HÖRCHER FERENC: EÖTVÖS JÓZSEF ÁRNYALT ÁLLÁSPONTJA A VÁROSI KÉRDÉSBEN – AZ 1844-ES ORSZÁGGYŰLÉSI BESZÉDEI ALAPJÁN

Nyomtatási nézet

Hörcher Ferenc PhD, kutatóprofesszor, Nemzeti Közszolgálati Egyetem; tudományos tanácsadó, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet, Budapest

– Köszönettel tartozom Robotka Andreának a jegyzetek és a szöveg gondozásáért.

Ez a tanulmány a városi kérdésről folyó reformkori vita egy epizódjával foglalkozik. A városok jogállásáról szóló, de általánosabb érvényű kérdéseket is érintő, az 1843–44-es országgyűlésben folyó vitát mutatja be, pontosabban annak is csak egy vékony metszetét. Eötvös József, a 19. századi magyar politika egyik legfelkészültebb résztvevőjének állásfoglalásait idézi fel, négy 1844-es diétai, főrendiházi beszéde alapján. Két, egymással összefüggő célja van mindennek. Egyrészt Eötvös politikai gondolkodásának árnyaltságát kívánja érzékeltetni. Nyilvánvalóvá teszi, hogy hiba lenne Eötvöst a centralista álláspont merev képviselőjének tekinteni – hisz a városi kérdésben egyértelműen, ha nem is korlátozások nélkül a városok önigazgatása mellett szólalt fel. Másrészt azt szeretné bemutatni, hogy a városok kérdése nem önmagában érdekes Eötvös számára – ő az alkotmányos berendezkedés egészét szeretné korszerűbbé és versenyképesebbé tenni, s a városi képviselők szavazati jogát ezért is köti össze a városok külső és belső igazgatási rendjével. Végül arra is utalunk, hogy e viták során Eötvös még nem nagyon élt a polgári műveltség értékére való hivatkozással, ami pedig kultuszminiszterként és az Akadémia elnökeként is fontos referenciapontja volt.

A városok ügyének, s ezen belül a királyi városok képviseletének közjogi rendezése a reformkor egyik legtovább húzódó, legnehezebben megoldódó kérdése volt.[1] A téma már az első reformországgyűlés óta terítéken volt, s pedig egy olyan sérelem miatt, amelyet a városok követei az 1825/27-es országgyűlésen szenvedtek el. Ekkor történt, hogy a királyi városokat megfosztották egyéni szavazati joguktól, s innen kezdve a városoknak összesen egy, összevont szavazatot biztosított az országgyűlés. A kérdés rendezése azonban többet kívánt, mint a korábbi döntés eltörlését, s ezzel a városok történeti jogának visszaállítását. Fontos lépés lett volna, ha elismerik a városok hagyományos privilégiumát, de helyzetük régóta húzódó közigazgatási-közjogi rendezését ez már nem helyettesíthette.

A téma jelentőségét nehéz túlbecsülni, ha a reformkorra csakugyan úgy kívánunk tekinteni, mint a polgárosodás korszakára. Hiszen a történelem iróniájának tűnhet, hogy a nemesi nemzet alkotmányos szerkezetéből épp a reformkorszak idejére szorult ki a városi polgárság, mint önálló, alkotmányos védelemben részesülő rend. Tudjuk, persze, hogy a Magyar Királyság területén zajló városfejlődés sajátosságai ezt bizonyos fokig aktuálpolitikailag érthetővé tették: a királyi városokat vezető, sokszor idegen ajkú polgári elit (amely bizony sokszor mutatott oligarchikus jegyeket), több szálon és szorosabban kapcsolódott az udvarhoz, mint a reformkort meghatározó nemzeti-liberális ellenzékhez. Ezért a megyei diétákon edzett magyar nemesi elit egy része erős kételyeket táplált nemzeti lojalitásukkal kapcsolatban, az udvarral vívott egyre élesebb küzdelmek közepette. Ám a városokkal kapcsolatos politikai álláspontokat nem lehet az udvar és ellenzéke szembenállására egyszerűsíteni.

Ha a városok helyzetét megpróbáljuk politikailag értelmezni a reformkor közegében, legalább két metszetre lesz szükségünk. Az első metszetet csakugyan az udvarhoz fűződő viszony határozza meg, a második viszont a centralisták és a municipalisták ellentéte az alkotmányos ellenzéken belül.

A főrendiház, mint ismeretes, ebben a korszakban általában kormányhű többségből állt. Ezzel szemben az alsótáblán igen hamar meghatározó erővé tudott válni a nemesi ellenzék. Mint említettük, a kialakuló magyar közvélemény általában az udvarhoz kötötte a városi szavazatot. Ám az is tény, hogy épp a liberális ellenzék szeretne egy korszerű reformot végrehajtani a városokkal kapcsolatos közigazgatásban, azt remélve, hogy a városok belső igazgatásába is belenyúlva a városi politikát ki lehet szakítani az udvarhoz való szoros kötődésből, s így talán kifejeződhetnek azok a valóban polgári erők is, amelyek a liberális reformprogram szövetségesei lehetnek.

A másik metszetben az alkotmányos ellenzék egy fontos belső megosztottságát szemlélhetjük: a centralisták és a municipalisták vitája az ellenzéken belüli ellentét volt. Ám a városi kérdés kapcsán kiderül, hogy nem pusztán kétosztatú volt az ellenzék belső tagoltsága sem. A városi autonómia követelése a központosított állam és a vármegyei autonómia pólusai mellett egy harmadik utat nyitott (volna), mely ráadásul mindkét alternatívából magáénak tudhatott (volna) bizonyos elemeket. Épp e mindkét metszetben elfoglalt köztes helyzetéből fakadt, hogy a városi kérdésnek nem adódott azonnali és egyértelmű megoldása: a liberális ellenzék számára a városi polgárság udvarhűsége volt gyanús, a főrendi ellenzék számára viszont a városi polgárság épp a liberális ellenzék lehetséges szövetségesének tűnt, főként, ha egy széles és közvetlen szabad választás alapján alakulhatott volna az országgyűlési képviselete. A nyugat-európai, elsősorban a francia példa nem kecsegtette nagy reményekkel a kiváltságaikhoz ragaszkodó nemességet és arisztokráciát.

A városi kérdést két nézőpontból közelíthetjük meg és láttathatjuk. Egyfelől mondhatjuk azt, hogy a városok oligarchikus vezetői a 19. század elejére már amúgy is elavult privilégiumaikat szerették volna visszaszerezni, mivel úgy látták, a harmadik rend, vagyis az alsótábla többsége őket jogaikban, történeti-alkotmányos kiváltságaikban korlátozta. De úgy is megközelíthetjük a kérdést, hogy a liberális ellenzék a városoknak a korszerű közigazgatáshoz illő belső és külső szervezeti rendszerét kívánta új törvény elfogadtatásával kialakítani, s ehhez kiváló alkalmat kínált számukra az elvesztett-elvett privilégiumokkal kapcsolatos vita. Ami az egyik nézőpontból maradi (és királyhű) álláspontnak tűnik, a másik nézőpontból olyan reformszellemű változtatás, amitől a Metternich vezérelte udvari politika mindig is ódzkodott.

Akárhogy is nézzük, a vita alapját az adta, hogy az 1825–27. évi országgyűléstől fogva a szabad királyi városok egyéni szavazatukat nem gyakorolhatták sem az országos, sem a kerületi üléseken.[2] Noha a szabad királyi városok alkotmányos garanciáinak hosszú története van – így például az 1608. évi koronázás utáni I. törvénycikk is már megállapította a szabad királyi városok szavazati jogát –, a jogfosztásnak is vannak előzményei. Czoch Gábor utal rá, hogy már II. József úgy alakította át a királyság közigazgatását, hogy lényegében a megyék alá rendelte a városokat, s ezzel kiváltságos helyzetükből fakadó autonómiájukat is jórészt felszámolta. Igaz, a halála után kialakult politikai vákuumban a városoknak sikerült visszaszerezniük jogosítványaikat. Czoch egy 1793-as regnikoláris deputácó (vagyis egy, a korábbi országgyűlések által tervezett törvényhozási munkát áttekintő bizottság) jelentését idézi, amely szerint „a szabad királyi városok olyan különleges polgári közösségek, amelyek privilégiumuk alapján, a király felügyelete alatt, területükön önálló törvénykezési joggal rendelkeznek, kollektíven nemes személyt alkotnak, s követeik útján részt vesznek az országos törvényhozásban.”[3] Ám nemcsak a városok alkotmányos státuszának megerősödése nem folytatódott ezután, de a 19. század elején súlyos jogfosztásként élik meg egyéni szavazati jogaik visszavonását. Antal Tamás szerint az 1826. évi üléstől „az egyenkénti szavazati joguk kuriálissá vált: az összes megjelent királyi várost az országos üléseken egyetlen, közös vótum illette csupán.”[4] Antal szerint legalább öt indokot is tudott hozni a harmadik rend annak igazolására, hogy miért tagadták meg a városoktól az egyéni vótumot. Nem tartották elfogadhatónak, hogy a városokon belül is csak egy szűk kört illetett meg a szavazati jog, amikor a város saját testületeit választotta. Nem tetszett nekik a városi tanácsok nepotikus jellege sem – hogy saját tagságát a városvezető testület maga tölthette fel. További problémának látták, hogy a városi tisztviselők alacsony javadalmazása miatt a korrupció széles körben bevett gyakorlat volt. Továbbá elfogadhatatlannak tartották, hogy – szemben a megyegyűlésekkel –, a városi testületek ülései nem voltak nyilvánosak. Ezek elvi kifogások voltak, melyeknek megvolt az alkotmányos alapjuk, de melyek sok szempontból magukkal a megyékkel szemben is felvethetők voltak. Az igazi ok közvetlenül politikai természetű volt. A szabad királyi városok korona alá való becsatlakoztatása eddigre már lényegileg kiteljesedett. Ez pedig abban a kétirányú függésben öltött testet, amely a szabad királyi városokat egyrészt a helytartótanácshoz, másrészt a magyar királyi kamarához kötötte. A nemesség szerint az udvari befolyás ilyen fokú érvényesülése nem tette lehetővé, hogy a szabad királyi városok politikai értelemben csakugyan szabadon döntsenek és cselekedjenek.[5]

Hogy a probléma jelentős volt, azt az is igazolja, hogy az Országgyűlés már 1827-ben kiküldött egy regnikoláris deputációt a városok közjogi helyzetének rendezésére, de a bizottság által javasolt változtatásokat nem kodifikálta és nem fogadta el a Diéta. A harmincas évek országgyűlései sem hoztak döntő változást, bár elindult egy közeledési folyamat a városi követek liberális szárnya és a liberális nemesség képviselői között. Az utóbbiak tekintetében Deák hatása volt meghatározó, aki belátta, hogy valamifajta együttműködést, sőt akár valamifajta nem intézményesített szövetséget kell kialakítani a városi követek liberális szárnyával. Eötvös ehhez az irányzathoz kapcsolódik majd, a maga elvi, politikai filozófiai megfontolásaival.

Antal Tamás szerint az 1843–44-es országgyűlés volt az, amely áttörést hozott a városi kérdés országgyűlési kezelésében.[6] A jelen dolgozat az országgyűlésen történteket nem nevezné döntő áttörésnek, hanem csupán olyan nagy jelentőségű fordulatnak, amely megelőlegezte az áttörést. Az Országgyűlés mindjárt az első döntései között kiküldött egy bizottságot a városok közjogi rendezését célzó törvény megszövegezésére. A bizottság, amelyben jelentős többségben voltak a megyei követek, Szentkirályi Móric Pest megyei (tehát nem Pest városi) követ vezetésével már 1843. szeptember 27-re befejezte munkáját, s előterjesztette tervezetét. A Törvény czikkely a királyi városokról igen részletes szabályozást tartalmazott: kilenc főrészből és 432 szakaszból állt.[7] A polgárok nagyobb száma előtt tárta volna ki a kaput a részvételre, szervezeti átalakításokat eszközölt volna, s alapvetően a Helytartótanács alá rendelte volna őket. Már az alsóházban élénk vita robbant ki a tervezetről 1843 őszén.[8] Például a városi képviselők alsótáblai szavazati jogáról 1843. november 21-én kezdtek vitatkozni.[9] A felsőtáblán viszont csak 1844. február 29-én kerül napirendre a téma. Ott a vita két súlyponti kérdés körül forgott: ezek egyike az arányos szavazati jog megadása volt, míg a másik a városi adminisztráció és testületi szerkezet átalakítása volt. Ám döntésre sokáig nem jutottak. Augusztusban zajlott az ötödik körös tárgyalás, októberben már hetedszer vették napirendre – végül kilenc üzenetet váltott a két tábla. Az adta az ügy sürgősségét, hogy a kormányzat már idejekorán kitűzte az országgyűlés zárónapját október 15-ére. Ezt többen is nehezményezték a liberális ellenzék köréből, többek közt Pálffy gróf és Eötvös József maga is. Végül ugyan megszületett az egyezség a főrendiház és a karok és rendek között, ám a törvény elfogadására már nem kerülhetett sor. Pedig a rendek elfogadták a főfelügyelő intézményét is, s ezzel a városi önállóságnak jól érzékelhető korlátot szabtak. A felsőtábla – átlépve saját árnyékát –, elfogadta a közvetlen választás intézményét, igaz, cenzust kötött ki alkalmazására. Még Eötvös jeles vitapartnere, a konzervatív Szécsen Antal gróf is belátta, hogy a városoknak történelmi joguk van az autonómiára és a közügyekben való részvételre.

De a vitát mégsem sikerült lezárni. A legtöbben a főrendiházat hibáztatták érte, valójában azonban a liberális nemesség is rendkívül óvatos, és bizonyos fokig megosztott, bizonyos kérdésekben egyenesen elutasító volt. Maguk a városok és követeik is ellentétbe kerültek egymással: egy részük csatlakozott az ellenzékhez, másik részük kormánypárti maradt, jelentős részük pedig ingadozott.

A városi kérdés 1844-es felsőtáblai vitájában Eötvös igen tevékenyen részt vállalt. Trefort Ágoston Eötvös Józsefről elmondott emlékbeszédének szövegében ezt olvashatjuk: „Természeténél s politikai míveltségénél fogva reformer lévén a városi kérdés, azaz a sz. k. városok képviselete az országgyűlésen egész figyelmét vette igénybe – mert hitte, hogy ha a városi elemnek kellő súlya lesz az országgyűlésen – a városi követek a liberális megyékhez csatlakozván, a reformkérdések minden megrázkódtatás nélkül békésen meg fognak oldatni.”[10]

A városi kérdés 44-es vitája Eötvös reformkori szereplésének a sűrűjébe vezet. Ez az az időszak, amikorra Eötvösnek sikerült tekintélyt kivívnia mind politikai szövetségesei, mind ellenfelei között. E tekintély részben édesapja szerepvállalásának, részben személyes érdemeinek, így széles és alapos műveltségének, nemzetközi kitekintésének, és irodalmi próbálkozásainak volt a következménye. De szerepet játszott benne debattőri szerepvállalása is, így elsősorban is a Kelet Népe-vitában való részvétele.[11] Ügyesen választotta meg pozícióját a vitában: látta Széchenyi szempontjait is, ám e vitában közelebb állt Kossuthhoz – de úgy, hogy nem kötelezte el magát végleg mellette sem.[12] Már saját gondolkodói arcéle volt, közvetítő szerepet töltött be, sőt, a vita bizonyos tanulságait is meg tudta fogalmazni.

Hogy ekkoriban mennyire elemében volt, azt az is mutatja, hogy egy másik frontot is nyitott. Az a kör, amelyhez tartozott, s amelyet centralistáknak neveztek el, épp ekkor kapta meg a korábban Kossuth által szerkesztett Pesti Hirlapot. Óriási lehetőség volt ez a jórészt fiatal emberekből álló társaság számára. Ám az ügynek politikai pikantériája is volt, s az épp Eötvös személyéhez kötődött. Gergely András emlékezetes módon részletesen beszámolt róla, hogy 1843-ban Eötvös két memorandummal fordult a bécsi udvari politikát meghatározó Metternichhez, támogatást kérve reformterveihez.[13] A javasolt politikai irány természetesen alapvetően liberális érdekű volt, például szerepelt benne a képviselet kiszélesítése is, de az irat szerint Eötvös döntő szerepet szánt a kormánynak a reformfolyamat kanalizálásában, azt állítva, hogy „Magyarországon a reform csak a kormánytól kiindulva lehet sikeres.”[14] Veliky János szerint a városi kérdés is azért kerül elő a memorandumban, mert Eötvös a „szabad királyi városok diétai szavazatarányának megnövelésével javasolta korlátozni a vármegyék országgyűlési szerepét, és növelni a kormányzat súlyát.”[15]

Metternich és az udvar támogatását azonban az ifjú és nagyratörő Eötvösnek – konzervatív politikai szerepet vállaló édesapja befolyása ellenére – sem sikerült elnyernie. Ám ahogy erre Gángó Gábor felhívja a figyelmet, Eötvös a későbbiekben sem fordult Metternich ellen.[16] Pedig láthatta, hogy az támogatta reformelképzeléseit, ezért felmentette a bécsi politika koronázatlan urát, magát a „theória” emberének nevezve, szemben a „practicus” státusférfiúval, aki „birodalmának állását nem áldozhatja fel reform késérleteknek”.[17] Mindenesetre tény, hogy nem sokkal Eötvös kudarcba fulladt politikai próbálkozása után átvehették Kossuth lapját, s ezzel – úgy tűnt – megnőttek esélyeik az ellenzéki politizálás irányának befolyásolására.[18]

Ahhoz képest, hogy magát a „theória” emberének tartotta, Eötvös bizony meglehetősen mélyen belemerült a magyarországi diétai politizálásba is. Igaz, közben szellemi kalandba is belevágott – már dolgozott A falu jegyzője című regényén, mely nem pusztán a megyerendszer átfogó kritikáját adta, de arra is hivatott volt, hogy a közigazgatás széles körű reformjának szükségességére is rávilágítson.

Ám számunkra most sokirányú elfoglaltságai közül az a legérdekesebb, hogy bár sajnálatára nem választották meg követnek, Eötvös arisztokrataként természetesen részt vett a főrendiház ülésein, s azon belül hamarosan a liberális ellenzék egyik szószólójává vált.

Fenyő István négy Eötvös-beszédet emelt ki a városi kérdés 1844-es felsőházi vitájából.[19] Ezek némelyikének szövege több felszólalás összefűzésével alakult ki, amit az indokolt, hogy egy nap hangzottak el, s egy témához szóltak hozzá. Az alábbiakban ezekkel a szónoklatokkal foglalkozunk, azok legfontosabb érveit, gondolatmeneteit foglaljuk össze. Nem állítjuk azt, hogy ezek kimerítik Eötvös teljes álláspontját – a felsőházi beszédek sajátos retorikai teljesítmények, melyek nem annyira hosszú távú célokat szolgáltak, mint inkább azt a közvetlen célt, hogy általuk a szónok a főrendiház tagjait megnyerje. A szó szoros értelmében alkalmi beszédek ezek tehát, mégpedig elsősorban egy szűk nyilvánosság számára szánt szövegek. De épp ebben rejlik értékük: azáltal, hogy az érvelés sokszor kénytelen kompromisszumokat kötni, az derülhet ki elemzésük révén, hogy mi az, amit hajlandó volt politikai célból beáldozni Eötvös, s mit tekintett álláspontja mozdíthatatlan elvi középpontjának. E szövegek mellett persze érdemes még kitekinteni a korban írt publicisztikai írásaira is, amelyekben szintén részletesen tárgyalta a városi ügyet.[20] Azok a szövegek azonban más közönségnek szóltak, eleve írásbeliek, és ennek megfelelően tartalmilag nem teljesen esnek egybe az országgyűlési felszólalások érvelésével és retorikájával. Eötvös mint retorikailag képzett szónok, s úgy is mint író, tisztában volt a nyelv működési módjával és a meggyőzés kontextus- és műfajfüggő elemeivel. De a retorikai szöveg sok mindent elárul utólag a szónokról a kései olvasó számára. Ezért érdemes a beszédeket külön is tanulmányoznunk, ám nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a városi kérdésben elfoglalt árnyalt álláspontjának teljesebb képéhez hozzá kell majd venni a publicisztikai írásait is. Ez utóbbiakat itt és most a terjedelmi korlátok miatt nem tudjuk elemezni.

Az első, általunk elemzett főrendiházi beszéd 1844. március 7-re datálható, vagyis nem sokkal a vita kirobbanását követően került rá sor.[21] Témáját elsősorban a városok javasolt szabályalkotó joga adta. Eötvös gondolatmenetének kiindulópontja egy elvi szinten megfogalmazott igazság volt: „bizonyosan minden hatalomnak természetében fekszik az, hogy terjeszkedjék”.[22] Ez a valószínűleg Montesquieu hatására utaló gondolat, amit nyilván a francia forradalom csak erősített, döntő jelentőségű volt az egyéni szabadság védelmére vállalkozó klasszikus liberalizmus számára szerte Európában – gondoljunk Lord Acton néhány évtizeddel később megfogalmazott bonmot-jára arról, hogy a hatalom megront. Ha a hatalomnak természetéhez tartozik a terjeszkedés, akkor az intézményrendszer kialakításánál ezt figyelembe kell venni, hogy megpróbálja megakadályozni a túlhatalom kialakulását. Ha tehát a városoknak részesedést szánnak a hatalomból, ezt a hatalmat is helyes korlátozni. Ezért „kell gondoskodni oly korlátokról, melyek a városokat a törvényhez szorítsák, és a városokat rákényszerítsék arra, hogy a törvények korlátai közt maradjanak.”[23] De Eötvös nem állt itt meg, egy lépéssel még továbblépett. Azt mondta, annak a hatalmát is korlátozni kell, akinek jogában áll a városok törvényalkotó hatalmát korlátozni: „Korlátok tehát szükségesek a városokra nézve, és szükségesek azon hatalomra is, mely a városok fölött őrködni fog.”[24]

A hatalom korlátozása nem öncélú – épp ellenkezőleg, határozott célja van: a szabadság biztosítása. Eötvös éppúgy különböztetett a korlátozásra szoruló intézmények között, ahogy a szabadságok között is – e tekintetben akár Constant-éhoz is hasonlíthatjuk gondolkodásmódját. Az alapvető individuális szabadság mellett beszélt a municipális szabadságról éppúgy, mint az ország szabadságáról. Ezeket mind veszélyeztethetné meglátása szerint, ha a városok korlátlan szabadságot kapnának. Constant hatása leginkább abban a szembeállításban sejthető, amely a politikai szabadság és az egyéni szabadság között húz választóvonalat. Eötvös szerint a politikai (részvétel) szabadságánál (ez Constant terminológiájában körülbelül a régiek szabadságának feleltethető meg) is magasabb fokon áll az individuális szabadság, s a törvényhozásnak épp ez utóbbit kell leghívebben védelmeznie. A városoknak adandó szabályalkotási jog leginkább két módon veszélyezteti a szabadságot. Egyrészt ha egy városi arisztokrácia (valószínűleg helyesebb lenne itt az arisztoteliánus terminusok közül inkább az oligarchia kifejezést használni) olyan mértékben rá tudja kényszeríteni akaratát a városra, hogy az már a város többi polgárának a szabadságát veszélyezteti. Itt valójában az individuum tudja a várost foglyul ejteni. A fordított eset akkor következik be, amikor a municípium az egyéni szabadságot nem védelmezi, hanem éppen korlátozza. Ráadásul, amikor Eötvös a municípiumot támadta, mint amely képes az egyéni szabadság szükségtelen és indokolatlan korlátozására, nemcsak a városi autonómiát kritizálta, hanem a megyei önkormányzatiság eszményét is. Innen származott centralista híre, s innen kezdve érdekes, hogy miként látta összeegyeztethetőnek a városi jogalkotást a központi hatalom azon feladatával, hogy védelmezze az egyéni szabadságot. Kijelentette, hogy a municípiumok, legyenek azok bár városi vagy megyei önkormányzatok, létjogosultságát, legitimitását csak addig tekinthetjük igazoltnak, amíg „a municípiumok által a személyes szabadság nem veszélyeztetik”.[25]

Amikor Eötvös előre óvott a városok túlzott felhatalmazásától, épp akkor keveredett azokba a vitákba, amelyek közte és a municipalisták között alakultak ki, arra vonatkozólag, hogy vajon mennyiben tartható fenn a megyei önkormányzatiság elve az európai értelemben vett nemzetállam megalakulása után. A báró természetesen tisztában volt a helyhatóságok történeti érdemeivel: hogy a Habsburg-hatalom központosító törekvéseivel épp ezek a helyi erők tudtak a leghatékonyabban szembeszegülni: „bizonyos, hogy alkotmányunkat a municipiális szabadság tartotta fenn.”[26] Miközben a megyéket tehát fontosnak tartotta, a királyi városokat továbbra is a kormány főfelügyeleti joga alá rendelte volna, egész pontosan megkövetelte volna, hogy ha a város törvénykezik, az új jogszabály érvényessé válásához a helytartótanács – és hangsúlyozta, nem a király, hanem a helytartótanács – jóváhagyása legyen szükséges. Hozzászólása következő részében kifejtette, miért a Helytartótanács a legalkalmasabb erre a feladatra. Úgy látta, hogy ez a testület elég távol van már a városok elitjétől ahhoz, hogy a pártérdekek befolyásolni tudják. Fontos leszögeznünk, hogy a pártérdekek, vagyis részérdekek érvényesülését Eötvös igencsak erőteljesen bírálta, ennyiben a közjót tekintette irányadónak, s (legalábbis a városok szintjén) nem igazán bízott a pártverseny nyugaton már kibontakozóban lévő elképzelésében.

Azt is hozzáfűzte, hogy amennyiben az utóbbi nem kívánja helybenhagyni az előbbit, akkor indokolási kötelezettsége legyen. Végül azt is fontosnak látta, hogy a városok ily módon körülhatárolt jogalkotásáról a törvényhozás rendszeres időközökben és előre megszabott eljárásrendben, mégpedig közvetlenül a Helytartótanácstól értesüljön. Ezzel pedig az volt a célja, hogy a mintegy végrehajtó hatalommal rendelkező, tehát kormányzati funkciót betöltő Helytartótanács hibás döntése esetén (amikor jogtalanul tagadja meg egy város jogalkotását, vagy jogtalanul fogadja el azt) a törvényhozás felelősségre vonhassa, s így kialakulhasson egy olyan felelősségi lánc, amelynek csúcsán a reményei szerint mihamarabb képviseleti elven toborzott törvényhozás áll.

Eötvös nem tévesztette tehát szem elől a városi kérdés vitája során sem azt a távlati célját, hogy a széles képviseleti elven nyugvó, felelős kormányzás alkotmányos rendje kialakulhasson. Valójában ez indokolja azt a törekvését is, amit a kor centralizmusként emleget: szerette volna, hogy a hatékonyságon túl a legszélesebb képviseleti elv érvényesüljön, s a részérdekek ne vessék szét az alkotmányos berendezkedés egységét. Ezért hangsúlyozta: „én erős kormányt akarok, hogy Magyarországon egy haza és ne ötvenkét haza legyen.”[27]

1844. március 21-én megint a városi kérdés volt napirenden.[28] A vitában most Eötvös gr. Szécsen Antal konzervatív főrendiházi tag felvetésére reagált. Ebben nem riadt vissza a városigazgatás technikai kérdéseinek tárgyalásától sem, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy a választás és az adminisztráció városi szinten is különböző közigazgatási funkció, ennek megfelelően szerinte „az adminisztrációt és a választást ugyanazon testületre bízni nem lehet”.[29] A kettő közül ő elsősorban a választásra fókuszált, s felsorolta azon előnyöket, melyek a szabad választásból fakadnak. Ezek a következők:

1. A polgárok egyéni szabadságát biztosítja a szabad választás, megteremtve a polgártársaikkal szemben despotizmusra hajlamos képviselők leváltásának lehetőségét.
2. A képviselő így a közérdeket fogja szem előtt tartani.
3. A responsabilitás (felelősség) elve.
4. A választott tisztségviselők élvezni fogják a közbizodalmat.
5. A választott tisztségviselők megbecsültsége és tisztelete révén így versenyképesebb jelölteket lehet toborozni.
6. S ebből az következik, hogy szabad választás esetén jó tisztségviselők kerülnek a hivatalokba.

Mindezen előnyöket úgy foglalta össze, hogy a polgári szabadság (vagyis a politikai akaratnyilvánítás intézményes biztosításának) szempontjából előnyös a szabad választás.

Eötvös ugyanakkor nem tagadta, sőt háttérbe sem kívánta szorítani a városi adminisztráció ügyét. Szemben a képviseleti testülettel, az adminisztráció esetében alapvető a kis létszám, az alkalmasság és az alacsony fluktuáció. A képviselet révén biztosított polgári szabadság mellett azonban a polgároknak az is érdeke, hogy városuk adminisztrációjában fennakadás ne legyen, aminek jól beláthatóan az a feltétele, hogy a város „lehetőleg jól és becsületesen adminisztráltassék”.[30] Ez a megjegyzés arra utal, hogy a képviselőválasztás aktivista felfogása mellett Eötvös kiállt a polgároknak a város adminisztratív ügyeinek intézésére való szabad rálátása és befolyása mellett. Ennyiben a városi republikanizmus részvételi hagyománya mellett is kiállt.[31] Ám nem vitte túlzásba ennek hangsúlyozását, amibe belejátszhat a bourgeois és a citoyen francia eredetű, de Hegelnél filozófiai szintre emelkedő megkülönböztetése. Eötvös azt hangsúlyozta, hogy a polgáremberek („kereskedők, gyárosok, pénzváltók és mesteremberek”) a munka világához kötődnek, s így már csak idejük sincs feltétlenül politikai szerepvállalásra („nem fognak odaülni és gyönyört keresni abban, hogy nagy beszédeket mondjanak el”). De számára ez nyilván nem a kiváltságos osztályok melletti érv volt. Ellenkezőleg, Eötvös épp amellett érvelt, hogy a városokat ne engedjék át egy osztály (a városi arisztokrácia) uralmának. Ezért azt javasolta, hogy a szavazati joggal rendelkező, de köztisztséget be nem töltő megbízottak aránya jóval nagyobb legyen, mint a tényleges tisztséget viselő képviselőké – ezzel pedig ismét a széles körű választáson alapuló képviseleti elv mellett voksolt. Egyben pedig a feudális kiváltságokra épülő berendezkedést is kritizálta, hiszen a városokban épp azt az oligarchikus vezetést szerette volna kizárni, ami szerinte a megyei rendszert jellemezte.

A vita hevességét jelzi, hogy március 30-án ismét tárgyalták a királyi városok ügyét.[32] Eötvös ekkor szükségesnek látta pontosabban meghatározni saját vitahelyzetét. Ezért rögtön a beszéde elején leszögezte, hogy ő a maga részéről „a városoknak törvényhozási befolyását óhajtja”.[33] Mi több, a kérdést kulcskérdésnek tartja, amely szerinte meghatározza az ország jövőjének alakulását. Úgy ítélte meg, hogy a városok törvényhozási befolyásának rendezése a kor által sürgetett szükséglet. Ám azt is mindjárt hozzáfűzte, hogy nem híve a törvényhozási befolyás feltétel nélküli megadásának. Úgy látta, fontos feladata a törvényhozásnak a városi közigazgatás belső rendjének átalakítása is. A kettő egymás nélkül mit sem ér: „feladatunk az, hogy a polgárságnak valóságos képviselőket szerezzünk”, valamint „hogy a városok belszerkezete úgy rendeztessék el, miszerint a városok kilépve mostani állapotukból, valóságos polgári törvényhatóságok legyenek”.[34] Úgy vélte, a „belszerkezet” rendezése nemcsak hogy háttérbe szorult a vita során, de kifejezetten rossz irányba változna, s ezért állt elő egy olyan helyzet, amikor ő nem kívánta támogatni a törvénytervezetet. Úgy gondolta továbbá, hogy téves út lenne a városok történeti jogából kiindulni. Ezeket ugyan nem tagadta, de úgy látta, hogy az akkori helyzetben ezek már kevéssé voltak relevánsak. A jelen pillanat kihívásaiból kell kiindulni, ez tette szükségessé egyáltalán a városokkal kapcsolatos országgyűlési törvénykezést. Az átalakulás iránya pedig szerinte helyesen a választásban részt vevők számának gyarapítása lett volna: a kvalifikációnak (vagyis a választáson való részvétel feltételeinek) az alsóház által megszövegezett meghatározása nem ebbe az irányba mutatott, mivel általa „a városok nagyobb részében a polgárságnak nagy, sőt talán nagyobb része kizáratik a polgári jogokból”.[35] A választók kvalifikációján túl azonban arra is szükség lenne, hogy a városokat valóban a polgári értékeket vallók képviseljék az Országgyűlésben. Eötvös szerint ugyanis jelenleg nem ez a helyzet: a városok nevében egy szűk elit tagjai vannak jelen itt, akik „a magyar törvényhozásban az országnak sem kommerciális, sem indusztriális érdekeit” nem képviselik.[36]

A beszéd vége felé Eötvös nyíltan kimondta, milyen feltételekkel tudná támogatni a törvénytervezetet. Egyrészt a városok belső rendjének átalakítását szerette volna ehhez látni, hogy „a városi követeket a polgárság képviselőjének” tekinthesse.[37] A másik pillér pedig a választási szabadság lett volna. Az előbbi az, ami közelebb áll ahhoz, amit korábban politikai szabadságnak nevezett, a második viszont azt hivatott biztosítani, amit egyéni szabadságként az elsődleges értéknek tekintett. Azt állította, e feltételek teljesülése esetén azt is hajlandó lenne elfogadni, hogy a városoknak összességében 16, vagy akár annál több szavazata is legyen. A két feltétel meghatározásával azonban világossá tette, hogy a városi kérdést nem önmagában vizsgálja, hanem ezt is a magyarországi alkotmányosság kiteljesítésének igénye felől közelíti meg: csak annyiban támogatja az előbbit, amennyiben hozzájárul az utóbbihoz.

A negyedik beszéd ősszel hangzott el, szeptember 20-án.[38] Ekkorra már nemcsak az vált világossá, hogy a kormányzat mihamarabb le akarja zárni az Országgyűlés ülését, hanem az is láthatóvá vált, hogy a törvénytervezetet addig nem lehet végigvezetni az összes elfogadási szakaszán. Eötvös szerint ennek részben az lehetett az oka, hogy a vita félresiklott. Ő maga – mint ebben a beszédben is kimondta – például teljesen másodlagos kérdésnek tekintette a főfelügyelő intézményének bevezetése körül kialakult diskurzust. Szerinte mindegy, minek nevezzük, szükség van egy olyan felügyeleti szervre, amely biztosítja, hogy az ország minden városában hasonlóképp teljesüljenek a központi előírások, a törvényhozás által körülhatárolt feltételrendszerben. Eötvös tehát e tekintetben fontosabbnak találta a központi kormányzat hatékonyságának biztosítását, s egy elvont igazságosságeszmény érvényesülését az ország különböző részeinek városi igazgatása tekintetében, mint a helyi autonómiák történetileg kialakult, ezért szükségszerűen különböző formáinak fennmaradását. Ám érvelése itt is nyilvánvalóan jórészt a megyék kritikáját célozta: a főispánok által gyakorolt megyei felügyelet rendszerét, amelyet egyáltalán nem tartott megfelelőnek. Indoklása republikánus felhangú: a részérdek ne kerüljön előtérbe a köz érdeke helyett.

Ekkor azonban még nem látta teljesen elveszettnek az ügyet. Az volt a javaslata a főrendek felé, hogy most már csak olyasmit követeljenek az alsóháztól, ami tényleg teljesíthető (tehát ami nem ellentétes követi utasításaikkal). Tehát kompromisszumkészséget javasol, engedményt is, ha kell, hogy a törvény megszülessen – „mert teljes meggyőződésem szerint egyedül ezen kérdéstől függ Magyarország alkotmányos útoni kifejlődésének lehetősége.”[39]

E megszólalásából is világos, hogy Eötvös elkötelezte magát a városok ügyének rendezése mellett. De mint láttuk, nem volt hajlandó feltételek nélkül támogatni az ügyet. Ennek magyarázata valószínűleg az, hogy nem öncélnak tekintette a városok alkotmányos státuszának konszolidálását. Egy tágabb keretben értelmezte a politikai helyzetet, az országos, sőt birodalmi politika felől tekintett a városokra. Egyrészt politikai szövetségeseket keresett, taktikai szinten, a liberális(abb) beállítottságú polgárság körében, másrészt azt a központilag elrendezett közigazgatási rendszert és közhatalom-gyakorlást kívánta építeni, amely meghaladja nemcsak a feudális privilégiumok rendszerét, hanem azt a municipális struktúrát is, amely szétszabdalja a politikai testet, és részérdekek áldozatává teszi.

Eötvös számára a kérdéssel kapcsolatos megosztottság beleilleszkedett abba a vitába, amely az alkotmányos önállóság vagy anyagi felvirágzás hamis alternatívája körül bontakozott ki – vagyis a haza vagy haladás kérdéskörébe. Úgy vélte, sokan a status quo-t féltik, s elfeledkeznek az anyagi felvirágzás lehetőségéről. Mások képesek belátni, hogy az utóbbi, amely nyilván az egész közösség érdeke, olykor kompromisszumkészséget követel meg az előbbi terén is. Eötvös azonban még ennél is többet állított: szerinte ha a politikai szabadságra hivatkozva az alkotmányos hagyományokat tűzzel-vassal védjük, azzal azt kiüresítjük, hisz az egyéni privilégiumokkal azonosítjuk, s így egy szűkre szabott részérdeket védünk, s ennek eredményeképp akár az ország egészének alkotmányos szabadsága is áldozatául eshet.

Szerinte azonban nem volt ilyen kilátástalan a helyzet. Sőt, a városi ügyben az Országgyűlés idején valamifajta közmegegyezés született. Úgy látta, hogy „a városok kérdése az országban keresztülvívta magát, de miért? Azért, mert minden pártok, minden becsületes emberek kezet fogtak, és dolgoztak ezen kérdés mellett”.[40] Ráadásul az ügy a politikai megosztottságon is átívelt. Azok is pártolták, akik a haladás barátai, mert szerintük ez egy olyan változás, amely soron következik és lényegében elkerülhetetlen; de azok is, akik egyébként a haldást nem támogatták, a rend fenntartásához ők is szívesen társultak. Ám Eötvös attól félt, hogy bár megvan a kompromisszum, ha tényleges döntés nem születik ezen az országgyűlésen, a nemesség esetleg kihátrálhat mögüle. Ezért azt javasolta a főrendeknek, hogy fogadják el az alsóház kompromisszumos javaslatát, s direkt választás mellett álljanak ki a kvalifikáció mellett, s kérjenek nagyobb biztosítékokat a felügyelet területén – de többet ne követeljenek, hogy az ügyet valóban minél előbb bevégezze az országgyűlés. Tudjuk, Eötvös e javaslata sem tudott teljes mértékben megvalósulni, a városi törvényt csak az 1847–48-as diétán fogadták el. Valószínű azonban, hogy az az erőteljes védelem, amelyet Eötvös publicisztikájában és szépirodalmi alkotásaiban kifejtett, fontos szerepet játszott a kérdés napirenden tartásában, s így végső sikerében is. Más kérdés, hogy hamarosan az egész királyi városi fogalomkör átadja a helyét egy korszerűbb városi kategóriarendszernek, s ezzel a korábbi vita okafogyottá válik.

A vita tehát nem jutott nyugvópontra, noha kereteit, a kompromisszum perem­fel­té­te­leit nagyrészt sikerült kidolgozni, de a kilenc üzenetváltás kevésnek bizonyult a szöveg véglegesre csiszolásához. Ráadásul a jelek szerint maguk a városok is megosztottak voltak, egy titkos jelentés szerint három csoportba voltak oszthatók: a kormánypárti és az ellenzéki beállítottságú városok mellett voltak olyanok is, amelyek ingadoztak.[41] Mint láthattuk, a városokkal kapcsolatos külső nézetek sem feltétlenül kormánypárt-ellenzék megoszlás szerint szóródtak. Gróf Szécsen Antal például a városok történeti joga miatt kívánta megadni nekik a szavazatjogot. A radikálisan ellenzéki Pálffy József viszont attól tartott, hogy e szavazatok a kormányzatot fogják erősíteni, ha nem sikerül előtte a városok belszerkezetét megváltoztatni.[42]

Ahogy láttuk, maga Eötvös elkötelezetten, de szintén nem feltétel nélkül küzdött a városok differenciált szavazati jogáért (16 szavazatért vagy akár többért is). Álláspontja azonban mind a konzervatív, mind pedig a liberális ellenzéki állásponttól eltért. Ennek két oka is van. Egyrészt, Eötvös maga is kereste a lehetőséget a kormányzattal való együttműködésre – így nem fért bele egy egyszerű ellenzéki/kormánypárti dichotómiába. Másfelől azért nem lehet saját álláspontját egyszerűen besorolni, mert számára a városi kérdés nem önmagában volt érdekes, hanem azt olyan áttörési pontnak látta, amely a reformok útját egyengetheti. Maga is vallotta, hogy elvi alapú politizálást folytatott, amit sokan összetévesztettek a doktriner felfogással. Számára a városoknak adott szavazati jog a tényleges, széles társadalmi bázisra épülő választás és képviselet miatt volt érdekes. Másrészt a városi ügy vitája esélyt jelentett a megyerendszer átfogó kritikájára is. Továbbá a városok feletti kormányzati és országgyűlési felügyelet révén a javaslat Eötvös felfogása szerint a központosított államszervezet elvét is támogatta, amit, mondanunk sem kell, kívánatosnak tartott.

Ami különös, hogy Eötvös a jelek szerint az országgyűlési vita során nem támaszkodott a polgárságnak egy olyan fogalmára, amely a klasszikus liberális felfogás angol, francia és német változatában is az európai társadalmi fejlődésben kiemelt figyelemre méltó, s a német Bildungsbürgertum fogalmához kapcsolódva a politikai kultúra megújításának legfontosabb megtestesítője. Pedig Eötvöstől egyáltalán nem volt idegen az a történeti szemlélet, amely a polgárság megerősödésében látta az európai versenyelőny kialakulásának legfontosabb rugóját. Mondhatni, az utókor épp a liberális szabadságeszményben és egy nemzeti alapú, de egyetemes igényű (katolikus) műveltségeszményben látta meg Eötvös legfontosabb értékeit. Ezek az értékek és összefüggéseik világosabban látszanak a Reform címen 1846-ban Lipcsében megjelent cikkgyűjteményének szövegeiben. Itt Eötvös nem riad vissza a polgári éthosz, és alapja, a városi szabadság történeti távlatú tárgyalásától sem. Az antik Róma tanúságait összegezve fejti ki, hogy „[a]z ó-kor alkotmányai ennélfogva városi szerkezetek, s ezért csak addig állandók, mig egy városnak lakóira szoríttatnak.”[43] Ugyancsak felemlegeti a középkori városok polgárait, akik városuk szabadságáért mindenre készek voltak – igaz, azon túl nem nagyon láttak. A fiatal Eötvös számára ennek a republikánus örökségnek vannak pozitív és negatív elemei. A pozitív elemek közé tartozik az a szabadságvágy, amely a polgárt arra készteti, hogy szabadsága védelmében a köz javáért küzdjön. Másfelől viszont az állami szervezettség is kívánatos számára, s a központi hatalomnak a lokális érdekek fölé emelkedését igenis szükségesnek látja. E tekintetben, egyfajta hobbesiánus megfontolásból, bizony hajlamos kritikával illetni a részérdekeit védelmező polgárt. Ám a beszédekben kevésbé jelenik még meg az az érték, mely élete legfelelősségteljesebb szakaszaiban, amikor közszerepet vállal kultuszminiszterként 48-ban és 67-ben, vagy az Akadémia elnökeként is, meghatározónak bizonyul: ekkor majd a városi polgár műveltségeszménye válik döntő jelentőségűvé felfogásában. Előtte azonban még alapos politikai tapasztalatra kell szert tennie.

Források és irodalom

Antal Tamás (2013): A szabad királyi városokról szóló javaslatok az utolsó rendi országgyűlésen és az 1848: XXIII. tc. keletkezése. In: Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica. 75. 21–40. http://acta.bibl.u-szeged.hu/30632/1/juridpol_075_021-040.pdf

Bánk Ernő (1914): A szabad királyi városok ügye az 1843/44. évi országgyűlésen. [egy. doktori értekezés] Budapest.

Czoch Gábor (2006a): Hogyan határozható meg a város területe? Az 1843/44.évi városi törvény vitái. Korall. 7. 24–25. 216–230. http://epa.oszk.hu/00400/00414/00017/pdf/EPA00414_Korall_2006_24-25_216czoch.pdf

Czoch Gábor (2006b): A szabad királyi városok megítélése és a város meghatározásának változásai Magyarországon a XIX. században. In: Costea, Ionuţ – Florea, Carmen – Pál Judit – Rüsz-Fogarasi Enikő (szerk.): Oraşe şi orăşeni. Városok és városlakók. Cluj-Napoca / Kolozsvár, Argonaut. 95–103.

Deák Ádám (2017): Gróf Pálffy József és a szabad királyi városok ügye az 1843/44. évi országgyűlésen. In: Kovács Attila – Bíró Gyöngyvér (szerk.): Móra Akadémia szakkollégiumi tanulmánykötet 4. Szeged, Szegedi Tudományegyetem Móra Ferenc Szakkollégiuma. 187–205. http://acta.bibl.u-szeged.hu/50381/1/moraakademia_004.pdf

Eötvös József (1993): Az 1848-iki forradalom története – Müncheni vázlat. S. a. r. Gángó Gábor. Budapest, Argumentum. (Eötvös József történeti és állambölcseleti művei 1.)

Eötvös József (1975): Arcképek és programok. Szerk. Fenyő István. Budapest, Magyar Helikon, Szépirodalmi Könyvkiadó. https://mek.oszk.hu/06600/06618/06618.htm

Eötvös József, Báró (1841): Kelet Népe és Pesti Hirlap. Pest, Landerer és Heckenast.

Eötvös József (1868): Reform. Pest, Ráth Mór.

Eötvös József (1978): Reform és hazafiság. Publicisztikai írások. I–III. Szerk. Fenyő István. Budapest, Magyar Helikon. https://mek.oszk.hu/05300/05343/html/

Erdmann Gyula (2014): Szabadság és tulajdon – Az 1839–40. évi országgyűlés története. Budapest, Országgyűlés Hivatala.

Fébó László (szerk., 1986): A Felelet és más vitairatok Széchenyi István A’ kelet népe című könyvére. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Felséges [1844] Első Ferdinánd ausztriai császár, Ötödik Ferdinánd néven magyar király [...] által szabad királyi Pozsony városába 1843/4-ik esztendei pünkösd hava 14-ik napjára rendeltetett Magyarországi Közgyűlésének írásai. Pest, Landerer és Heckenast. 1844. II. kötet, 101. számú iromány, 105–135.

Gángó Gábor (1999): Metternich konzervatív Európája és a magyar liberálisok 1848 után Eötvös József, Trefort Ágoston és Franz Hartig párbeszéde – Palackyról, Palacky ürügyén. In: Csejtei Dezső – Laczkó Sándor (szerk.): Európai integráció – európai filozófia (Ész – Élet – Egzisztencia VI.), Szeged, Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, 286–293. http://acta.bibl.u-szeged.hu/38129/1/esz_006.pdf

Gárdonyi Albert (1926): A szabad királyi városok az 1848 előtti törvényhozásban. Városi Szemle. 12. 1–2. 103–125. https://adt.arcanum.com/hu/view/VarosiSzemle_1926/?pg=104&layout=s

Gergely András (1990): Liberalizmus és nemzet. Eötvös József és a Habsburgok az 1840-es években. Világosság. 31. 1. 1–8.

Hörcher, Ferenc (2021): The political philosophy of the European city. Lanham, Lexington Books, Rowman and Littlefield.

Pásztor József (1935): A szabad királyi városok szavazati joga. Szeghalom, Kultúra Könyvkiadó és Nyomda Rt.

Takáts Sándor (1932): A városi követek küzdelme a személyes szavazati jogért az 1825–1848. évi országgyűléseken. Budapesti Szemle. [1. rész] 66–91. [2. rész] 198–237. http://real-j.mtak.hu/2512/1/BudapestiSzemle_1932_225.pdf

Trefort [1998] Ágoston és Lónyay Menyhért Eötvös-emlékbeszéde, 1872. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Gángó Gábor (1998). Aetas 13. 2–3. 203–2015. http://acta.bibl.u-szeged.hu/41620/1/aetas_1998_002_003.pdf

Szőcs Sebestyén (1996): A városi kérdés az 1832–36. évi országgyűlésen. Budapest, Budapest Főváros Levéltára.

Veliky János (1998): Bevezetés. In: Eötvös József. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Veliky János. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó. 7–26.

Vissza a tartalomjegyzékhez