Tószegi Zsuzsanna: E-book kontra nyomtatott könyv

Nyomtatási nézet

Aki könyveken szocializálódik, hozzászokik ahhoz, hogy az előszóban föltett kérdésekre vagy választ ad a könyv, vagy legalább – ha nincs is mindenre érvényes válasz – alaposan körüljárja a témát. Nos, e téren a Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől című könyv elolvasása komoly hiányérzetet kelt. Aki arra számít, hogy szakmai szempontból bármi fontosat megtudhat e beszélgetős könyvből, vagy hogy a nagynevű beszélgetőtársak válaszolnak az olvasóban megfogalmazódó és az interjúalanyokat kérdező író-újságíró által az előszóban leírt kérdésekre, súlyosan csalódni fog. Igaz, ami igaz, ez a mondatocska is szerepel a könyv 6. oldalán: „A Jean-Claude Carrière és Umberto Eco közötti eszmecsere célja nem az volt, hogy megvitassák, az elektronikus könyv széles körű elterjedése által gerjesztett (vagy nem gerjesztett) változásokat és ellentmondásokat.” Ennek ellenére mégsem gondolnánk, hogy nemcsak ezt, hanem a többi, izgalmasabbnál izgalmasabb kérdést sem vitatják meg.

A Franciaországban meglehetősen jól ismert író-újságírónak, Jean-Philippe de Tonnac-nak nem ez az első beszélgetős könyve, úgy látszik, kedveli ezt a műfajt. Az 1999-ben az Európa Kiadónál napvilágot látott Beszélgetések az idő végezetéről című könyvben Tonnac Umberto Ecóval és Jean-Claude Carrière-rel Stephen Jay Gould és Jean-Paul Delumeau társaságában cserélt eszmét az emberiség jövőjét érintő nagy kérdésekről.

A Ne remélje... előszavában Tonnac kimondottan érdekes, lényegi kérdéseket tesz föl, mint például: mit nyerünk az e-könyvekkel, és mit veszítünk velük? A veszteségre adott válasza: „Esetleg régimódi szokásainkat. Valamiféle szakralitást, amellyel civilizációnk kontextusa körülvette és oltárra helyezte a könyvet.” A következő megállapítással viszont vitába szállunk: „Egyfajta sajátos, bensőséges viszonyt író és olvasó között, amelyet a hipertextualitás szükségszerűen fellazít.” Ennek inkább az ellenkezője igaz: régebben gyakorlatilag nem jött létre közvetlen kapcsolat írók és olvasók között, ma ez már csak azon múlik, az író mennyire akar kapcsolatba kerülni az olvasóival. Kiváló költőnk, Lackfi János például Versgyárat működtet, amelyben az olvasóktól kapott témákat – átgyúrva saját művészi látásmódja szerint – versbe önti.^[1]

De most olvassuk tovább könyvünk előszavát: Tonnac nem kisebb horderejű kérdéseket tesz föl, mint: „De mi is a könyv?” (Válasz nincs, pedig de jó lenne végre egy pontos definíció!) A kérdést kérdéssel folytatja: „Mi az a polcainkat és a világ valamennyi könyvtárának polcait betöltő rengeteg könyv, amelyben az emberiség azóta halmozza fel tudását és álmait, amióta írni képes? Milyen képet nyújtanak számunkra a szellemnek erről az odüsszeiájáról?” (Milyen jó lett volna erre a roppant érdekes kérdésre választ kapni! De válasz erre sincs, csak a kérdő mondatok sorjáznak tovább.) „Milyen tükröt tartanak elénk? S amikor e termésnek csupán a legjavát, a kulturális konszenzus szerinti főműveket vesszük figyelembe, vajon nem hanyagoljuk-e el azt az eredeti funkciójukat, hogy mindazt megőrzik, amit a feledés folytonosan megsemmisüléssel fenyeget?” (Izgalmas gondolat, többször el kell olvasni, hogy az ember pontosan fölfogja, mire irányul a kérdés. Reménykedünk, hogy a könyvben a két nagynevű interjúalany megválaszol erre a nem mindennapi kérdésre. – A recenzens már tudja: nem, erre a kérdésre sem kapunk választ.)

Tonnac itt sem áll meg, egyre emeli a tétet: „Nem kellene kevésbé hízelgő képet táplálnunk önmagunkról, figyelembe véve azt a roppant szellemi nyomorúságot is, amely ugyancsak jellemzi az írásoknak ezt a sokaságát?” E téma alapos körbejárása megtölthetne egy egész könyvet, de az újságíró nem veszi rá beszélgetőtársait a válaszadásra. Ő maga sem jut tovább a kérdésfeltevésnél: „Vajon szükségszerűen a haladás jelképe a könyv, s arra tartjuk, hogy elfeledtesse velünk a sötétséget, amelytől, úgy hisszük, immár egyszer s mindenkorra megszabadultunk? Miről is szólnak voltaképpen a könyvek?” (A fentebb idézett, elgondolkodtató kérdések mind a könyv 7. oldaláról valók – azt hihetnénk, kapunk is rájuk választ, de sajnos, nem.)

Tonnac egyre izgalmasabb kérdésekkel folytatja az előszót: „Vajon hűen tükrözik-e a könyvek mindazt, amit a többé vagy kevésbé ihletett emberi szellem megalkotott?” Mi tagadás, zavarba ejtő a kérdés, de nem érdektelen az sem, amit erre (végre) válaszol. Majd ezzel folytatja a gondolatsort: „Mintha a könyvek, és az önkifejezés szabadsága, amelynek jelképévé váltak, egyszersmind a cenzorok sokaságát is életre hívták volna, hogy korlátokat szabjanak használatuknak és terjedésüknek, sőt olykor egyszer s mindenkorra meg is semmisítsék őket. [...] A máglyák szinte egymásnak adták át a lángot, mintha azt sugallták volna, hogy a könyveknek ez az áttekinthetetlen sokasága szigorú szabályozás után kiált. [...] A cenzúra, a tudatlanság, az ostobaság, az inkvizíció, az autodafék, a nemtörődömség, a szórakozottság, a tűzvész megannyi alattomos, s olykor végzetes zátonyt jelentettek a könyvek számára.” (8. oldal)

A könyvből aztán kiderül, hogy Umberto Eco hosszú évek óta jószerével csak az emberi hibákról és tévedésekről írt könyveket gyűjti, mivel ezek nélkül „nem lehet az igazságról elméletet alkotni”. Az emberi lény, aki felfedezte a tüzet, világmagyarázatokat alkotott, városokat épített és csodálatos verseket írt, „soha nem szűnt meg háborút viselni a magához hasonlók ellen, hazudni önmagának, tönkretenni a környezetét és így tovább. [...] Ha tehát ostobaságról beszélünk, tisztelettel adózunk a félig zseniális, félig hülye teremtménynek”. (10. oldal)

Magát a beszélgetést nem az újságíró, hanem Eco és Carrière csapongó gondolatmenete irányítja. Tonnac szerepe nagyjából abban merült ki, hogy – utólag – szellemes címeket adott az egyes fejezeteknek. A csirkék száz év alatt tanulták meg, hogy ne fussanak át az úton című részben arról esik szó, hogy a technika megújulásának sebessége „mentális szokásaink folyamatos és szinte tarthatatlan sebességű újjászervezésére kényszerít minket”. A csirkék végül – sok áldozat árán – megtanultak alkalmazkodni az új közlekedési helyzethez, de az embereknek nem adatik meg ennyi idő; néhány évente tökéletesen elavul a megszerzett tudásuk. Ebben a fejezetben Carrière egy érdekes megfigyelését osztja meg velünk: az európai gyökerű kultúrákban készült filmekben a kamera balról jobbra pásztáz – mi ahhoz szoktunk hozzá, hogy balról jobbra haladunk olvasás közben. Nem így az iráni filmekben: ott jobbról balra, az iráni olvasással egyező irányban pásztáz a kamera. Ez vajon azt is jelenti, hogy az olvasási szokások befolyásolják a látásmódot? – teszi föl a kérdést a világhírű filmrendező.

Az emlékezetről, az emlékezésről, a tanulásról, a memoriterekről szól A waterlooi csata összes résztvevőjének felsorolása című fejezet. Ebben található a következő gyöngyszem: „...mindaz, amit az ember tud [...], egyfajta intellektuális autonómiát biztosít számára – valamennyien erre a szellemi autonómiára törekszünk, azért (is) olvasunk könyveket.” Ebben a fejezetben kifejtik azt is, mennyire fontos a memorizálás, az „intelligencia gyakorlatoztatása”. Az elménket – az izmainkhoz hasonlóan – naponta kell edzenünk, különben elsatnyul.

Eco sajátosan értékeli a kultúra és a Gutenberg-galaxis viszonyát: „A könyvnyomtatás feltalálása már lehetőséget adott rá, hogy a kultúrának azt a részét, amellyel nem akarjuk terhelni magunkat, elraktározzuk a »mélyhűtőbe«, azaz a könyvekbe, s csupán arra kelljen emlékeznünk, hol találjuk meg a pillanatnyilag szükséges információt. Emlékezetünk egy részét tehát a könyvekre és gépekre bíztuk, de továbbra is feladatunk, hogy tudjuk, miként használhatjuk a legjobban ezeket az eszközöket.” (73–74. oldal)

Eco itt sem hazudtolja meg önmagát: hosszasan fejtegeti, hogy a kultúrának – amely az egyéni és a kollektív emlékezetet is magába foglalja – kettős szerepe van. Az egyik, hogy megőrizzen bizonyos adatokat, a másik, hogy „engedje feledésbe merülni azokat az információkat, amelyekre többé nincs szükségünk, s amelyek csak feleslegesen terhelnék agyunkat.” Ha mindent megőriznénk, ha mindenre emlékeznénk, az pontosan a kultúra ellentéte lenne. „A kultúra a könyvek és más, örökre elveszett tárgyak temetője is.” „Az archívumok és a könyvtárak olyan hűtőházak, amelyekben olyan módon tároljuk az emlékezetet, hogy mindez a limlom ne zsúfolja tele a kultúra terét, ám nem is mondunk le róla örökre.” Ez a következtetés (ti. hogy a könyvtárak=hűtőházak) bizonyára sok könyvtáros szívét megdobogtatja.

***

A könyv elolvasása után hatalmába kerített az érzés: a Ne remélje... cím voltaképpen telitalálat. Azt ne remélje a kedves olvasó, hogy szakmai szempontból hasznosíthatja az olvasottakat. A Ne remélje... valójában a sikeres könyvbiznisz receptje, melyhez a hozzávalók: végy egy nagy nevet (Eco), tegyél hozzá egy szokatlanul figyelemfelkeltő címet (Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől), vegyítsd egy roppant érdekes témával (Befellegzett a könyvnek?), fűszerezd hangzatos fejezetcímekkel (pl. Az ostobaság dicsérete, A selejt bosszúja).

Tálalás/eladás előtt nem baj, ha számításba vesszük az enyhe értelmiségi sznobériát, és építünk rá. Az összes potenciális olvasóban ki kell alakítani az érzést: na, ez az a könyv, amelyet muszáj elolvasni, mert társasági beszédtéma, és hogyan is venné ki magát, ha kiderülne, hogy nem olvastuk...

Kész a sikerkönyv receptje – amennyiben a sikert csakis az eladott példányszámokban mérjük.

Jean-Claud Carrière–Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. A beszélgetéseket vezeti Jean-Philippe de Tonnac. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2010. 296 p.

[1] [online] http://www.lackfi-janos.hu/  

Vissza a tartalomjegyzékhez