Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Bencédy József: Durvaság, trágárság

Nyomtatási nézet

Olvasom az Élet és Irodalom című hetilap egyik számában: „Egy vékony, ősz hajú asszony a 147-es buszon szóvá tette hangoskodó fiatalembereknek: „…tán mégse kéne akasztófát és kibelezést emlegetni a kormánnyal kapcsolatban.” „Ha nem tetszik, téged is mellé kéne akasztani. Biztos munkásőr voltál te is, komenista kutya…” „De hát a Magyar Gárda sem…” „Majd rád küldjük a Fekete Sereget, és megtanulod, hogy hol az igazság” – azzal felrúgják a kosarát, a néni sírva fakad, leszáll, az egyik nemzedéktárs pedig diadalmasan: „Demokrácia van, mé, nem? Jogom van a véleményemhez? Kész a kocsi.” (Székely János: Nemzet, elvágva. 2008. június 6.)

Más. Diáklányok özönlenek ki a lakásomhoz közeli gimnáziumból. Két szőke, kék szemű lány jön szembe velem, s az egyik éppen mondja a társának: „A büdös kurva életbe! Baszd meg!” – S a nyomaték kedvéért előre lendíti az öklét, szinte az orromig. Megrökönyödésem látva mondja: „Bocsánat.” Ő is tudja, hogy nem volt éppen épületes, ahogy kifejezte magát.

Mindennapi jelenségek ezek szóban, magatartásban. És hogyan reagálunk mi a durva szavak, támadások elszenvedői? Félünk, visszafogjuk magunkat, mert hátha úgy járunk, mint az idős hölgy a buszban vagy egy munkás Budapest egyik külső kerületében, ahol a napokban halálra rugdosták a járdán, mert védelmébe vette a szidalmazott bolti pénztárosnőt.

Terjed az agresszió

Szóban is, ököllel is, fegyverrel is. Pénzt rabolnak álarcos banditák, nyakláncot, táskát tépnek le nők karjáról a nyílt utcán, felpofozzák a pedagógust az iskolában a szülők, megrugdossák a diákok. Minta van bőven, nemcsak a Nyugaton meg a filmekben, itthon is, a közéletben. Hol vannak ma már az efféle kijelentések, szavak: elbocsátották, téved, nincs igaza; erőteljes szavak léptek a helyükbe: kirúgták, lapátra tették, hazudik, fasiszta, hazaáruló, pofátlan, hülyének néznek bennünket stb. Minél súlyosabbak, annál jobb, s aztán a támadó meg van sértve, ha hasonló választ kap.

Indulataink, elkeseredésünk kifejezésére széles körű és változatos szókincset fejlesztett ki a mai nyelvhasználat.

Óvatosan ilyen széles körben nevezem meg a szóban forgó szavakat, kifejezéseket („nyelvhasználat”), mert nem csupán a szleng, az argó szavairól van szó; bizonyos példányok már a köznyelvben is otthonosak: kurva, kupleráj, szar és rokonai (szarkeverő, szarházi).

Ez a modor és szóhasználat még csak tegnap sem volt ennyire elvadult és gyakori. Mi áll e jelenség mögött, minthogy a szó csak szolga? Az 1989–90-ben bekövetkezett rendszerváltozással megindult folyamatban számos, korábban elnyomott, háttérbe szorított, mellőzött társadalmi réteg került előtérbe; a társadalmi, műszaki, technikai fejlődést kísérő jelenségek megemésztetlenül, végiggondolatlanul terjedtek, jelszószerűvé váltak széles rétegekben; megnőtt az ifjúság szerepe, befolyása, a köznyelv általános állapotára gyakorolt hatása; a társadalom addigi hagyományos szerkezete felbomlott. E kavargó, fortyogó világban széles körű és veszélyes szerephez jutottak olyan jelszók, mint: valósítsd meg önmagadat; hirtelen gyakorlattá vált a fogyasztás korlátlan növelése, az élet örömeinek hajszolása az ital, a drogok, a szex révén, s mindez kitermelte a maga életszemléletét, filozófiáját, szókincsét, nyelvhasználatát.

A jelenség okairól

Számos politológus, szociológus, filozófus elemzi e jelenségeket, a változóban lévő helyzetet. A jog oldaláról mutat rá a kisiklásokra Chronowski Nóra, a Pécsi Tudományegyetem alkotmányjogi tanszékének vezetője: „A jogállami jog- és intézményrendszert gyorsan – nem szerves társadalmi fejlődés eredményeképpen – alakították ki 1990-ben. Így nem jöhetett létre az a társadalmi konszenzus, amely a jogszabályok belső elfogadásához és követéséhez szükséges… (a rendszerváltók) nem számoltak azzal, hogy a társadalom bizonyos rétegei igyekeznek majd megkerülni a politikai alapjogú tárgyú törvényeket. Az egyesülési törvény, a gyülekezési törvény, a népszavazási törvény, a pártfinanszírozással kapcsolatos jogszabályok paragrafusaiban sokan a többféle értelmezés lehetőségeit keresik. Valószínűleg ennek is szerepe van abban, hogy a szélsőségek nem igazán kezelhetők ebben az alapjogi rendszerben.” (Népszabadság, 2009. július 25.)

„A társadalmi piramis dereka óriásira hízott, ez tömeg-életszínvonalat, tömeg-erkölcsöt hozott, amely Európában is legyűrte a hitelt tagadó hagyományos polgári etikát, s átvette az Amerikát éltető modellt. Tömegkultúrát és tömegízlést, amelyben felszínes érzelmek, hangulatok uralkodnak, semmint az elmélyült ráció. Felszínes tömegfogyasztói igényeknek megfelelő felszínes tömegtájékoztatást. A hír szenzáció lett, a háttér érdektelen, mert elmélyülést kíván. A látvány, a kép uralkodik az írott szó felett, mert könnyű befogadni” – írja Friss Róbert, szintén a Népszabadságban (2009. augusztus 8.). Aztán így folytatja: „John Lukacs amerikai magyar történész száz éve tartó folyamat kiteljesedéséről beszél. A tagolatlan társadalomban az írott, nyomtatott szó leértékelődik, s a szóbeliről a könnyen befogadható kép kultúra, sőt egy másfajta gondolkodás- és látásmódra váltunk át. Egy új, sötét középkor eljövetelét vizionálja, amelyen összeomlik a ’normális’ kommunikáció, ráadásul olyan időben, amelyet információs kornak propagál mindenki… A kép, a látvány – főként a televízió – persze delejez, mert közvetlenül hat, a gondolkodás fáradsága nélkül befogadható, azonnali érzelmi reakciót vált ki. Azonosulni kell vele vagy tagadni. Könnyen teremt felszínes közösségeket, amelyek a tömegdemokrácia velejárói, s amelyek igényei sajátosan nivellálódnak. Minél szélesebb körű az azonosulás, annál felszínesebb a közösség.”

Külön érdemes volna kitérni a Gutenberg-galaxis felváltására törő képi eszközök (film, televízió, internet) befolyására, egy másfajta gondolkodást, láttatást elindító hatására, de összpontosítsuk figyelmünket Lukacsnak, s a cikkben idézett Jürgen Habermasnak arra a gondolatára, hogy „a kép, a látvány könnyen teremt felszínes közösségeket”, hogy „a komoly sajtó elhalásával a demokratikus akaratképzés is eltűnhet.”

A társadalmi háttérnek ezen vonatkozásait, jelenségeit, bennük az ifjabb korosztályok szerepét ragadja meg Pataki Ferenc akadémikus Visszapillantás 2006 őszére című tanulmányában (2008. március, Demos Kiadó): „Az események fényt vetettek az ifjúság magárahagyatottságának nyugtalanító tényére. A tömegakciókban – különösen azok agresszív változataiban – világszerte túlreprezentált a tizen- és huszonéves korosztály. A radikális szélsőjobboldal befolyása is főképpen ebben a korosztályban növekszik – jórészt függetlenül az iskolázottságtól.

A rendszerváltozást követően az ifjúság civil társadalma amorf, kialakulatlan maradt, miközben mozaikszerűen szétforgácsolódott. A régi szerveződések érthető módon széthullottak vagy összezsugorodtak (mint az úttörők mozgalmai), az újak viszont nehezen épülnek ki, és együttesen is csupán a fiatalok töredékét fogják át. A pártok ifjúsági szervezetei kis létszámúak, alig látszanak; gyakorlatilag nincs iskolai önkormányzat, széles önképzőköri és sportköri mozgalom… A fiatalok életének fő színterévé a tömegszórakoztatás és az expresszív kultúra intézményei váltak (diszkók, bevásárlóközpontok, Sziget, koncertek, együttes vándorlások, szurkolási alkalmak). Az iskolák idegen testként ékellődnek be a fiatalok jelentős részének életvitelébe.” (36–37. o.)

Foglalkozik ezután Pataki többek között a fiatalok biológiai érettsége, illetve társadalmi érettsége közti rés szélesedésével, a radikalizmus jelentkezésével. „Ez merőben különböző változatokban érvényesülhet, egyaránt megjelenhet a fanatikus fundamentalista, az elvakult szurkoló, az ’ősmagyar’ nacionalista, bármely ’egyszempontú’ kizárólagosság és szemellenzős látásmód alakjában, legyen szó feministáról, környezetvédőről vagy antiglobalistáról. Az agresszív utcai összecsapások rohamcsapata szinte mindig a fiatal generáció fanatizált képviselőiből verbuválódik.” (38. o.)

A következményekről

Hogy aztán az agressziónak milyen kinövései vannak, azt mindnyájan naponta tapasztaljuk a már említett verésekben, lövöldözéseken, de álljon itt még egy elgondolkodtató idézet a Kritika című folyóiratból: „A szexus és a gyilkosságok együttes jelenléte ebben a fajta moziban (értsd: filmekben) egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy korunk igazi fő-fő mítosza a test lett, amelyet kielégíteni egyre nehezebb feladat lesz. Már nem elég felvillantani a szépségét, formai tökéletességét (ilyet pénzért csináltatni is lehet éppen), nem elég az orgazmus, nem elég a gazdagság, de már a hatalom sem elég – az igazi kielégülés túlmutat az eddig társadalmilag tolerált határon: elérkezett az igazi határhoz, a halál okozta stimulációhoz… Az a benyomásunk, mintha a Tarantino hősök morális érzékenysége elfelejtődött volna kifejlődni, vagy mintha a rajzfilmeken, képregényeken, videojátékokon felnőtt generáció már nem érzékelné valóságosnak magát az emberi életet.” (Pápes Éva: Gyilkos nők. 2008. június)

Gondoljuk most végig a megrajzolt társadalmi hátteret a durva és trágár szavak mögött, mint a kütyü, ketyere, kurva, szar, pofátlan hazaáruló, egy nagy túróst, hozzájuk véve a bunkót, a bunkósbotot meg a vasalt orrú bakancsokat, a kép elborzasztó, de rájöhetünk a terjedelmes társadalmi háttérből arra is, hogy a szleng, a durvaság, a trágárság terjedését csak így érthetjük meg, s csak így kereshetjük meg az ellenük való fellépés módját.

A durvának, trágárnak nevezett nyelvi eszközök egy része az argó tartozéka. A korábban argónak minősített nyelvi jelenségek az ifjúság a hatvanas, hetvenes évek folyamán megfigyelt homogenizálódásával átminősültek ifjúsági nyelvnek; ma ezt a nyelvhasználati réteget szlengnek nevezzük. A szlengben – éppen elterjedtsége miatt – több réteget figyelhetünk meg, s ezeket – használatuk megítélése érdekében – számon kell tartanunk, s hatásukat, stilisztikai jellegüket gondosan mérlegelnünk kell.

A szlengnek vannak árnyoldalai, de vannak méltánylandó vonásai is. Árnyoldala az örökös ismétlődés (baszd meg, tök jó, király, sirály, szar, szarság, tökös, töketlenkedik, kurva jó, nehéz állati), s ez az ismétlődés a szókincs szegényedésével, a rokon értelmű szavak kiszorításával jár. A fő veszély az ismétlésben az, hogy a gondolat elszegényedésével, elsivárosodásával jár. Ha például valaki azt mondja egy szoborról – ahogy egy riportban olvastam –, hogy szar, akkor igazán nem tudjuk, mi miatt nem tetszik neki: a kifejezése, megformálása, anyaga, tájolása, alapja? Ha valaki azzal minősíti társát, hogy nagy fasz – ahogy egy főiskolán hallottam –, akkor ugyancsak törhetjük a fejünket, vajon gyáva, ügyetlen, lusta, nem szeret gondolkodni?

Legfőbb hibája a szlengnek a durva és trágár szavak használata: elbasz valamit, lófasz, megfingat. Ezek s az efféle szavak, kifejezések a magatartás durvaságára, eldurvulására utalnak, aminthogy a nyelv, nyelvhasználat szorosan összefügg egyrészt a gondolkodással, másrészt a magatartással is. Sokan tartjuk, hogy a durva és trágár szavak a műveletlenség, bunkóság megnyilvánulása, s ezért kell őket kerülni, nem pedig azért, mert „csúnyák”, az „édes anyanyelv” elleni vétség megnyilvánulásai. Nincsenek a nyelvben „csúnya” szavak, „szép szavak”, a használattól, a használótól függ ezek minősítése, ahogy Kosztolányi megfogalmazta: „Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.” (Ige) Igazában a nyelvhasználat azt is tükrözi, hogy a durva és trágár szavak alkalmazásában időnként óvatosságot figyelhetünk meg: az összetojja magát, a farka, Menj a búsba, Kapd be!, a kutyafáját, huncut (német Hundsfut), s az efféle szépítések (eufémizmusok), illetve elhallgatások rokon értelmű szavak, kifejezések a kimondhatatlan szavak helyett.

Vannak jó oldalai is a szlengnek, ilyen a tömörség meg a képiség (a szóképek). A tömörségre az imént láttunk példákat, súlyos tehertételükkel együtt. Szóképek például: hazaáruló, populista, bedarál valamit, valakit, revolverhős, bepofátlankodik, kapnak a pofájukba, brekeg (szamárságokat beszél), húzzon el innen. (Vannak persze figyelmet érdemlő képek is, de most – érthetően – ezekkel nem foglalkozom.)

A valóság bemutatásának eszköze

A köznyelvnek, a nemzeti nyelv központi, normatív (normául szolgáló) változatának van a szóbeli forma (a beszélt köznyelv) mellett írásos formája, mint – egyebek közt – publicisztikai (sajtó), szépirodalmi stílusréteg. Vajon ezekben az írott rétegekben is találkozunk a durvaság, trágárság eszközeivel? – Sajnos igen, nem is ritkán.

Először a nyomtatott sajtóban, a kommentárokban, riportokban, interjúkban terjedtek el az olyan szavak, mint kurva, kupleráj, szar, s aztán az utóbbi harminc, negyven évben gyors egymásutánban megjelentek a társaik: összetojta magát, bazi nagy átverés, marha nehéz, kapok a pofámba. Ezt a folyamatot erősítette a közélet eldurvulása, melyben az ellenfél sértegetése lassan nem ismer határt: hazátlan komcsi, bedarálta a televíziót, „nemcsak a magyarokkal bánik aljasan és tahó módon, azért ugrálnak a …hangadói a szomszéd vezetők letolt gatyái körül, mert lehet, hogy tőlük fognak… segítséget kérni.”

A szépirodalom szinte napjainkig, a múlt század utolsó harmadáig nem ismerte a durva, trágár szavakat. Alig találni efféle kiszólást: „… én téged selyembe tartottalak, úrikisasszonyt csináltam belőled… S te egy ilyen ringyó, rohadt, legutolsó döggel adod össze magad.” (Móricz: Úri muri) – „Mit ugat a rádió? – A keserves, mocskos úristenit! (Fejes Endre: Rozsdatemető)„Lehel új lelket majd bele / megint a Sátán alfele (Illyés Gyula: Táviratok, Egy „salvavi animam meam”-mal kérkedőnek) – Aztán mintha megzavarodott volna a világ! Az újabb művekből csak úgy árad a trágárság: vén szar, szarság, kurva meleg van fingik, pisál, segg, baszd meg, hugyos nadrág, kibaszott nagy rendetlenség, vele nagyon kibasztak.

Nem különb e tekintetben sok magyar film, főleg nem a nyugatiak. Egyik másik magyar dráma, színházi előadás szóhasználata keltette botrány bejárta az országot. Spíró György Csirkefej című színdarabja hatalmas vihart váltott ki. Az egyik főiskolai levelező hallgatóm húsz évvel ezelőtt megfigyelte, a baszd megeket: az első húsz percben 57-et számolt meg belőlük. „A trágárság…bizonyos értelemben valóban a Csirkefejjel nyert létjogosultságot a magyar színpadon, bár nem valamiféle diadal fölötti öröm íratja ezeket a sorokat. A képmutató, elfedő, eufemisztikus fogalmazás kötelező érvénye megszűnt a Csirkefejjel – de sajnos egy teljes félreértésen alapuló tévútnak is teret engedett. Amit szabad, az kötelező – gondolták és gondolják is egyes írók, a befogadó lélek viszont szerencsére érzékeny, védekezik, így aztán a „ha kell, ha nem” durvaságok ugyancsak hamisak a színpadon, mint más művészeti ág egyéb területein. A durvaság, a káromkodás, a csúnya beszéd ugyanúgy, ahogy a nyelv csupán eszköz lehet értelmes író kezében (fejében), semmiképpen nem cél” – idézi Egressy Zoltán véleményét Lőkös Ildikó a Kritikában írt cikkében. Idézi még Balikó Tamás nyilatkozatát is: „Én nagyon nem szeretem a színházban az öncélú dolgokat. Az öncélúan használt trágárságot, meztelenséget, gyerek és állat szerepeltetését. De ha indokolt, akkor szerintem rendben van. Egy indokolt helyzetben, valódi káromkodás helyett nem lehet azt mondani, hogy a kakas csípje meg.”(Kritika, 2005. szeptember)

Ezek itt témánk tekintetében nagyon fontos szempontok. Az egyik oldalról leszögezik a stílus érdekét, jogát a valóság bemutatására. „A kakas csípje meg!”, „A teringettét!” – és társaik ma már elavult eszközök, nemcsak a színházban, hanem a mindennapokban is. Ha előfordulnának, kacagást, harsány nevetést váltanának ki, ahogy például a nagyítás, túlzás egykori eszközeit (pl. kasa, dögös, világi) szintén elfelejtettük már. De ugyanilyen fontos, sőt még fontosabb a másik szempont az idézetekben, a funkciók. Ha egy-egy ilyen kiszólás meghatározott funkciót tölt be (jellemet, helyet, időt idéz, ábrázol), ennek érdekében elfogadjuk, de hozzáteszem még: egy bizonyos mértékben. Ami helyénvaló ábrázolás céljából, azt ne akarja senki általános érvényűnek elfogadtatni. A baszd meggel és társaival jellemezhetünk a társadalmi élet perifériájára szorult embereket, de nem kell ennek érdekében sem százszor ismételni, ahogy bizonyos molekulák kis mértékben gyógyszerként hatnak, megsokszorozva ellenben kiolthatják az életet is.

Modor és nyelvhasználat

Befejezésül felvetjük azt az igen nehéz kérdést, mit lehet tennünk, mit kell tennünk a durvaság és trágárság visszaszorítására. Tudunk cselekedni ennek érdekében, ha vállaljuk a munkát, és tisztában vagyunk vele, hogy az eredmény eléréséhez igen nagy türelemre van szükség. Sokan leírták már és hirdetik – leírtam és vallom én is –, hogy emelni kell az általános műveltség színvonalát, segítenünk kell a kultúra terjesztését. Azokban az országokban, melyekben több évszázados hagyománya van a demokratikus berendezkedésnek, magas az iskolázottság és az általános műveltség, a modor is pallérozottabb, s – kétségtelenül a magasabb életszínvonallal is összefüggésben – az emberek toleránsabbak, jobban figyelnek egymásra, a modorral együtt a nyelvhasználat is körültekintőbb, a mindennapi beszéd is higgadtabb, udvariasabb. Ezzel összefüggésben kevesebb a szélsőség, a túlzás, a felületes minősítés. Mert mégiscsak az az alapvető társadalmi érdek, hogy szoktassuk az embereket önállóságra, tanítsuk meg önállóan gondolkodni. Az önállóan gondolkodó ember büszke a maga személyiségére, a saját véleményére, nem fog divatoknak, csábításoknak engedelmeskedni.

Fontos feladatunk a nyelvi műveltség emelése. Aki ismeri anyanyelvét, értékeit, a nyelv és benne a stílus emberformáló erejét és lehetőségeit, az megfontolt lesz az önálló tartalomnak megfelelő forma megválasztásában.

Fehasznált források

Pataki Ferenc: Visszapillantás 2006 őszére. Demos Kiadó. 2008.

Friss Róbert: A kurtizán szava. Népszabadság, (Hétvége) 2009. 08. 08.

Lőkös Ildikó: Trágár szavak a színpadon. Kritika, 2005. 03.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: