Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

TÖLGYESI JÓZSEF: EGY ÉLETÚT HOZADÉKA

Nyomtatási nézet

Fonay Tibor (1911–1999) pedagógiai könyvei

Tölgyesi József dr. univ. főiskolai docens, rektori tanácsadó, Kodolányi János Egyetem, Székesfehérvár

________________________________

Veszprém megye egyik olyan jelentős szakmai személyisége volt Fonay Tibor, aki az 1960-as évektől nagy hatást gyakorolt nemcsak a helyi, hanem az országos pedagógiai közéletre is. Ezekben az évtizedekben olyan vezető beosztású, jelentős közéleti feladatokat is ellátott pedagógusok voltak a társai, mint Gárdonyi Lajos,[1] Huszár János,[2] Egerszegi Ferenc,[3] Kapor Károly,[4] Süle Sándor,[5] Benke László,[6] Pacsu Gergelyné,[7] Tóth József,[8] akik elismert szakmai tekintélyek voltak a Veszprém megyei pedagógusok körében.

Ami közös bennük: a (nép)tanítói[9] végzettség, amelyhez további szakmai képesítést szereztek, a pedagógiai és a civil kulturális közéletben vállalt jelentős szerepük, a lokális térségben végzett település- és neveléstörténeti kutatásuk, a hivatásként teljesített pedagógus életútjuk, valamint az, hogy többen a Dunántúlon és némelyikük országosan is ismert lett. Ez a munkásságuk több rétegében valósult meg: irodalmár, pedagógiai és helytörténeti könyvek írói, országos szintű szakmai és civilszervezeti tagságuk, vezetői megbízatásuk, a pedagógiai lapokban, folyóiratokban az írásaik megjelenése stb.

Ők a néptanítói nemzedék képviselői lettek. Feladatukat a legmarkánsabban Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter (1872–1888 között) fogalmazta meg: „A néptanító népboldogító is legyen, emelje fel magához a népet, közölje, ossza meg vele a szellemi kincseket, melyekkel bír, nevelje a népet, hogy gyarapodjék ismereteiben, ösztönözze munkára, emelje az ipart, s emelni fogja a nép jólétét is.”[10] A feladatuk ilyen kiterjesztése természetes volt: a korabeli felfogás szerint a tanítót az egész közösség szellemi vezetőjének tartották, a tanító(nő)képzőkben erre készítették fel őket.

A néptanító fogalma nemzedéket jelölő attribútumnak is tekinthető. (A nemzedék a történelmi szaknarratívákban korszakot jelző szó is, például a reformkor nemzedéke, a két világháború közötti nemzedék, az ötvenes évek nemzedéke, a rendszerváltás után felnőtté vált nemzedék stb.) A néptanítók olyan, a köztársadalom által kanonizált réteget alkottak, amelyet tradicionális metaforaelemekkel is megjelenítettek.[11] Ennek azért van szerepe az életútjuk megjelenítésében, értékelésében, mert szimbiózisban éltek azzal a környezettel, amely a munka- és (többnyire) a lakóhelyük is volt. Jellemző volt a viszonylag állandó tevékenységrepertoárjuk is: a tanítás mellett a kántori teendők ellátása, népművelési feladatok végzése, az iskoláskoron túli fiatalokkal való foglalkozás, helyi felnőtt programok szervezése stb.

A néptanítók életútját nemcsak hivatalos iratok, naplóik, önéletrajzaik, az oral historyként feljegyzett vagy áthagyományozódott történetek örökítették meg, hanem számos szociológiai, társadalom- és neveléstörténeti könyv, tanulmányok sokasága, s emlékeik ott találhatóak iskolai, településtörténeti gyűjteményekben, múzeumokban és levéltárakban. A nevelés- és a helytörténeti szakirodalomban egyre gyarapodnak azok a kötetek, könyvsorozatok, amelyek egykori néptanítók, vagy a pályájuk elején e munkakört betöltők, később magasabb képzettséget szerzettek életét mutatják be.[12] Számos helyen (főképpen 1990 után!) ugyancsak az emlékük, a munkásságuk megbecsülése jele, hogy iskolát, helyi múzeumot, utcát, iskolai helyiséget, tanulmányi és sportversenyt, kitüntetést, díjat neveztek el róluk, emléktáblát avattak a tiszteletükre, díszpolgári címet adományoztak számukra stb.

Fonay Tibor e kortársaival Veszprém megye közoktatásának nemcsak résztvevői, hanem a 20. század utolsó harmada neveléstörténeti lenyomatának is részesei lettek. Bár a politikai-társadalmi közeg és az oktatásügy folyton változó körülményei között dolgoztak, a cél egyértelmű volt: a mindenkori gyermeknemzedék etikus, tudással teljes[13] felkészítése a felnőtt életre.

Életútja: Pécsett kapott kántortanítói oklevelet, amelyet kiegészített (világi és egyházi) gyakorlóiskolai tanítói képesítéssel. Magyar–történelem szakos általános iskolai tanári oklevelet, majd pedagógia szakos egyetemi diplomát szerzett. Munkásságának fél évszázada alatt mindig „az élet sűrűjében” volt. A pályája elején a Balaton-felvidéken, Kővágóörsön volt tanító, majd Kolozsváron és Pápán gyakorlóiskolai osztálytanító, s lett körzeti iskolafelügyelő, majd 1946-ban körzeti általános iskolát alapított Révfülöpön (ahol élete végéig lakott). 1967-től Tapolcán volt járási művelődésügyi osztályvezető, majd 1971-től a megyei pedagógus-továbbképzési központ pszichopedagógusa, kiadványszerkesztője. Ez utóbbi munkát végezte a megyei pedagógiai intézetben is, amely az óvodapedagógusok, tanítók, szaktanárok és szakfelügyelők szakmai szellemi találkozóhelye lett. Első szerkesztője volt az intézet folyóiratának, könyv- és füzetsorozatának. Több mint húsz kötetet jelentetett meg, több száz tanulmánya, szakmai és művelődéstörténeti írása jelent meg könyvekben, folyóiratokban, lapokban. Számos kitüntetéssel ismerték el a munkáját, többek között a kor legnagyobbjával, az Állami-díjjal. E díj összegét alapítványba fektette azzal a céllal, hogy a továbbképzéseken legjobban teljesítő pedagógusokat ennek a kamataiból jutalmazzák.

1975-ben ment nyugdíjba, ezt követően sorra jelentek meg a könyvei, s folytatta szakmai és művelődéstörténeti előadásait, többek között a pedagógus-továbbképzéseken is. Munkásságáról számos írás, többek között két könyv és bibliográfia[14] jelent meg. Fonay Tibor már az 1930-as évek elején jónéhány szakmai lapban publikált, és alig harmincévesen már országosan ismert lett a neve pedagógiai, szociográfiai és irodalomtörténeti írásai révén.[15]

Könyvei három nagy témakörbe sorolhatók: 1. pedagógiaiak, 2. önéletrajziak, 3. helytörténetiek (főképpen irodalmi, képzőművészeti tartalommal).

 

1. Pedagógiai témájú könyvei

_____________________________________________

Amikor első könyve 1941-ben megjelent, már több mint nyolcvan rövidebb-hosszabb írása volt olvasható a szakmai és a közéleti lapokban. Ebben a művében közölte a legfontosabbnak és aktuálisnak tartott cikkeit, tanulmányait Nevelési kérdések cím alatt:[16] „…összegyűjtötte a tisztán neveléssel foglalkozó cikkeit és tanulmányait. Hat ciklusba osztotta. Ezzel is élénken igazolta, hogy impressziós és erős tanulmányokon szerzett kincsei között különbséget tesz. Cikkei, tanulmányai ma sem vesztettek időszerűségükből. Van bennük életszerűség és okos problémalátás. Nem egyszer olyan kényes kérdésekben szólal fel ízléssel és kellő mérséklettel, mint az értéki nevelés…” – írja a Beharangozóban a nála korosabb pedagógus-író, a későbbi jó barát, Váth János.[17]

Teljes nyíltsággal írt a ’30-as évek közoktatásáról és a jelenről: „Szomorúság a társam és az önemésztődés, ha arra gondolok, hogy az, ami akkor évekkel ezelőtt gyötrő probléma, kínzó sürgetés, kétségbeejtően követelődző élni akarás volt, bizony, ma is halott.” De fiatal pedagógusként, aki még csak a pályája első évtizedében van, optimistán látja a jövőt, vagy legalábbis reménykedik abban, hogy ez majd másabb lesz a mainál: „Bízom mégis abban, hogy egyszer mindenből, ami jelen, múlt lesz, és az a jövő lesz a jelen, amelyiket tisztultabbnak, szebbnek, erkölcsösebbnek, igazságosabbnak, jobbnak, szentebbnek hiszünk és érzünk a mainál, és amelyiknek a kialakításán olyannyit fáradozunk mi, nevelők.” (120–121. o.) A kötet fejezetcímei jól tükrözik Fonay pedagógiai érdeklődése témacsomópontjait: Nevelők és nevelés; Szociális nevelés; Szexuális nevelés; Esztétikai nevelés; Értelmi nevelés; Új világ felé.

A második kötete[18] kolligátum: a füzetekként megjelent didaktikai és módszertani írásait tartalmazza, amelyek kapcsolódtak a gyakorló iskolai munkájához. Ebben a tanítás szabadabb formájáért emelte fel a szavát. Erről így írt: „… a tanító szabadsága adja meg a tanítandó egység formáját és módszeres tartalmát. Ez a szabadság semmi esetre sem fajulhat módszereskedéssé. De nem fajulhat ez a szabadság pedagógiai szabadossággá sem, mert ez esetben meg a tanítót a didaktikai anarchizmus veszélye fenyegeti... Ne feledje a tanító, hogy a módszer, a formális fokozatok csak eszköz, éppen úgy, mint a szabadabb tanítási forma… de ezzel eredményesen csak az tud élni, aki jártas az elméleti és a gyakorlati pedagógia útvesztőiben.” Ezt nemcsak a tanítóképzősök oktatásában, hanem a későbbi évtizedekben is a továbbképzések során (igaz, a megváltozott neveléstudomány-elmélethez és -gyakorlathoz igazítottan) –, de nagy következetességgel valósította meg. E rövid idézetből is kitűnik, hogy pedagógiai gondolkodásában az elmélet és a gyakorlat szimbiózisa tükröződik, amely alapja volt mindenkori pedagógus ön- és továbbképzési gyakorlatának.

1945 és 1955 között mindössze három írása jelent meg, s ezeknek nem volt pedagógiai vonatkozása.[19] 1956-ban kezdett újra publikálni, igaz, gyéren, és főképpen irodalmi és művészettörténeti témájú műveket jelentetett meg. Az áttörés 1957-ben volt: akkortól szinte az élete végéig rendszeresen és nagy számban közölték a cikkeit, tanulmányait megyei, regionális és országos szakmai, valamint irodalmi lapok és tanulmánykötetek. Kitüntetett közlési helyei voltak a Köznevelés és a Veszprém megyei Pedagógiai Körkép folyóiratok, valamint a Napló című megyei napilap.

Közel negyed század múlva, 1968-ban jelent meg az újabb könyve, amely a pedagógusok ön- és továbbképzése szükségességével foglalkozik, és egy akkor közkeletű fogalommal, a szakmai „elszürkülés”-sel hívja fel erre a figyelmet.[20] A pedagógusok körében igen kedvelt, színvonalas, az aktuális problémákat is megjelenítő hetilapban számos témában bontakozott ki országos vita. Közöttük az egyik az „elszürkülés veszélye” volt, amelyben több írásával Fonay nyilatkozott meg a legkarakteresebben. Ezeket a közléseit gyűjtötte egybe az ugyancsak népszerű, nagy példányszámban megjelent A pedagógia időszerű kérdései hazánkban című kötetsorozat számára. A fülszövegből egy részlet, amely rávilágít szakírói kvalitásaira és habitusára, a pedagógia és a pedagógus kapcsolatáról vallott nézeteire: „Fonay Tibor a pedagógiai sajtó hasábjairól jól ismert szerző, pedagógiai közéletünk egyik legidőszerűbb, legizgalmasabb problémájáról ír. Éles szemmel, friss, eleven stílussal elemzi a pedagógusok szakmai és kulturális önképzési problémáját. Fonayt idestova negyedszázada foglalkoztatja a téma: a pedagógusnak nem szabad lemaradnia a fejlődésről… Fonay nyughatatlan szellemű pedagógus egyéniség, ez jellemzi szakírói tevékenységét is: olvasóit mindig többre, mindig nagyobb, magasabb célok elérésére ösztönzi – mostani könyvecskéjének is ez a legnagyobb erénye.”

Ennek és a más tartalmú vitáknak a hátterében az oktatási rendszerről szóló 1961. évi III. törvény és az 1965-ös korrekciója álltak, amelyek átformálták a pedagógiai gyakorlatot, s folyamatosan hozzárendelődtek az elméleti kutatások. E kettő folyamata és eredményeként pedig nagy számban jelentek meg teoretikus és praxis jellegű szakkönyvek.

E kötete néhány fő témacíme, amelyek koherens tevékenységrepertoárt adnak: Könyvet a kézbe!; Képesítés nélküliek a katedrán; Pedagógusok a padokban; A szervezett továbbképzés útján; A pedagógus és az iskola; A pedagógus és a pedagógus. Írt az általa Veszprémben és Tapolcán szervezett Tanítók Akadémiájáról, s az első között foglalkozott a programozott oktatás jövőjével, valamint a pedagógusok minősítő vizsgája szükségességével.

Progresszív gondolkodásmódja a későbbiekben is olyan problémák – és ezek megoldásai – felé vonzották a figyelmét, amelyeket szakmai megalapozottsággal, de népszerűsítő stílusban jelenített meg a pedagógiai sajtóban. Gondolkodása, aktivitása dinamizmusához nem az egy témájú pedagógiai könyvek készítése illett, hanem a cikkek és a rövidebb-hosszabb tanulmányok írása, amelyeket (később, az élete végéig tartóan) tematikus egységekké szervezve, kötetenként adott közre.[21]

Egy évtized múlva jelent meg az újabb pedagógiai témájú könyve, amelyben a fő motívum a szülők nevelési gyakorlatának bemutatása volt, s természetesen bőven merített a maga pedagógus-szülő kapcsolatai köréből is.[22] A kötet bevezetőjében erről így írt: „A Család és Iskola valaha folyóiratcím volt csupán. Ma szimbóluma ama két tényezőnek, melyik a nevelésből a fő részt vállalja. A családnak és az iskolának… Egyik a másik nélkül nem élhet. Az egymásra utaltság történelmi termék egyfelől, de erősen társadalmi termék másfelől.

Az itt következőkben történetek, miniatűrök, karcolatok, pillanatképek állnak sort, hogy valljanak a legnagyobbról, a két tényező egysége, egymásra utaltsága, egymásért valósága problémáiról. Arról a pedagógiai szituációról, amit a család és az iskola valójában jelent, ahogy ma van.” Fonay Tibor nagy „pedagógiai mesélő”. Ennek hátterében az áll, hogy mindig folyamatosan figyelte, szinte monitorozta a pedagógiai helyzeteket, történéseket, és ezeket a maga szépírói-pedagógiai stílusában úgy jelenítette meg, hogy a konklúzió nemcsak nevelési tanulság volt, hanem olyan reflexió is, amely továbbgondolásra késztette az olvasót. „A történetek valamennyije egy interperszonális jelenségnek is függvénye” – írta ezzel kapcsolatban, hogy a két „intézmény”, az iskola és a család kapcsolatában a személyközi kapcsolatoknak kell dominálnia. Ebben az ő tanítói habitusa lelhető fel, amely már ekkor is abban nyilvánult meg, hogy Veszprém megyében „a tanítók tanítója”-ként tisztelték.[23] S mielőtt az olvasó belelapozna a hangulatos történetekbe, Fonay az utolsó szó jogán, axiómaként, mintegy pedagógiai hitvallásul írja: „…egyetlen feladatunk van: tanítani azokat, akik tanítanak, s nevelni azokat, akik nevelnek. Tanítani felismeréssel, példával, hittel, s egyáltalán a nevelés valamennyi lehető eszközével”.

Fonay Tibor pedagógiai írásai erősen neveléstörténeti beágyazottságúak. Ez nemcsak az egykori tanulmányai, hanem az érdeklődése és a közéleti szerepvállalásai[24] miatt is folyamatosságot jelentett a munkáiban. 1991-ben neveléstörténeti témájú írásait jelentette meg kötetben Vallatom a történelmet címmel.[25]

Ez alcímmel jelzett triptichon: Tények – Iskolák – Emberek – középpontban az iskola, amely köré felfűzte a megtörtént eseményeket (a tényeket) és az embereket: főképpen pedagógusokat, s néhány más olyan személyt is, akik „pedagógia-közeli”-ként értelmezhetők: írókat, költőket, társadalomtudósokat, és a pedagógiai közélet jeles szereplőit.

E történelmi (neveléstörténeti) tablója írásaiban mindig fellelhetők az aktualitások, mert olyan párhuzamokat jelenítenek meg, amelyek a múltat a jelennel kapcsolják össze. Ezek főképpen a ’70-es, ’80-as években készültek, azonban néhánnyal visszatekint a pályája első időszaka eseményeire is, utalásként arra, hogy csaknem ugyanazok a pedagógiai problémák újra és újra felbukkannak, és meggondolásra, válaszokra késztetik az iskola, a gyermekek körül munkálkodókat. (Néhány ezek közül: A fegyelmezési eljárásaim forrásainál; A fegyelem történetisége tükrében; Visszhang egy iskolaépítésről; Mécs László vallomásai kántortanító édesapjáról; Legszebb diadalait a tanári katedrán aratta: emlékezés Pauler Tivadarra; Egy tudós néptanító: Huszár Győző; Egry József és a pedagógusok stb.)

A 1990-es évek elejétől felgyorsultak a kötetkiadásai. Nemegyszer két munkája is megjelent egy évben. Ezt számvetésnek tekintette: egyrészt az életműve bemutatása szándékával, másrészt egy olyan kor pedagógiai lenyomataként, amikor nagy fordulatokat vett a történelem (1948, 1956, 1989). Nemcsak hogy nem vonta ki magát az új feladatok vállalásából, hanem újra és újra jobbítója akart lenni a társadalmi (és benne a pedagógiai) közéletnek, melyben a könyvek és a képzések fontosságát helyezte előtérbe; szinte élete végéig e kettő volt nála a kitüntetetten, folyamatosan jelen lévő téma.

1993-től haláláig évkihagyás nélkül jelentek a meg a könyvei, melyek sorában három volt pedagógiai tartalmú. 1993-ban adta közre A képzés és önképzés útjain címmel azokat a szociográfiai jellegű írásait, amelyek interjúkban mutatták be főképpen képesítés nélküliek küzdelmét az óvónői, tanítói és/vagy a tanári oklevél megszerzéséért. Ezek már akkor is (a hatvanas és a hetvenes években) a kor pedagógusképzését jól jellemző életút-leírások voltak, napjainkra pedig a hazai pedagógiatörténet különleges epizódjaiként tekinthetünk vissza arra, hogyan váltak/lettek pedagógussá azok, akik nem foglalkozást, hanem hivatást akartak választani maguknak – s főképpen: vidéken, kis falvakban, közöttük olyanokban is, ahol a pedagógusléthez a minimális feltételek is alig voltak meg. Szinte hősies küzdelem volt ez a körülmények és a tanítás-tanulás szorításában.[26]

Évtizedeken át írta kisebb-nagyobb cikkeit, tanulmányait a képzésről és önképzésről, amelyeknek fókuszában a pedagógusok és a könyvek voltak. Az „elszürkülés veszélye”, mint a pedagógus munkájának „elsilányosodását” megelőzni akaró felhívás-gondolata vissza-visszatérő témája volt szakírói munkájának. 1994-ben ezekből a legfajsúlyosabbakat, a legnagyobb szakmai-közéleti visszhangokat kiváltókat gyűjtötte össze a Könyvet a kézbe! (Cikkek, tanulmányok) című kötetében. A sor az Olvasó népért mozgalomtól az új és a még újabb neveléstudományi és praxisjellegű szakkönyvekig terjed, mintegy önvallomásként arról, hogy az évtizedek során aktuálisan melyeket tartotta fontosnak, szükségesnek, hogy a pedagógusok kézbe vegyék.[27] Herzent[28] idézi: „A könyv az egyik nemzedék végrendelete a másik nemzedék számára, az ősök tanácsa az utódoknak, akik most kezdik az életet; parancs, melyet a leváltott őr ad a helyébe lépőnek. Az emberiség egész élete egymást követő rétegben rakódott le a könyvekben: népek, államok pusztulnak el, de a könyv életben marad, és a könyvben nem csak a múlt van… a könyv a jövő programja is.” S hozzáteszi saját küldetéstudata megfogalmazását: „Annyit tehetek mégis, amit ezekben a sorokban is teszek: összegyűjtöm életem mindama megnyilatkozását, amelyek könyvügyben elém tolulnak és tollhegyre kívánkoznak… biztatásként is a könyvre utalással: Tolle, lege!”[29]

Egy másik kötetében[30] azok az írásai olvashatók, amelyeket a megjelenés helyei szerint rendezett egymás mellé: amelyek tanulmány- és más gyűjteményes kötetekben, antológiákban szerepelnek – ezért változatos témájúak és a megjelenésük éve is széles skálájú. Fontosnak tartotta ugyanis, hogy olyan szerzői környezetben és olyan kiadványokban is szerepeljen, amelyek önmaga és pedagógustársai számára is hitelesítik szakmai elkötelezettségét, s (ha nem is tudatosan, célzottan), bizonyítja a velük való egyenrangúságát:[31] „Ha úgy hozta a sora, szélesre terítettem a vásznat. Legtöbbször nem is egészen saját jó szántamból. Nem egyszer ide-oda felkértek, írnék cikket, tanulmányt. Így kerültem társszerzőként nem csupán cikkek sora alá szerzőként, de országos kiadványok társszerzőjeként egy-egy rangosabb kiadványba és rangos kiadók sorába.”[32] Tizenöt írását válogatta be e kötetébe. E kötet egyik írásában fogalmazta meg azt, ami az előbbi könyvére, a falusi pedagógusok feladataira utal: „Városon egy-egy művelődési feladat ellátására külön személy van, falun azonban igen sokszor csupán egyetlen tanító. Így lesz aztán a tanító egy személyben színigazgató és karnagy, tánctanító és szónok, néprajzos, sportoktató és könyvtáros, minden kultúrfeladat munkása és megoldója.”[33]

A pedagógiai témájú könyveit két remek, rendkívüli tematikájú kötettel zárta le 1995-ben és 1996-ban. Mindkettőnek azonos a főcíme: Pedagógiai ellenponttan. Üröm és öröm a pedagógiában. Az első kötet alcíme: Az üröm (nemszeretem történetek), a másodiké Az öröm (a pedagógia aranyderűje). Ezeknek – témájuk és tartalmuk szerint – nincs párhuzamuk a hazai pedagógiai irodalomban.[34]

A pedagógusok (de főképpen a falusi tanítók) már évszázaddal ezelőtt is szívesen anekdotáztak, adomáztak a velük vagy másokkal megtörtént tréfás, kacagtató vagy éppen szomorkás, karcos történeteik elmesélésével – különösen, ha alkalom adódott pinceszerezésre, ahol néhány pohár bor már elő is csalogatta a múltban vagy éppen a közelmúltban történteket.[35]

Kortársa, pedagógus barátja, aki maga is író (és nem kevésbé: rangos költő) volt, így írt erről: „Mindig csodáltam, amikor előadásai közben – amolyan kísérőként, s főleg a figyelem ébren tartása érdekében – előszedett emlékezete tarsolyából példákat, személyekkel teli eseményeket jó ízű stílusban és meggyőző csattanóval.”[36] Egy másik megállapítás: „P. Kovács Imre Fonayt igazi értelmiséginek, ’szellemi örökmozgónak’ nevezi. Nem ok nélkül. Fonayt – a kopott aktatáskájával, annak degeszre töltött legfrissebb szakkönyveivel – az állandó jelenlét jellemzi. Mindig mindenütt mindenben ott van.”[37]

Fonay Tibor olyan pedagógus közéleti személyiség volt, akivel – vagy az ő környezetében –, mindig és mindenhol „történt valami”. Maga is jó anekdotázó volt, s kollégái, a szülők, vagy bármilyen közösségi esemény résztvevői szívesen hallgatták a sztorijait, amelyek többsége, természetesen, jó poénokkal megtűzdelt volt. Ezekből szívesen közöltek a korabeli (a ’60-as, ’80-as évek közötti) helyi lapok. S e két kötet írásai többnyire ezek gyűjteményei, amelyet kiegészített olyanokkal, amelyek frivolságuk miatt csak e kötetekben kaphattak helyet.[38]

Az első kötet bevezetőjében erről így szólt: „Megírtam pedagógiai életem kis pedagógiai miniatűrjeit… Aztán a megírtakat két részre kellett osztanom. Itt most az olvasók az ’üröm a pedagógiában’ történeteit olvashatják, melyekről magamnak is az a véleményem, álmomban se jöjjenek vissza. Míg majd a másikban mindezeknek a pedagógiai ellenponttan szabályaira hivatkozva, egy ellentétpárja kerül írásba: az ’öröm pedagógiája’. Míg amazokból nem egy olyan, hogy a nyomdafestéket is alig bírta volna el, és alig pár kapott csak sajtóközlést, emezek a sajtóban tömegével kaptak nyilvánosságot, s széles, kedvező közhangulatot teremtettek és kaptak visszhangot.”

Fonay pedagógiai habitusa nyilvánul meg ezekben a történetekben: az, hogy a pedagógiát komoly tudománynak és a tanítást szellemi és fizikai erőfeszítésnek tartotta, ám mindezek mellett ott kellett, hogy legyen az az öröm is, amelyet bár árnyaltak „nemszeretem” történetek, de a hivatást mégis optimizmussal teli szeretetként kell megélni. Fonay Tibor pedagógiai életműve ennek bizonyítéka.

 

2. Önéletrajzi könyvei

_____________________________________________

1993-tól 1998-ig öt kötetbe gyűjtötte össze a különböző munkaterületein végzett tevékenysége „megírt” anyagait. E sorban az első kötetben népművelői munkájáról olvashatunk.[39] Pályája első két évtizedében számos népművelői feladatot is el kellett látnia, amelyet akkor a tanítói munkakör természetes velejárójának tekintettek – főképpen a falvakban. Sőt, nemegyszer hivatali teendőket is elláttak: voltak kisbírók, cséplőgép-ellenőrök, vezettek jegyzőkönyveket, kötelezően korteskedtek stb. Szervezték a fiatalok és a felnőttek kulturális programjait, vezettek labdarúgó-mérkőzéseket, zene- és énekkarokat, majd az 1950-es években szervezték a Szabad Föld Téli Esték előadásait, a helyi politikai fórumokat, voltak vezetői civil szervezeteknek stb. Fonay ezek közül mindegyiken „átesett”: benne volt a népművelés „sűrűjében”, ami amúgy nem volt idegen tőle. mert mindig szerette a társaságot, s szeretett az események középpontjában lenni. Ez utóbbi a jó értelemben vett vezetői habitusából adódott: a szervező és irányító készsége tették lehetővé számára, hogy a pedagógián túli közösségekben is otthonosan mozogjon.

Számos olyan könyv jelent meg, amelyek a népművelés történetéről szólnak. Az igazán hiteles, a mindennapokban végzett munka történetei azonban a Fonay-könyvhöz hasonlókból ismerhetők meg, mert ezekben emberi léptékűek az események, konkrétak az ebben részt vett személyek, és ezekből áll össze „a nagy egész”. Néhány cím a kötetből: Az ismeretszerzés és -terjesztés új útjai; Egy kis „boros” népművelés; A révfülöpi művelődési telep tervezete; Rendhagyó táborozás a Kárpátokban; Csak tiszta forrásból.

Ezt a kötetet az ún. „életem”-könyvek követték, az első 1994-ben, címe – Életem, ahogyan enyhe jóindulattal azt mások látták – már elővételezi a közölt írások forrásvilágát: életútja különböző szakaszait, eseményeit úgy mutatja be az olvasók számára, ahogyan erről a különböző alkalmak kapcsán a számos szerző írt. Róla és a munkáiról szóló írások: interjúk, könyvbemutatók, könyvismertetések, tudósítás a kitüntetéseiről, életrajzi és más lexikonok anyagai, az alapítványáról írtak fedik fel életútja egy-egy mozzanatát vagy időszakát.[40]

Fonay fontosnak tartotta, hogy az olvasók számára (akik természetesen főképpen a megye pedagógusai, népművelői, könyvtárosai), először mások mutassák be őt (mintegy kizárva a szubjektivitást), és általuk tükröt tart eléjük, amely objektív, valós képet ad. Ugyanez a motívuma az Egy élet naplója (Visszhangosan) című kötetének,[41] amelyben az események leírásaiból rekonstruálható a pedagógiai és a más vonatkozású életútja. Az ebben közölt írásaiból mint mozaikokból, konzekvensen összerakható az a pályakép, amely őt jeleníti meg a különböző társadalmi korokban, 1930-tól az 1990-es évekig tartóan. Ezek azonban túlmutatnak a személyességen: politikai, társadalom- és pedagógiatörténeti aspektusok világítják meg, hogy az évtizedek során hogyan rakódtak egymásra a különböző nézetek, elgondolások, a tervek megvalósítása (vagy hiánya), a pedagógiai innovációkért folytatott küzdelem, a politikai pálfordulások szakmai következményei, a pedagógiai megújulás lehetőségének akadályai stb. Ismét csak néhány fontosabb, jellemző cím ezekre vonatkozóan: Sajtópöröm; Iskolaszervezés, iskolaalapítás; Ütközőben; Rangosokkal egy rangon; Bizalmas megbízatásban; Nyert csata; Közügyben: Egry; Kincseimből.

Az Életem II.,[42] amelyben a cím folytatása azonos az előzővel: „ahogyan enyhe jóindulattal azt mások látták”, szintén arra reflektál, hogy milyen is ő és a munkája értéke. Ez az őt „… jellemző mozzanatokból, történésekből, a mások által megírt Fonay-portrékból, méltatásokból, levelekből és más dokumentumokból összeálló kép hűen tükrözi a közösségért évtizedeit áldozó jeles pedagógus egyéniségét, életútját”.[43] A kötet különlegessége, hogy a róla, vele kapcsolatban írtakhoz kézirat-faximilék járulnak. Ezek a Balaton-parton vagy ennek közelében élő írók, költők, képzőművészek hozzá írott levelei, könyvdedikációi. Több között Egry József festőművész, Fodor András író, Keresztury Dezső író, Borsos Miklós szobrász sorai olvashatók. S akik e kötetben írásaikkal megjelenítették Fonayt, a megyében élt/élő pedagógusok, könyvtárosok, újságírók. Mások Budapestről tartották érdemesnek azt, hogy helyet kérjenek az életutat méltatók között, mint például a Köznevelés munkatársa, Vati Papp Ferenc vagy a didaktika egyik kiválósága, Faludi Szilárd, Somogyból Matyikó Sebestyén József író, muzeológus, Zalából Sinkovits Eta, Sopronból Csányi Tamás. E „körbeölelés” nemcsak az országszerte ismert pedagógusnak szólt, hanem annak is, aki a „nehéz időkben” emberségével, biztatásaival, segítőkészségével sok emberben tartotta a lelket, a jövőbe vetett reményt.

Az Életem III. kötete 1998-ban jelent meg, s ez volt az utolsó „eresztés” – ahogyan ő nevezte a könyvei kiadását. Valamennyi között ez volt az, amelyet valóban életrajzi könyvnek lehet és kell tartani. Ez a fejezetcímekben is nyilvánvaló: Gyermekkorom; Diákévek; Az élet útjain: állomáshelyeim. A gyermekkor színhelye Fonyód, a diákéveké Kaposvár és Pécs, s az „állomáshelyeké” egy hosszú sor, ami Kővágóörstől Révfülöpig tartott, de ezek (Balatonfüred, Kolozsvár, Pápa, Tapolca, Veszprém) mint egy körre felfűződöttek értek össze a két közeli falunál.

A kötet végén néhány olyan írása kapott helyet, amelyek tovább árnyalják sokoldalú munkáját. E visszatekintését aligha lehet érzelemmentesen olvasni. Megküzdött a tanulás lehetőségéért, a pályája elején a tanítóként történő alkalmazásáért (volt, amikor ötven elküldött álláspályázattal kereste a helyét, a megélhetési lehetőséget), s mindezek ellenére két gyakorlóiskolai tanítói képesítést is szerzett, hogy taníthassa majd a leendő tanítókat, és lett főiskolát és egyetemet végzett tanár. Az élete ezekben teljesedett ki: a Veszprém megyei Pedagógiai Intézet pszicho­pe­da­gó­gu­sa­ként, kiadványszerkesztőjeként, továbbképzések előadójaként, szakmai szervezetek vezetőjeként, a képesítés nélküliek menedzselőjeként, az írás felelősségét vállalók segítőjeként, és barátként is ott volt több pedagógusnemzedék között, mert a sors megadta számára a hosszú életet. S megtette, amit fontosnak, szükségesnek tartott: írásaival is küzdeni a jövő nemzedékeiért. Megírta mindazt, amit a pedagógiáról, a saját pedagóguséletéről fontosnak tartott üzenetként átadni nemcsak a jelennek, hanem a jövőnek is.

 

3. Hely- és művészettörténeti könyvei

_____________________________________________

Négy könyv – négy remekmű. Két helytörténeti és két művészettörténeti. Besorolhatók (lennének) a nevelési témájú kötetek közé, mert tematikai szempontból mindkettő kapcsolódik a pedagógiához: a hely szellemével és a lokális térség művészeti hagyományaival történő megismertetés legalább annyira fontos feladat, mint a tételes oktatási és nevelési teendők megvalósítása.

Fonay egész életében vonzódott az őt körülvevő táj (a Balaton-felvidék) kulturális hagyományai feltárásához, bemutatásához. Ezt nemcsak néptanítói feladatnak tartotta, hanem erre a személyes vonzódása, belső elkötelezettsége is predesztinálta. Ebben is az érdeklődése „szélesre terítése” nyilvánult meg. Jelentős képzőművészeti gyűjteménye volt, főképpen Egry József alkotásaiból. A táj írói, költői, képzőművészei dedikált könyvei ugyancsak a „kincsei” közé tartoztak Weöres Sándortól Fodor Andráson, Keresztury Dezsőn, Takáts Gyulán (és sokan mások munkásságán) át Illyés Gyuláig.

Nagy gyakorisággal írta rövidebb-hosszabb cikkeit a táj irodalmi és képzőművészeti hagyományairól és az élő alkotókról. Ezeket gyűjtötte csokorba az Emberek a tájban[44] és a Révfülöp partjainál[45] című köteteiben. Mindkettőben lokálpatriotizmusa munkálkodik: a táj és az emberek megbonthatatlan egysége, az itteni alkotók iránti alázata, az értékek mentése, továbbadása írói eszközeivel.

Egry József[46] a Balaton-part és a Balaton-felvidék egyik jelentős képzőművésze volt. Fonay egyik alapítója az Egry-emlékbizottságnak, majd ennek utódja, a baráti kör elnökeként munkálkodott. Két könyvet írt Egry munkásságáról: Egry József badacsonyi évei[47] és Egry József második élete.[48] Mindkettő a képzőművészeti szakirodalom kiemelkedő alkotásai közé tartozik, amelyekre a későbbi Egry-monográfiák mint alapművekre hivatkoznak.

Fonay Tibor életútja nemcsak magán-, hanem mikro-társadalomtörténet is: egy gyakran változott kor szellemi, pedagógiai lenyomata, amelyben ott sűrűsödnek azok az évtizedek, amelyekben a hazai neveléstudomány elmélete és gyakorlata számos alkalommal hol megbicsaklott, hol erőre kapott, máskor viszont beleveszett a társadalom nagy mozgásaiba. De végül is, akik a pedagógiát művelték, működtették, győztesek lettek/maradtak, mert teljesíteni tudták azt a progressziós feladatot, amelyre nemcsak a saját személyiségük, hanem a hivatás is kötelezte őket.

Az egykori, volt néptanítók élete, munkásságuk nemcsak neveléstörténeti örökségünk, hanem máig élő és ható mintázata a pedagóguslétnek, annak az elkötelezettségnek, amely a nevelésben és a tanításban teljesedett ki.

Fonay Tibor egy volt közülük.



[1] Gárdonyi Lajos (1913–1995) tanító, tanár, megyei vezető szakfelügyelő, a pedagógiai intézet elődje alapító vezetője, szakmai folyóiratok és könyvek kiadója.

[2] Huszár János (1924–2017) tanító, tanár, helytörténet-kutató, megyei vezető szakfelügyelő, számos tanulmány és kötet szerzője.

[3] Egerszegi Ferenc (1921–2006) tanító, tanár, általános iskolai igazgató, költő, pedagógiai szakíró.

[4] Kapor Károly dr. (1932–2017) tanító, tanár, tanulmányi felügyelő, a megyei tanács művelődésügyi osztálya vezetője, az országos vezetőképző igazgatóhelyettese, a megyei pedagógiai intézet igazgatója, pedagógiai szakíró.

[5] Süle Sándor (1908–1996) tanító, iskolaigazgató, helytörténet-kutató, szakíró.

[6] Benke László (1914–1999) tanító, tanár, iskolaigazgató, helytörténet-kutató, múzeumalapító, szakíró.

[7] Pacsu Gergelyné (1926–2006) tanító, gyermekszervezetek vezetője, helytörténet-kutató, szakíró.

[8] Tóth József (1918–2016) tanító, tanár, iskolaigazgató, civil szervezetek vezetője, helytörténet-kutató, szakíró.

[9] A néptanító azoknak a megnevezése, akik a középfokú tanítóképzőkben kaptak tanítói (és többnyire ezzel párhuzamosan kántori) oklevelet. Bár az 1868 utáni időtől törvényekben, jogszabályokban és a pedagógiatörténeti szakirodalomban is olvashatók a népiskola, népoktatás, népnevelés stb. megnevezések, hivatalosan a néptanító mint szakfogalom nem, csak a közhasználatban kapott elfogadottságot. Ezt a megnevezést etimológiai szempontból nem értelmezik a lexikonok, szócikk-ként a pedagógiai lexikonokban sem található meg.

[10] Idézi Mann Miklós (1982): Trefort Ágoston élete és működése. Budapest, Akadémiai. 105. p.

[11] Erre vonatkozóan l. pl. Baska, 2008; más társadalmi elitekről Nagy P. T. , 2007.

[12] Néhány kötetsorozat e körből: Jeles pedagógusok Győr-Moson-Sopron megyében (Győr); Pedagógusok arcképcsarnoka (Debrecen); A pedagógia jeles személyiségei Veszprém megyében (Veszprém) és különböző kötetcímekkel Nógrád megyében.

[13] Ma így definiáljuk: kompetenciahálóban kiteljesedő.

[14] Tölgyesi József: Fonay Tibor. Veszprém, 1982. (Veszprém megyei pedagógiai bibliográfiák 1.)

Uő: Fonay Tibor (1911). Veszprém, 1991. (Veszprém megyei pedagógus életrajzok 5.), és ugyanez bővített kiadásban 2011-ben a sorozat 11. köteteként: Fonay Tibor pedagógiai és közéleti munkássága.

[15] Néhány ezek közül: A megnemértett tanítóság; Vívódó kérdések (Nemzetnevelés, 1931); Két tanító beszélget (uo. 1932); Finta Sándor (uo. 1933); Balatoni író az irodalmi értékelés mérlegén (Tapolcai Újság, 1934); A családvédelem jegyében (uo. 1935); Pedagógiai irányok a népiskolában (Nemzetnevelés, 1935); Falusi iskoláink szociális viszonyai (uo. 1936) stb.

[16] Nemzedékek kiadása, Kolozsvár.

[17] Váth (Horváth) János (1887–1962) tanító, Balatonalmádiban volt iskolaigazgató. Közel ötven regénye jelent meg, ezek többsége balatoni témájú.

[18] A népiskolai módszertan kis tükre. Erdélyi Iskola, Kolozsvár, 1944.

[19] Egy néprajzi gyűjtés anyaga és két szépirodalmi könyv ismertetése egy évtized alatt, holott 1944-ben és az ezt megelőző évben együtt 50 cikke, tanulmánya jelent meg.

[20] Az elszürkülés veszélye. Tankönyvkiadó, Budapest, 1968.

[21] Jó érzékkel választotta meg, hogy a könyveit mely kiadók jelentessék meg. Ebben mindig azt a lehetőséget kereste, hogy a könyve számára melyik biztosíthatja a nagyobb publicitást.

[22] Szülőkről – szülőknek. Veszprém, 1978. (Veszprém megyei pedagógiai kiskönyvtár 18.)

[23] A könyv fejezetcímei jól tükrözik a tematikus összeállítás tartalmi kereteit: Család és iskola; Az erkölcs visszfényénél; Az értelmesség tükröződései; A kényeztetés virágai; Módszerek útján; A tanulás örömei; Múlt – jelen – jövő.

[24] A Magyar Pedagógiai Társaság 1969-ben megalakult Veszprém megyei tagozatában a neveléstörténeti munkabizottság elnöke, majd az (e sorok írója kezdeményezésére) 1990-ben alapított Veszprém Megyei Neveléstörténeti Társaságnak szintén elnöke lett. Számos neveléstörténeti konferencia, felolvasó ülés levezetője, előadója volt. Különösen sokat foglalkozott a két világháború közötti tanítók szép- és szakírói munkássága bemutatásával.

[25] Megyei Pedagógiai Intézet, Veszprém. (Megyei Pedagógiai Körkép kiskönyvtára 35.)

[26] Ez volt az első olyan kötet, amely Fonay magánkiadásában jelentetett meg, s az ezt követőek nyomdaköltségét is maga biztosította. Elhíresült mondása lett (mivel nem születhetett saját gyermeke): Mindegyik könyvem egy-egy gyermekem. E könyvek mindegyike Veszprémben készült.

[27] E kötete címe azonos a Köznevelésben megjelent írása címével, amely reflexiója volt egy vitasorozat kapcsán. (1962. 20. sz. 613–614. o.) 1963-ban ismét visszatért e témára: Jó könyvet a kézbe! Köznevelés, 33. sz. 738–739. o.

[28] Herzen, Alexander Ivanovics (1812–1870) politikus, író, pedagógus.

[29] Tolle, lege! Vedd és olvasd! (Szállóige Szent Ágoston Vallomásaiból.)

[30] Társszerzők között. Veszprém, 1995.

[31] Ezt a pszichoanalízis a (személyes, az ő esetében a szakmai) magánytól/magányosságtól való félelem megelőzése/kivédése aktusaként írja le. Ugyanis ő csak „kifelé” élhette meg a maga pedagógus létét: nem volt gyermeke, aki követhette volna a pályáján, felesége pedig „csak” polgári iskolát végzett háztartásbeli volt egész életében.

[32] Az idézet helye: Előszó helyett. 5. p.

[33] Az eredeti megjelenése: A pedagógusok helye és szerepe a népművelésben. A Veszprém megyei Tanács VB. Művelődésügyi Osztályának 1958. évi Tudományos Ismeretterjesztési Tájékoztatója. Veszprém, 1958. 31–37. o. Veszprém megyében ekkor még sok olyan község volt, ahol egy vagy két tanító látta el az iskolai és a népművelési munkát. Még ismeretlen volt a körzeti iskola fogalma, amely később, a hatvanas évek második felétől, már jó konstrukciót jelentett a községek közötti iskolai együttműködésben.

[34] Legalábbis az általam áttekintett szakkönyvészeti anyagban.

[35] Az ilyenekre történő utalások találhatók – igaz, elszórtan –, Veszprém megyei pedagógusok életrajzában, a két világháború között a városok (Veszprém, Tapolca, Balatonfüred, Pápa stb.) lapjaiban és a tanítókörök jegyzőkönyveiben is.

[36] Részlet a Jeles alkotók megörökítése című írásából. Napló, 1996. január 26.

[37] Faludi Szilád ismertetése az Életem…I. kötetről. Embernevelés, 1995. 3. sz. 59–61. o.

[38] Annak oka, hogy közöttük vannak olyanok is, amelyeket korábban nem publikált, az, hogy (mai megfogalmazással) a személyiségi jogok megsértése kategóriába tartozók lettek volna. De élete alkonyán, amikor pályatársai többsége „égi útra ment”, már megtehette – nevek nélkül.

[39] Egy népművelő visszanéz. Veszprém, 1993.

[40] Ez a könyve az Életem… nem sorszámozott I. kötete, amelyet még kettő (a II. és a III.) követett.

[41] Veszprém, 1996.

[42] Veszprém, 1997.

[43] Idézet a szerkesztő, Tölgyesi József írásából (előszó helyett): Fonay Tibor, a szenvedélyes közösségteremtő és közösségszolgáló ember. 4. p.

[44] Emberek a tájban. Nemesgulács, 1989.

„Az írások szerzője maga is e táj vonzásában élve és munkálkodva, akik itt születtek, e táj ringatta a bölcsőjüket, akik második otthonra leltek vagy örök álmukat alusszák itt, akiknek az írásaiban, a munkásságukban maga a táj is jelen van” – olvasható az Előszóban.

[45] Révfülöp partjainál. Cikkek, tanulmányok. Révfülöp, Kiadja a Polgármesteri Hivatal. 1991. (Révfülöpi kiskönyvtár, 1.)

[46] Egry József (1883–1951), festőművész, aki Badacsonyban letelepedve élte utolsó évtizedeit. Egykori lakóháza ma az emlékmúzeuma.

[47] Egry József badacsonyi évei. Veszprém, 1989.

[48] Egry József második élete. Veszprém, 1984.

_________________________________

József Tölgyesi:

The benefit of a lifetime: Tibor Fonay's (1911–1999) educational books

Tibor Fonay began his teaching career as an elementary schoolmaster. Although it meant only a secondary education, nonetheless it was not just a simple occupation, because he were also expected to lead the village spiritually. In addition to teaching, his duties included performing cantor activities, cultivating activities, dealing with pre-school youth, and organizing local adult programs, too. Many of these schoolmasters stood out, became teachers, recognized professionals. He was also one of those with a university degree, he became not only a county superintendent, but his pedagogical work also gained a good recognition. The study provides an overview of three areas of his professional work: his pedagogical, autobiographical and local history writings and works. His articles, essays and books on education prove the most, how committed he was to the ideas expected of the schoolmasters: educating the people and serving the spiritual ascension of the nation.

________________________________

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: