Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Vajda Kornél: Egy nagyszerű könyvről: kontra és pro

Nyomtatási nézet

Többen egy könyvről

Szinte a napokban jelent meg, az eredetihez képest kevesebb mint fél évvel később, Susan Greenfield nagyszerű könyve, az Identitás a xxi. században című opusz. A kiadó, a tudományos bestsellerek (a meghatározás abszolút pozitív) remek közreadója, a hvg Könyvek kiadója ezúttal (is) biztosra ment. A szerző nemzetközi hírű és rangú agy- és idegkutató, korábban már több könyve volt osztatlan nemzetközi sikerű alkotás. (Egy munkája magyarul is népszerűnek bizonyult.) A brit bárónő, a Lordok Házának tagja igen jelentős és elismert tudós. Elsősorban az Alzheimer- és Parkinson-kórok agyi, idegsejtek rendellenességén alapuló okainak és feltételeinek (ennek következtében pedig azok – esetleg lehető – megelőzésének vagy legalábbis kezelésének, gyógyításának) kutatója, szakembere, ám olyan agykutató, aki szakmája alapvetően új kutatási eredményeit éppen nem kívánja karanténba zárni, a nagyobb nyilvánosság előtt eltitkolni, gyakorta fordul – a persze művelt – nagyközönség felé. Ezúttal azonban sokkal többet szándékolt és valósított meg. Az agy- és idegkutatás recens eredményei alapján, azok logikus következményeit levonva kívánt – és tudott – széles körök felé nyitni. Könyve – amelynek eredeti címénél (id: The Quest for Meaning in the 21th Century) mi sokkal jobbnak találjuk a magyar fordítást – azt kívánja bemutatni, hogy az agyról ma tudott intimitások alapján mire számíthatunk az „én” huszonegyedik századi változásai, alakulásai során. Mi lesz az „én”-ből azoknál, akik már a xxi. században látták meg a napvilágot, milyen énképről, milyen identitásról beszélhetünk velük kapcsolatban. Egyféléről, többféléről, optimálisakról, a pesszimumot megvalósítókról (elszenvedőkről), avagy fogalmunk sem lehet, miről is lesz szó (vagy némaság) az énnel kapcsolatban. Ehhez képest a szerzőnő elöljáróban bemutatja az agy- és idegkutatás – az énnel kapcsolatba hozható – legújabb, biztosnak tekinthető eredményeit. Majd szól arról – igen részletesen –, hogy a különböző neuronkapcsolatok milyen külső hatásokra hogyan reagálnak, hogyan alakulnak, hogyan építkeznek, hogyan „állnak össze”. És mivel szerinte az agy (brain) és a szellem vagy elme (mind) egyszerűen ugyanaz, milyen agya, azaz milyen elméje (szelleme) lesz vagy lehet az így vagy úgy kezelt, meghatározott, az ilyen vagy olyan külső körülmények közé került énnek, vagyis gyerekeinknek, unokáinknak. Három, egészen pontosan négy identitástípust fogalmat meg, ír le. Lehet ez az én Valaki-identitású, Senki- vagy Akárki-identitású, illetve – ez a kissé rejtélyes negyedik, vagyis inkább az összes többihez képest pluszként avagy ráadásként jelentkező negyedik identitástípus – a kreatív. A szerzőnő természetesen sokkal árnyaltabban fogalmaz. Lehetőségekről, valószínűségekről, elképzelhetőségekről (stb.) ír, ám éppen nem kívánja elmosni, meggyengíteni alapkoncepcióját. Mi persze durván leegyszerűsítjük, amikor azt mondjuk, hogy ha valaki olvasmányokon nevelkedik, akkor Valaki lesz, ha számítógépeken, akkor Senki, ha pedig fundamentalista iskolákba jár, akkor Akárki. Sőt, nemcsak durván leegyszerűsítjük így a szerzőnő gondolatait, de alaposan meg is hamisítjuk. Hiszen...

Hiszen a három (egyelőre nem a négy) identitástípus éppen nem három értékfokozatot jelöl. Sőt. Majdnem (érzésünk szerint csaknem majdnem) egyenlőség áll fenn a három énkép, énlehetőség között. Ami az egyikben negatívum, kiküszöbölődik a másikban, harmadikban, és fordítva. De – egyelőre – nem ez a fő gondunk a művel. Hanem...

Hanem az, hogy tengernyi sokaságú ellenérzést, ellenérvet generál. Bizonnyal nem mindet tudatosan, afféle provokatív módon, hanem öntudatlanul, tájékozatlanságból, szakbarbárságból, elfogultságból. Nézzünk – először – szembe ezekkel a kontra-érvekkel.

Kontra

Ezer (pontosabban két és félezer) éve ismerjük a szakemberek szellemi vakságát. Azokét, akik egy, szükségszerűen fölötte szűk szakterület (hisz azért szak) szempontjából mondanak véleményt, sokszor megfellebbezhetetlen, hisz abszolút szakszerű véleményt, koncepciót, világképet (stb.) mindenről. Mert másról, más szempontokról, más tényekről, más összefüggésekről, más elképzelésekről nem tudnak, nem is tudhatnak – szakszempontból. Nos, Susan Greenfield számos vonatkozásban nem tűnik szakbarbárnak. Szól a versről, a regényről, humán tudományok dolgairól, egyszerű, köznapi emberi (asszonyi) dolgokról, filozófiáról stb. Ám minden, szinte minden ilyen megnyilatkozása (igen sok van belőlük) kedvesen primitívnek, dilettánsnak, a fő dolgot nemigen érintőnek, „magánvéleménynek”, bocsássanak meg nekem a feministák, de afféle női csevejnek tűnik. Elkezdve azoktól a táblázatoktól, amikor a neuron és az ember közötti analógiákat mutatja be (ahol is az ember a neuron analogonja), folytatva az agy és a társadalom analógiáján (az agy mint a globális társadalom szerepel itt), tovább folytatva a szinopszisok és az emberek közötti kapcsolatok analógiáján (ahol az a poén, hogy a szinopszisok is, az emberek is fiatalon a legváltozékonyabbak) és tovább (immáron nem táblázatos formában). Nos, nemcsak Goethe óta, de ő utána egészen biztosan tudjuk, mit ér egy analógia. Pozitíve megfogalmazva: ötleteket adhat. De csak azokat, azokból is mindenfélét: jókat és csapnivalókat egyaránt. A szerzőnő analógiái kivétel nélkül az utóbbi kategóriába tartoznak (különös tekintettel a neuron és az ember összefüggés-, csaknem azonosság-kapcsolata révén).

Persze érthető, sőt talán kedves is, ha valaki legfőbb kutatási területei és a nagyvilág (neuron és az ember mint olyan) közt közvetlen összefüggéseket, analógiákat vél felfedezni. De egy kissé, sőt nagyonis lerontja a szakember abszolút megbízhatóságába vetett hitet, ha, mihelyst kikerül legszűkebb témájának keretei közül, enyhén szólva is dilettáns ideáknak kezd hódolni, ám még mindig szakemberként.

Ilyen szempontból fölöttébb lelombozó, ha Greenfield hivatkozott, idézett irodalmára csak egy kicsit is odafigyel valaki. Az én, az id, a self (stb.) hatalmas filozófiai, pszichológiai, szociológiai (stb.) irodalmából szinte egyetlen mű sem szerepel a hivatkozások közt. Ha legalább Charles Taylor alapművét (Sources of the Self. The Making of the Modern Identity. 1989.) ismerné a szerzőnő, számos naivitástól, rövidre zárástól megkímélhette volna magát. Ám az, hogy mit, mi mindent nem ismer valaki, a filológiai Besserwisserei – egyébként fölötte ellenszenves – dolga. Más a helyzet, ha alaptémákban bizonyul járatlannak, tájékozatlannak a szerző. Susan Greenfield tucatnyi alkalommal említi, hogy a brain (agy) és a mind (elme, szellem) ugyanaz, sőt. Ez a nézet forradalmian új és abszolút visszavetett volt a xviii. században (amikor Cabanis kifejtette, hogy a máj epét választ ki, a nyálmirigy nyálat, a vese vizeletet és az agy gondolatot), ám már a xix. században kevéssé tűnt tudományosan megfogalmazhatónak. Volt persze bizonyos huszadik századi utóélete, sőt divatja is. Ma már azonban (és ez a ma több évtizedet jelent immár) tarthatatlan, és csak az képviselheti, aki – Greenfield módjára – tudatlannak ítéli az amerikai és német úgynevezett szellemfilozófusok hatalmas munkásságát (legjobb bemutatásuk, összefoglalásuk talán Michael Pauen Grundprobleme der Philosophie des Geistes című munkája, 2005.), de a modern angolszász metafizikusok összefoglalásait is (legutóbb Dummet monográfiája, 2008). Ám nem, nemcsak erről van szó. Hanem arról is, hogy Greenfield maga sem biztos, nem száz százalékig biztos a dolgában. Tucatnyi megnyilatkozására már hivatkoztunk. Ám legalább féltucatnyiszor kétségeinek ad hangot (általában zárójelben, vagyis sokkal kevésbé látványosan). E kétségek leginkább akkor gyötrik, amikor az ember szimbólumalkotó, szimbólumhasználó, -felhasználó voltát, mivoltát érinti. Itt pedig olyan alapvető munkára támaszkodhatott volna, mint Ernst Cassirer An Essay on Man (1944, azóta számos kiadás) című klasszikus remekére, de, láthatólag nem ismeri e könyvet. Nos, vagy-vagy. De nem is az a fontos, hogy egy – mégiscsak filozófiai kérdésben – hogyan foglal állást egy idegkutató. Hanem az, hogy ennek a kérdésnek fundamentális szerepe van abban, hogy elismeri-e valaki az úgynevezett objektív szellem létét és elismeri-e annak mibenlétét, vagy sem. Ha nem, akkor futurológia előrejelzései, és a könyv végülis futurológiai jellegű, hiszen a huszonegyedik század első harmadáról, közepéről van benne szó, egy alapvetően fontos (netán egyedül fontos) indíciumot nem vesz figyelembe. Akkor meg?

Akkor meg vethetjük, vethetnénk is sutba a könyvet. Csakhogy...

Csakhogy ez a mű mégiscsak nagyszerű alkotás, gondolkodásra, továbbgondolásra, de mindenképp elsajátításra, intenzív olvasásra méltó, arra felhívó. De miért?

Pro

Elsősorban nem azért, nemcsak azért, mert számos igen fontos probléma kapcsán alapvető és új tudományos eredményekre hívja fel a figyelmet, de persze ezért is. Hisz az agy- és idegkutatás eredményei a nem szakemberek számára szinte megközelíthetetlenek (a szinte nyilván túlzás. Megközelíthetetlenek, érthetetlenek, tisztelet a kivételnek, ha van ilyen). Ez pedig azért tűnik mérhetetlenül fontosnak, mert az idegkutatás újabb eredményeinek ismerete hiányában dilettáns okoskodásnak tűnnek, tűnhetnek (és tűnnek is) mindazok a megfontolások, amelyek olvasás és képernyőnézés, fáramászás és mobiltelefonálás (stb.) közt matter of fact módon tesznek különbségeket vagy egyenlőségjeleket. Hogy a neuronok viselkedései közt micsoda különbségek vannak azt a nem szakember magyarul ma egyedül Greenfield könyvéből tudhatja meg, méghozzá teljes hitelességgel. A szerzőnő egyik legfontosabb erénye, hogy az idegkutatás eredményeit, anélkül, hogy vulgarizálna (túlontúl, a dolgokat meghamisítva vulgarizálna), mindenki számára érthető módon közvetíti. Hogy mi a különbség egy regény olvasása, elolvasása, és egy számítógépes játék végigjátszása között, azt nem a szülő vagy a régimódi tanárbácsi szemszögéből tudhatja meg Greenfield könyvének olvasója, hanem az idegfolyamatok, az idegsejtek legkülönbözőbb reakciói, összefüggései, összjátékai (stb.) bemutatásai alapján. Egzaktan, értékelések nélkül.

Ez pedig nagyon sok. Ám korántsem minden, sőt, csak afféle felütés. Hisz a könyv alapmondandója éppen az, hogy a mai és méginkább a holnapi gyakorlatok, életmódtípusok (stb.) a neuronokon keresztül olyan identitásokat, olyan éneket, selfeket, ideket (stb.) generálnak, amelyekkel számot kell vetnünk, kivált, ha tudjuk, márpedig tudjuk, hogy az én (stb.) nevelés során, nevelés révén valósul meg. Mondhatja persze a könyv szkeptikusabb olvasója, hogy a szerzőnő adatai, mármint statisztikai adatai meglehetősen nagy szórást, szóródást mutatnak. Hogy a hol az Egyesült Államokból, hol Finnországból, hol hatalmas, országos felmérések adataiból, hol bizonyos művelődés- és olvasásszociológiai vizsgálatokból vett adatok alapján lehetetlen teherbíró összképet kialakítani. A lényeg azonban nem is az, hogy biztosan érzékeljük, hány órát tölt ma egy ilyen-olyan korú, társadalmi állapotú gyerek a képernyő előtt és hányat könyvet olvasva, hogy az iszlám fundamentalista agymosásokról, vagy szekták nyugat-európai „iskoláiról” van szó, hogy leszoknak-e a képernyő előtt csücsülők a közvetlen kommunikációról avagy épp a mobiltelefon hozza vissza azt az idilli állapotot, amikor – számos, újabb történelmi, etológiai munka szerint - az ősemberhez közeli lények korántsem dolgoztak (vadásztak, gyűjtögettek, munkálkodtak) éjt nappá téve, hanem egy-két napnyi ideig mindössze, a többi napot pedig fecsegéssel (ha nem is mobiltelefonon keresztüli fecsegéssel) és mindenféle kultikus (vagyis szórakoztató) elfoglaltsággal, valamint intenzív szexeléssel töltötték. (Félreértések elkerülése érdekében meg kell jegyeznem, hogy az ilyenféle koncepciók korántsem a bulvárlapok oldalairól származnak, hanem olyan maximális tudományosságú könyvek oldalairól, mint például Csányi Vilmos akadémikus, nemzetközi hírű professzor Az emberi viselkedés című opusza.)

Szóval arról van szó, hogy Greenfield azt árulja el nekünk, agy- és idegkutatásban teljességgel járatlanoknak, hogy miféle tevékenységek, miféle tevékenységtípusok (olvasás, képernyők előtti üldögélés, egy guruban való hit és neki való alárendeltség, egy csevegő és egy magányos életforma, egy közös lógásban való részvétel – pl. szupermarketekben való kalézolás –, vagy egy cél érdekében létrejött zárt közösségben való munkálkodás stb.) milyen neuronok milyen kombinációira, illetve kontaminációira vezetnek. Azt pedig réges-régóta tudjuk – Fritz Kahn minálunk egy más művével elhíresült könyvéből –, hogy „nevelni annyi, mint idegrostokat, velőpályákat építeni bele a szervezetbe”.

A szerzőnő azt teszi könyvében, amelynek alapinformációit bizonyos pontokon kétségbe igyekeztünk vonni, hogy – amiként azt a nagy Simmel javasolta – az élet irracionális tömkelegében biztos és egyenes vonalakat húz, hisz különben nincs tudomány. Biztos és egyenes vonalak mentén alakította ki Greenfield a nagy identitástípusokat (Valaki, Senki, Akárki), hogy azután, megtéve a tudományosságnak mindent amit megtehetett, elárulja: nem tudja, nem is tudhatja senki, milyen kombináció lenne az optimális. Hisz egyik identitástípus sem veszélyek, néha nem súlyos veszélyek nélkül való. Valamiképp a kombinációra, kombinációkra kellene törekedni, vagy legalább hagyatkozni. Hisz veszély és pozitívum, plusz és mínusz nem kidekázható. Ezért született meg a könyvben a negyedik, tulajdonképpen mindegyik előzőt keresztbemetsző identitástípusa, a kreatív én árnyképe (árnykép, hisz sokkal elmosódottabb, sokkal kevésbé „önálló” mint társai).

Receptet tehát nem ad a könyv. Elgondolkodni valót annál többet és annál intenzívebben. Elsősorban persze azoknak, akik valóban, ténylegesen nevelnek. Akik valamiképp felelősek lesznek azokért a neuronkombinációkért, amelyekről immáron, a szerzőnő könyve jóvoltából bizton tudhatják, hogy hogyan és miért, minek a következtében jöttek létre.

 

Abstract

On the occassion of the Hungarian publication of the world-famous british neurologist and brain-researcher, Susan Greenfield’s book Identity in the xxi. century express three authors their opinions. János Steklács analyses the conclusions of its theory relating to reading and enriches the original one with the role of the family and school of reading. Based on the author’s neurological expounds Zsuzsanna Tószegi analyses the influence of excessive screen time on  personality development, while Kornél Vajda reviews the educational importance of this book, which was published 2009 in Hungary by Publisher hvg.     

 

Zusammenfassung

Im Anschluss von dem im Jahre 2009 beim Verlag hvg erschienenen  Buch der weltberühmten britischen Neurologin und Gehirnforscherin Susan Greenfield Identität im 21. Jahrhundert legen drei Autoren ihre Meinungen dar. János Steklács unterwirft die in dem Buch vorgeführte Theorie bezüglich der Lesung einer mikroskopischen Untersuchung, wobei er die ursprüngliche Theorie beträchtlich  vermehrt durch Einbezug der Rolle der Familie und der Schule. Zsuzsanna Tószegi – teils anhand von Darlegung der Autorin – untersucht die Wirkung des übermäßigen Gebrauchs des Bildschirms auf die Entwicklung der Identität. Kornél Vajda würdigt die pädagogische Bedeutung des Werkes.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: