Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Bencédy József: Egy híres és modern könyvtár a xx. század első felében

Nyomtatási nézet

Az Eötvös József Kollégium könyvtára

Az Eötvös Kollégiumot 1895-ben alapította Eötvös Loránd, édesapja, Eötvös József emlékére. Eötvös József kétszer is volt kultuszminiszter, 1848-ban, az első független magyar kormányban és 1867-ben, a kiegyezés után. Nevéhez fűződik az 1868. évi, 38. népoktatási törvény, a nyolc osztályos alapiskola megalkotása. Eötvös Loránd kiváló fizikus volt, nevét a geológiai kutatásokban máig használatos torziós inga tette ismertté szinte az egész világon. Oktatott a később, 1950-ben róla elnevezett tudományegyetemen, 1891/92-ben rektora volt.

Az Eötvös József Kollégiumot tanárképző intézménynek tervezték, a párizsi École normale supérieure mintájára. Diákjait – akik a tudományegyetem hallgatói is voltak – a kollégiumban kiváló egyetemi rangú tanárok képezték kiemelkedő eredménnyel. A végzett kollégisták egy része gimnáziumban helyezkedett el; számosan közülük egyetemi tanárok, kutató tudósok lettek. A kollégium diákja volt többek közt Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Horváth János, Pais Dezső, Bárczi Géza, a későbbi nemzedékekből Kosáry Domokos, Köpeczy Béla, Kucsman Árpád, Király István, Deme László stb. A kollégiumot 1950-ben – a nékosz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) felszámolását követően – megszüntették.

A kollégium hírét három tényező alapozta meg és tartotta fenn: tanárai és az ott folyó oktatás, könyvtára és ifjúsága, mely széles körű autonómiában szervezte meg mindennapi életét.

A maga idejében és nemében egyedülálló könyvtár

A könyvtár – gondosan válogatott 60 ezres könyvállományával és szabadpolcos rendszerével – a maga nemében és idejében egyedülálló volt hazánkban. Reggel 7-től este 11-ig a kollégisták és tanárok rendelkezésére állt (mintegy 60-80 fő), a végzett hallgatókat is beleértve. A könyvtári rendszer könnyen átlátható és kezelhető volt: tanulmányi szakok és szerzők szerinti ábécérendben, külön termekben. A könyvállványok között, mellett hatalmas asztalok kényelmes munkahellyel szolgáltak; mindenki annyi könyvet vehetett elő, amennyire szüksége volt (akár 10-15-öt), csak az volt kikötve, hogy a könyveket használatuk után a helyükre kellett visszatenni. Ez nem kis dolog volt, ha figyelembe vesszük, hogy például az irodalmi tanulmányokhoz, a szemináriumi dolgozatok elkészítéséhez legtöbbször lexikonokat, szakkönyveket, folyóiratokat kellett egyszerre tanulmányozni. Még összetettebb helyzetet jelentettek a latin és görög filológiai tanulmányok: szövegek, szótárak, magyarázatok, fordítások, régiség­tanok, albumok sokaságára volt szükség egyszerre. Ezek egy része csak idegen nyelven, németül, franciául, angolul, olaszul volt megtalálható, s a tanulmányozásukhoz újabb szótárakat kellett elővenni.

Gondoljuk meg, a kollégium fennállása idején nem voltak egyetemi tankönyvek (kézi­könyvek igen), se jegyzetek. Aki vizsgázni és jól akart vizsgázni (ettől függött többek között a tandíj nagysága), részt vett a szemináriumi foglalkozásokon, és olvasta a szakirodalmat. A kollégiumi órákon (ezek száma általában heti 15-16 volt) hétről hétre be kellett számolni a feladott, többnyire tekintélyes mennyiségű és nehézségű „leckéből”. El kellett készíteni egy-egy beszámolót (dolgozatot). A penzumokat megbeszéltük, megvitattuk az órákon; ezeken a megbeszéléseken természetesen a (2-5-8 fős) csoportok minden tagja részt vett. Tanáraink módszere a „mély víz” teória volt: megadták a feladatot, s nekünk, a hallgatóknak kellett megkeresni az elvégzéséhez szükséges szakkönyveket, segédkönyveket. A szükséges segítséget megkaphattuk az idősebb kollégistáktól, a „gólyák” a „tanár uraktól” (az alsóbb évfolyamosok a felsőbbektől). A könyvtárban beszélgetni, még halkan sem volt szabad, akinek erre volt igénye, szüksége, annak ki kellett mennie a folyosóra.

Mit jelent a „mély víz” teória? Például Keresztúry tanár úrnál a második irodalmi dolgozatom témája a széphistóriák volt. Elkészítéséhez számba kellett vennem, mi a széphistória (ezek xvi–xvii. századi verses elbeszélések voltak, szép históriák, a regények előzményei), milyen fajtájúak, el kellett olvasni őket (a Thaldi Miklósról szóló históriától Euralyalusz és Lucrécia történetéig, vagy 12-13 művet, a Régi Magyar Költők Tára és más gyűjteményekből, kiadványokból), el kellett járni Horváth János professzor óráira (aki éppen A reformáció jegyében című későbbi könyve témáiról értekezett); meg kellett ismerkedni több más irodalomtörténeti feldolgozással, egy-egy széphistória utóéletével, s így készült el a mintegy 30 oldalas tanulmányom; örök emlékezetül Keresztúry Dezsőre, a kollégiumi órák izgalmas vitáira, keresztkérdéseire.

… mindent szabad volt…

Utalnom kell – ha röviden is – a kollégium liberális gondolkodására, a kollégiumban uralkodó szabad felfogásra. Nem voltak tabu témák, nem voltak „kinevezett, hivatali” tekintélyek, mindent szabad volt, sőt kötelező megkérdőjelezni, s csak ezek után alakíthattuk saját véleményünket, az elfogadást vagy elutasítást. Ez nem volt az úgynevezett szabad gondolkodás; de már a kötelező ellenőrzésre, a saját felfogás kialakítására irányult.

Könnyű belátni, hogy tankönyvek hiányában mekkora előnyt jelentett mindez az önálló gondolkodás fejlesztésében, a kutatás módszereinek megismerésében, annak elkerülésében, nehogy egykönyvű emberré váljunk, aki sokat tudhat ugyan, de készre formált véleményeket, többnyire ütközések, eltérő nézetek, felfogások ismerete nélkül.

A 60 ezer frissen válogatott kötet, nem kevés külföldi szerzővel, szabadpolcos rendszerrel, maga volt a gyönyörűség. Egy olyan helyzetben és időben, amikor a nagy könyvtárakban, a Széchényiben, az Egyetemiben, a fővárosi Szabó Ervinben egy-másfél óra volt egy-egy könyvre a várakozási idő, s egyszerre csak egy vagy két könyvet lehetett kikérni. Tudtuk, mert előfordult, hogy valami miatt ezekhez kellett fordulnunk.

A kollégiumi könyvtár nemcsak a tanulást szolgálta, hanem a szórakozást is: szabadidőnkben átjártunk a szomszédos termekbe, én például a magyar és a latin szak mellett főként a művészettörténet, a filozófia és a földrajz könyvekhez. Nagyon szerettem a Propyläen Kunstgeschichtét és a nagy földrajzi atlaszokat, útleírásokat nézegetni, olvasgatni. Egy felsőbb évfolyamos társam unszolására Marx Károlynak egy-egy művét is kezembe vettem, olvasgattam. A művészettörténeti albumok igen jól kiegészítették latin, görög és magyar irodalmi tanulmányaimat.

Kiegészítő tevékenység, szórakozás volt az idegen nyelvek tanulása. A kollégium megkívánta, hogy öt év alatt két idegen nyelvet tanuljunk, köztük az egyik lehetőleg „kisebbségi” nyelv (román, szlovák, szerb) legyen. Magam angolt, franciát és szlovákot választottam, s két-két évig tanultam. Tanáraink egyetemi oktatók, később professzorok (pl. Országh László), nem ritkán idegen anyanyelvű tanárok voltak. Sokan közülünk nyári egyetemi ösztöndíjban részesültünk. Én Münchenbe, illetve Prágába utazhattam.

Gombocz Zoltántól, a kollégium nagyhírű igazgatójától, a tekintélyes nyelvtudós egyetemi tanártól származott az ugyancsak mondhatni mélyvízi ajánlás, hogy a grammatikai alapok elsajátítása után egy-egy idegen nyelvű könyvet (regényt) célszerű kézbe venni és elolvasni szótár segítségével. Az egyik német szakos tanár úr tanácsára H. Hesse Sidharta című regényét olvastam el nagy élvezettel (csak az első, mintegy 30 oldalon kellett oldalanként 15-20 szót kiírni és megtanulni, ezután már egyre nagyobb élvezettel ment az olvasás), s így – a német nyelvű latin filológia napi gyakorlata mellett – nemcsak a német nyelvvel haladtam előre öles lépésekkel, hanem megismerkedhettem egy Nobel-díjas gondolkodó, elméleti lelkületű íróval is.

„Filoszok” és „dögészek”

A kollégiumban „filoszok” (társadalomtudományi szakos hallgatók) mellett „dögészek” (így hívtuk a matematika és természettudományi szakos hallgatókat) is tanultak. Ez kétségkívül hatással volt ránk. Egyrészt megismertettek bennünket szakjuk egy-egy témájával, másrészt félelmetes és aktuális filosz tájékozottságukkal állandó kiegészítő ismeretek szerzésére ösztönöztek.

A könyvtárban gyakran találkozhattunk kutatóvá, egyetemi tanárrá, oktatóvá vált volt kollégistákkal. Nagy élményt és hatást váltott ki mindnyájunkból, hogy például éppen a negyvenes évek elején végezte Bárczi Géza professzor a nyelvészeti könyvtárban megjelenés előtt álló Szófejtő című szótárának korrektúráját; a még nem idős, de már nem egészen fiatal professzor a létra segítségével fel-alá szökdelt a folyóiratok, szakkönyvek közt, s készülő művének minden egyes adatát ellenőrizte. „Látjátok, filoszok, így kell ezt csinálni!” – mondogattuk egymásnak.

Nem voltunk magunkba fordulók, zárkózottak. Eljártunk színházba, hangversenyekre, szinte rendszeresen moziba; sportoltunk, még táncórákat is vettünk, s táncdélutánokat szerveztünk. Nagy érdeklődés kísérte a havonta rendezett úgynevezett szerda estéket. Ezekre egy-egy érdekes embert hívtunk meg, aki például távolkeleti útjáról, néprajzi gyűjtéseiről, a „kitűnőek iskolájáról”, egy-egy zeneműről, 1945 után a politikai pártokról, törekvésekről adott tájékoztatót, s ezt izgalmas kérdések, viták követték.

Bár külön és kifejezetten nem szóltam a kollégiumi ifjúságról, azt hiszem, szinte minden soromból kiderült, hogy a vázolt élet, a tanulás milyen hatással volt életünkre, eközben milyen hatással voltunk egymásra. Nemcsak a szó megélés értelmében, hanem megismertünk értékeket, követendő példaképeket, megismertük a munka értékét és szépségét, szakmánk erejét és fontosságát, sok-sok filosz és dögész társunkat is. Szép volt a kollégiumi élet; csak sajnálni lehet, hogy a mai ifjúságnak nincs lehetősége valami hasonló megtapasztalására, megélésére.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: