Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Kőszegfalvi Ferenc: Egy közkönyvtáros emlékezete

Nyomtatási nézet

Bodrogi János (1891–1967)

A jó könyvtáros két dolgot ismer alaposan: a könyvet és az embert. A könyvet, amit kézbe ad, s azt, akinek kezébe adja, hogy emberré váljon. Bodrogi János (1891–1967) igazi könyvtáros és jó ember volt. Jól ismerte  könyveit, és jószerivel majd minden olvasóját. A sok száz közül is majd mindenkiről tudta, ki kinek a fia, vagy testvére. Jól ismerték őt is, micisapkája, kockás nyaksálja, kopott kék köpenye, drótkeretes szemüvege, a szigorúan csillanó üveg mögött kutató meleg tekintete, hangtalanul fütyörésző, dudorászó sürgés-forgása a könyvtárat jelentette a vásárhelyi olvasók generációinak. Negyvennégy évig szolgált könyvtárosként. Hat elemije és kőműves-tanonciskolája ellenére is megtalálta az utat a könyvekhez, a zenéhez.

1891. december 20-án született Hódmezővásárhelyen. Apja tanyásbéres volt, három holdon nyomorgó paraszt. Hogy gyerekeit iskolába járathassa, hazaköltözött a városba, ahol az egyik nyomdában kapott munkát mint kerékhajtó.

A fiú a kőművesmesterséget tanulta. Felszabadulása után azonnal, 1907. nov. 10-én belépett az építőmunkások szakszervezetébe, 1908 tavaszán pedig a Szociáldemokrata Pártba. Az első világháborúig Erdély városaiban dolgozott, a háborúból 52 hónapi szolgálat után, 1918. novemberében került haza. 1920-ban több társával együtt megalapította a Hódmező-Vásárhelyi Általános Munkás Dalegyletet. A dalárda – amint önéletrajzában elmondta – „nagyon sokat jelentett a munkásmozgalomnak, mert amit nem lehetett elmondani élőszóval, a dalban csak elmondtuk”. Húsz évig titkára s mindvégig tagja volt a dalegyletnek.

Az építőmunkás csoport 1923 februárjában választotta Bodrogi Jánost könyvtárosának. Az akkor mintegy húszéves múltú csoport ekkor körülbelül háromszáz kötetnyi könyvvel rendelkezett. Tagdíjból, a tagok szerény adományaiból, központjuk szűkös támogatásából kuporgatták össze. A fejlesztés, vásárlás később is csak a munkások áldozatkészségével történhetett.

A túlnyomó többségében kisbirtokos paraszt vagy földmunkás, napszámos lakosságú Hódmezővásárhely lélekszáma a 20. század első harmadában hatvanezer volt. 1930-ban huszonhatezer ember élt állandóan tanyán (nyaranta sokkal több), a népszámlálás adatai szerint 1910-ben a lakosság majd harmadrésze, 18 817 ember írástudatlan. Ilyen háttérrel szemlélve a város könyvtári kultúrájának adatait, azok számszerűen nem mondhatók nagyon rossznak. A kezelő gyakori hiányával és helyiség-gondokkal küszködve 1907 óta működött az 1880-ban alapított városi közkönyvtár, a jelenlegi Németh László Városi Könyvtár. Állománya lassan gyarapodott: a város szűkmarkú támogatásából, államsegélyekből történt vásárlásból, alkalmi ajándékozásokból, a működése kezdetétől számított első húsz év alatt, 1927-ig 3441 kötetről 15 048 kötetre nőtt. A kölcsönzött kötetek száma még lassabban emelkedett: ugyanebben az időben 1678-ról mindössze 4655-re. Óvadékrendszerrel működött egészen 1927-ig, a kölcsönzött könyvek értékének megfelelő összeget kellett lététbe helyezni. Főleg tisztviselők, diákok, iparosok, gazdák használták, s két városi tisztviselő kezelte, akik heti négy alkalommal összesen tizenegy órában kölcsönöztek. 1927-ben – éppen a szegényebb néposztályok megnyerése érdekében – eltörölték az óvadékrendszert.

A város legnagyobb könyvtára ebben az időben a Bethlen Gábor Református Főgimnázium birtokában volt. Az 1927-ben kevés híján 25 ezer kötetes gyűjtemény nagyobb részben tudományos műből állt, és kevés kivétellel csak a nagy múltú iskola tanárai, diákja használták. A többi tanintézet (óvónőképző, fiú-, lánypolgári, földműves iskola) kisebb könyvtára ugyancsak el volt zárva a nyilvánosság elől. A városi kaszinó és az iparegylet is tartott fenn egy-egy kisebb, egy-kétezres állományú gyűjteményt, de szintén csupán tagjai használatára. A parasztság nagy tömegei számára az olvasókörök maradtak szűkös lehetőségként; úgy ahogy kielégíteni az alig fölkeltett művelődési igényt.

A különféle egyleteknek a század első éveitől szakszervezetekbe tömörülő munkásai is igyekeztek saját könyvtárat teremteni. A könyv megbecsülésére még maga Szántó Kovács János tanította őket, aki az akkori munkásegylet 110 kötetes könyvtáráról így beszélt: „Ezen könyvek igazán mind nagyon hasznosak, és amellett igen drágák, s mi igen-igen szegények vagyunk, tehát a könyvekre több gondot kell fordítani, nem kell nagyon nyűni, mert amint látom, sokat már közülük be kellene köttetni, de mostan nagyon meg kell ám a garast fognunk. Tehát arra kérek mindenkit, hogy a mi kis közös vagyonunkra mindnyájan nagyon ügyeljünk, a könyvvel méltón bánjunk.”

Az építőmunkások kis könyvtára, éppúgy mint a többi csoporté, az 1920-as években alkalmi helyiségekben, vendéglők különtermében működött. Bodrogi János egyik társa így emlékezett barátjára: „Egész télen nem volt munkánk, sokszor jó időben sem, ráértünk a könyvekkel foglalkozni. Tíz évig voltam Jani bácsi segítsége a könyvek körül. Hetente háromszor volt könyvtári nap, legalább kétszáz társunk volt rendszeres olvasó. Könyvet nem volt szabad kiadni csak becsomagolva. Ha visszahozták, újracsomagoltuk. Nagyon tudta becsülni, óvni a könyvet. Minden kis gyűrődést, szakadást észrevett, bizony megpirongatta érte az olvasót, és a könyvet kijavítottuk. Rendkívüli olvasottsága volt. Minden könyv zamatát, értékét, súlyát ismerte, tudta, mire kell figyelni benne, mi a fontos, elmondta, amikor kézbe adta. Aztán számon kérte ám, kikérdezte az embert. 1931-ben a Munkásotthonba kerültünk, itt egy kicsit könnyebb lett, mert saját helyünk volt.”

A munkásság összefogásából épült otthonban állandó helyet kapott a dalárda, ide vonták össze az összes városi szakszervezet könyvtárát is. Az egyesített könyvtárnak is Bodrogi János maradt a gondozója.

1945-ig fáradhatatlan buzgalma eredményeként is, háromezerre emelkedett a munkáskönyvtár kötetszáma. Önéletrajzában így írt a német megszállás idejéről: „1944 tavaszán azzal a váddal kerültem a rendőrség elé, hogy a zsidólistán szereplő marxista könyveket nem szolgáltattam be (ami igaz is volt), megijesztgettek, megfenyegettek, hogy internálnak. Vártam is, de úgy látszik, hogy meggondolták, én is itthon maradtam, a könyvek is.”

1944/45-ben fél évig polgárőrként is szolgált, s ott volt az újjáalakult városi énekkarban. 1945. április 1-jén pedig rábízták a kezelő nélkül maradt városi könyvtárat. Ő rendezte, alakította ki az új, később, 1952-ben megyeivé „kinevezett” intézményt. Féltett kincsként óvta, az ő érdeme, hogy napjainkra is megmaradtak a régi hírlaptár darabjai, az 1869 óta élő helyi sajtó évfolyamai. A szektás kultúrpolitika által zúzdára ítélt „polgári” szerzők sok kötetét is megmentette. „Kenyérkereső” könyvtárossága mellett azonban továbbra is vezette a város szakszervezeti könyvtárát, egészen 1952 nyaráig. Pár hónap híján harminc évig végezte ezt a munkát magától értetődő természetességgel, díjazás, bér, ellenszolgáltatás nélkül. A megyei könyvtár megalakulása után az olvasószolgálat vezetőjeként dolgozott tovább.

Az építőmunkásoknál 1923-ban két-háromszáz kötettel kezdte a kölcsönzést, nyugdíjazása évében, 1958-ban majd hatvanezer kötet tartozott a megyei könyvtár állományába. Minden kötethez köze volt.

Ez és a kétkezi munkások olvasóvá szoktatott, nevelt nemzedékei jelentették örökségét, hétköznapi munkája az életművét. A könyvtárügy közkatonája volt. Nyugdíjas éveiben kijárta, hogy fiókkönyvtár létesüljön a lakásához közel eső Damjanich utcában, s ott kölcsönözhessen, de ha szükség volt rá – míg egészsége engedte – szívesen bejárt régi munkahelyére is.

A könyv tiszteletére, megbecsülésére oktatott mindenkit, a beteg könyveket maga illesztgette, ragasztotta, javította. Nemcsak olvasókat, de leendő könyvtárosokat is nevelt. Már a szakszervezeti könyvtárban is, de főleg a városi intézményben több, jó szemmel kiválasztott fiatal olvasójának megengedte, hogy segítsen neki a raktári munkában. A kiszemeltek boldog örömmel szabadultak be a polcerdők, könyvhegyek közé, s életre szóló indítást kaptak munka- és könyvszeretetből.

Ha néha meg is dorgálta az olvasót – szamárfüles, bepiszkolt könyvért ez mindenkinek kijárt – (sok gyerek szepegett, félt is tőle), de az olvasó kívánsága mindenkor szent volt számára. Nem ismert teljesíthetetlen kérést. Ha nem volt a polcon a kért könyv, addig kereste „hajtotta” míg napok, esetleg hetek multán azt mondhatta: „Te kerested ezt a könyvet? Na itt van, ne!”

Bodrogi János kőművessegéd, közkönyvtáros, dalárdaszervező 120 éve, 1891. december 20-án született.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: