Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Kósa András: Egy képzelt germanizmusról

Nyomtatási nézet

(A -va, -ve nincs megengedve!)

Egy kincse van minden nemzetnek adva,

Míg azt megőrzi híven, addig él.

(Jókai Mór)

 

Mert a nyelvnek is van pestise, járványa,

Ha nem volna, csinálja doktora, bábája.

(Arany János)

 

A kincsekről sok legenda keletkezik. És sok babona is. Ez alól a mi kincsünk, anyanyelvünk sem kivétel. Lehet, hogy némelyikükhöz a babona szó túl enyhe, Arany fenti kifejezése találóbb lenne.

A nyelvi babonák nagyon sokrétűek, vannak közöttük ártalmatlanok is, kártékonyak is. Ezeket az utóbbiakat nagyon nehéz lenne sorrendbe állítani. Én mégis kiemelek közülük egyet, amely nem a nép fantáziájának a szülöttje, hanem nyelvünk Arany János-i „doktoraitól” ered, akik vagy másfél évszázada kitalálták, hogy a magyar nyelv egyik ősrégi, sajátos és pótolhatatlan szerkezete bizony „germanizmus”. Ez a képzelt germanizmus számukra a létige és a határozói igenév összekapcsolásából álló (szó)szerkezetet jelenti, mint például „… ki van nyitva”; „… hetekig ki volt függesztve”; „… addigra el lesz intézve”. Ez a légből kapott, tudatlanságból és vaskos félreértésből táplálkozó babona példátlanul szívós és agresszív. Olyannyira, hogy sokan tartanak az általa indexre tett szerkezet használatától, és annak kikerülése végett sehova sem vezető tévutakra sodródnak. Különösen kiábrándító, amikor tevékenységüknek nemzeti mázt is kívánnak adni: harcolnak a német nyelv káros befolyása ellen.

A „létige és a határozói igenév összekapcsolásából álló szerkezet” kifejezés helyett a későbbiekben, vele azonos értelemben, használni fogom a következő rövidítéseket: „lenni + -va, -ve szerkezet”; „határozói igeneves szerkezet”; „(va, ve)-szerkezet”.

Az említett babona veszélyeit a nyelvünkben otthonosan mozgó gondolkodók korán felismerték, a hamis állításokat számos nyelvész cáfolta és cáfolja folyamatosan, sőt már a mindenre figyelő Arany János is kikelt ellenük. A babona megszállottjairól azonban szinte minden lepergett: átsiklottak népköltészetünk és klasszikus irodalmunk számtalan mondatán, és nem törődtek a még nem manipulált köznyelvvel sem. Túlzásaikat (úgy is felfoghatjuk: nagy íróink iránti tiszteletlenségüket) találóan jellemzi Szepesy Gyula [9, 22. oldal]: „Ha klasszikusaink életre kelnének, és elolvasnák a határozói igeneves szerkezetről száz év óta összeírt cikkeket, kézikönyveket és nyelvtanokat, akkor vagy a saját műveiket dobnák a tűzbe – szégyenükben, vagy a nyelvhelyességi irományokat – haragjukban.”

Magáról a szóban forgó képzelt germanizmusról, a vele kapcsolatos vitákról tengernyi írásmű született. Mi közülük csupán néhányra hívjuk fel a figyelmet [1] – [3], [9], [10]. Ezek átnézése is világos képet adhat bárki számára mind a babona „egész pályás letámadásáról”, annak hatásairól, mind a leleplezés és a védekezés eredményességéről.

Az egyetemen működő tanárt ez a probléma érdekelheti egyszerű magyar anyanyelvű állampolgárként, de bosszanthatja a nyelvi melléfogásoknak az a szélesedő áradata is, amely egyre inkább elönti az oktatás és a tudomány nyelvét is. Kívánatos lenne, hogy erre a tényre minden oktató felfigyeljen, és mentse, ami még menthető.

Jelen sorok írója ezt feladatának tekintette, és igyekezett előadásaiban, tankönyveiben az említett babonától mentes maradni. Matematikus lévén természetesen sem itt, sem ott nem térhettem ki nyelvi magyarázatokra, hogy például „ezt így fogalmazom és nem úgy, mivel...” Olyan szakmai írásaimban azonban, ahol erre mód nyílott, igenis érintettem nyelvi kérdéseket. Cikkem II. részében felidézek három könyvemből néhány olyan szakaszt, amelyek éppen az érintett babonával kapcsolatban szólnak diákhoz, tanárhoz, tankönyvíróhoz. Az i. részben pedig – mintegy emlékeztetőként – felvázolom az immár valódi problémává duzzadt ba-bonát.

Rendkívül gazdag és életerős nyelvünk képes ellenállni minden kiagyalt dogmának. A (va, ve)-szerkezet sincs kőbe vésve, az egészséges nyelvérzék alkalmanként más megoldást választ. Gyakran a szövegkörnyezetnek is vannak módosító hatásai. De az nem megy, hogy a már említett Arany János-i „doktorok és bábák” nekirontanak egy tősgyökeres magyar nyelvi szerkezetnek, ráfogják, hogy az germanizmus, és mindenáron le akarják váltani szép mondataink ezreit idétlen szótársításokra, sőt „valódi” germanizmusokra.


I. RÉSZ

Vázlatosan a babonáról

Az alábbiakban néhány példát hozok fel az említett babonára. A II. részben továbbiak is szerepelnek.

1. Egyik közismert népdalunk első sora így szól: „Új a csizmám, a szögre van felakasztva.” A mondat értelme, tartalma mindenképpen elvész, illetve megváltozik, ha a létige + -va, -ve szerkezetet a babona főkolomposai megbolygatják. Két kedvenc eljárásuk is van erre:

a) A tötözés

Az eredeti szerkezetet úgy deformálják, hogy a van szót elhagyják, a (-va, -ve képzős) határozói igenév helyébe pedig a (-t, -tt képzős) múlt idejű (újabban: befejezett) melléknévi igenevet teszik. Ekkor az „Új a csizmám, a szögre felakasztott” szöveg keletkezik. Minden ép nyelvérzékű ember a „felakasztott” szót feltehetőleg igei állítmánynak vélné, és várná a folytatást: az ártatlan új csizma vajon kit vagy mit akasztott fel? Akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez a változtatás (az ún. „tötözés”, lásd lentebb) nem vezet értelmes mondathoz. Elvben lehetne a „felakasztott” szót névszói állítmánynak tekinteni, de ez nyelvünkben csak azokban a ritka esetekben fordul elő, amikor a melléknévi igenévnek az igei jelentése már elhalványult. A „felakasztott” igenév (sok ezer társával együtt) nem tartozik közéjük.

A tötözés elnevezés a magyar fülnek meglehetősen csúnya, de korántsem annyira, mint amennyire a vele jelzett mondatdeformálás. Egyre többen használják [1], [9], és én is élek vele: szebb szót aligha érdemelne. Nyelvünk egyébként sem szűkölködik a t, tt hangokban, a határozói igenév -va, -ve képzőjének velük való felcserélése vétség a jóhangzással szemben is.

b) A kiforgatás

Többen – nyelvészek is – azt javasolják, hogy kerüljük mind a létige + -va, -ve szerkezetet, mind annak tötözős elferdítését. Ezeket a szerkezeteket körülírással, az általános alany használatával vélik szalonképessé tenni. A fenti mondat ennek megfelelően így változnék: „Az új csizmámat felakasztották a szögre.” Vajon kik? Az átfogalmazók így valóban egy ép mondathoz jutottak, amely azonban csak ködösítése, kiforgatása az eredetinek. Az ugyanis egy állapotot ír le (…fel van akasztva), amelynek semmi köze sincs ahhoz, hogy ez az állapot milyen cselekvés következtében jött létre. Az új mondat pedig éppen a szerep nélküli cselekvésnek (felakasztották) a leírásából áll.

A (va, ve)-szerkezet fenti két megbolygatása közül a tötözést tartom a károsabbnak. Bizonyos foglalkozási rétegekben szinte járványszerű gyorsasággal terjed, szerencsére a teljes lakosságot még nem érte el. A hangsúly a „még”-en van, hiszen a médiumok roppant sok szereplője nagy bőséggel ontja ezt az elfuserált formát. És ami igazán szomorú: az iskola sem mentes tőle, előfordul sok tankönyvben, sőt tudományos munkában is. A közbeszéd nagymértékben függ az említett személyektől, intézményektől, művektől, ezért félő, hogy a tötözés egyre inkább gyökeret ver a közbeszédben is. Ha nem áll(ítjuk) meg, akkor anyanyelvünk egyik pestisjárványává válhat.

A határozói igeneves szerkezet igen széles (nem csak „állapotokra” vonatkozó!) és természetes használati, illetve használandó területét illetően a már korábban megadott irodalomra utalok. Fejtegetésem nem ennek a területnek a körvonalazására, hanem hangsúlyosan az ennek a szerkezetnek a likvidálása elleni kampányra vonatkozik.

2. A minap egy nagy becsben tartott, dedikált fényképről olvastam az egyik újságban.

(1) „A fénykép dedikált.” – így a cikkíró. A mondat helyes fogalmazással a következő lenne:

(2) „A fénykép dedikálva van.” A tötöző cikkíró abba a szokásos hibába eshetett (ha egyáltalán gondolt ilyesmire), hogy a „dedikált” szó melléknévi igeneves állítmánynak tekinthető (vö. 1. példa, a)). A kiforgatott változatról felesleges lenne szót ejteni, helyette célszerű a babonások már érintett vesszőparipájára, a germanizmusra kitérni. Ezért vizsgáljuk meg a

(3) „Das Photo ist dediziert” német mondatot. Ennek értelemszerű magyar fordítása a (2) mondat, az (1) pedig a (3) szó szerinti átültetése, „echte” germanizmus. A babonások azonban éppen a fordítottját hirdetik: mind a (2)-ben, mind a (3)-ban szerepel a létige (vanist), és mindegyik egy igenévvel végződik. Az azonosság megállapításához ezután nincs másra szükség, mint a magyar határozói igenevet (dedikálva) nagyvonalúan összetéveszteni a német múlt idejű melléknévi igenévvel (dediziert). A babonások a (2) magyar mondatot germanizmusnak minősítik, az (1) mondat germán voltáról pedig vagy hallgatnak vagy legfeljebb megengedik a megfelelő kifordított szerkezettel való felváltását.

Vajon meg lehetne-e győzni tévedéséről a legkonokabb tötözőt is a következőkkel? Mind a magyar, mind a német nyelvben létezik határozói igenév (dedikálva – dedizierend). Helyettesítsük a (2) mondat szavaiba a német megfelelőjüket.  Ezzel a formális eljárással a  „Das Photo ist dedizierend” szöveghez jutunk. Ez azonban mint német mondat értelmetlen, amiről a babona legmegrögzöttebb híve is meggyőződhet, ha ezt egy németül tudó embertől megkérdezi. Tehát: a németben nincs meg a (2) mondat megfelelője, vagyis azt onnan nem vehettük át; a határozói igeneves szerkezetnek mint germanizmusnak a nyelvünkből való kiközösítése tévedésen, ostobaságon alapul, vagy az ép nyelvérzék csorbulásáról, illetve hiányáról tanúskodik.

Találóan jegyezte meg Tótfalusi István a tötözőkről [9, 126. oldal], ami mesterségük címere is lehetne: „Egy képzelt kutya harapását nem a szőrivel, hanem egy valódi kutya kiadós harapásával gyógyítjuk.”

3. Egykori kedvenc professzorom, K. Ferenc a szívén viselte anyanyelvünk védelmét. A tötözés (akkor még nem használták ezt az elnevezést) őt is felettébb bosszantotta. Magánbeszélgetésekben gyakran előhozott egy példamondatot. Ezt, illetve ennek szalonképes változatát mások is megemlítik [10, 124. oldal]: ha valakivel nem nagyon törődünk vagy lebecsüljük, akkor gyakran használjuk például azt a kifejezést, hogy „A Jancsi le van ejtve”. „A Jancsi leejtett” tötözés merőben mást jelent(het). Még távolabb van az eredetitől a kiforgatott „A Jancsit leejtették” mondat. A „leejteni” ige helyett a köznyelvben gyakran mást szoktak használni, az olvasó fantáziájára hagyott legtalálóbb ige nagyon plasztikusan mutatja a három mondat által kifejezett, illetve sejthető állapot vagy cselekvés közti áthatolhatatlan különbséget.

 

Babona az iskolában

A határozói igeneves szerkezetnek a kiátkozása (jóllehet időközben egy-két eset befogadást nyert) napjainkban sem ritka. Vétkes ebben az iskolai oktatás is, amely hosszú időn keresztül hódolt a kirekesztés babonájának, sőt annak kultuszát fontos teendői közé sorolta. Többnyire felsőbb utasításra, de jól jött az olyan tanároknak is, akikben erős volt a hibavadászat szenvedélye. Nyelvünk át van itatva a (va, ve)-szerkezettel, így a babona nagyon sok „hiba” nyakoncsípését is szolgálta. Egyes iskolákban szinte megfélemlítették a diákokat, nehogy ezt a szerkezetet merjék használni. Van, akiben ez életre szóló nyomot hagyott, sőt maga is a babona őrének szegődött. Példaként egy neves műszaki professzor egyik, 2009-ben készített opponensi véleményéből idézek, aki – kitérve bizonyos nyelvi problémákra is – így tett hitet az iskolában tanultak mellett: „Nem értek egyet a létige vonzásának a dolgozatban többször is előforduló használatával. Engem a magyartanárom (isten nyugosztalja, igen jó tanár volt…) évekig arra tanított, hogy ezek a »macska fel van mászva a fára« kapcsolatok a legcsúnyább germanizmusok, amelyeket csak elképzelni lehet.” Ez a macskás mondat hosszú időn keresztül tankönyvből tankönyvbe öröklődött, sőt némelyikben ma is előfordul. Szinte szánalmat érezhetünk a babona megszállottjai iránt, akik e szerencsétlen, döntő érvnek szánt mondat fölényes és makacs idézgetésével vélték felszámolni nyelvünk egyik értékes, mással általában nem pótolható szerkezetét. Egy olyan mondattal, amely talán soha nem jött ki senki szájából (ép nyelvérzékű emberéből biztosan nem), és kétséges, hogy valaha is el fog hangzani bármely jövőbeni kerti macskakeresés során. Ennek a macskás „ellenmondatnak” mostanában kissé finomított rokonaival találkozhatunk. Az egyik középiskolai nyelvtankönyv ilyenszerű mondatok használatától óvja a tanulókat: „A vendégek meg vannak érkezve.” De az ég szerelmére!, ki beszél így magyarul?

A mai felnőtt generációk még olyan nyelvtankönyvekből tanultak (ha egyáltalán elővették őket), amelyek vagy nem voltak mentesek a szóban forgó babonától, vagy egyszerűen eltussolták (jellemzőbben: elmaszatolták) magát a problémát. Kimondva vagy kimondatlanul a tötözést helyezték előtérbe, azt a hiedelmet keltve, mintha ez a nem túl régi és szerencsére még távolról sem általános szerkezet nyelvünk ősrétegeihez tartoznék, de ha nagyon akarjuk, esetleg mással is helyettesíthetjük. A következő nyelvtankönyv-részletből például megtudhatjuk, hogy „nem szabálytalan” az, ha az újsütetű rosszat a régi, tartós váltja: „Nem szabálytalan a határozói igenév és a létige kapcsolatának használata befejezett igenév helyett.” (Kiemelés tőlem – K. A.) Ebből a nem éppen példamutatóan fogalmazott mondatból az derül ki, hogy nem követünk el hibát, ha a „befejezett igenév” helyett a (va, ve)-szerkezetet használjuk. A probléma ellenpárjáról, vagyis arról, hogy mit követ el az, aki a (va, ve)-szerkezetet tötözéssel váltja fel, a tankönyvben szó sem esik. Pedig ez az utóbbi fordul tömegesen elő, ez árt nyelvünknek, míg a tankönyv alapjában egy olyan esetről (kissé pontosabban: a befejezett igenév névszói állítmányként való használatáról) szól, amellyel jelentős irodalmi művekben jóformán sehol sem találkozunk. Ezt a megállapítást csak olyan valaki cáfolhatná meg, aki ismerné irodalmunknak több ezer olyan mondatát, vagy legalábbis tudna róluk, amelyekben „a befejezett igenév” az imént mondott értelemben szerepel, és ezt meggyőző példákkal nyilvánosságra hozná. Ha tankönyvíró, akkor – horribile dictu – a tankönyvében.

A fenti idézet másfél évtizede kiadott tankönyvből való, szerzőjét általános tisztelet övezte. Hivatkozást tapintatból nem közlök. A jelenlegi tankönyveknek a tötözés szempontjából való értékelésére természetszerűleg nem vállalkozom. Azt csak remélni tudom, hogy a most készülő nyelvtankönyvek szakítanak ennek a problémának az elmismásolásától.

 

 

II. RÉSZ

Oktatással a babona ellen

Kötelességemnek tartottam, hogy az oktatáshoz kapcsolódó szakkönyveimben méltó részt szenteljek nyelvhelyességi kérdéseknek. A jelen nyelvhasználatának is nagyon sok kinövése és elferdülése van, szerintem közülük a tötözés elburjánzása a legveszélyesebb. Természetes, hogy az említett szakkönyvekben erre is kitértem. Ezekben, használatukat megkönnyítendő, ügyeltem arra, hogy nyelvtani, nyelvtörténeti fejtegetésekbe ne bocsátkozzam, hanem csupán az olvasó nyelvérzékére és elvárható irodalmi ismereteire támaszkodjam. Az alábbiakban három könyvemből idézem a tötözést érintő részt. A szó szerinti közlésből adódik az a szépséghiba, hogy egy dal-, illetve verssor két különböző részben is előfordul.

1. Vírusok a matematikában

Egyik könyvemben [4] a forgalomban lévő matematika-tankönyvekből gyűjtöttem össze mintegy 200 hibás definíciót, tételt, melléjük téve a jó változatukat. Ezután bőséges magyarázat következik. Több esetben szóvá tettem a nyelvhelyességi és az esetenként előforduló helyesírási hibákat is. A tötözésre az alábbi hibás definíció kapcsán tértem ki (108–109. oldal):

„Tegyük fel, hogy az f egyváltozós valós függvény az x0 pont valamely környezetében értelmezett, kivéve esetleg az x0 pontot.”

 

„Tegyük fel, hogy az f egyváltozós valós függvény az x0 pont valamely környezetében értelmezve van, kivéve esetleg az x0 pontot.”…

 

 

 

Itt térünk ki a magyar nyelvű matematikai irodalom egyik leggyakoribb és igen bántó hibájára, amikor is határozói igenév helyett melléknévi igenevet használunk. Kinek van igaza, miért „jó” a jobb oldali, és miért „rossz” a bal oldali kifejezés? Bonyolult elméleti okfejtés helyett azt ajánljuk a tanárkollégáknak, hogy a megfelelő szerkezeteket keressék meg akár az irodalmi magyar nyelv megalkotóinak (Vörösmarty, Petőfi, Arany stb.) a műveiben, akár a magyar népköltészetben. A bal oldali szövegnek megfelelő szerkezet minden esetben idegennek, érthetetlennek, nevetségesnek tűnnék. Idegen a tudományos nyelvben is, s ha mi tanárok már hozzá is szoktunk, a diákokat kíméljük meg tőle.

 

Vegyük pl. a következő népdalt:

 

Debrecennek van egy vize,

Kinek Hortobágy a neve,

Arra van egy kőhíd rakva,

Kilenc likra van állítva.

Ki énekelné az utolsó két sort így?

Arra egy kőhíd rakott,

Kilenc likra állított.


Vagy gondoljunk a „Zöldre van a rácsos kapu festve” kezdetű műdalra! („Zöldre festett a rácsos kapu”?) Anyanyelvünk ápolása feladatokat ró a matematikatanárra, és különösen a tankönyvírókra. (A könyvről bővebbet lásd [7, 51–55. oldal].)

2. Tankönyvek – szép magyar nyelven

A fenti alcím egy pályázat neve, amely 1994 óta létezik a Szent István Egyetem, illetve egyik elődje, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem néhány karán. A pályázat, amelyet minden évben egy tankönyv nyer el, számos, nyelvezetében is kiváló művet eredményezett. Egy cikkgyűjteményben [5] szólok erről a pályázatról is, nem kerülve meg ebben sem a sajnálatos módon az egyetemünkön is előforduló tötözést (15–16. oldal):

„A köznyelv szokásos hibái a matematika-tankönyvekben is fellelhetők. Némelyikük túl gyakran, majdhogynem törvényszerűen.

Kiemelek közülük egyet. Arról a tévedésről van szó, amely a létige melletti határozói igenév használatát elveti, és ilyesfajta germanizmusokkal tömi tele a tankönyveket: »a függvény itt és itt értelmezett; a probléma már megoldott; ezzel az állítás már bizonyított stb. A nyelvművelő cikkek, előadások hetente magyarázzák, hogy a helyes alak (’a függvény itt és itt van értelmezve’ stb.) éppen anyanyelvünk egyik megbecsülendő sajátossága. Nemrégiben egy szemináriumon Arany Jánost hívtam segítségül, gondolva, hogy ha ez sem hat, akkor semmi sem. Idéztem A rab gólya című verse négy sorát:

Felrepülne, messze szállna,

Messze, messze,

Tengerekre,

Csakhogy el van metszve szárnya.

Utána megkérdeztem, nyelvileg helyesnek tartják-e az utolsó sornak a ’csakhogy szárnya elmetszett’« változatát. Helyesnek tartották volna… Megjegyzem, hogy hallgatóim közül az idézett verset senki sem ismerte.”

3. Tankönyvek, szakkönyvek szerzőinek. Tapasztalatok, ajánlások

Ez a címe annak a könyvemnek [6], amelyet A Korszerű Mérnök Alapítvány felkérésére írtam vezérfonalként a műszaki és természettudományos felsőoktatás tankönyvírói számára. A könyv egyharmadát kitevő, A tankönyv nyelvezete című fejezetben természetesen kitértem a tötözésre is. Ide tartozik a következő idézet (121–123. oldal), amely – mint mindegyik fejezet – tartalmaz egy tankönyvírók közötti véleménycserét is.

„A határozói igenév létigés szerkezete

Tankönyveinkben is fellelhető az a nyelvi babona, amely szerint nem helyes a létige (»van«) és utána a határozói igenév használata. Helyette állítmányként a befejezett melléknévi igenevet használják. Az ilyen szerkezeteket sokan a nyelvészek közül is anyanyelvünket leginkább elcsúfító hibák közé sorolják. Nyelvérzékünk is tiltakozhat ellenük. Lássunk néhány példát!

»Ezzel a problémával már sokan foglalkoztak, de mind ez ideig a kérdés nem megoldott.

A függvény a valós számok halmazán értelmezett.

Az összteljesítmény minimális értéke meghatározott(Kiemelések tőlem - K. A.)

Nyilvánvaló, hogy a kiemelt részek helyett rendre a ’nincs megoldva’, ’van értelmezve’, ’meg van határozva’ nyelvi szerkezetet kellene használnunk. A tudomány és az oktatás nyelvének sem szabad felkarolnia azt a formát, amely bántó az általános nyelvhasználatban, magyartalan és alkalmanként nem is világos. Indoklásként szolgáljon néhány, a múlt idejű melléknévi igenévre átírt, elfogadhatatlan mondat: ’Nem tudok bemenni, a redőny lehúzott’. ’Zöldre festett a rácsos kapu.’ ’Gábor Áron rézágyúja felvirágozott.’ Vagy Arany János A rab gólya című versének utolsó, elcsúfított sorai: ’… Messze, messze / Tengerekre, / Csakhogy szárnya elmetszett.’”

Talán nem felesleges megjegyezni, hogy a (korábban oly fontos szerepet betöltő) szenvedő igeragozás kikopása, illetve kikoptatása sok problémát vet(ett) fel a tudományos szövegek megfogalmazásában is. Az így keletkezett hiány a határozói igeneves szerkezettel rendszerint pótolható. Sőt nemcsak az: maga a szerkezet igen széles körben alkalmazható.

Felesleges bonyodalmat okoz(hat), hogy korábban „még nyelvészek is” tiltották, illetve indokolatlanul korlátozni kívánták a határozói igenév ilyen használatát. A probléma meglehetősen bonyolult. Érzékelteti ezt Arany János egyik sora is: „Nem oly hangon volt ez mondva …”. A kérdés iránt bővebben érdeklődőknek a megfelelő szakirodalom tanulmányozását ajánljuk. Lásd például [3, 1. köt. 816-831 oldal].

Véleménycsere. Beszélgetőtársak: T(apasztalt) és K(ezdő) tankönyvíró

K A fejemben motoszkál, amit a vezérfonalban a különféle igeneves állítmányokról olvastam. Korábban nem gondoltam rá, és azt hiszem, egy-két alkalommal nem megfelelően használtam őket. Most már meg vagyok győződve, hogy a felhozott példákban a határozói igeneves szerkezet - és csakis az - a helyes.

T Mi az, ami meggyőzött?

K Nézzük például a harmadik mondatot!
„Az összteljesítmény minimális értéke meg van határozva.”
A szóba jöhető változatok vagy mást jelentenek, vagy nem világosak. Például:

„… értéke meghatározott.” – Mit határozott meg az értéke?

„… értékét meghatározták.” – Kik? Mik?

„…értékét meghatároztuk.” – Mi, valóban mi?

Természetesen más - odaillő - szövegkörnyezetben helyük lehet ezeknek a mondatoknak. De nem azt jelentik, mint az eredeti.

T Teljesen igazad van, de a rossz beidegződés miatt nem mindenki értene egyet veled. Sokszor előfordul - és engem nagyon bosszant -, hogy valaki helyesen határozói igeneves szerkezetet használ, amikor azt kell, és utána bocsánatot kér magyartalan kifejezéséért. Azt hiszem, hogy ebben ludasak azok az iskolák is, amelyek továbbvisznek régi, tévedéseken alapuló nyelvi „szabályokat”.

K Érdemes lenne az időmet a megjelölt irodalom átnézésével töltenem? Te átnézed?

T Ha időd engedi, érdemes. Én már - úgy emlékszem - valamikor figyelmesen elolvastam.

K Segített valamiben?

T Megerősített abban, hogy a határozói igeneves szerkezetek helyesek, elsősorban állapotok kifejezésére, valamint cselekvések befejezettségének, eredményének a megfogalmazására. Ezek mellett számos egyéb esetben is használhatjuk őket. Továbbá megerősített abban, hogy a példákban is említett befejezett melléknévi igeneves szerkezetek idegenek anyanyelvünk szellemétől, és - ahogy helyesen megállapítottad - tartalmukban is gyakran pontatlanok.

K Mit jelent az - kérlek, ne ütközz meg a kérdésemen -, hogy valami idegen anyanyelvünk szellemétől? A nyelvművelők döntik el?

T Azt hiszem, ők nagyobb tudósok is, és tapintatosabbak is annál, semhogy erre a kérdésre általános érvényű választ adjanak. Nem is lehetséges. Én nagyon egyszerűen gondolkozom. Van két típusú nyelvi szerkezet. Az egyik (a határozói igeneves állítmány) természetes, sőt egyedüli volt abban a nyelvi közegben, amelyben felnőttem. Általános a népdalainkban, régi szövegeinkben. Ugyanez áll irodalmunk reprezentatív alkotásaira is. Azt hiszem, a legtermészetesebb dolgot fogalmazom meg azzal, hogy ez a szerkezet megfelel nyelvünk szellemének. A másik szerkezetet (a befejezett melléknévi igeneves állítmányt), amely hiányzik anyanyelvünk imént felsorolt tartóoszlopaiból, és használatát semmilyen szükséglet nem indokolja, joggal tarthatjuk idegennek anyanyelvünk szellemétől. Sajnos, a hírközlő eszközök egyre sűrűbben használják.

K Ezzel a téma befejezett. Bocsánat, tréfáltam. Ezzel a téma be van fejezve. Vagy, ha személyesíteni akarjuk: Ezzel a témát befejeztük.

Ennek a könyvnek létezik egy, a közgazdasági felsőoktatás szempontjait előtérbe helyező rövidített változata is [8].

***

 

Többen várakozunk egy áruházi lift ajtaja előtt. Egy asszony is, hatévesforma fiacskájával. A kisfiú előrefurakodik, és közelről bámulja a már világító hívógombot. Olyan közel áll hozzá, hogy fejecskéjével azt eltakarja előlünk. „Nyomd meg a gombot!” – szól hozzá az anyja. A kisfiú erre megadja az elképzelhető legjobb választ: „Már meg van nyomva!” És nem a tötöző „… már megnyomott” idétlenséget. Hogy is juthatott volna az eszébe ez egy normális gyereknek? És ha valaki mástól hallja, feltehetőleg meg sem érti. A kisfiú romlatlan nyelvérzékére (és logikájára) vall az is, hogy nem az egyesek által javasolt általános alanyt, vagyis a többes szám harmadik személyét használta: „A gombot már megnyomták.” Ez a mondat érthető, de más a jelentése: a gomb helyzetének a megadása helyett valakik cselekvésére utal.

Vajon meg tudja-e őrizni ez a fiú az ép nyelvérzékét? Ugyanez a kérdés vethető fel rengeteg társával kapcsolatban is. Talán akkor, ha az iskolák szakítanak végre a nyelvi babonákkal (közöttük az általunk tolmácsolttal), és nyelvünket nem csak meglévő szókészletnek tekintik. A fő veszélyt azonban más jelenti: a babona egyre duzzad, ha azt továbbra is terjeszti a médiumok sok ezer szereplője (bemondók, riporterek, hírösszeállítók, műsorvezetők; a meghívott vagy ajánlkozó művészek, szakemberek, tudósok, politikusok és mások a közéletből; szerkesztők, újságírók, slapajok stb.). Elengedhetetlen lenne, hogy időnként elővegyék akár csak az általunk feltüntetett nyelvészeti könyveket. Ez azonban mind kevés, ha nem kerülnek szinte napi belső kapcsolatba klasszikus íróink műveivel, és ha azokra legfeljebb mint iskolai penzumokra emlékeznek.

 


 

Felhasznált források

[1] Balázs Géza: Magyar nyelvhelyességi lexikon. Budapest: Corvina Kiadó, 2002.

[2] Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Budapest: Tinta Könyvkiadó, 2000.

[3] Grétsy László–Kovalovszky Miklós (főszerk.): Nyelvművelő kézikönyv. 1–2. köt. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1980.

[4] Kósa András: Vírusok a matematikában. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994. 

[5] Kósa András: Elszegődjék-e az oktatás a globalizmus szolgálóleányának? Magánkiadás, 2006.

[6] Kósa András: Tankönyvek, szakkönyvek szerzőinek.Tapasztalatok, ajánlások. Budapest: A Korszerű Mérnökért Alapítvány, 2009.

[7] Kósa András: Értelmiségi körökben. Egy matematikaprofesszor feljegyzései. Budapest: Kairosz Kiadó, 2010.

[8] Kósa András: Vezérfonal a felsőoktatási jegyzetek írásához.Gödöllő: SzIE Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, 2010.

[9] Szepesy Gyula: Nyelvi babonák. Budapest: Gondolat Kiadó, 1986.

[10] Tótfalusi István: Magyar nyelvhelyességi kéziszótár.Budapest: Merényi Könyvkiadó, 1997.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: