozási, nem pedig kötelező érvényű határozathozatali joggal. A cikk előre jelzi az ortodoxok lépését, amennyiben nem kerülne sor általánosan elfogadott javaslatokat megfogalmazni: „már akkor a mi kötelességünk e gyülekezetből kilépni, óvást tévén annak vészthozó javaslatai ellen, s ebbeli indokolt meggyőződéseinket és sérelmeinket egy peticzióba letéve, ezt az egybegyülendő országgyülés elibe terjeszteni.”[103] Ugyanezen a napon került sor Weisz Kálmán felszólalása, aki szerint a miniszter nem hivatott eldönteni, mi vallási kérdés, mert a község és az iskola igenis vallási természetű ügyek.[104]

Eötvös 1868. december 20-i levelében fiához azt írta, hogy még egy hétig kell foglalkoznia a zsidó kongresszussal.[105] Alkalmasint a megalakulás procedúrájának a végét tűzte ki magának határidőként, amelyre (ti. a kongresszusi bizottságok összeállítása) végül december 30-án került sor.[106] Az év végén elutazott Békés megyei birtokára.[107] Január 5-ével kezdődően két hét szünet állt be a kongresszus tanácskozásaiban teremhiány miatt, mialatt a bizottságok dolgoztak. A bizottsági jelentések tárgyalására 1869. január 28-tól kezdődően került sor.[108] Január végén és február elején Eötvös rosszul volt, emellett a kigyulladt MTA-székház ügyével volt elfoglalva, illetve kénytelen volt bevonódni a meginduló képviselőházi választási kampányba, amelyet különösen terhesnek talált amúgy is tetemes minisztériumi és akadémiai elfoglaltságai mellett.[109]

A kongresszus ügyeihez való visszatérését jelzi, hogy 1869. február első heteiben ortodox képviselők jelentek meg Eötvösnél, kérve egy külön kongresszus összehívását, és memorandumot nyújtva át.[110] 1869. február 11-én a miniszter leiratot intézett a kongresszus elnökéhez a király elhatározásáról, amelynek értelmében az iskolai alapból az erdélyi zsidók is részesüljenek.[111] Az ellehetetlenített ortodox párt kivonulása után a csonka kongresszus elfogadta a határozatokat, és kérelmet fogalmazott meg a miniszterhez a bevett vallássá nyilvánítás tárgyában.[112] Ezzel 1869. február 23-án berekesztette munkáját.

A kongresszus befejezése után a képviselők Eötvös elé járultak, Hirschler Ignác átadta a feliratot a bevett vallássá nyilvánításról, illetve megkérte a minisztert, hogy terjessze a határozatokat Ferenc József elé.[113] Eötvös ezt készséggel megígérte, és derűlátóan nyilatkozott a recepció esélyeiről a törvényhozásban.[114] Eötvös e szavainak ürességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kongresszus alatt tájékoztatta az egyházi hatóságokat a keresztény vallásfelekezetek viszonosságáról szóló törvény életbe léptetéséről, amely törvény a bevett vallások ügyét a zsidó kongresszus végét be nem várva rendezte.[115]

A tanácskozások lezárulta után az ortodoxok még mindig csak a kongresszus felügyeleti szerveinél, azaz a miniszternél, illetve az uralkodónál próbálták megakadályozni a határozatok életbe léptetését. Csak az 1869. novemberi miniszteri rendelet hozott ebben fordulatot.

1869. április 26-án 16 tagú ortodox küldöttség járt Ferenc Józsefnél annak érdekében, hogy ne szentesítse a kongresszusi határozatokat.[116] Erre a lépésre 1869. június 14-én mégis sor került.[117] Mindez csak külső lökést adott egy folyamatnak, amelynek belső erői kiapadóban voltak. A szerb autonómia ügye ugyancsak nem alakult Eötvös számára megfelelően. Egyrészt a szerb nacionalista Omladina szervezet Magyarországra ez időben kiterjeszkedő tevékenységét be kellett tiltani: azaz kiderült, hogy az egyházi autonómia nem alkalmas arra, hogy a nem magyar nemzetiségek tevékenységét az egyházra fókuszálja, és hogy elválassza őket a határokon túl élő nemzetiségi társaiktól. Másrészt a „laikus elv” kudarcot vallott, amennyiben az 1869. június 13-án összeült szerb kongresszust a szerb pátriárka, Masiriević önkényesen elnapolta azért, hogy megakadályozza a világiak túlsúlyba kerülését. A laikusok – eredménytelenül – panaszt tettek a miniszternél 1869. június 16-án.[118] Amíg Eötvös június 6-án büszkén küldhette a szerb autonómiastatútum tervezetét (a románnal és az izraelitával együtt) Montalembert-nek,[119] addig tíz nappal később, június 17-én államtitkárának, Tanárky Gedeonnak volt kénytelen indokolni, hogy miért nem avatkozott közbe a kedvezőtlen fordulat nyomán. Itt kifejtett meggyőződése szerint az autonómiaelv csak addig működik, míg „az autonomiának minden következéseit elfogadjuk, és az állam a lehetőségig minden beavatkozástol őrizkedik”. Ugyanakkor ironikus módon közvetlenül ez után a megállapítás után sürgeti Tanárkyt, hogy minél előbb léptesse életbe a kongresszusi határozatot abban a reményben, hogy „[a] zsidók annyiban Salamon bölcsességének örökösei, hogy a fait accompli-ket mindég elismerik, s ez fog történni a kongresszusi munkálatokkal is, mihent azok életbe léptek, de míg ez nem történt, nem lesz nyugtunk”.[120] Ez a szokatlanul nyíltan beszédes adat, amely hozzásegíthet Eötvös ágenciájának pontosabb megértéséhez a zsidó autonómia ügyében, annak köszönheti létét, hogy Eötvös az államtitkárának írott magánlevél írásakor Karlsbadban volt, így ha informálisan próbálta is tovább irányítani az ügyeket, de szóban nem tudta.

A szentesítés után Eötvös minden községkerület élére kerületi biztost nevezett ki. Az ortodoxok válasza erre a passzív rezisztencia volt. 1869 augusztusában pesti ortodox zsidó gyűlésre került sor,[121] amelyre válaszul Eötvös 1869. október 2-án rendelettel írta elő a községkerületi választási bizottságok felállítását.[122] A Hitőr Egylet véleményeket kért a kongresszusi végzésekről, és körlevélben tájékoztatta a hitközségeket.[123] Az európai rabbiknak az ortodoxok mellett kiálló nyilatkozata nyílt sértést is tartalmazott, amennyiben „zsidóellenes”-nek (judenfeindliche) nevezték Eötvös Józsefet.[124]

A Hitőr Egylet újabb támadásaira 1869 novemberében Eötvös rendelettel válaszolt, amely azt mutatja, hogy 1869 végén a miniszternek igen szűk (és még szűkebb törvényes) mozgástere maradt a céljai eléréséhez. A rendelet nem a kongresszusi határozatok életbe léptetését övező általános anomáliákkal néz szembe, hanem a határozatok elleni „agitációk” („Agitatoren”) elszigetelt eseteire hivatkozva rendeli el a hitközségi elöljárók általános szőnyeg szélére állítását. A rendeletet nem a hitközségekhez intézte (azaz nem adott ki újabb támadási felületet engedő hivatalos papírt a kezéből, amely azt bizonyítaná, hogy beavatkozott egy autonóm felekezet szervezeti ügyeibe), hanem a helyhatóságokat szólította fel, hogy idézzék meg a rabbikat és hitközségi elöljárókat, és adják elő nekik szóban („mündlich”) azt az ingatag érvet, hogy a szentesített statútumok lényegében a zsidó állampolgárokra vonatkozó állami törvénynek tekinthetők.[125] Ezzel egyidejűleg zajlott Eötvös magánlevelezése a vallásegyenlőségi törvényjavaslatról Simor János hercegprímással, mintegy végső kísérletként az átfogó vallásügyi rendezésre akkor, amikor a zsidó hitközségek ügyét az erő pozíciójából akarta szabályozni.[126] Amint Popper József és Hirschler Ignác levelezése mutatja, Eötvös még 1869 végén is közvetlen kapcsolatban volt a neológokkal.[127]

A zsidó kongresszus idején már zajlott az 1869-es választási kampány, amelyet látva Eötvös úgy érzékelte, hogy a magyar politika rossz irányba indult meg: „legfőbb érdekeink pénz és brutalitás által határoztatnak el”.[128] Rossz érzései beigazolódtak. 1869-ben átalakultak a parlamenti erőviszonyok: a Deák-párt kb. hatvan mandátumot veszített, míg a radikális függetlenségiek, akiknek vezére az 1868-ban hazatért Irányi Dániel lett, helyeik számát megduplázva 41 fős frakciót alkottak.[129] Irányi 1869. július 10-én benyújtott törvényjavaslata a vallási szabadságról[130] már megmutatta a törésvonalat az ellenzék és a kultuszminiszter között egyházpolitikai kérdésekben.

Az 1869. novemberi rendeletre válaszul a Hitőr Egylet a képviselőházhoz fordult, ahol az ortodoxok sérelmeit az ellenzéki képviselők karolták fel. Érthető módon, a hagyományhű zsidók a saját álláspontjuk védelmében kampányolhattak csak a miniszternél, kevésbé a neológok ellen, és még kevésbé maga a miniszter ellen. Amikor meglett a fogadókészség az ortodoxok ügyének támogatására a képviselőházban, akkor megváltozott a stratégiájuk is, annál inkább, mert a képviselőházban – amint azt az 1870. év eseményei nyilvánvalóvá tették – nemcsak az ortodoxok vallási álláspontja iránt volt meg a fogadókészség, hanem (vagy talán még inkább) a miniszter elleni ressentiment-ra is.

Eötvös mint a régi nemzedék egyik utolsó képviselője került az újonnan megválasztott ellenzék célkeresztjébe. A zsidó kongresszus ügyében elfoglalt álláspontja kapcsán politikusi habitusának két alapvető elemét támadták, a rutinszerű politikai gyakorlat és az értelmiségi célok egymással támogatását, illetve a formális és informális szinteket egymás ellenében kijátszó, a régi személyes kapcsolatokra építő érdekérvényesítést. Rátapintottak arra a közös elemre, amely a zsidó és a katolikus autonómiát összekötötte: mindkettő az Eötvös bizalmas kapcsolatain alapuló szervezkedés mentén bontakozott ki. A miniszter és a neológok tervének mindkét fő pillére összeomlott az új összetételű parlament támadásai következtében. Az ortodoxok mellőzése a vallásszabadság elvével nem fért össze, míg a képviselőház megkerülése alkotmányos akadálynak bizonyult.

Komárom város képviselője, Ghyczy Kálmán volt az, aki a zsidó kongresszus ügyét először említette a Házban. Kimondta, hogy a kongresszusi határozatok életbe léptetését azok pénzügyi következményeivel együtt a miniszter „ő felsége megegyezésének hozzájárulásával ugyan, de egyébiránt az országgyülésnek tudta és megkérdezése nélkül önhatalmulag tette.”[131]

Ez a parlamenti vita volt az, amely aláásta Eötvös József egészségét Trefort Ágoston beszámolója szerint. Tudniillik a zsidó kongresszus ügye a „hosszadalmas büdzsé-viták”[132] alkalmával került elő annál a nehézségnél fogva, hogy a miniszter a vallásügyi rendezéshez (a katolikus és a zsidó autonómiához) kért költségvetési támogatást, miközben, amint Hoffmann Pál felszólalásában aláhúzta, „ezen autonómiák a törvényhozás hozzájárulása nélkül nem létesíthetők”.[133] Mocsáry Lajos is azt kifogásolta, hogy a miniszter megkerülte a képviselőházat a zsidó kongresszus ügyében,[134] míg Ludwigh János a zsidó kongresszus kudarcából és a szakadás tényéből az egész autonómiaprojekt bukására és a hasonló fejleményeknek más felekezeteknél való bekövetkezésének lehetőségére figyelmeztetett.[135]

Csak az 1871. év Eötvös halála utáni fejleményei, mindenekelőtt az ortodox hitközségek felállításának engedélyezése felől nézve kézenfekvő az események olyan értelmezése, hogy az 1870. február 16-án kezdődő és az 1870. március 18-i határozattal véget érő képviselőházi vitasorozat Eötvös József vereségét hozta magával. Korai még 1870. április 2-i rendeletét látva felsóhajtani az ortodoxok ügyével rokonszenvezőknek: „Ende gut, Alles gut!”[136] Valójában Eötvös a támadások hatására nem engedett 1869 végi álláspontjából, védelmezte korábbi döntéseit, és nagyratörő terveinek megvalósítását nem adta fel, csupán a meghatározatlan jövőbe tolta el. Ezt a belső ellentmondásokat fel nem oldó, a korábbi iránytól semmiben el nem határolódó, megkövült álláspontot, amelyhez növekvő passzivitás járult zsidó ügyekben 1870-ben, minden további nélkül lehetett a neológ tervek továbbra is fennmaradó miniszteri támogatásának értelmezni, amint azt Hirschler Ignác visszatekintése és még inkább a neológok utóvédharcai bizonyítják egészen 1871 januárjáig.

Holott inkább arról volt szó: Eötvös Józsefnél, a gondolkodónál 1870 elején egyházpolitikai ügyekben megállt a tudomány. A miniszter a viták során nem engedett álláspontjából, és Jókai Mór kérdésére, hogy miért kerülte meg (a kongresszusi házszabályok esetében) a képviselőházat, csak annyit felelt: „[e]z, megvallom, nekem eszembe nem juthatott.”[137] 1870. március 18-án a kérvényi bizottság a Ház elé terjesztette az ortodox beadványokat, amelyek két érvét méltánylandónak tartotta: eltérő vallási dogmák alapján különböző felekezetek („vallás-egyház”-ak) jönnek létre, amelyek között szabadon – és semmiképpen sem kényszer alapján – választhatnak a hívek. Ennek alapján azt javasolta, hogy a törvényhozás további intézkedéséig a miniszter a „fönebbi elvekkel ellenkező intézkedéseket szüntesse meg”. Miután Deák mindkét elvvel (és következésképpen az előterjesztéssel) egyetértett, a kérvényi bizottság javaslata határozatba ment.[138] Ennek nyomán Eötvös 1870. április 2-án újabb rendeletet intézett a szervezeti átalakítást levezényelni hivatott hitközségi megbízottakhoz.[139] A rendelet indoklásául Eötvös külső utasítást jelölt meg (azaz kifejezte az attól való elhatárolódását), miközben figyelmen kívül hagyta annak első érvét (azaz nem ismerte el az eltérő álláspontot egység vagy szakadás kérdésében), és kizárólag a rendeletei kényszerrel való foganatosításának kérdésére összpontosított.[140] E kérdésben viszont úgy ítélte meg (nem 1869. novemberi, hanem egy 1870. február 9-i rendeletére hivatkozva), hogy a képviselőházi végzés nem akadályozza a szervezeti statútumban foglaltak megvalósítását, és ezért a megbízottak értésére adta, hogy „minden, a többször említett statutumok életbe léptetését illető, általam kibocsátott rendelet teljességgel érvényben levőnek tekintendő, és a szervezési munkálatok továbbra is rend szerint folytatandók.”[141] Amennyiben a kényszerítés gyanúja merülne fel, az érintettek forduljanak az illetékes polgári hatóságokhoz.

Rendelete után pár nappal, 1870. április 7-én Eötvös új vallásügyi törvényjavaslatot nyújtott be.[142] A törvényjavaslat egyfelől tényleges visszalépést jelent az autonómiatervtől, amennyiben meghagyja a görög és a római katolikus egyház állami privilégiumait, ugyanakkor azonban elvben nem mond le arról, mert hozzáteszi: csak addig, „míg ezen egyházak, szintén az önkormányzat alapján szervezkednek.”[143]

Az ortodoxok 1870 márciusától kezdték követelni az önálló ortodox szervezet felállítását.[144] Országos összejövetel és nemzeti szervezet engedélyezését kérték. A miniszter 1870. június 18-án válaszolt a beadványra, mégpedig nem a Hitőr Egyletnek, hanem Pest város tanácsának címezve a választ. Ebben a Hitőr 1868. március 18-án engedélyezett statútumára hivatkozva megtagadta, hogy az egylet más gyűlést szervezhessen, mint egyének társasági összejövetelét.[145] Ennek dacára 1870. augusztus 9-étől 24-éig az ortodoxok ellenkongresszust tartottak kormányzati engedéllyel,[146] mutatva, hogy a valóság túllépett a vereségét el nem ismerő Eötvös 1870-es intézkedésein.

A „kongresszusi párt” tagjainak ellenlépéseit sajtókampány és ellenpetíciók jelezték. 1870 áprilisától egyes hitközségek tiltakoznak az ellen, hogy nevük a 302 hitközség között szerepelt, amely a kongresszusi határozatok ellen tiltakozott. Ugyanez időtől Eötvös keveset szólalt fel a képviselőházban, annál több támadás irányult ellene, amelyek már nem szorítkoztak a zsidó kongresszus körüli tevékenységének bírálatára, hanem az életművét kezdték ki, az Uralkodó eszmék és más művei „tévedéseit” olvasva a fejére. Eötvös 1870. július 19-én a pályája egysége védelmében szólalt fel, immár „elengedve” a zsidó kongresszus ügyét: „Multamban nincs semmi, a minek elfeledését én kívánnám, multamban nincs semmi, mi jelenemmel összeütközésben állana, és a mi valaha összeütközésbe jönne. (Helyeslés jobb felől. Ellenmondás bal felől.)”[147] A támadások év végére csitultak el, nyilván azért is, mert már nagybeteg volt.[148]

Az egyesült neológ tiltakozás jeleként 1870. november 24-én vette át Somssich Pál házelnök Wahrmann Mórtól 201 izraelita hitközség, továbbá egyének és szervezetek kérvényét, amelyben aggodalmaikat fejezik ki az 1870. március 18-i képviselőházi határozattal kapcsolatban.[149] Ettől eltérő értelemben 1871. január 16-án Wahrmann bemutatta a magyarhoni izraeliták 1868/9-ki egyetemes gyűlése által kiküldött bizottságnak kérvényét, melyben az 1868/9. évi izraelita egyetemes gyűlés törvényesítését kérik neológ részről is, elismerve ezzel a királyi szentesítést választó miniszteri döntés tarthatatlanságát.[150] Eötvös halála után Pauler Tivadar 1871. okt. 22-én felhatalmazta a hatóságokat, hogy engedélyezzék az ortodox hitközségek felállítását.[151]

Eötvös József és a magyar zsidóság kudarcos együttműködése nem elkezdődött, hanem új alapokon újrakezdődött az 1867 eleji előzmények után az emancipációs törvénnyel és az egyházi autonómia projektjével.[152] Az 1868 februári értekezlet nem volt egyenes következménye az 1867 márciusi neológ memorandumnak. Eötvöst arra irányuló szándéka vitte bele a neológ párttal való szoros szövetségbe 1867 márciusában, hogy előmozdítsa a magyar zsidóság modernizációját és integrációját. A szándékolt integráció mellett értelmiségi ambíciója motiválta 1868 februárjától arra, hogy előkészítse és összehívja a zsidó kongresszust. Kizárólag ez utóbbi motiváció tartotta benne a szövetségben egészen 1869 novemberéig az után is, hogy az ortodoxok ellentámadása egyértelművé tette: az integrációs terv a maga egészében kudarcot vallott. Eötvös ragaszkodott a zsidó autonómia kísérleti terepéhez, ahol tervének esélye volt arra, hogy két tényezőnek köszönhetően legalább részleges sikert érjen el. Egyrészt az érdemek, amelyeket liberális politikus-értelmiségiként az 1840‑es években szerzett, továbbá kapcsolatai a pesti neológ hitközséggel lehetővé tették a számára, hogy informális befolyást gyakoroljon zsidó belügyekre. Másrészt a hatalom, amellyel miniszterként rendelkezett, elegendőnek látszott arra, hogy kormányrendeletekkel rákényszerítse az akaratát a magyar zsidóság egészére.

Művei általában és A zsidók emancipációja különösen, valóban rendelkeztek 1867 után is politikai relevanciával. Ám nem mint gyakorlati törekvéseinek elméleti alapozása, hanem mint politikai tőke, amely új célpontot kínált politikai ellenfeleinek, az ortodox zsidók vezetőinek és a parlamenti ellenzéknek. Így nemcsak közvetlenül, hanem közvetve is támadni tudták a politikai tisztviselő döntéseit, szembesítve azokat a kontextusból kiragadott állításaival annak a doktriner-liberális Eötvösnek, aki 1848 előtt volt, és bizonyos mértékig maradt az Uralkodó eszmék szerzőjeként is.

Az 1870. februári képviselőházi vita felfedte a miniszter reménytelen helyzetét, még ha ő vonakodott is elismerni azt. A katolikus autonómia projektje zátonyra futott, az európai liberális katolicizmus vezéralakja és autonómiaterveinek külföldi címzettje, Charles de Montalembert báró 1870 márciusában távozott az élők sorából. Eötvös József anélkül, hogy álláspontját megváltoztatta volna, visszavonult annak a zsidó vallási szakadásnak a frontvonalából, amelynek 1867 utáni elmélyítéséért nagymértékben ő volt a felelős.

Források és irodalom

Az 1868. deczember 10-dikére (1869) összehívott izraelita egyetemes gyűlés naplója. Pest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság.

Alapszabályok (1868). Magyar Zsidó. 1. 39. 319–322.

Adriányi Gábor (2004): Geschichte der katholischen Kirche in Ungarn. Köln, Böhlau.

Arany János – Eötvös József báróhoz, Pest, 1869. április 14. MTA KIK Kézirattár, RAL 1869:1400/275.

Aus Ungarn. Allgemeine Zeitung des Judenthums. 34. 38. (1870. 09. 20.) 747–748. https://sammlungen.ub.uni-frankfurt.de/cm/periodical/titleinfo/3226783

Ballagi Ernő (1940): A magyar zsidóság harca az emancipációért. In: Évkönyv. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat kiadványai. 62. 135–167.

Ballagi Ernő (1941a): A magyarországi zsidóemancipáció előzményei. Magyar Zsidó Szemle. 58. 59–77. http://real-j.mtak.hu/5049/1/Magyar-zsido_szemle_1941.pdf

B. Eötvös (1886) József levele a szegedi hitközséghez. Közli Löw Immánuel. Magyar Zsidó Szemle. 3. 8. 579. https://adt.arcanum.com/hu/view/MagyarZsidoSzemle_1886/?pg=541&layout=s

Ballagi Ernő (1941b): Szabadelvűség és magyar zsidóság. In: Évkönyv. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat kiadványai. 63. 222–246.

Bánóczi József (1918): Eötvös és az emancipáció. In: Évkönyv. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat kiadványai. 42. 7–11.

Báró Eötvös [1886] József levele. Közli Némethy Menyhért Magyar Zsidó Szemle. 3. 9. 642–643. https://adt.arcanum.com/hu/view/MagyarZsidoSzemle_1886/?pg=609&layout=s

Beke Margit (2001): A püspöki kar és az autonómia 1867–71 között. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.): Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon 1848–1918. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. 113–118. https://mek.oszk.hu/04600/04672/04672.pdf

Blum, Salomon (1868a): Ungarisch-jüdische Notablenversammlung III. Allgemeine Zeitung des Judenthums. 32. 11. 203–206. https://sammlungen.ub.uni-frankfurt.de/cm/periodical/titleinfo/3226647

Blum, Salomon (1868b): Ungarisch-jüdische Notablenversammlung V. Allgemeine Zeitung des Judenthums. 32. 12. 223–228. https://sammlungen.ub.uni-frankfurt.de/cm/periodical/titleinfo/3226648

Blum, Salomon (1868c): Ungarisch-jüdische Notablenversammlung IX. Allgemeine Zeitung des Judenthums. 32. 15. 286–288. https://sammlungen.ub.uni-frankfurt.de/cm/periodical/titleinfo/3226651

Bődy, Paul (1972): Joseph Eötvös and the modernization of Hungary 1840–1870. Study of ideas of individulality and social pluralism in modern politics. Transactions of the American Philosophical Society. 62. 2. 1–134. https://doi.org/10.2307/1006074 ; https://www.jstor.org/stable/1006074

Bródy Ernő (1933): A magyar szabadelvűek mozgalma a zsidók egyenjogúsításáért 1840-ben. Magyar Zsidó Szemle. 50. 201–217. http://real-j.mtak.hu/5106/1/Magyar-zsido_szemle_1933.pdf

A Budán ülésező [1868] 200 hagyományhű rabbi emlékirata b. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter ő exczjának. Magyar Zsidó. 1. 50. 427.

Büchler Sándor (1901): A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig. Budapest, Izraelita Társulat.

Büchler Sándor (1913): Eötvös József báró és a magyar zsidóság. Izraelita tanügyi értesítő. 38. 8. 15−25.

–c– (1868): Zur ungarischen israelitischen Conferenz-Versammlung. Der Israelit. 9. 12. 198–199.

Cieger András (2009): „Királyi demokrácia”. Szabadságjogok a magyar liberálisok reformterveiben 1867 után. Aetas. 24. 3. 55–82. http://real.mtak.hu/128726/

Cieger András (2013): Az elvszerűség paradoxonjai. Eötvös József második minisztersége (1867–1871). In: Gángó Gábor (szerk.): A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra. Tanulmánykötet báró Eötvös József születésének 200. évfordulójára. Budapest, ELTE Eötvös József Collegium. 329–357. https://mek.oszk.hu/19300/19320/19320.pdf

Concha Győző (1918): Eötvös és Montalembert barátsága. Adalék a magyar katholikusok autonómiájának kezdeteihez. Budapest, Szent István Társulat. https://adt.arcanum.com/hu/view/Books_14_EgyhaztortenetEgyhaziIrodalom_5095_Eotvos_es_Montalembert_baratsaga_1458/?pg=0&layout=s

Devescovi Balázs (2020): Eötvös József betegeskedése és halála. Aetas. 35. 1. 93–105. http://acta.bibl.u-szeged.hu/71899/1/aetas_2020_001_093-105.pdf

Domján, Thomas (1969): Der Kongress der ungarischen Israeliten 1868–1869. Ungarn Jahrbuch. 1. 139–162. https://epa.oszk.hu/01500/01536/00001/pdf/UJ_1969_139-162.pdf

Entwurf des Wahlstatuts (1868) für den israelitischen Kongreß. Pest, Johann Herz.

Entwurf des Organischen Statuts (1868) für die isrealitische Glaubensgenossenschaft in Ungarn und Siebenbürgen. Pest, Johann Herz.

Entwurf für ein ungarisches israelitisches Schulstatut (1868). Pest, Johann Herz.

Az Eötvös-család levelei Haynald Lajoshoz. Eötvös József Haynald Lajoshoz, Pest, 1869. február 4. Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár, VII. 1. Haynald-hagyaték.

Eötvös József (1976a): Kultúra és nevelés. Összegyűjt. és szerk. Mezei Márta. Budapest, Magyar Helikon. https://mek.oszk.hu/06300/06330/06330.pdf

Eötvös József (1976b): Levelek. Szerk. és ford. Oltványi Ambrus. Budapest, Magyar Helikon. https://mek.oszk.hu/05400/05480/05480.htm

Eötvös József (1977): Vallomások és gondolatok. Összegyűjt. és szerk. Bényei Miklós. Budapest, Magyar Helikon. https://mek.oszk.hu/05200/05249/05249.pdf

Eötvös József báró – Grün Izidorhoz [recte: Israelhez], 1868. január 22. Magyar Polgár. 2. 18. [1868] 71.

Eötvös József báró – Hirschler Ignáchoz, Pest, 1869. április 26. Magyar Izraelita Levéltár, XIX-81. (Hirschler Ignác hagyatéka, levelezés 1843–1879)

Eötvös József báró – Karsay Sándorhoz, Buda, 1868. december 28. Evangélikus Országos Levéltár, Dunántúli Egyházkerület, EOL VIII. 138. doboz.

Eötvös József báró – Oltványi Pál földeáki plébánoshoz. Földeák, 1869. január 4. A makói Szent István Király plébánia levéltára, Návay-levéltár, 25. sz. Gilicze János tulajdona.

Forster Gyula (1897): A katholikusok autonómiájáról. Budapest, Ráth Mór.

Festetics György gróf – Eötvös József báróhoz, 1868. december 19. és 20, Private Collection Ignac Hirschler, The Central Archives for the History of the Jewish People, Jerusalem (CAHJP), P331/11-66 és 67.

Főrendiházi napló (1865–1868). Pest, Athenaeum. https://library.hungaricana.hu/hu/collection/ogykdok_1865_1868/

Gángó Gábor (2020): Towards the 1868/69 Jewish congress in Hungary. Minister Eötvös’s project of confessional autonomy and the Emancipation Act in 1867. Jewish Culture and History. 21. 3. 226–239. https://doi.org/10.1080/1462169X.2020.1795489

Gantner Brigitta Eszter (2006): Az egyetemes izraelita kongresszus 1868–69-ben. Küzdelem az asszimilációért és ellene In: Frank Tibor (szerk.): Honszeretet és felekezeti hűség. Wahrmann Mór 1831–1892. Budapest, Argumentum. 91–110.

Groszmann Zsigmond (1917): A magyar zsidók a XIX. század közepén. (1849–1870) Történelmi tanulmány. Budapest, Egyenlőség. https://mek.oszk.hu/22200/22298/22298.pdf

Groszmann Zsigmond (1941): Hirschler Ignác. In: Évkönyv. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat kiadványai. 63. 143–158.

Gyáni Gábor – Kövér György (1998): Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris.

Gyarmati Enikő (2014): Eötvös József: A zsidók emancipátiója. Historiográfiai áttekintés 1913–2013. Kisebbségkutatás. 23. 3. 124–146. http://www.epa.hu/00400/00462/00072/pdf/EPA00462_kisebbsegkutatas_2014_3_124-146.pdf

Heller Bernát (1913): Eötvös József báró. In: Évkönyv. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat kiadványai. 36. 7−55.

A helyzet (1868). Magyar Zsidó, 1. 52. 447–448.

Herger Csabáné (2008): „Szabad egyház szabad államban” – A katolikus autonómia-mozgalom a 19. századi Magyarországon. Jura. 14. 1. 22–35. http://real-j.mtak.hu/18844/1/JURA_2008_1.pdf

Herger Csabáné (2010): Polgári állam és egyházi autonómia a 19. században. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Hirsch Márk (1868): Vallási szempontból való véleményes jelentés, a kassai izr. hitközségben kitört pártoskodásra vonatkozólag; a hazai zsidóság közt általában észrevehető szétszakadási vágy jogosultságának megvilágitásával, melyet a 10689/867 sz. alatti kiküldetése folytán, a m. k. nagyméltóságu vallásügyi Ministeriumnak felterjesztett – –, Ó-Budai főrabbi. Pest, Gyurián és Deutsch Mór.

Hirschler Ignácz (1891) utolsó előterjesztése dr. Pauler Tivadar vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Magyar Zsidó Szemle. 8. 771–777. http://real-j.mtak.hu/5114/1/Magyar-zsido_szemle_1891.pdf

A „Hitőr” [1868] Magyar Zsidó Egylet Alapszabályai. Pest, Légrády.

Holló László (2011): Hierarchikus püspöki vezetés és katolikus autonómia. Összeegyeztetési törekvések az Erdélyi Egyházmegyében a 19. század második felében. In: Marton József és Oláh Zoltán (szerk.): Minden kegyelem: a 65 éves Jakubinyi György érsek köszöntése. Budapest és Kolozsvár, Szent István Társulat és Verbum. 432–449.

Inland [1868]. Magyar Zsidó. Deutsche Beilage des „M. Zs.” Erste Separat-Beilage, 438.

Jánosi Engel Róbert (1914): Báró Eötvös József és a magyar zsidóság emancipációja. In: Évkönyv. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat kiadványai. 38. 7–27.

Javaslat az izraelita congressus választási szabályzata tárgyában (1868). Pest, Herz János.

Javaslat a magyar izraelita iskolai szabályzat tárgyában (1868). Pesten, Herz János.

Katz, Jacob (1973): Out of the ghetto. The social background of Jewish emancipation, 1770–1870. Cambridge (MA), Harvard University Press.

Katz, Jacob (1980): From prejudice to destruction: anti-semitism 1700–1933. Cambridge (MA), Harvard University Press.

Katz, Jacob (1998): A house divided. Orthodoxy and schism in nineteenth-century Central European Jewry. Transl. Ziporah Brody. Hanover (NH), University Press of New England.

Katz, Jacob (1999): Végzetes szakadás: az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből Magyarországon és Németországban. Ford. Ács Gábor, átdolgozta és a jegyzeteket ford. Stöckl Judit, Domán István. Budapest, Múlt és jövő Kiadó.

Katzburg, Nathaniel (1969): The Jewish Congress of Hungary, 1868–1869. In: Braham, Randolph L. (szerk.): Hungarian-Jewish Studies II. New York, World Federation of Hungarian Jews. 1–33.

Katzburg, Nathaniel (1999): Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport – Osiris Kiadó.

Képviselőházi napló 1865–1868. Pest, Emich Gusztáv. https://library.hungaricana.hu/hu/collection/ogykdok_1865_1868/

Képviselőházi napló 1869–1872. Pest, Légrády. https://library.hungaricana.hu/hu/collection/ogykdok_1869_1872/

Kiss Domokos Dániel (2017): A természetszerető Eötvös Loránd. Levéltári és kézirattári kutatások. Budapest, Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet. http://real.mtak.hu/50690/7/kdd_eotvos_konyv_real.pdf

Kohn Sámuel (1868a): Mahnruf an die Israeliten Ungarns über den israelitischen Landescongreß und dessen geheime Gegner. Preßburg, Sieber’s Erben Buchdruckerei (F. K. Mayer).

Kohn Sámuel (1868b): Az országos zsidó congressus és titkos ellenei. Intő szózat Magyarország zsidóihoz. Pest, Heckenast Gusztáv.

Kongressusi (1868) napló. Magyar zsidó. 1. 52. 448.

Konrád Miklós (2014): Eötvös József és a zsidók. Történelmi Szemle. 56. 3. 495–509. https://tti.abtk.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz2014-3/konrd.pdf

Krausz Zsigmond (1868a): A haladás és következményei. Magyar Zsidó. 1. 46. 391–393.

Krausz Zsigmond (1868b): Transaction zur Ausgleichung der sich gegenüberstehenden isr. Partheien im ung. Vaterlande. Pest, M. E. Löwy’s Sohn.

Lakatos Andor (2001): Közvetítés és kiegyenlítés: Haynald Lajos szerepe az autonómia-mozgalom 1868–1871 közötti időszakában. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.) Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon 1848–1918. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. 119–131. https://mek.oszk.hu/04600/04672/04672.pdf

Lakos Lajos (1912): A váradi zsidóság története. Nagyvárad, Nagyváradi Nyomda.

Löw Lipót (1868): Die jüdischen Wirren in Ungarn I. Leipzig/Pest, Wigner & Rautman/Köhler.

Löw Lipót (1871): Der jüdische Kongress in Ungarn, historisch beleuchtet. Pest, L. Aigner.

Löw Lipót (1874): Zur neueren Geschichte der Juden in Ungarn: Beiträge zur allgemeinen Rechts-, Religions- und Kulturgeschichte. Budapest, Aigner.

A Magyar (1870) Országgyűlés mélyen tisztelt Képviselőházához intézett Emlékirata az izraelita egyetemes gyűlés bizottságának az 1868. évi deczember 10-ére meghívott izraelita congressus által hozott határozatok tárgyában. Budapest, Pesti Könyvnyomda.

Mezei Mór (1918): Visszaemlékezés az emancipáció idejére. In: Évkönyv. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat kiadványai. 42. 11–32.

Montalembert, Charles de (2009): Journal intime inédit. Tome VIII: 1865–1870. Texte établi, présenté et annoté par Louis Le Guillou et Nicole Roger-Taillade. Paris, Honoré Champion éditeur.

Nándori Barbara (2010): A katolikus autonómia történetéhez. A II. autonómia-kongresszus 9-es albizottságának működése és az erre tett püspöki észrevételek (1898). Magyar Sion., 4.(46.) 2. 201–232. http://epa.oszk.hu/01300/01397/00008/pdf/MSion_2010_2_201-232.pdf

Neolog [1868] szárnypróbálgatások vidéken. Magyar Zsidó. 1. 42. 361–362.

Nizsalovszky Endre (1967): Eötvös József két levele Haynald Lajos érsekhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 71. 1. 72–77. http://epa.oszk.hu/00000/00001/00249/pdf/itk_EPA00001_1967_01_072-077.pdf

Az Országos [1935] Magyar Zsidó Múzeum kongresszusi kiállításának katalogusa. 1935. március 3.–16. In: Évkönyv. Kiadja az Izr. Magyar Irodalmi Társulat. 362–379.

Pest, márczius 3. (1868) Magyar Zsidó. 1. 13. 97.

Péter László (2012): Church-State Relations and Civil Society in Hungary. A Historical Perspective. In: Uő.: Hungary’s long nineteenth nentury. Constitutional and democratic traditions in a European perspective. Collected studies. Ed. Lojkó Miklós. Leiden, Brill. 405–437.

Popper József – Hirschler Ignáchoz. Miskolc, 1869. december 18. Magyar Izraelita Levéltár XIX-81. Hirschler Ignác hagyatéka, levelezés 1843–1879.

Prepuk Anikó (2020): Incomplete emancipation: the ’Jewish Schism’ in the context of confessional equality in Hungary. Jewish Culture and History. 21. 3. 307–321. https://doi.org/10.1080/1462169X.2020.1795487

Rabbinische [1869] Gutachten über die Statuten des Ung.-Isr. Kongresses. Pest, I. Neuer.

Rede (1868) Sr. Excellenz des Herrn Kultusministers bei Eröffnung des ung.-isr. Landeskongresses. Magyar Zsidó. Deutsche Beilage des „M. Zs.” Erste Separat-Beilage, 436–437.

Sarnyai Csaba Máté (2001): A katolikus autonómia megközelítési lehetőségei Magyarországon 1848-tól a századfordulóig. Századvég. 21. nyár. 85–101. https://adt.arcanum.com/hu/view/Szazadveg_2001_21/?pg=2&layout=s

Simor János – Eötvös József báróhoz, 1869. november 16. Esztergomi Prímási Levéltár, Simor-magánlevéltár 98/1869.

Silber, Michael K. (1992): The emergence of ultra-orthodoxy. The invention of a tradition. In: Wertheimer, Jack (ed.): Tradition. Jewish continuity in the modern era. New York, Jerusalem, The Jewish Theological Seminary of America (Distr. by Harvard University Press, Cambridge, MA and London). 23–84.

Statuten [1868] für den ungarisch-jüdischen Verein „Glaubenswächter”. Pest, Gebrüder Légrády.

Tervezete a szervezeti szabályzatnak [1868] a magyarországi és erdélyi izr. hitfelekezet részére. Pest, Herz János.

Török Jenő (1941): A katolikus autonómia-mozgalom 1848–1871. Adalékok a magyar liberális-katolicizmus történetéhez. Budapest, Stephaneum.

Turán, Tamás (2020a): 150th anniversary of the Hungarian Jewish Congress. Jewish Culture and History. 20. 3. 203–212. https://doi.org/10.1080/1462169X.2020.1796371 ; http://real.mtak.hu/118998/1/TuranIntroduction150thanniversaryoftheHungarianJewishCongress.pdf.

Turán Tamás (2019): „As the Christian go, so go the Jews” – Hungarian judaism in its denominational matrix in the mid-nineteenth century. In: Weiss, Yfaat (ed.): Dubnow-Institut Yearbook, 16. évf. (2017). Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht. 61–93.

Turán Tamás (2016): Ortodox, neológ: a magyar zsidó vallási pártok elnevezéseinek történetéről. Regio: Kisebbség, Kultúra, Politika, Társadalom. 24. 3. 5–37.

Turán Tamás (2020b): Truth and/or peace: the political toolkit of the Hungarian Jewish Congress (1868–69). Jewish Culture and History. 21. 3. 240–261. https://doi.org/10.1080/1462169X.2020.1796372 ; http://real.mtak.hu/id/eprint/118999

Választási [1868] rendszabály-javaslat, az izraelita congressusra. Magyar Zsidó. 1. 13. 97–100.

Trefort [1998] Ágoston és Lónyay Menyhért Eötvös-emlékbeszéde, 1872. S. a. r. Gángó Gábor Aetas. 13. 2–3. 203–215. http://acta.bibl.u-szeged.hu/41620/1/aetas_1998_002_003.pdf

Várdy, Steven Béla (1976): The origins of Jewish emancipation in Hungary. The role of Baron Joseph Eötvös. Ungarn–Jahrbuch. 7. 137–166. https://epa.oszk.hu/01500/01536/00007/pdf/UJ_1976_137-166.pdf

Venetianer Lajos (1901): A zsidóság szervezete az európai államokban. Budapest, Franklin-Társulat.

Venetianer Lajos (1918): Az emancipáció története. In: Évkönyv. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat kiadványai. 42. 32–52.

Veritas (pseud.) (1868): Entgegnung auf den „Mahnruf” etc. Magyar Zsidó. 1. 39. 328–334.

Wahlstatuten [1868] des am 10. Dezember 1686 in Pest abzuhaltenden israelitischen Congresses. Pest, Gustav Heckenast.

Wilke, Carsten L. (2020): The pursuit of the Sanhedrin. The Hungarian Jewish Congress in the tradition of nineteenth-century synods. Jewish Culture and History. 21. 3. 213–225. https://doi.org/10.1080/1462169X.2020.1794167

Zeller Árpád (1894): A magyar egyházpolitika 1847–1894. I. k. 1847–1872. Budapest, Boruth.

A zsidó congressus [1868] megnyitása deczember 14-ikén. Magyar Zsidó 1. 51.

The paper delineates the activity of Baron József Eötvös, minister of religion and education, in connection with the 1868/69 congress of Hungarian Jews. Unlike previous accounts focussing mainly on the conflict between the Orthodox “Party” with the minister, it reconstructs Eötvös’s alliance with the Neolog Jewry before, during and after the congress. It contextualizes the minister’s efforts not only in the broader scheme of his project for a universal regulation of various churches and denominations in Hungary, but also in his ambitions of gaining international reputation by putting first the Liberal Catholic principle “Free church in a free state” into practice. Drawing on hitherto underexplored sources such as his extended correspondence or the protocols of the House of Representatives, this study shows that the counter-attack of the Orthodox Jewry after the implementation of the statutes of the congress by a ministerial decree was endorsed by the Left-wing opposition of the newly elected Parliament in 1869. This attack resulted in an all-out criticism of the work of life of this prominent figure of Hungarian scientific and political elite.

Vissza a tartalomjegyzékhez