Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Dani Erzsébet: E-létezés és „hiperfigyelem”

Nyomtatási nézet

A tanulmány elkészítését a TÁMOP-4.2.2.C-11/1/KONYV-2012-0001 számú projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A kései XX. és a korai XXI. század információs társadalmában tudományos cikkek sokasága foglalkozik az információbefogadás és feldolgozás szempontjából új jelenségeket produkáló fiatal generációk „új” világával. A pszichológia (azon belül, témám kontextusában leginkább a kognitív pszichológia), a pedagógia, a társadalomtudományok több más területe vizsgálja és kutatja az úgynevezett „internetgenerációt”. Az objektív kutatási eredményeken túl, az általam bit-generációknak[1] nevezett nemzedékek eleve erősen megosztják a különböző szakterületek kutatóit. Vannak, akik túlzottan negatív fényben, és vannak, akik indokolatlanul pozitívan látják és értékelik a fiatal korosztályt. Jelen tanulmányban nem célom az ellentétes vélemények ütköztetése. Korrekt távolságtartással szeretném a fent említett generációk kommunikációs és tanulási szokásait, a technikai környezetből adódó identifikációs jelenségeket vizsgálni. Elméleti kiindulópontként N. Katherine Hayles amerikai irodalomkritikus[2] és Susan A. Greenfield brit agykutató[3] kutatási eredményeit veszem figyelembe, tekintettel arra, hogy a jelenségek, amelyekre ők felhívják a figyelmet, nálunk is megfigyelhetők. Különösen fontos kérdés ez, hiszen lassan a felsőoktatást is eléri a Z-generáció, mely nemzedék kommunikációs, tanulási, információkeresési szokásai sok tekintetben szignifikánsan eltérnek az előző generációkétól, attól, ahogyan az előző nemzedékek reagáltak az információs társadalom kihívásaira. A meglévő kutatási eredmények fényében a következő kérdésekre igyekszem lehetséges válaszokat találni:

1.  Hogyan kerül egyre jobban előtérbe a „hiperfigyelem” a „mélyfigyelemmel” szemben, és ez hogyan jelenik meg a bit-generációk identifikációjában?

2.  Hogyan hat a „hiperfigyelem” az olvasásra mint intellektuális tevékenységre? Hogyan befolyásolja ez a tanulás folyamatát?

3.  Mit nevezhetünk e-létezésnek, és hogyan definiálhatjuk azt?

 

A kibermédia világa soha nem tapasztalt gyorsasággal fejleszti ki az új eszközöket, az adatkezelési, továbbítási és rögzítési technikákat. Az információs társadalom technikája az élet minden területén elsőbbséget szerzett: a tanulás, a munka, a szórakozás, a magánélet, a különféle – interperszonális, csoport- és társadalmi – szintű kommunikáció,
a kutatás stb. egyáltalán a társadalom egészének működése elképzelhetetlen nélküle. Létezik már e-tanulás, e-könyvtár, e-könyv, e-közösség, e-kereskedelem, e-gazdaság, e-társadalom és így tovább. A bit-generációk (Y és Z) az új információs technikák és alkalmazások igazi fogyasztói. A médiumok történetében a másodlagos oralitás korszakát is éljük, melyben az írásos kommunikáció hegemóniáját felváltja a hang és a kép egyidejű megjelenése. Ebben a folyamatban nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy a tudattartalom-elemek alapvetően érzékszervi alapúak, ikonikusak (Benczik 2010, 23) – tehát a kép és a hang megjelenése az információ elemi szintű értelmezését is jelentheti.

Az elektronikus szövegen alapuló új (Neumann[4]) galaxis alapjaiban megváltozatja a kommunikációs, tanulási, információkeresési és feldolgozási szokásokat. A „digitális kor gyermekei” (vagy internetgeneráció) Don Tapscott meglátása szerint korunk világának új társadalmi hajtóereje. A digitalizált világban a befogadó (olvasó) agy a sorokat képként értelmezi. A képekben való gondolkodás prioritása pedig egyre fokozódik a „digitális bennszülöttek” révén. A 3D megjelenése ezt a folyamatot még inkább felgyorsította. Marshall Mc Luhan 1964-ben az Understanding media című művében, mindjárt az indítófejezet címében így fogalmaz: „A médium maga az üzenet”. A mcLuhani kijelentés új értelmet nyer a bit-generációk kommunikációs szokásaiban: a médium egyenesen meghatározza az üzenetet, befolyásolja annak tartalmát és célját. Jogosan tehetjük fel a kérdést: a bit-generációk esetében a kommunikációs folyamatot valóban az eszköz határozza meg? Ha nincs eszköz, akkor nincs kommunikáció?

Katherine Hayles Hyper and Deep Attention: The Generational Divide in Cognitive Modes című cikkében a mélyfigyelemről és hiperfigyelemről értekezik, vagyis arról, hogy az M-generáció (ő ugyanis a „média-nemzedék” kifejezést használja) tagjaiban megjelenik a jelenség, melyet ő „hiperfigyelem”-nek nevez. Hayles „hiperfigyelem”-fogalma a következő jellemzőkkel definiálódik: gyors fókuszváltás a különböző feladatok között, a többszörös információs folyam túlsúlya, magas stimulációs küszöb, alacsony tolerancia az unalommal szemben. Ez a fajta figyelem igen hasznos a gyors környezetváltást és gyors reakciókat igénylő helyzetekben (Hayes 2009, 187-188). Hayles hiperfigyelme tehát nem téveszthető össze az ADHD (Attention Deficit Hyperactivity Disorder) egyik formájával sem. A figyelemzavaros ADHD jellegzetességei a koncentrációzavar, a kitartási nehézség, a szétszórtság, a feledékenység; a hiperaktív-impulzív típusú ADHD-s gyerek tulajdonságai pedig a dühkitörések, a túlmozgás, a hangoskodás (Selikowitz 2010, 13-18). Történetiségét tekintve a hiperfigyelem, Hayles szerint, korábban alakult ki, mint a mélyfigyelem. Utóbbi hagyományosan a kognitív megismerésre fókuszál (hagyományosan a bölcsészettudományokkal társul); hosszú időn keresztül képes egyetlen tárgyra koncentrálni, mely információ egyetlen forráson érkezik, és kizár minden más, a környezetből érkező forrást. Mindkét figyelemnek megvannak az előnyei és hátrányai. A szépirodalom megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a mélyfigyelem, míg a hiperfigyelem hátránya egy viktoriánus novellához szükséges metafizikai gondolkodásban, vagy egy bonyolult matematikai probléma megoldásában egyaránt megmutatkozik (Hayles 2009, 187-188).

A bit-generáció tagjai (akik már digitális bennszülöttek) egyre kevésbé képesek hosszú időn át egyetlen tárgyra, az egyetlen információt tartalmazó – hadd mondjam így: „információs monoáram”-ra összpontosítani. Az információs monoáram kevés nekik a hosszan tartó fókuszáláshoz, nem köti le tartósan a figyelmüket.

Így alakul ki bennük, egyre nagyobb mértékben, a hiperfigyelem a mélyfigyelemmel szemben. Ez az a folyamat, melynek megjelenését Hayles diagnosztizálja, és általánossá válását prognosztizálja. Hayles 2007-ben azt állapította meg, hogy a fiatalabb csoportoknál már akkor nyilvánvalóan kitapintható volt ez a jelenség, de kifejezetten akkor lesz majd odafigyelést igénylő tényező – vetítette előre 2007-ben –, amikor a következő korcsoport elérkezik a felsőoktatásba. Napjainkra ez bekövetkezett.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy Magyarország esetében a korosztályok tekintetében is bizonyos „megkésettség” figyelhető meg, de ez lassan már csak a digitális bevándorlókat (a baby-boomereket és az X-generációt) érinti. A globalizációs folyamatok és az internet mindent átszövő hálózata a generációs késésből adódó időhézagot is bezárja. Tehát a felsőoktatásba érkező magyar fiatalok már nagyjából azonos szinten hozzák magukkal a hiperfigyelem jelenségét, mint a tőlünk nyugatabbra elhelyezkedő fejlett társadalmakban élő társaik.

Hayles megítélésében a fiatal generáció átállítódása a hiperfigyelemre nem fog problémát jelenti akkor, ha a felsőoktatás felkészül erre a jelenségre. Az oktatók és a hallgatók közötti generációs különbség is azt előfeltételezi, hogy a mélyfigyelmet előtérbe helyező digitális bevándorlók oktató nemzedéke nem tartja helyénvalónak az új jelenséget.  Hayles a Kaiser Family Foundation (KFF) kutatási eredményeit is felhasználta. A KFF úgy találta, hogy egy középiskolás tanuló egy nap átlagosan 6,5 órát tölt valamilyen média használatával, és mivel általában több médiumot használ egyszerre, ezért ez az idő napi 8,5 órára növekszik; a felmérés arra a kérdésre is választ próbál találni, hogy mikor készítik el a diákok a házi feladatukat; az eredmény nem meglepő: 33% zenehallgatás, 33% számítógépezés, 28% olvasás, 24% tévénézés közben. Hayles ebből azt a következtetést vonta le, hogy a sokmédiás stimulus mögött húzódó viszonylagos eredményesség a magas stimulációs szinttel magyarázható (Hayles 2009, 189). Mindezek ellenére az angol felsőoktatásban is bevált szokás, hogy a jobb tanulmányi eredmény elérése érdekében a hallgatók Ritalint, Dexedrine-t[5] vagy más serkentőszereket szednek.

A magyar felsőoktatásban is megjelent ez a jelenség; a neurodoppingok használata már az Y-generáció tagjai körében is egyre jobban terjed. Ha ezt a problémát a hiper- és mélyfigyelem szemszögéből vizsgáljuk, akkor egyértelmű, hogy a szer használata a mélyfigyelem stimulálására alkalmas. Vagyis, a komoly koncentrációt igénylő tanulási folyamatokban a hallgatók doppingszerekkel próbálják aktivizálni a mélyfigyelmet. Amint azt említettük, a Z-generáció az információs monoáram hatásaira már nem reagál (legalábbis) a hiperfigyelem szintjén. Ez a nemzedék az általam „információs többtöltetűség”-nek nevezett környezetben szocializálódott (mely többtöltetűség lehet monomediális: több csatorna, azonos média; vagy multimédiális: több csatorna, különböző médiumok), tehát lehetősége sem volt arra, hogy megtanulja, hogyan fókuszálunk egyetlen dologra.

A generációs váltásoktól függetlenül, a hatékony tanulás egyik alapfeltétele még mindig a szövegértelmezés, úgy társadalomtudományi, mint természettudományi területen. A szövegértés területén Magyarország a 2009-es PISA-vizsgálatok szerint az utolsó előtti helyet foglalta el az átlagmezőnyben, úgy, hogy az OECD-országok közül a tagországok kétharmada megelőzött bennünket (Csík 2012).[6] Nagy Zoltán médiakutató felsőoktatási intézményekben végzett kutatásai a következőket mutatják: a hallgatók mintegy 60%-a képes egy 12 soros, egyperces olvasásnyi tartalommal megbirkózni, és csak egyharmaduk képes reprodukálni a tartalmat. Ebben az esetben az Y-generáció tagjairól van szó, akik együtt nőttek fel az internettel. Hayles viszont a Z-generáció hiperfigyelméről értekezik, diagnosztizálva a nemsokára a felsőoktatásba belépő nemzedék tanulási problémáit. Ennek a kérdéskörnek határait tágítja a BBC 2010-ben közzétett kutatási eredménye (a kutatás az X-, Y- és Z-generáció információkeresési szokásait vizsgálta az internethasználat célja, a multitasking, az információkeresés stratégiája és a munkamemória szempontjaiból). Eszerint a Z-k a leggyorsabbak az információkeresésben, de a lehető legkevesebb forrást használták. Az Y-ok lassabbak ugyan a keresésben, de sokkal több forrást használnak, a multitasking módszereivel is többször élnek, és a munkamemória tekintetében is jobb eredményeket hoznak (Nicholas 2011, 30-45). Ez a megállapítás korrelál az Y-generációnál egyre inkább teret nyerő hiperfigyelemmel: gyors reakció, mélyfigyelem hiánya, felszínesség.

Mindezeket figyelembe véve érdekes és komoly kutatást igénylő terület lenne annak felderítése, hogy miként befolyásolja az olvasásban érvényesülő és egymással interaktív kölcsönhatásban lévő, Peter J. Rabinowitz által megállapított négy szabályszerűséget a hiperfigyelem. Ezek a következők:

1.  Az olvasás közbeni figyelem és észlelés szabálya: az olvasó a szöveg bizonyos részeit fogja csak fel, a többit figyelmen kívül hagyja – itt derül ki, hogy mennyit fog fel az olvasott szövegből;

2.  A jelentéstulajdonítási szabály (a szignifikáció): ami az előző lépésben megragadta az olvasó figyelmét, annak jelentőséget tulajdonít, tehát szimbolikus tartalommal ruházza fel azt;

3.  A konfigurációs szabály: az olvasó jelentésmintázatokat hoz létre, összeköti a különböző szövegtöredékeket;

4.   A koherencia szabálya: az olvasó mindig arra törekszik, hogy a szöveget koherens egésszé alkossa, akkor is, ha paradoxonok, devianciák, jelentéselhajlások vannak benne (Rabinowitz 1987, 42-46).

 

A mély- és hiperfigyelem jellemzőit figyelembe véve a Rabinowitz-féle olvasási szabályszerűségeknél a kizárólag hiperfigyelemmel olvasók esetében a koherencia szabálya sérül. Ugyanis a mélyfigyelem, a metafizikus gondolkodás ezen a szinten igazán  elengedhetetlen. A konfigurációs szinten is szükségeltetik, de nem olyan mértékben, mint az utolsó szabálynál. Az olvasottak koherenssé tétele ugyanis az a folyamat, melynek révén az olvasó a saját logikai és tapasztalati rendszerén átfuttatja, logikai kapcsolatokkal összefűzi, vagyis magáévá teszi, amit olvasott. Ha ezt az emlékezetbe véséssel kiegészítjük, már tanulásról beszélünk. Mélyfigyelem nélkül az olvasó-tanuló csak a második szintig ér el, a konfigurációs fázisban elakad, nem jut el a megértő olvasásig. Itt képzelhető el a kitörési pont a felsőoktatás számára: olyan metodikát használni az oktatásban, amely megpróbálja fokozatosan kiszorítani a hiperfigyelmet (előtérbe helyezve a mélyfigyelmet), a harmadik és a negyedik szabályossági fázisban.

Kapcsolódó kérdés, hogy a hiperfigyelem beleszól-e a bit-generációk identitástudatának alakulásába? Susan Greenfield Identitás a XXI. században című művében többek között azokat a lehetséges forgatókönyveket definiálja, amelyek mentén a XXI. századi emberi identitás alakulhat. Greenfield természettudós, neurológus, az agy fejlődésének folyamatait veszi figyelembe, mellőzve a szubjektív tényezőket. Szerinte négy forgatókönyv képzelhető el a fiatal nemzedékek identitásképzésében: a Valaki-, a Senki-, az Akárki- és a Heuréka- forgatókönyv:

1.  A Valaki-forgatókönyvben az egyént az elméje határozza meg. Az agy rugalmasan alkalmazkodik a digitális környezethez, állandóan változó „sejtszövetségeket” hoz létre (Greenfield 2008, 126). A Valaki-identitásban rendkívül fontos szerepe van a szépirodalom olvasásának[7], leginkább a regénynek, mert segítségével az egyén fogalmi kereteket, narratívát alakít ki magának. Az olvasási folyamatban az olvasó logikusan összefüggő, értelmezendő lépéseken át fogja meg a mű lényegét, hosszú szimbólumláncokat kezel és ért meg legmagasabb nyelvi szinten. Tehát itt megjelenik az absztrahálás és a metaforikus gondolkodás képessége (Steklács 2010, 36). Greenfield meglátásait Hayles kategóriáival és a magunkéval értelmezve azt mondhatjuk: a Valakivé válás folyamatában elsődleges fontosságú a mélyfigyelem megléte, annak tudatos használata. Az olvasás (regényolvasás) folyamata információs monoáramon keresztül érkezik az olvasóhoz, az információs többtöltetűség nem releváns ebben a forgatókönyvben, bár nem zárja ki annak magas szintű használatát sem. A mélyfigyelem elsőbbséget élvez a hiperfigyelemmel szemben.

2.  A Senki-forgatókönyvben a képernyőkultúra jut elsődleges szerephez. A számítógépes játék egyrészt magányos tevékenység, másrészt a hangsúly a tartalomról a folyamatra tolódik – a logikai fogalmi keret nem tud kialakulni. Ebben a körben az egyéni, valóságos élmények hiánya miatt nem tudnak létrejönni az egészséges személyiséghez szükséges neuronhálózatok, ahogyan az első forgatókönyvnél viszont igen), és emiatt a prefrontális agyterületek (melyek fontos szerepet játszanak a stratégiai gondolkodásban) fokozatosan elsorvadnak. A Senki-agy képi fantáziája hanyatlik, nehezen választja el a virtuálist a valóságtól, a cselekvésekben nem a cél dominál, hanem az automatizált folyamat. Ebben a forgatókönyvben nem jelentkezik az olvasás igénye, és nem szükséges hozzá huzamosabb idejű gondolkodás: az állandóan magasan tartott ingerküszöb az „itt és most” kábulatát jelenti, egyfajta függőséget – éspedig úgy, hogy az egyén mit sem tud erről a függőségről, és ez a dolog veszélyesebb része. A Senki-forgatókönyvben az olvasás nem jelent mást, mint személytelen, a befogadóban értelmes módon össze sem álló információfoszlányokat. Az „elme nélküli gondolkodásnak” két identitásváltozata van: a hamis (avatar) és a kollektív identitás (Greenfield 2008, 185–200). Saját terminológiánkhoz visszatérve, a Senki-forgatókönyvben nincs szerepe a mélyfigyelemnek, sőt, a hiperfigyelem sem kifejezetten fejlett, hiszen a képernyő információs monoáramúnak tekinthető és a Senki-agy az információs monoárammal nem tud megküzdeni, de a monomediális vagy multimediális többtöltetűséget is képtelen megfelelő szinten kezelni. Ebben a forgatókönyvben tehát nincs jelen (dominánsan) a hiperfigyelem, a mélyfigyelem pedig egyáltalán nem jut szerephez.

3. Az Akárki-forgatókönyvben a kollektív identitás játszik főszerepet az egyénivel szemben: az önálló identitás beleolvad a közösségi azonosságba. Az Akárki-agy egyik jellemvonása a rögzült állapot (a gondolkodási séma szinte megváltoztathatatlan) és a bejövő impulzusok iránti zártság. E forgatókönyv szerint az egyén olvas, de lényegtelen, hogy mit: akármit. Nem saját meggyőződéséből válik olvasóvá, nem tudatosan olvas, nem kritizál, nem szintetizál, nem gondolkodik metafizikusan – optimális fogyasztóvá válik (Steklács 2010, 39). Az Akárki-agy meglátásunk szerint nemcsak az egyén uniformizálódásának veszélyét hordozza magában, hanem a közösségi identitásra is kifejezetten káros hatással van. Ha ugyanis az identitás Jan Assmann-i fogalomrendszeréből indulunk ki, akkor a Mi-azonosság nem létezik a Mi-t alkotó Én-ek nélkül. Az egyéni Én-identitás a tudat ügye, és az önmagunkról kialakított tudattalan képet tudatosítja. Az Én-növekedés kintről befelé tart, és azon alapul, ahogyan az egyén önképét alakítja. A Mi-identitás az a kép, amelyet a csoport önmagáról kialakít, és ezzel a tagok azonosulnak. Az Én-identitás tovább bontható az egyéni és a személyes identitásra; előbbi az egyén tudatában épül ki és a létezés testszerűségével, valamint alapszükségleteivel kapcsolatos; utóbbi az egyén azon tulajdonságainak összessége, az a szerepe és képessége, mely a társadalomban hárul rá, és az egyén társadalmi elismertségére vonatkozik (Assmann 2004, 131). Ilyen értelemben az Akárki-forgatókönyv a nemzeti identitást is magába foglaló Mi-identitásra nézve is veszélyes.[8] Itt tehát, az Akárki-típusra vonatkozó greenfieldi észrevételeket saját témánkra alkalmazva, a hiperfigyelem élvez előnyt a mélyfigyelemmel szemben. Az információs monoáram és a többtöltetűség, legyen az monomediális vagy multimediális, nem játszik szerepet. Az Akárki-agy olvas ugyan, de csak a felületeken mozog, nem értelmez, nem absztrahál, nem fogalmaz meg kritikát – hiperfigyelemmel ugrál a tartalomban, anélkül, hogy annak igazi értelme érdekelné. Az igazán veszélyes ebben az, hogy amolyan fogyasztói társadalmi önállótlan fogyasztóvá válik, gondolkodás nélkül elfogad bármit, nincs kritikai szemlélete, így egyaránt válhat a kereskedelmi manipuláció és az ideológiai demagógia céltáblájává.

4.  A Heuréka-forgatókönyv Greenfield szerint az eszményi kiút – a „kreatív-agy”. Az egyéni és közösségi identitás kialakulásában is ideális. A Heuréka-agy plasztikus (akárcsak az Akárki-agy), de képes kiiktatni a neuronközi kapcsolatrendszert, és új kapcsolatokat tud létrehozni (Greenfield 2008, 239-251). Ezen a szinten valósulna meg tehát a Hayles szerint is ideálisnak tűnő együttműködés a hiperfigyelem és a mélyfigyelem között, ha a mi témánk összefüggésében keressük a Heuréka-forgatókönyv helyét.

A Greenfield által elképzelt forgatókönyvek egyike sem szolgálja az ideális önmegvalósítást, hiszen ennyire tiszta, és egyetlen forgatókönyv szerint elképzelt típus talán nem is létezik. De a tendenciák világosan kirajzolódnak. Az máris látszik, hogy a modern társadalmakban a Senki- és Akárki-identitású típus kezd túlsúlyba kerülni. Nevezhetnénk ezt akár a globalizáció magától értetődő folyamatának is, de mi nem zárhatunk ilyen üres és evidens általánosítással egy ennél sokkal specifikusabb kérdést.

A fentiek fényében talán megkísérelhetem, hogy válaszokat keressek a tanulmány bevezetőjében megfogalmazott kérdésekre (megengedve, hogy válaszaimnál több és jobb felelet is adható a kérdésekre).

1. Ahogyan azt Greenfield forgatókönyveiben láthatjuk, agyunk neuronhálózatainak alakulása nagymértékben a környezeti hatásoktól függ. A digitális generációs szakadék (mely az X- és az Y-generáció között húzódik) megelőzi a hiperfigyelem térhódítását; a hiperfigyelem ugyanis a Z-generáció tagjainál kezd dominánsan előtérbe kerülni. A részleges váltás a mély- és hiperfigyelem között már az Y-generációnál elkezdődik, de ténylegesen a Z-nemzedéknél valósul meg. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a zippereknél (Z – már a nevük is jelzi az ugrálást) túlsúlyban lehetnek az Akárki- és Senki-identitású egyének (hozzátéve: itt nem arról van szó, hogy minden egyén ilyen identitással rendelkezik – hiszen minden nemzedékben megvannak ezek az azonosság-típusok). Erre vonatkozó kutatás még nem indult, de a tanulmányban említett eredmények ezt a feltételezést támasztják alá. A nagy feladat tehát a mélyfigyelem és hiperfigyelem egyensúlyának megteremtése, illetve annak képessége, hogy élethelyzettől függően az egyén ezek szükség szerinti, értelmes mozgósítására legyen képes. Azon túl, hogy össztársadalmi ügy, elsősorban a család, majd a közoktatás feladata a kérdés kiemelt kezelése.

2. A Rabinowitz-féle olvasási szabályszerűségek fényében már látható, hogy a hiper- és a mélyfigyelem hogyan jelentkezik az egyes szinteken. Nevezetesen, az első szinten (figyelem és észlelés) a mélyfigyelem nem játszik különösebb szerepet; a második szabályosságban (szignifikáció) sem dominál, inkább a hiperfigyelemnek van nagyobb jelentősége; a harmadik (konfigurációs) lépcsőnél azonban a mélyfigyelem jelentőségre tesz szert, és a negyedikben (koherencia) egyenesen nélkülözhetetlen lesz. Hayles másrészt személyes tapasztalatokról is beszámolt, melyek szerint megpróbálta a hiperfigyelemből kiindulva aktivizálni a mélyfigyelmet (ugyanis meglátása szerint az egyénben ma már hamarabb kifejlődik a hiperfigyelem képessége). Szépirodalmi szövegeket igyekezett úgy közelebb hozni az egyetemi hallgatókhoz (pl. W.  Faulkner, H. Adams műveit), hogy a Facebook lehetőségeit használta ki. Továbbfejlesztve Hayles ezen újszerű metodikáját, és figyelembe véve a magyar felsőoktatás hagyományos információhordozókon és e-formában egyaránt elérhető tananyagait, valamint a hallgatói tanulási szokásrendszerre és teljesítésre vonatkozó oktatói tapasztalatot, a következő oktatási metodika kipróbálására teszek javaslatot:

– a tananyagok elsajátításánál (a Rabinowitz-féle szabályszerűségekből kiindulva) az első két szinten (figyelem és észlelés, valamint szignifikáció), a hiperfigyelem túlsúlyának előnyeit kihasználva, az anyag átadása multimediális felületen történne. Például: egy összevont egyetemi előadás (100 perc) első harmada (30 perc) a téma nagyvonalakban történő felvezetését tartalmazná, úgy, hogy a lehető legintenzívebb többtöltetűséget alkalmazzuk, legyen az mono- vagy multimediális. Ezt követően, a konfigurációs szabály törvényszerűségeit figyelembe véve, ezen a harmadik szinten (a következő 30 percben) fokozatosan csökkentenénk a multimedialitást (pl. nincs kivetítő, megszűnik a kép- és a hang egyidejűsége), a hallgatók (hagyományos jegyzeteléssel) vázlatot készítenének – ez fokozatosan mélyfigyelemre szorítaná őket. A koherenciaképzés szakaszába érve (az előadás utolsó 40 perce) teljesen megszűnne a többtöltetűség, és az információs monoáram (ez esetben az oktató) kerülne előtérbe, megpróbálva ezzel a mélyfigyelem aktivizálását segíteni. Ebben a folyamatban már a téma elmélyült taglalása, csak a tartalomra való koncentrálás a jellemző. Az elképzelt modellben tehát a téma háromszintű mélységben jelenne meg: hiperfigyelmi, kevert és mélyfigyelmi szinten, előadótermi környezetben.

 

 

3.   Az e-létezés (témánk kontextusában) a létezés olyan formája, mely életképtelen az adatkezelési, továbbítási és rögzítési technikákat alkalmazó elektronikus eszközök nélkül. Ezen eszközök nélkülözhetetlenek a mindennapi élethez, meghatározzák a kommunikációt, a közösségek létezési formáját, a társadalom működését. Nincs ezzel semmi gond akkor, ha helyesen tudunk élni az információs társadalom eme csodálatos lehetőségeivel. Hiszen kitágul a világ, lehullnak a tér és idő korlátai, a kapcsolattartás arcnélkülisége a kommunikáció mennyiségi növekedését hozza; az e-létezés korunk természetes állapotává vált. Az e-világi létezés viszont csak akkor lehet értelmes, ha a hiperfigyelmet csupán az információs társadalom csodálatos lehetőségének érzékeléséhez és befogadásához mozgósítjuk. De nem felejtjük, és az új nemzedéknek is megtanítjuk (őket mintegy visszaneveljük erre – ehhez javasoltam az ábrával is megjelenített módszert), hogy a befogadás az e-létezésben sem kritikátlan és agyatlan (sőt, a szuverén gondolkodás önvédelmi érdekei tiltóbbak a kritikátlan és agyatlan befogadással szemben, mint valaha voltak), hanem a mélyfigyelem már a befogadott multimediális, többtöltetű váltóáram feldolgozásához is nélkülözhetetlen. Nem beszélve arról, hogy a jövő nemzedékeiben újra és újra ki kell fejlesztenünk a mélyfigyelemre való képességet, illetve annak sérülésmentességén kell fáradoznunk, mert (az e-létezéssel együtt is értett) emberi létezés egyik biztosítékát kell látnunk benne. Hiszen a mély, tudatos, értelmezni és szintetizálni képes gondolkodás az élethez, sorshoz, világhoz való emberi viszony alapfeltétele.

 

Felhasznált források

Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Bp.: Atlantisz Könyvkiadó, 2004.

Benczik Vilmos: A médium és az üzenet: gondolatok korunk kommunikációs technológiaváltásáról. In: Könyv és Nevelés. XII. évf. 2010. 1. sz. p.23-34.
[online] [2013.11.27.] <http://olvasas.opkm.hu/portal/felso_menusor/konyv_es_neveles/a_medium_es_az_uzenet>.

Bujdosóné Dani Erzsébet: Neumann kontra Gutenberg-galaxis? In: Könyv és Nevelés. XIV. évf. 2012. 4. sz. p.48-60.
[online} [2013.11.27.] <http://olvasas.opkm.hu/portal/felso_menusor/konyv_es_neveles/neumann_kontra_gutenberggalaxis>.

Csík Tibor: A digitális bennszülöttek és az olvasás: az olvasás és a könyvtárhasználat kapcsolata a felmérések tükrében. [online] [2013.11.15.] <http://olvasas.opkm.hu/Plugins/Interactive/Media/436/media/csikt_digitalis.pdf>.

Dani Erzsébet: A kulturális emlékezet mint identitásmegőrző erő a trianoni traumát követő erdélyi irodalomban (Ignácz Rózsa példájával). In: A könyvtártörténettől a jövő internetéig: tanulmányok a 70 éves Bényei Miklós köszöntésére. Debrecen: Debreceni Egyetem, 2013. p.139-150.

Greenfield, Susan A.: Identitás a XXI. században. (Ford.: Garai Attila.) Bp.: HVG, 2009.

Hayles, Katherine N.: Hyper and Deep Attention: The Generational Divide in Cognitive Modes. [online] [2013.11.15.] <http://engl449_spring2010_01.commons.yale.edu/files/2009/11/hayles.pdf>.

McLuhan, Marshall: Understanding Media. The Extensions of Man. New York: McGraw-Hill, 1964.

Nicholas, David [et al]: Google Generation II: web behaviour experiments with the BBC. In: Aslib Proceedings. 2011. 1. sz. p.28-45.

Rabinowtz, Peter: Before Reading: Narrative Conventions and the Politics of Interpretation. Columbus: Ohio State University Press, 1987.

Selikowitz, Mark: ADHD: a hiperaktivitás-figyelemzavar tünetegyüttes. Szentendre: Geobook, 2010.

Steklács János: Személyiség, identitás, olvasás a jövő forgatókönyvében. In: Könyv és Nevelés. XII. évf. 2010. 1. sz. p.36-42.
[online] [2013.11.27.) <http://olvasas.opkm.hu/portal/felso_menusor/konyv_es_neveles/szemelyiseg_identitas_olvasas_a_jovo_forgatokonyveben>.



[1] Lásd a szerző 2012-ben megjelent, a nemzedéki olvasási szokásokkal foglalkozó Neumann kontra Gutenberg-galaxis? c. tanulmányát.

 

[2] N. Katherine Hayles a Duke University és a University of California professzora, kiemelt kutatási területe a tudomány, irodalom és technika kapcsolata, az elektronikus irodalom.

 

[3] Susan A. Greenfield az Oxford University és a Lincoln College professzora, kutatási területei közé tartozik az agy fiziológiája, az agyi mechanizmusok kérdésköre.

 

[4] A szerző a Neumann-galaxissal is foglalkozik fentebb említett tanulmányában.

 

[5] A Ritalin és a Dexedrine az ADHD (mely neurológiai természetű betegség) gyógyszere. A gyógyszer hatására az agyban megemelkedő dopaminszint jótékonyan hat a tanulási képességekre.

 

[6] A 2012-es PISA-felmérések eredményei (ebben az évben újra a szövegértés került a fókuszba) 2013 decemberében várhatók.

 

[7] Greenfield a XVIII. századi regénynél az identitás és élettörténet összekapcsolásában lát fontos szerepet (pl. Fielding Tom Jonesa). A regény és a tudat közös metszete: a privát létezés, a belső világ.

 

[8] Az identitás-típusokkal, a kulturális emlékezettel foglalkozik, szépirodalomi összefüggésben, a szerző 2013-ban megjelent A kulturális emlékezet mint az identitásmegtartó erő a trianoni traumát követő erdélyi irodalomban (Ignácz Rózsa példájával) c. tanulmánya.

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: