SZABOLCS ÉVA: EÖTVÖS JÓZSEF EMLÉKEZETE A PEDAGÓGIAI SAJTÓBAN 1871–1913

Nyomtatási nézet

Szabolcs Éva PhD, habil. professor emeritus, Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézet, Budapest

Eötvös József közoktatás-politikai tevékenysége kedvelt témája a pedagógiatörténettel foglalkozó kutatóknak.[1] Az 1868-as népoktatási törvény kapcsán megkerülhetetlen tevékenységének elemzése, de szélesen értelmezett kultúrpolitikai jelentősége sem kerülte-kerüli el a kutatók figyelmét. A népoktatási törvény korabeli vitája tükrözte az álláspontjával kapcsolatos fenntartásokat is,[2] kortársai, szakmatársai többsége azonban támogatta elképzeléseit, amelyek a modern közoktatásügy alapjainak megteremtését jelentették.

A továbbiakban néhány korabeli pedagógiai folyóiratot szemlézek, amelyek Eötvös halála után elevenítették fel a kultúrpolitikus emlékét. Az 1871-ben bekövetkezett halála és 1913. – születésének századik évfordulója – közötti időszak megemlékező írásaiból idézek. A kortárs emlékezetközösség működése, az emlékezet „megélt kötődése az örök jelenhez” sokfélesége megmutatkozik ezekben az írásokban.[3] Az emlékezet és a történetírás kapcsolatának megítélésére különböző megközelítésekkel találkozunk,[4] és e két fogalom azonossága vagy/és elkülönítése továbbra is vita tárgya a történelemelmélettel foglalkozók körében. A szemlézett időszakban még a kortársak azok, akik Eötvös munkásságát mérlegre teszik, de az idő múlásával, születésének századik évfordulóján már halványul a kortársak emlékezete, és a történeti megítélés hangsúlyosabbá válik, jól érzékelhető lesz a mindenkori jelen kapcsolata Eötvös tevékenységének megítélésével.

Felkai László monográfiája idézett korabeli és későbbi méltatásokat, véleményeket, kritikákat Eötvösről.[5] Ezek nem elsősorban a pedagógiai sajtóból származtak. Eötvös 1871-ben bekövetkező halálakor a megrendülést tükröző gyászjelentések még nem tettek kísérletet oktatáspolitikai tevékenységének értékelésére. A különböző megemlékezések leírásakor elsősorban a megemlékezők felsorolása dominált, és a kor nyelvhasználatának megfelelő regiszter a dicsérő jelzők halmozott felsorolásával még a veszteség érzékeltetését szolgálta. Az egyetemi templomban tartott gyászmiséről a Néptanítók Lapja így írt: „...a halvány gyászoló arczok s a csendesen miséző pap félig elmosódó szavai valami megdöbbentő hatást tettek a belépőre.” (Néptanítók Lapja, 1871. 141.) A minisztérium tisztségviselői „részvétiratot” intéztek Eötvös özvegyéhez: „Mint a magy. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztérium [sic] hivatali személyzete, melynek élén nagyméltóságod dicsőült férje állt, kimondhatatlan fájdalommal állunk nagyméltóságod előtt, mélyen lesújtva a csapástól, mely a hazát, a tudományt, de vezérünk s kegyes atyánk elvesztésében minket is, legközelebbről azonban nagyméltóságod szívét érte.” (Néptanítók Lapja, 1871. 137.) Ugyancsak e lapszám írt Pest városa részvéttáviratáról, amelyet Eötvös özvegyének küldtek: „...és míg a szeretet nemtője el nem hagyja a földet, buzgón és gyöngéden fogja ápolni minden nemes kebel e legnemesebb szívnek áldott emlékét.” (Néptanítók Lapja, 1871. 141.) A Frőbel nőegylet részvétnyilvánítása hasonlóan emelkedett hangú volt: „...mi, kik báró Eötvös József sírja fölött nem csak a szilárd jellemű hazafit, nem csak az ihletett költőt, nagy tudóst, munkás minisztert, hanem ügyünknek, Frőbel nevelési elveinek barátját is siratjuk... Vigaszt nagyméltóságoddal együtt érzett fájdalmunkban csupán azon gondolat ad, hogy a boldogok álmát aluvó, emelkedett szellemű nagy férfiú eszméiben, törekvéseiben örökké élend, s neve azon dicsők nevei közé leend följegyezve, kik a közművelődést, minden nemzetnek e legfőbb kincsét hazánkban önfeláldozó buzgalommal igyekeztek ápolni, fejleszteni.” (Néptanítók Lapja, 1871. 138.) Toldy Ferenc pedig egy részletes életrajzot tett közzé róla, tárgyszerűen bemutatva politikai, irodalmi tevékenységét. (Néptanítók Lapja, 1871. 133–136.)

Még ugyanebben az évben a Népnevelők Lapjában találunk egy olyan írást Tanos Imre tollából, amely a gyász megnyilvánulása mellett hangsúlyosan szólt Eötvösnek az oktatásban játszott szerepéről, és arról a kételyről, hogy a kortárs szakmatársak mi módon fognak megbirkózni a veszteséggel: „Mit köszön neki különösen hazánk oktatásügye, melynek napszámosai lenni életünk szent feladata? ...mi, a népoktatás igénytelen férfiai, mi vagyunk talán leginkább sújtva oly korai halála által... Nagy neve iránti kegyeletes hálánkat fájdalmunknak megfelelőbben alig róhatjuk le, mint ha következetességgel, hangya szorgalommal [sic] és kitartással haladunk azon ösvényen előbbre, melyet emberszerető lángesze számunkra kijelölt, de melyen, fájdalom! kalauzul előttünk haladni immár nem láthatjuk.” (Népnevelők Lapja, 1871. július 29.)

Halálának tizedik évfordulóján a Népnevelők Lapja már visszatekintett Eötvös népiskolai törvényjavaslatára, de a korabeli tanítóság nemcsak visszaemlékezéssel, hanem az Eötvös-alap létrehozásával vitte tovább a kortársak Eötvös-képét: „mi tanítók, kik Eötvösnek legtöbbet köszönhetünk, szintén siettünk a nagy halottnak emléket állítani, megteremtvén az Eötvös-alapot... midőn halála napján szükséget enyhítő... ösztöndíjakat osztunk ki... Péterfy Sándor, az E. A. megteremtője, meleg szavakkal emlékezik meg Eötvösről, kiről a történelem és a világ már elmondta ítéletét, midőn babérral adózott neki.” (Népnevelők Lapja, 1881. február 5.) Az 1875-ben létrejött Eötvös-alap tevékenysége gyakori témája volt a pedagógiai lapoknak, és az Eötvös-hagyomány egyik fenntartója volt, ahogy Péterfy Sándor következő írásából való idézet is utal rá: „Mióta az Eötvös-alap intézménye fennáll, hazánk néptanítói életbe léptették az Eötvös emlékezetének szentelt ünnepeket.” (Néptanítók Lapja, 1881. 673.)

Ugyanebben az évben Gyertyánffy István hosszú cikkben idézte fel és értékelte Eötvös közoktatási tevékenységét a Néptanítók Lapjában. Ebben az írásban is találunk olyan jelzőket, amelyek Eötvös nagyságáról szólnak, de munkásságának értékelése már az 1881-es év kontextusában jelent meg: „Hogy közoktatásügyi kormányunk mennyire van áthatva az Eötvösi szellemtől [sic] – erről szóljanak a tények... Akiknek vannak szemeik a látásra, láthatják, hogy a nagy építőmester által megkezdett nagyszerű építkezés miként halad tovább az eredeti tervek szerint.” (Néptanítók Lapja, 1881. január 31.) A szerző a tanítóság kiemelt szerepében látta megvalósulni Eötvös eszméit, ezért számvetésre, mintegy önértékelésre szólította fel a tanítókat, hogy Eötvös „eszméinek diadalát” minél többen teljesítsék be. Az írásból látható, hogy a gyász szavai helyett a veszteséget még érzékelő, de a politikus előremutató tevékenysége alapján a korabeli jelen kihívásaira reagáló megemlékezést olvashatunk.

Húsz évvel Eötvös halála után a rá való emlékezés ismét a korabeli jelen problémáiról is szólt dr. Bokor József tollából: „...báró Eötvös czéljaitól még máig igen messze állunk, hogy sem az állami sem a társadalmi működés nem öltött olyan mérvet, mely jelenünk s jövőnk biztonságának teljes garancziáját képezhetné.” (Népnevelők Lapja, 1891. február 7.) Ugyanez a beszéd, Eötvös eszméinek a kortársak jelenére való vonatkoztatása megjelent a Néptanítók Lapjában is, utalva „Magyarország lánglelkű apostolának emlékére”. A Néptanítók Lapja rövid tudósítást is közölt az Eötvös-ünnepélyről, tömör, tárgyszerű stílusban azzal a felvezetéssel, hogy „A megdicsőült költő, államférfi és szónok halálának évfordulóján az Eötvös nevét viselő jótékony intézmény élén álló néptanítók évről-évre felelevenítik a nagy pedagógus és nagy emberbarát emlékezetét.” (Néptanítók Lapja, 1891. 110.)

1911-ben a Magyar Tudományos Akadémián tartott Eötvös-ünnepélyről olvashatunk a pedagógiai lapokban. A Népnevelők Lapja csak tudósított, a Néptanítók Lapja idézett is az ott elhangzott beszédekből. A kor problémáinak megoldását Tóth József királyi tanácsos abban látta, hogy „mennyire hasznos volna régi nagyjaink és különösen Eötvös életének és műveinek ismerete, mert ez a mai modern kor sok erkölcsi nyomorúságát képes volna gyógyítani.” (Néptanítók Lapja, 1911. 4.) Egy másik beszédben Cserny József Eötvös „mélyreható szociális eszméivel” foglalkozott. Érdemes felfigyelni arra, hogy itt nem Eötvös oktatáspolitikájára történt utalás, hanem általános politikai, erkölcsi nézetei jelentették azt, amit kiemelendőnek tartottak munkásságából.

Eötvös születésének századik évfordulójára emlékezve a Magyar Pedagógiai Társaság 1913. október 18-án felolvasóülést tartott, melynek tartalmát a Magyar Paedagogia közölte. Fináczy Ernő beköszöntő szavai egyértelműen jelezték, hogy az utókor tisztelő magatartása mellett a történelem nézőpontja is megkerülhetetlen Eötvös tevékenységének értékelésekor: „...mi lehetne illőbb és méltóbb kezdete ennek az új ülésszaknak, mint néhány pillanatra emlékünkbe idézni az 1813-ik évet, s azt a férfiút, akivel a sors száz évvel ezelőtt ajándékozta meg nemzetünket, s akinek élete műve, mentől tovább távolodunk tőle időben, annál nagyobb méretűnek mutatkozik a történeti megítélés perspektívájában.” Fináczy Eötvös életművének fontosságára utalva jegyezte meg, hogy „...óriási hézagok tátongtak a magyar művelődés mezején. Csakis, ha ezeket a hiányokat szem előtt tartjuk, lehet kellő mértékünk Eötvös nagyságának megítélésére.” (Magyar Paedagogia, 1913. 525–526.) Erre a gondolatra rímelt Dóczi Imre kimerítően elemző, Báró Eötvös József mint a magyar közoktatásügy szervezője című írása, amely európai perspektívába helyezve értékelte Eötvös életművét: „Minden irodalmi munkájával s minden közoktatási reformjával nemzeti közműveltségünket igyekezett előbbre vinni s az európai kultura eszmekörébe állítani. A nagy ’reformkorszak’ írói közül a nyugati műveltség szelleme senkit annyira át nem hatott, mint a XIX. század uralkodó eszméinek íróját, ő volt korában a legeurópaibb gondolkozású magyar s nála senki se látta tisztábban... a nyugati műveltséggel szemben kulturális elmaradottságunkat.” (Magyar Paedagogia, 1913. 544.) Dóczi írásának további vezérfonala is Eötvös európai látóköre volt: „Közoktatásunk ügyét az európai tanüggyel kapcsolatba hozni és színvonalára emelni s ezáltal a magyar kulturát az európai kultura közösségébe kapcsolni igyekezett.” Történeti értékelése olyan tágabb politikai eszmefuttatásba torkollott, amely korának fontos elvét fogalmazta meg: „De az európai színt korántsem valami kozmopolita jelleggel, hanem erős nemzeti alapon igyekezett megadni műveltségünknek.” (Magyar Paedagogia, 1913. 545.) E megállapítás kibontását Eötvös Kazinczy Ferencről 1859-ben tartott emlékbeszédéből származó idézetekkel támasztotta alá. A gondolatsor jól rímelt a korszak „nemzetnevelés” gondolatkörére, amely 1912-ben megjelent Imre Sándor nagyszabású munkájában[6] is. Dóczi kiemelte még Eötvös liberális és demokratikus szemléletét, vallási jogegyenlőség terén tett kezdeményezéseit, széles látókörét, amellyel a népoktatás megszilárdítását tartotta alapvetőnek a magasabb tudományos műveltség eléréséhez. Nem hallgatta el azokat a támadásokat sem, amelyek a népoktatási törvény miatt érték Eötvöst: „Támadták Eötvöst minden oldalról. A liberálisok a felekezeti iskolának nyujtott kedvezményekért ultramontanizmussal vádolják, a hitfelekezetek a községi felekezetnélküli iskola jajdunak fel ellene; a protestánsok, kik idáig nagy rokonszenvvel viseltettek iránta iskolai autonomiájukat látják az állami felügyelettel és rendelkezésekkel megsértve s a leghevesebb harczot vívják ellene." (Magyar Paedagogia, 1913. 550.) Dóczi részletesen elemezte Eötvös középiskolákra vonatkozó elképzeléseit, visszatekintve az időközben elfogadott 1883-as törvény tükrében, és úgy látta, hogy „...minden fogyatkozásai mellett, tanügyi fejlődésünk mai színvonaláról nézve is, több megszívlelésre méltó gondolatot foglalt magában.” (Magyar Paedagogia, 1913. 555.) Végső értékelése minden tekintetben pozitív és az évforduló ünnepélyességéhez illeszkedő volt: „Eszmékben gazdagabb írónk vagy politikusunk nem volt, mint Eötvös, ki egész szellemi kincstárt hagyott eszméiben nemzetére.” (Magyar Paedagogia, 1913. 563.)

Schneller István Adalék Eötvös személyiségének megértéséhez című visszaemlékező írása abból indult ki, hogy „...az utókor az ő kivánatát még ma sem teljesítette.” (Magyar Paedagogia, 1913. 527.) Schneller a személyiségpedagógia megalkotójaként az Eötvösre gyermek- és fiatalkorában ható környezeti-lelki tényezők elemzését végezte el, hogy ezzel közelebb jusson Eötvösnek „hazájával egybeforrott személyisége” megértéséhez. Így fogalmazott: „...a szeretettel való érdeklődésnek a szelleme az ő személyiségében megdicsőül.” (Magyar Paedagogia, 1913. 543.) Schneller a személyiség érzelmi-akarati összetevőjének tulajdonított nagy jelentőséget, és Eötvös hazaszeretetét hangsúlyozta: „Eötvös e hazáért élt személyisége teljes odaadásával. Ezért oly elragadó, senkivel sem egybehasonlítható hazafiúi érzelme.” (Magyar Paedagogia, 1913. 543.)

Az 1913-as visszaemlékezések sorába tartozik Gyertyánffy István írása, mely – érthető módon – a Paedagogium kérdésköre kapcsán értekezett Eötvösről. A kortársi emlékezők közé tartozott Gyertyánffy fontosnak tartotta megemlíteni, hogy „…már csak igen csekélyszámú kortársai közé tartozom e nagy férfiúnak, kit még ő maga, a saját kezű aláírásával ellátott okmányával állított a saját maga alkotta népoktatási intézetek egyikének az élére.” (Magyar Paedagogia, 1913. 563.) Mivel személyes kapcsolata nem volt Eötvössel, részletező leírását saját pályafutásának felíveléséről elsősorban Trefort miniszterségéhez kötötte. Eötvös nevéhez kapcsolta a budai tanítóképző 1869-ben történt megnyitását, amelyről Eötvös mint a budai „központi” tanítóképzőről beszélt, és amely Gyertyánffy későbbi igazgatása alatt vált Paedagogiummá: „A Paedagogium elnevezés elsőbbségéhez, illetőleg e névnek arra az intézet csoportra való alkalmazásához, melyet fentidézett művemben ismertettem, én tartok igényt.” (Magyar Paedagogia, 1913. 568.) A Paedagogium „…B. Eötvös József által koncipiált és Trefort által meg is valósított eszme” Gyertyánffy szerint. Az írásban részletesen elidőzött a Paedagogium lérejöttének, „bomlásának” körülményei felett, saját szerepére is kitérve, majd – hiszen Eötvös emlékezete kapcsán kellett mindezt megfogalmaznia – befejezésül visszatért Eötvös eszményítéséhez: „A mi kicsinyes és meddő erőlködéseink felett ott állsz véghetetlen nagyságban és magasságban a Te politikai, irodalmi és kulturális alkotásaidnak elévülhetetlen nagy kincseivel. Fényt és meleget osztogató nap voltál nekünk s az leszel a nemzedékek hosszú sorának is.” (Magyar Paedagogia, 1913. 590.)

E néhány korabeli forrás alapján jól látható, hogyan jutott el a pedagógiai sajtó Eötvös halálának megrendült, a veszteséget kiemelő híradásaitól a későbbi évtizedek megemlékezéseiben helyet kapó korabeli pedagógiai, oktatási problémák tárgyalásáig, Eötvös életművének az eltelt évtizedek társadalmi-oktatáspolitikai fejleményeivel történő szembesítéséig. Bár Eötvös életműve pozitív kicsengésű ezekben az írásokban, abban már árnyaltabban fogalmaznak, hogy oktatáspolitikai, esetleg erkölcsi céljai milyen mértékben valósultak meg vagy éppen vesztek el 1868 óta.

Források és irodalom

Antall József (1968): 1000 esztendős a népiskolai törvény – Eötvös József és az 1868‑as népiskolai törvény országgyűlési vitája. Magyar Pedagógia, 68. 4. 414–434. http://misc.bibl.u-szeged.hu/12218/1/mp_1968_004_4714_414-433.pdf

Felkai László (1979): Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Gyáni Gábor (2010): Kollektív emlékezet és történetírás: kapcsolatuk ellentmondásossága. In: uő: Az elveszíthető múlt. Budapest, Nyitott Könyvműhely. 68–84.

Imre Sándor (1912): Nemzetnevelés. Budapest, Magyar Társadalomtudományi Egyesület.

Mann Miklós (1989): Eötvös és a minisztérium szervezése. Pedagógiai Szemle, 39. 6. 536–540. https://adt.arcanum.com/hu/view/PedagogiaiSzemle_1989_1/?pg=530&layout=s

Mann Miklós (1993): Kultúrpolitikusok a dualizmus korában. Budapest, OPKM.

Nora, Pierre (1999): Emlékezet és történelem között. Aetas. 14. 3. 142–157. https://epa.oszk.hu/00800/00861/00012/99-3-10.html

Szabolcs Éva – Mann Miklós (1997): Közoktatási törvényeink és a pedagógiai sajtó. Budapest, ELTE BTK.

Sajtóforrások

Népnevelők Lapja 1871, 1881, 189, 1911

Néptanítók Lapja 1871, 1881, 1891, 1911

Magyar Paedagogia 1913

In this article three educational journals were used to show how after his death he was remembered by contemporary pedagogues, teachers. The analyzed articles showed that immediately after his death funeral speeches concentrated on the emotional aspects of the loss of a great politician of the nation. As years were passing on and the collective memory was fading, his political performance, human greatness was dicussed and mirrored in the current social and educational problems. His political and educational views became a point of departure for those who believed in the importance of public education.

Vissza a tartalomjegyzékhez