Jáki László: Diáktársaságok, egyesületek szerepe az irodalom, az olvasás megszerettetésében

Nyomtatási nézet

Az önképzőkörök előtörténete (1790–1848)

A hazai oktatásügy történetében, ezen belül az olvasás és az irodalom iránti igény felkeltésében különösen nagy – eddig kellően nem értékelt – szerepük volt az önképzőköröknek. Történetük a XVIII. század utolsó évtizedére nyúlik vissza. Elnevezésük többször változott (ennek okaira még visszatérünk), de az alapvető cél, az iskolában kapott ismeretek önképzés útján történő kiegészítése, egy évszázadon át változatlan maradt. Fontosnak tartjuk előrebocsátani, hogy tanulmányunk címének megfelelően az önképzőkörök történetének csak egy aspektusával: az olvasóvá neveléssel foglalkozik. A témaválasztásnak ez a szűkítése esetenként zavaró, mert munkájuk megértéséhez esetenként tevékenységük egészét kell bemutatni, hogy érthető legyen az a háttér, amely segítette az olvasóvá nevelést.

A társaságok céljáról

Ismert tény, hogy a felvilágosodás nyomán felpezsdülő politikai és irodalmi élet egyik területe a magyar nyelv kérdése volt. II. József németesítő törekvéseivel szemben, a magyar nyelv megvédése és ápolása egyúttal a nemzeti függetlenség ügyét is jelentette. A fenti cél egybefonódott az önképzés igényével. Világosan fogalmazza ezt meg az Életképek levelezője, aki az egyesületek céljáról a következőket írta: „az egyesület közvetlen és egyenes célja nem az, hogy költővé képezze az ifjat, hanem, hogy alkalmat nyújtson önművelésre azon eszközökkel, melyek az egyesület czéljához tartozhatnak. Ilyen eszköznek tartom a’ felolvasásokat a’ dolgozatok bírálását s eszmék fogalmazását, hogy ezek által, mint egy részről különböző tárgyak felett, különböző nézeteket nyerjen az ifjú, értelmisége fejlődjék s érzelmei higgadjanak, nemesedjenek, ’s az élet gyakorlati terére lépendő az oskolai évekért kárpótlásul némi pozitív ismereteket szerezzen, más részről a’ szavalásban is gyakorolhassa magát.”

Az egyes társaságok célja sok hasonlóságot mutatott, de talán a kolozsvári református kollégiumban 1934-ben létrejött „olvasó társaság” esetében fogalmazták ezt meg legvilágosabban. „Czélja a társaságnak több nyelven irt jeles könyvek, hirlapok és folyóiratok szerzése, közös használása, utóbbiaknak együtt s magyarázva olvasása, azok feletti eszmecserélés, a gondolkozó és képző tehetség kifejtése végett kötött és folyó beszédek dolgozás, vagy más mivelt nyelvek alapos megtanulása, az ifjuság közt a becsületérzés, jó erkölcs és tudásvágy felébresztése, egymás javitása, s mindezek által az önmivelődés és tökéletesités eszközlése.” A társaság tagjai lehetnek „jó erkölcsü, igyekező iskolai ifjak, kik titkos szózatolással vétetnek be, az alapszabályok elöttök felolvastatnak, nevöket a társaság előtt beirják, éven át 3 váltó forintot fizetnek, három szegény kitünő ifjat díjfizetés nélkül szintén titkos választással vesznek be, kik e jogot díjfizetés nélkül szintén titkos választással vesznek be, kik e jogot egy évig élvezik”.

A társaság tisztségviselői: „elnök, fő- és aljegyző, pénztárnok, könyvtárnok és ellenőr, hirlapolvasó; ezek is titkosan választatnak s tiszteletből szolgálnak, részint két-két hónap, részint három, részint egy év elteltével újra választás alá jönnek”.

A „gyülésök hetenkint kétszer, szerdán és szombaton, nagy gyülésök egy hónapban egyszer –szükség esetén többször is van; ezeken társasági ügyeiket intézik el, amazon beszédeket, szavallatokat, felolvasásokat tartanak, a hirlapokat egy értelmes társuk olvassa s magyarázza, de a hallgatók is tehetnek észrevételt és kérdéseket; a megjelenők határoznak; a gyülések látogatása a tagok ügyszeretetére s önmaguk ösztönzésére van hagyva, pénz vagy más büntetés nem alkalmazható, jegyzőkönyvet csak a nagy gyülésről visznek; a gyüléseken való magaviseletet illetőleg meg van határozva, hogy szorosan a tárgyhoz kell szólni, magát előre feliratni, személyeskedés és sértő beszéd tiltva van, a tanácskozási rendzavarótól egy évig szólási joga elvehető.”

A marosvásárhelyi református kollégiumban ugyancsak 1834-ben alakult meg az olvasótársaság. Céljukat így fogalmazták meg: „Most midőn a mívelődés szelleme szabad szárnyra kelve lebeg a mívelt világ láthatára fölött; most midőn az Európa mívelt Nemzetei kettőztetett igyekezettel sietnek a tökéletesedés útján a szabadság dicső Templomába: a Magyar szívrokon érzetre hevülve hűséget esküdt a vezér elveinek. Látva a pályát a tzél felé, mely mindenkitől meg futandó, érezve magunkban erőt a viadalra, a gátok-akadályok szét rontására, ki-állottunk a fövény szélére. A lelkesedés érzésétől körül övezve ezen Tanuló Intézet kebelében Társaságban öntöttük magunkat e’ folyó 1834ik év September 2ik napján a közös mívelődés tzéljából: melyre vezető utak a közönséges olvasások, és azokra tett észre vételnek vitatásai lésznek. Az Eggyesség és Áldás koronázzák a szent igyekezetet.”

A debreceni egyesület 1840-ben célját a fentiekhez hasonlóan így határozta meg: „A’ cél mint minnyájunk előtt tudva van, a’ magunk tökéletesítése. Az eddig használt eszközök, apró versecskék, vagy elbeszélések írása, idegen nyelvű munkák’ fordítása ’s a’ szavalás. A’ cél ollyan, melynél nemesebbet magunk elé nem tűzhetnénk, az eszközök is helybe hagyhatók. Jól választott ’s célszerű eszközök tehát ezek. De tudva lévén, hogy minél több eszközök által munkál valaki valamely célra; annál kivántatóbb fáradozásának sikere, bátorkodom ajánlani a’ tisztelt egyesületi tagoknak, hogy tudományos tárgyakra is – mellyek eddig sem voltak kirekesztve –, fordítanának figyelmüket.”

A fentiekben idézett célok – politikai okokból – ritkán említik a magyar nyelv ügyét, pedig kétségtelen tény, hogy az első egyesülések, képző társaságok célja nem annyira általában az önképzés, hanem sokkal inkább a magyar nyelv megvédésének, a nemzeti tudat ápolásának szándéka volt. Ez a szándék azonban a gyakorlatban rendkívül összetett volt. Az adott történelmi helyzetben ez nemcsak nyelvgyakorlást, nyelvoktatást, hanem sokkal inkább az anyanyelv ápolását, a nemzeti tudat kialakítását, erősítését, a hazai irodalom megismerését és megszerettetését célozta. A reformkorban a magyar nyelv ügye egyértelműen politikai kérdés volt. A hagyományos latin nyelv, valamint a bécsi udvar németesítő törekvései egyaránt útjában álltak a magyar nyelv terjedésének. A különböző társaságok különböző elnevezései, s a kisebb-nagyobb tartalmi eltérések mögött azonos célok, a magyar nyelv ügye állt.

Példák a különböző elnevezésekre: Magyar Nyelvtársadalom, Nyelvgyakorlati Oskola, Önképző Társulat, Szépműegylet, Nyelvművelő Társaság, Magyar Társalgó Kör, Új Tudós Társaság, Magyar Iskola, Képzőegylet, Képzőtársaság, Esküdt Diákok Könyvtára, Selmeci Magyar Társaság, Bölcselkedő Olvasó Társaság stb.

A diáktársaságok története az adott történelmi körülmények között szükségszerűen politikai kérdéssé vált. Amint a fentiekben érintettük, a társaságok céljai között nem voltak nyíltan megfogalmazott politikai szándékok, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy a bécsi udvar szempontjából az anyanyelv ápolása, de már maga a szervezkedés is gyanús, és ezért üldözendő volt.

A Helytartótanács ezért a legkülönbözőbb módszerekkel akadályozta a diákok szerveződését. Mindez azonban ellenkező hatást érte el, mert az üldözés inkább erősítette, fokozta e társaságok tagjainak hazafias-nemzeti érzelmeit. A bécsi törekvések kijátszására számos példa volt, s ezek mind előnyösen befolyásolták a fiatalok olvasását. Vásárhelyen és Enyeden például az egyház egyfelől eleget tett a bécsi udvarnak, a könyvek szobákba való felvitelét, az olvasottak megvitatását tiltották ugyan, de ugyanakkor szorgalmazták, hogy a könyvtár mellett egy olvasószoba létesüljön, ahol professzori felügyelet mellett olvashattak a tanulók. A társaságok tevékenységének akadályozása sok esetben ellentétes hatást ért el, és hozzájárult egy fiatal értelmiségi réteg szerveződéséhez, amely meghatározta a reformkor szellemiségét, és ezzel a szabadságharc előkészítését.

E folyamatban a diáktársaságok jelentős szerepet vállaltak. Tanulmányunkban azonban nem a politikai szerepvállalást kívánjuk bemutatni, hanem a diáktáraságok tagjainak az irodalommal, az olvasással való találkozását. Ehhez azonban időközönként érinteni kell a társaságok egészének szervezetét, működését.

Az első kezdeményezés a soproni evangélikus Lyceumból indult ki, ahol Kis János négy társával, Németh Lászlóval, Halasy Mihállyal, Hrabovszky Istvánnal és Potyondi Lászlóval 1790 márciusában megalapította a Soproni Magyar Társaságot.

Kis János jobbágycsaládban született 1770-ben. 1782-től Sopronban, majd a göttingeni és a jénai egyetemen folytatta tanulmányait. 1794-től a győri evangélikus iskola tanára, majd Nagybarátiban, Kővágóörsön, Nemesdömölkön és Sopronban lelkész. 1822-ben nemességet kapott. 1828-tól részt vett az MTA alapszabályainak kidolgozásában. Kazinczy híve és tanítványa. Berzsenyi első versével az ő biztatására lépett a nyilvánosság elé 1803-ben. Több mint 70 műve jelent meg, s fordított franciából, ógörögből, németből és latinból.

Lényeges, hogy a Soproni Magyar Társaság alapszabály-tervezete szerint a tanárelnöki funkciót az úgynevezett elölülő (praesres) látta el, de azt a diákok választották meg. A diákok által nagyon szeretett Raits Péter ügyelt a gyűlések betartására. Ő tartotta a kapcsolatot a diákok és a tanári kar között. Minden azért fontos, mert hosszú ideig ez a gyakorlat honosodott meg a társaságok többségénél.

A soproni kezdeményezés szinte az ország minden középszintű iskolájában követésre talált.

A különböző társaságok részletes bemutatása meghaladják írásunk kereteit, így csak tevékenységüknek azon elemeit mutatjuk be, melyek közvetlenül vagy közvetve hozzájárultak az irodalom, az olvasás megszerettetéséhez.

Ilyenek voltak a közös olvasás, könyvek, folyóiratok vásárlása, könyvtárak létesítése, irodalmi alkotások létrehozása, azok bírálata, pályázatok kiírása, találkozások írókkal, költőkkel, valamint színházi előadások szervezése. Végül aligha hagyható figyelmen kívül, hogy az egyesületek a szó szoros értelmében „társaságok”, olyan közösségek voltak, ahol a versengés, a szokások, hagyományok, együttlétek, „ülések” hozzájárultak egy szellemi közösség kialakulásához.

Jókai így ír erről: „A képzőtársaságban különben is bizonyos bizalmas melegség köti össze az ifjakat. Mondhatni, egy külön kaszt ők a kollégium népe között. Bent versengenek egymással, de künn összetartanak, s még az sem számít, hogy egy része felsőbb, más része alsóbb osztályba jár, ez egy külön nemesség, Apolló lovagjai, kik közelebb esnek egymáshoz e révén, mint bármely más kötelék alapján”.

A szellemi közösségi élet gyökereiben változtatta meg a beteges, zárkózott fiatal Jókai életét. Pápán szobatársa volt Kerkápoly Károly, aki tevékeny tagja volt a képzőtársaságnak. Hatására Jókai, aki nem szeretett iskolán kívül tartózkodni, már novemberben részt vett a képzőtársaság ülésén, ahol felolvasta a Mi az? című versét. A vers bírálata kedvező volt, és ezt az érdemkönyvben is rögzítették. Óvatosan, de mégis megfogalmazzuk, hogy a Társaságban – önképzőkörben – való részvétel meghatározta Jókai egész további életét.

Könyvek, folyóiratok vásárlása, kiadása

Nyomtatott vagy kéziratos folyóiratok, könyvek kisebb-nagyobb számban minden társaságnál megtalálhatóak voltak. Vásárlásuk, beszerzésük eltérő volt. A soproni Magyar Társaság a Mindenes Gyűjteményt, a Magyar Kurirt, a Hadi Történeteket a szerkesztőktől kapták ajándékba. Ez különben elerjedt gyakorlat volt. A könyvtár fejlesztése Sopronban is, és a többi társaságnál is általános és folyamatos volt. Sopronban a reformkor végén már 1550 könyvvel rendelkeztek. A könyvek beszerzése, majd a könyvtári állomány gyarapítása társaságonként eltérő volt. A már említetteken túl, sok helyen a tagság számára előírták a könyvek ajándékozását, vagy pénzbeli hozzájárulást a könyvtár gyarapításához. Ez a gyakorlat már Sopronban kialakult.

A beszerzésre nagy figyelmet fordítottak. Jellemző erre például, hogy a soproniak a korszak egyik legműveltebb professzorától, a debreceni tudós Péczely Józseftől kértek tanácsot, hogy milyen könyveket szerezzenek be. Marosvásárhelyen az olvasótársaság
1834-ben történt megalakulása után a vezetőség kapcsolatba lépett a könyvkereskedőkkel, hogy minél hamarabb hozzájussanak a könyvekhez.

Selmecen a társaság tagjai kötelesek voltak a könyvtárat egy-egy könyvvel gyarapítani, de azok nem lehettek „erkölcsrontók”. A társaságok elismerését is bizonyítja, hogy gyakori volt, hogy a könyvtárakat nem csak kiadók, hanem különböző személyek, gazdag mecénások, földesurak is gyarapították. Így például a szegedi Horváth Cyrill Olvasó társaságnak
1841-ben a város 100 kötetet ajándékozott. Az eperjesi körnek Vörösmarty, Bajza, Döbrentei, Czuczor és Toldy ajándékozott könyveket. Sárospatakon külön magyar könyvtára volt az Esküdt Diákoknak és a Szépműegylet tagjainak. Kolozsváron az unitárius társaság könyvtárát egy könyvárus ingyen adományozott könyvekkel gyarapította. Marosvásárhelyen beszerezték az Erdélyi Híradót, az Edélyi Hiradó Toldalékját – ebben Szász Károly írása is megjelent –, a Nemzeti Társalkodót, a Várnapi Újságot és az 1834. évi országgyűlésre vonatkozó írásokat. A fentieken kívül beszerezték az általános műveltségük emelése szempontjából fontosnak tartott irodalmi és tudományos könyveket. Így például megvették Goethe, Molière munkáit. A magyarok közül Vörösmarty, Fáy, Bajza, Jósika, valamint Széchenyi és Wesselényi művei voltak a legolvasottabbak. Olvasták még Bölöni Farkas amerikai útjáról szóló munkáját, melyből megismerték a polgári demokráciát.

A könyvek számát természetesen nem lehet és nem szabad mai mércével mérni. Az 1800-as évek elején pár száz könyv már nagy könyvtárnak számított. A Társaságok könyvállományának mennyiségét azért is nehéz értékelni, mert ebben a korszakban az iskolák többségében már volt ifjúsági és tanári könyvtár is. E bizonytalanságok ellenére csak jelzésszerűen megemlítjük, hogy az Eperjesi Társaságnak 1827/28-ban 50, 1833/34-ben 389, 1843/44-ben 542 könyve volt.

A Debreceni Olvasó Társaság könyvjegyzéke 1839-ben 400 példányt tartott nyilván.

A Pesti Evangélikus Magyar Oskola könyvtára Taubner Károly tanárelnök által ajándékozott 33 könyvvel indult, de ez többek között Vörösmarty, Bajza, Toldy és Jósika ajándékkönyveivel rövidesen 125 példányra emelkedett. A szabadságharc előtt a könyvek száma megközelítette a háromszázat.

A Pesti Kispapok Körének kezdetben 20 könyve volt, de a tagok minden hónapban fizetett öt garasnyi tagdíjából, és az egyházi méltóságok adományaiból a szabadságharc előtt már 1000 könyvvel rendelkeztek. A vételt a tanulmányi felügyelő hagyta jóvá, de az iskola vezetősége szigorúan tiltotta regények olvasását. Mindezek értékelése természetesen külön tanulmányt igényelne. Számunkra viszont fontos tény: a Társaságok tagjai számára jelentős irodalmi alkotások könnyen hozzáférhetőek voltak, és ez nagyban segítette a tagság olvasási kultúrájának emelkedését.

A lehetőségek nyilván korlátozottak voltak, mégis, a társaságok egy része könyvek, folyóiratok kiadásával is próbálkoztak. Ez hozzájárult a tagok publikálási lehetőségéhez, a társaságokban folyó munka szélesebb körű megismeréséhez. Azokat a könyveket, melyek a tagság munkáit tartalmazták, sok esetben zsebkönyveknek nevezték.

Sopronban például 1804-ben a társaság első elnöke bejelentette, hogy zsebkönyvet adnak ki A soproni Magyar Társaság pályamunkáinak zsengéje címen. Az első füzetben az 1792 és 1803 között, a társaságban tevékenykedő fiataloknak 50 verse jelent meg. A Döbrentei által szerkesztett kiadványt megküldték Széchényi Ferencnek, és Kazinczy Ferencnek is, aki viszonzásul 50 példányt küldött Goethe Stella című alkotásának fordításából.

Tavasz címen zsebkönyvet adta ki Pápán. A zsebkönyv előszavát Tarczy Lajos professzor írta.

A teljességre való törekvés igénye nélkül példaként említünk a társaságok kiadványaiból néhányat:

Próba mellyet anyai nyelv’ tanulására tett a’ Nagy Enyeden tanuló ifjak között fel-állított Magyar Társaság. A bevezető hangsúlyozza a szerzők jó szándékát. A kötet 9 szerző 51 versét és 4 prózai munkáját közli

A’ sopronyi Magyar Társaság Próba munkáinak ’sengéje. A kiadó bevezetőben A Két Magyar Hazának ajánlja a könyvet, ismerteti a Társaság célját. Az 50 költeményt tartalmazó könyv ajánlása így fejeződik be: Édes Haza! vedd oly örömmel ezen Sopronyi Magyar Társaság’ Próbamunkáinak ’sengéjét, a’ mint neked ajánlják a’ mostani tagok.

,Poétai Gyűjtemény. Öszveszedte Nagy József, A’ S. Pataki Éneklőkar’ mostani Igazgatója. Az első kötetben gyászénekek voltak, a másodikban versek és „enyelgések.”

A barátság Láncza, mely az alább megirandó barátok közt öszveszövetett 1829-dik Esztb. october 3-án. Kolozsváron az Unitárius Collegiumban címen adott ki könyvet. A szerkesztői előszó szerint inkább ilyen munkákat kell kiadni, mint „henyélésre alkalmat szolgáltatni”.

Ugyanitt jelent meg 1833-ben 428 lapon Violá Emlékfüzér. A munka nemcsak terjedelmes volt, hanem tartalmas is. A Társaság minden tagja két írásművel szerepelt. Ugyanebben az évben Birálattár címen kiadványsorozat indult, mely a pályamunkák bírálatát tartalmazta. Végül megemlítjük az
1834-35. tanévben hetenként megjelenő Remény-lapokat.

1834/35. tanévben adták ki a Beszédtárt. Ebben be- és leköszönő, valamint emlékbeszédek jelentek meg. A lap tartalmazza Wesselényi névnapjára választott küldöttség üdvözlő beszédét, és a báró válaszát. Wesselényi részletesen válaszolt a fiataloknak, buzdítva őket az önzetlen hazaszeretetre.

A küldöttségnek különben tagja volt Kriza János és Gyöngyösi István is.

Selmecen 1832-ben a Magyar literatúrai Társaság adta a Kis koszorút vagy ágostai hitvallást követő evangyelikusoknak selmeci főbb oskolájukban virágzó Magyar Literaturai Társaság zsenge munkái-t. A Társaság javára kiadá Homokay Pál. Selmeczen nyomtatott Mihalik István betűivel, 1832.

Eperjesen Kurjancs címen adtak ki lapot. Szerkesztője Haan Lajos volt, aki később az országosan ismert Pesti Divatlapnak volt a szerkesztője. Ez utóbbi szempontunkból azért fontos, mert gyakori volt, hogy a társaságok fiatal tagjai elhagyva az iskolát, magasabb szinten kapcsolatban maradtak az irodalommal. (Lásd a Függelékben felsoroltakat.)

A társaságok folyóiratainak teljességre törekvő bemutatására természetesen ebben az esetben sem törekedtünk, annyi azonban bizonyos, hogy fiatalok százai e folyóiratokon keresztül találkoztak először az írás, publikálás örömével.

A nyomtatottak mellett hasonlóan nagy jelentősége volt a kéziratos folyóiratoknak. Elterjedésük, majd általánossá válásuk az 1830-as évekre tehető. Kiragadott példaként említjük, hogy Kolozsváron kéziratban jelent meg a Remény és Remény, a következő évben a Serdület, 1837-ben a Virulat és az Ébredő. Nagyenyeden az Ébredők című kéziratnak 33 száma jelent meg. A példányszámok azt is bizonyítják, hogy a kéziratos lapok kiadása rendszeres és szervezett volt. Fontos tény, hogy a kéziratos lapok sok esetben eljutottak több társasághoz is. Ezt bizonyítja, hogy időközönként reagáltak egymás írásaira is. A Sopronban kiadott Szünórákban a szerkesztő tudatos törekvése eredményeként egymással vitatkozó írások is megjelentek. A szerkesztő az első számban erről így írt: „A bírálatok ’s viták nemesebb értelemben szívesen fogadtatnak, annál is inkább, hogy lapunk egy kis élénkséget kapjon.” Külön érdekessége e folyóiratnak, hogy vitába szállt az ugyancsak Sopronban működő Német Társasággal. A Szünórák szerkesztői törekvésére jellemző, hogy Soproni oskolai képek címen cikksorozat jelent meg, melyben részletesen foglalkozott a Deákkúti vármegye tisztújításával.

Itt említjük meg, hogy a nyomtatott és kéziratos lapok tartalma egyértelműen jelzi, hogy az idő múlásával a szoros értelemben vett nyelvművelést felváltják, vagy inkább kiegészítik az általánosabb politikai, irodalmi kérdésekkel foglalkozó írások. A nyitrai Kispapok Társaság Zobori Lapok címen adott ki kéziratos folyóiratot. Ebben németből, franciából fordított novellákon kívül irodalomtörténeti tárgyú írás is megjelent, értékelve ebben Kisfaludy és Vörösmarty munkásságát.

A nyomtatott és kéziratos lapok színvonalát nem kívánjuk értékelni. Mondanivalónk szempontjából elsősorban a próbálkozás, a nyilvánosság, a lehetőség biztosítása az értékelendő. Aligha elhanyagolható az a tény is, hogy egy-egy lap megjelentetése szervezési, technikai, anyagi és szellemi erőfeszítést egyaránt igényelt, s minden erőfeszítés mögött az irodalommal való elkötelezettséget kell feltételeznünk.

Könyvtárak működése, könyvek mennyisége

A könyvek, folyóiratok számának emelkedéséből következik, hogy a társaságokban a társaságok, egyesületek egy részénél könyvtárak létesültek. Érdekes, hogy a spontánul szerveződött soproni Társaság már 1794-ben szabályozta a könyvtár használatát. Így például a könyvek és folyóiratok olvasásáért évi díjat kellett fizettetni. Más volt ez a díj az olvasásért, és más a könyv „kihordásért”, azaz kölcsönzéséért. Egyszerre csak három könyvet lehetett kölcsönözni. Érdekes és fontos tény, hogy a tagságon kívül más feltételekkel ugyan, de idegenek is kölcsönözhettek könyveket.

Sárospatakon 1832-ban megalakult az Esküdt diákkar könyvtára. Az alapító többek között azt írta, hogy „szívsóhajtást bocsátunk a’ felé, hogy az értelem közönségesen magyar nyelven, különösen pedig iskolánk körében a’ tudományos míveltség édes anyai nyelven fejlődnék, mint legfőbb eszközén a’ tökéletesedésnek; tiszta kebellel óhajtjuk azt is, hogy virágzó főiskolánk a’ kor szellemével emelkedjék, melytől eddig sem maradt ugyan el, de az eszközök hiánya könnyen kényszeríthetné hátramaradni.”

Csak példaként említjük, hogy a Marosvásárhelyi Társaság könyvtárában az 1830-as évek közepén az alábbi fontosabb könyvek voltak találhatók:

Széchenyi: Hitel, Széchenyi: Magyar Játékszínről, Széchenyi: Stadium, Wesselényi: Balítéletekről, Bölöni Farkas: Utazás Észak Amerikában, Külföldi Játékszín. Iphigenia Taurisban. Dráma Göthétől, A Nőtlen Philosophus, olaszból fordította Csészár Ferenc, Nők Iskolája. Vig játék. Magyarosítva Árvai György által. Voltaire: Tancréd. Szomorú Játék, Alzir vagy az Amerikaiak. Szomorú Játék. Dráma öt felvonásban. Ifflandtól fordította Thaller István, Vörösmarty Mihály: Vérnász. Szomorú Játék, Horváth Cyrili: Tirus. Szomorú Játék, Budavárának visszavétele. Fordítva Agáradi György által. Előbeszélések, regék és Legendák a Magyar előkorból. Németből B. Mednyánszki Alajos után fordították Nitske Alajos és Szebeni Pál, Árpádoa, Honi történetek zsebkönyve. Szerkeszti Kovátsoczi Mihály. Vörösmarti Mihály munkái. 3 darab, Jósika Miklós: Irány, Fogarasi D. János: Diák Magyar műszó Könyv, Flora. Új évi zsebkönyvetske, Szófűzér. Gyüjté Kunoss Endre, Román Fáy András: A Bélteki Ház, Kunoss Endre: Gyalulat stb.

A könyvek száma, a könyvtárak létrehozása bizonyítja a társaságok tagjainak olvasási igényeit. A kölcsönzés gyakoriságáról kevés forrásunk van, de azt egy sárospataki forrásból tudjuk, hogy télen az olvasási igény nagyobb volt, mint tavasszal. Amint már említettük, egyes helyeken a társaság tagjain kívülieknek, tehát a városban lakóknak is kölcsönöztek könyveket. Így volt ez Sopronban is.

Gyűlések, összejövetelek

A társaságok, egyesületek munkájának középpontjában a nyílt vagy zárt ülések voltak. Ezek tartalma, formája eltért ugyan egymástól, de tény, hogy a szervezett együttlét (néhol a megjelenés kötelező volt) meghatározta a társaságok munkáját. Szavalatok, a tagok „alkotásaiból” vagy más irodalmi alkotásokból történő felolvasások, bírálatok, viták töltötték meg tartalommal a gyűléseket. Példaként idézzük a Szegedi Bölcselkedők Olvasó Társaságának 1840. őszutó 5-én tartott ülésének programját:

„Alkalmi, vegyes, saját és idegen versezeteket olvastak fel e köv. Urak: Kleé Károly és Mészáros Lajos: A’ Szegedi Bölcselkedő Olvasó Társaság megnyitásakor czimű és Dobó Miklós „Életképeim” czimű saját készitményeikkel; továbbá Scheffer Antal Kisfaludy Károly Verseiből „a Budai harcz játék” s végre Kleé Károly Czuczor Gergely költészeti munkáiból a „Drégel” czimű versezeteit szavalták. Ezt követték a’ Magyar szótagokról és mértékről vett vitatkozások.”

Pályázatok, bírálatok rendszere

Az egyesületeknél általános gyakorlat volt, hogy a tagok számára irodalmi tárgyú pályázatokat írtak ki. Működésük legfontosabb részének ezt tekinthetjük. A pályázatok tematikája döntő többségében irodalmi tárgyú volt. Színvonaluk értékelésére nem vállalkozunk, a különbségek óriásiak voltak, hiszen a pályázók között a magyar irodalom későbbi nagyjait is ott találjuk. A színvonalat nyilván befolyásolta, hogy a legjobb pályázatok nyilvánosságot kaptak, azaz közösségi elismerésben részesültek. Ennek számos formája volt. A szóbeli dicséreten túl gyakori volt, hogy szerzőik neve és a pályázat címe bekerült a társaság úgynevezett érdemkönyvébe. A tagság elismerésének írásban történő rögzítése dicsőséget jelentett. Később rendszeressé vált a legjobb pályázatok díjazása. Ennek átadása legtöbb helyen az úgynevezett örömünnepeken történt. (Erről még az alábbiakban szólunk.) Később rendszeressé vált a legjobb pályázatok pénzügyi díjazása. Petőfi írja egy levelében, hogy a pápai Képzőtársaságba lírára, balladára, novellára és tudományos értekezésre volt pályázat kitűzve. A legjobbak 3, illetve 2-2 arany jutalomban részesültek. Az elismerés egyik fokozata volt, ha a pályázat megjelent a társaság kéziratos vagy nyomtatott folyóiratában, esetleg a pályaműveket tartalmazó kötetben. Erről is Petőfi számolt be barátjához írt levelében. „A pápai Képzőtársaságról írta: „beadtuk pályamunkáinkat, e hónap 30-án lesz örömünnepünk, melyen a jutalmat és dicséretet nyert munkák elszavaltatnak, s felolvastatnak. A jövő évre zsebkönyvet fogunk kiadni, érdemkönyvünk jobb műveiből.”

A pályázatok mennyiségéről és azok értékeléséről pusztán csak egy adatot közlünk. Debrecenben 1839 novembere és 1841 novembere között 210 munkát bíráltak el. A debreceni kör történetével foglalkozó szerző szerint a bírálatok szigorúak voltak, azokra a legnagyobb gondot fordították. A visszaemlékező szerint nem volt gyűlölet, de nem volt gyáva megalkuvás sem. „Tárgyilagosság és elfogulatlanság, e két fogalom által jellemezhető leghívebben az egész ezen irányú működés, kiterjesztvén az éber figyelemmel s szavalatok értékének mérlegelésére is.”

Nem szükséges bizonyítani, hogy mit jelentett egy fiatalnak, munkájának, „alkotásának” nyilvános elismerése. A pályamunkák színvonala írásunk fő mondanivalója szempontjából másodrendű. A felkeltett igény, a nyilvánosság, az elismerés öröme olyan motivációs forrást adott, mely sokak számára az irodalommal, az olvasással egy életre szóló találkozást jelentette.

Számtalan példa közül Jókait már említettük, akinek első szárnypróbálgatása a pápai Ifjúsági képzőkörhöz kapcsolódik. Az első sikereket továbbiak követték. Az istenítélet, majd a Halott című költeménye bekerült az érdemkönyvbe. Jókai majdnem minden ülésen szerepelt írásaival. Az időközönkénti negatív bírálatok nem vették el a kedvét a további próbálkozásoktól. Általában a tagok közötti versengés nem csökkentette a képzőtársaság tagjai között kialakult baráti-szellemi kapcsolatot.

A bírálatok az esetek többségében igényesek és objektívek voltak. A pályázatokat ért bírálatok emelték az ülések színvonalát. A pályázó nyilván a legjobb teljesítményre törekedett, de a bírálat felkészülést igényelt, hiszen a vita során védenie kellett álláspontját.

Viszonylag sokat tudunk Petőfit ért selmeci és pápai bírálatokról. Selmecen legfiatalabb tagként, elsőéves rétorként lépett be a társaságba. Első verse, A hűtlenekhez sikert aratott. Ezzel a szerelmes verssel nyerte el bírálója, Szeberényi Lajos barátságát. A bíráló tett ugyan észrevételeket, de a vers bekerült az érdemkönyvbe. A társaság tagjai oly annyira lelkesedtek, hogy Domanovszky Endre aggodalmát fejezte ki, mert véleménye szerint egy sikeres versből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni.

Mindezek alátámasztják írásunk fő mondanivalóját, miszerint a társasági élet, az alkotás bemutatása, az ezt követő bírálat, a vita nagyban hozzájárult egy-egy fiatal további életútjának alakulásához. Egy elsőéves rétor – Petőfi –, a legfiatalabb társasági tag, idősebb barátra talált. Naponta együtt volt a Szeberényi testvérekkel, akikkel beszélgettek, vitatkoztak, irodalomról, történelemről. Petőfi a társasági szereplésén keresztül ismert személyiség lett a selmeci iskolában. A gyűléseken, magánjellegű összejöveteleken rendszeresen felolvasta verseit. A társaság érdemkönyve tömören így fogalmazott: „Ez évi gyűléseinket Petrovics Sándor jeles szavalása nyitá meg, és az közdicséretre méltó volt. Elfogadták Csák című versének szavalatát, bár a bíráló megjegyezte, hogy „nagyobb tüzet és mélyebb érzést” várt a szavalótól. Később, 1838-ban a verset ismét elszavalta, s ez már közdicséretre méltó volt. Ugyanebben az évben Petőfi bírálta Soltész György A hölgy című munkáját. Petőfi 1839-ben A hűtlenhez című versét mutatta be. A bíráló – egy felsős diák – javasolta a versnek emlékkönyvbe történő beírását. A bírálat színvonalát természetesen nem értékelhetjük, annyi azonban bizonyos, hogy a buzdítás, az értékelés hozzájárulhatott Petőfi további életútjának alakulásához. Ennek ellenére érdekes, hogy Orlay szerint Petőfi a „kritikát, mint teljes életében, úgy akkor is gyűlölte. Erről véleménye az volt, hogy annak hatása sohasem jótékony, mert ahol tehetség nincs, ott semmiféle bírálat nem fogja azt megteremteni, ahol pedig van, ott semmiféle bírálat sem fogja azt megváltoztatni, teremteni.” Mindennek ellenére Fekete Sándorral értünk egyet, aki a Petőfit ért kritikát így értékelte: „Petőfi már eddig is próbálkozott azzal, hogy műveivel az olvasók nagyobb tábora elé lépjen. A képzőtársasági kiigazító határozatok most még inkább fokozhatták közlési vágyait, ellenfeleinek a meggyőzőbb választ azzal adhatná – gondolom –, ha az általuk fitymálgatott verseket az iskolán kívül, az igazi irodalom tekintélyei által elismerteti.”

Bizonyos, hogy a bírálatok sokszor okozhattak feszültségeket. Ezek sok esetben pontatlanok, szakszerűtlenek, szubjektívek voltak. Ennek ellenére mégis úgy ítéljük meg, hogy a bírálatok legtöbb esetben hozzájárultak az irodalom iránt érdeklődő fiatalok személyiségének és irodalmi fejlődésüknek alakulásához. A bírálók és a megbíráltak egy sajátos szellemi küzdőtérbe léptek, ahol érvelniük és vitatkozniuk kellett. Mindez szellemi felkészülést, az irodalom egy-egy területének ismeretét igényelte. Már maga az a tény, hogy a vita a tagság előtt folyt, a tagok hozzászólhattak, véleményt nyilváníthattak, hozzájárult a bíráltak és bírálók irodalmi látóköre szélesítéséhez. Mindez a tagság nyilvánossága előtt történt, ami a szellemi küzdőteret csak kiszélesítette.

Nyilvánosság, örömünnepek, színházi előadások

Nem szorul bizonyításra, hogy a társaságok fejlődéséhez nagymértékben hozzájárult a tudatosan keresett nyilvánosság. Az ülések egy része nyilvános volt, azokon tanárok, szülők, érdeklődők is megjelentek. Ennél azonban nagyobb nyilvánosságot, szereplési lehetőséget jelentettek az úgynevezett örömünnepek, melyeknek gyökerei Sopronhoz kötődtek. Itt az örömünnepet a tanév végén tartották, amikor a tagok úgynevezett búcsúülés keretében váltak el egymástól. Később örömünnepeket tartottak a naptári év végén, tanár elnökök beiktatásakor és más alkalmakkor. Az örömünnepeken verseket, beszédeket mondtak, előadásokat tartottak. Az örömünnepeken több alkalommal részt vettek külső támogatók is. Így például a soproni ünnepeket meglátogatta Széchenyi István, Széchenyi Lajos, Festetich György, Eötvös alispán. Bethlen Elek gróf az örömünnep miatt utazott Erdélyből Sopronba.

A Soproni Magyar Társaság 1805 júliusában tartott örömünnepének programja:

1. Horváth István beköszöntvén a’ hazafi’ kötelességéről szólott folyó beszédében.
2. Kápli István a’ Magyarok’ arany idejét festette versben.
3. Döbrentei Imre az Irigységről szólott folyó beszédében.
4. Magasy Dávid a’ Kard’ ártalmas vóltáról versekben.
5. Noszlopi József A’ Barátságról elmélkedett.
6. Hetyési László A’ magyar nyelv’ virágzásáról enyelgett verseiben.
7. Kis János A’ Magyar nyelv’ szépségeiről versekben.
8. Malatides Dávid A’ természet szép rendjéről, folyó beszéd.
9. Szalay ’Sigmond A’ mezei élet’ édességét rajzolta versekben.

10.  Baranyai Ferentz a’ Magyar nyelv” pallérozásának szükséges voltáról szólván az innepet bé fejezte.”

A bemutatott program jól bizonyítja, hogy az örömünnepek szellemi műhelyt is jelentettek. A nyilvánosság előtti szereplés felkészülést igényelt, a siker motivációt jelentett, további erőfeszítésekhez, teljesítményekhez vezetett. A nyilvánosságot fokozta, hogy egyes folyóiratokban (Tudományos Gyűjtemény, Életképek, Divatlapok, Jelenkor stb.) értékelték, ismertették a jelentősebb társaságok örömünnepeit. A Tudományos Gyűjtemény például 1819-ben beszámolt a Pozsonyi Evangélikus Líceum örömünnepéről, felsorolva, értékelve az előadásokat, és az előadók nevét, majd 1825–1827 között rendszeresen beszámolt a pozsonyi Társaság örömünnepéről. Az esetenként megjelenő kritikák hozzájárultak az örömünnepek színvonalának emeléséhez.

Aligha szükséges bizonyítani, hogy mit jelentett egy soproni, selmeci vagy pozsonyi fiatalnak, ha 16-20 éves korukban, az örömünnepeken nyújtott teljesítményük, „alkotásuk” az iskolai, a városi, esetenként országos nyilvánossághoz jutott.

A társaságok viszonya a színházakhoz ugyancsak említést érdemel, hiszen a bemutatott művek szoros kapcsolatban voltak az irodalommal. A soproni társaság már 1792-ben három alkalommal mutatott be színdarabot. Az előadások a lakosság körében nagy sikert arattak, s arról még a Magyar Hírlap is tudósított. A Selmeci Magyar Társaság színielőadásáról a Tudományos Gyűjtemény 1927-ben számolt be. Mivel az iskola igazgatója Schevrlay Mátyás volt, és támogatta a társaságot, A tisztességre vágyódok című színdarabot Mátyás napkor mutatták be. A társaságok közötti szellemi kapcsolatot bizonyítja, hogy a színdarabot a pozsonyi kispapok társaságában is bemutatták.

Sikeres előadások voltak Eperjesen is. Erről Vahot Imre úgy emlékezett meg, hogy ott „mindig roppant nagy és méltányos közönség volt, s a jövedelmet jótékony, vagy nemzeties célokra fordítottuk”. Az Athenaeum 1842-ben elismerően írta, hogy a diákok előadásai nagyobb sikert arattak, mint a vándorszínészek. A diákok lelkesedése pótolta a színészi rutint. A közös felkészülés, az irodalommal való találkozás életre szóló élményt jelentett a résztvevőknek. Mindez messzemenően alátámasztja írásunk fő mondanivalóját; a Sopronból indult kezdeményezés, az irodalmi diáktársaságok fiatalok százaival ismertette és szerettette meg az irodalmat. Az örömünnepek, a nyilvános előadások, a színházi előadások felkészülést igényeltek, sikert jelentettek, növelték azoknak a fiatal értelmiségieknek számát, akik az évszázad második felében meghatározták a hazai irodalmat.

A társaságok szervezete

A különböző iskolák társaságainak szervezete, működési gyakorlata az eltérések mellett lassan közeledett egymáshoz. Rövid bemutatásukat azért is tartjuk fontosnak, mert a XIX. században egyre inkább formát öltő önképzőkörök sok olyan elemet átvettek, melyek hasonlóak voltak a reformkori diáktársaságokhoz.

Annyit azonban előre kell bocsátani, hogy ebben az időszakban az egyes társaságok szervezete központilag nem volt szabályozott vagy irányított, így az eltérések jelentősek voltak. Bizonyos azonban – s ez teljesen érthető –, hogy a kezdeti spontán szerveződéseket lassan „törvények”, szabályok váltják fel. Az első soproni társaság még baráti összejövetelként kezdődött, később azonban törvények, szabályok határozták meg a tagok jogait és kötelességeit. Hasonló volt a helyzet a kolozsvári Unitárius Kollégiumban, ahol már 1829-ben voltak irodalmi kezdeményezések, de szabályok között működő olvasókör csak az 1833/34-es tanévben alakult meg. Az alapszabályokat a kolozsvári „Uri Casino” mintájára készítették el.

A kolozsvári alapszabályok az Olvasókör célját így fogalmazták meg: „Czélja – a társaságnak – több nyelven írt jeles könyvek és hirlapok s folyóiratok szerzése, közös használása, utóbbiaknak együtt s magyarázva olvasása, azok felett eszmecserélés, a gondolkozó és képző tehetség kifejtése végett kötött és folyó beszédek dolgozása, vagy más mívelt nyelvből fordítása, azok rendes megbírálása, az anyai és más mivelt nyelvek alapos megtanulása, az ifjúság közt a becsületérzés, jó erkölcs és tudásvágy felébresztése, egymás javitása, s mindezek által az önművelődés és tökéletesítés eszközlése.”

Amint már említettük, a társaságok működése, szervezete eltérő volt.

A legáltalánosabb közös vonás a „gyűlések” rendszere volt. Valamennyi társaság időközönként összejövetelt, „gyűlést” tartott, amikor a tagok alkotásainak felolvasása, bemutatása, azok megvitatása történt. A fentieket esetenként kiegészítették szavalatok, klasszikusok műveinek felolvasása, és azok megvitatása. Az ülések egy része zárt volt, azon csak a tagok vehettek részt. Esetenként azonban úgynevezett nyilvános üléseket tartottak, ahol a tanárok, támogatók, úgynevezett tiszteletbeli tagok is jelen voltak. Az ülések száma tanévenként 10 és 20 között mozgott. A Szegedi Bölcselkedők Olvasó Társasága az 1840/41. tanévben húsz rendes és két nyilvános ülést tartott. A társaság történetével foglalkozó tanulmány így számolt be erről:

(A két felső osztály növendékeiből kikerülő tagok) „egyrészt eredeti és fordított költő műfajokban, másrészt az előadás művészetében – a <rhetorikai tudományban> kiképezzék magukat. A heti gyűléseken a tagok nagyrészt saját verseiket adák elő; szavaltak <majdnem kizárólagosan> klasszikus költők műveiből; olykor magyar nyelvi és verstani kérdéseket tárgyaltak, pld. A magyar szóragokról és mértékekről vett vitatkozásokat követték egyik ülésen a szavalatok. Közben Horváth Cyrill tartott előadást a magyar irodalomról s bemutatta jeles írókat és költőket.”

A Társaság félévenként nyilvános gyűlésen <önképzésének> tette közzé eredményeit. Az első nyilvános gyűlést 1841 <tavaszelő> 18-án tartották a tagok <nemzeti ügyünket pártoló több Vendégek” jelenlétében, amely ünnepség 19 számból állott; a másodikat <nyárelő> 17-én, 25 műsorszámmal. Ennek végeztével a jegyzőkönyv a következőkben számolt be: <A várakozást felülmúlt haladás, különféle érzelmek összes felbuzdulása, számos Vendégeket köz örömre, éljen-tengésre hevíté; s azon sóhajjal hagyá mindenki a tudománynak szentelt termet: vajha ezen haza, és nemzeti nyelv iránti buzgalom tovább is az ifjak szívében fenntarthatnék, hogy így édes hazánk hű, és igaz fiai lennének!”

A társaságokat az esetek többségében lelkes, érdeklődő diákok hozták létre, de e mögött sok esetben olyan tanárokat találunk, akik felkarolják a diákok kezdeményezéseit. Voltak már megválasztott tanár elnökök, ezeket „elölülőknek” nevezték. Mozgásterük mai szóval demokratikus, szabályozott, meghatározott volt. Így például, ha a társaság valamelyik tisztségviselője eltávozott, vagy lemondott, az „elölülő” csak három tag egyetértésével jelölhetett helyette újat. Sok esetben a tanár elnök mellett a tagság által választott diák elnök is tevékenykedett. A különböző feladatok ellátására tisztségviselőket választottak. Így például volt jegyző, aljegyző, titkár, pénztárnok, újságolvasó. Jellemző, hogy legtöbb esetben pontosan rögzítették a feladatokat. Kolozsváron az unitárius kollégium társaságában
1834/35-ben a következő tisztségviselőket választották: elnök, fő- és aljegyző, pénztárnok, könyvtárnok és ellenőr, hírlapolvasó.

A kolozsvári olvasókör jegyzőjének például előírták, hogy olyan jegyzőkönyvet kell készíteni, melyben „felfogás és irály, lényeg és alak tekintetében úgy szerkesztve, hogy ma teljesen érett férfi gyülekezet jegyzőkönyvének is számot tenne, melyet mintául vehet ma is az ifjúság.”

A felvételt legtöbb helyen nem kötötték semmilyen feltételhez, a tagság önkéntes volt. A jó erkölcs azonban mint alapkövetelmény, a legtöbb szabályzatban szerepelt. Kolozsváron azok lehettek tagok, akik „jó erkölcsű, igyekező iskolai ifjak, kik titkos <szózatolással> vétetnek be, az alapszabályok előttök felolvastatnak, nevöket a táraság előtt beirják, éven át 3 váltó forintot fizetnek.”

Az ülések vagy gyűlések gyakorisága eltérő volt, de általában 2-4 hét között mozgott. Egyes társaságokban a részvétel kötelező volt, máshol „erkölcsi kötelesség”. Kolozsváron például „A gyűléseken meg nem jelenőkre büntetést nem szabtak, hanem minden tagnak önlelkiismeretére, és a társaság javát előmozditani kivánó buzgóságára hagyták.”

A gyűlések tartalma teljesen eltérő volt. Írásunk mondanivalóját tekintve kiemeljük a felolvasásokat. Ez esetenként a tagság verseinek s egyéb írásainak felolvasását – és megvitatását – jelentette, más esetekben folyóiratokból, könyvekből olvastak fel részleteket. Mindkét megoldás az olvasás, az irodalom megismeréséhez, megszeretéséhez járult hozzá.

Az 1820-as évektől megjelentek az úgynevezett tiszteletbeli tagok. Korábban is voltak támogatók, de később az ő jogaikat az alapszabályokban is rögzítették. A tiszteletbeli tagok támogató földesurakból, egyházi személyiségekből, a társaságok volt tagjaiból kerültek ki. Ez utóbbiak gyakorisága a társaságok összetartó erejét bizonyítja. Közhelyszerű, de ma ezt úgy mondanánk, hogy a fiatalkorban kapott szellemi hatások egy egész életre szóltak.

Összeállításunkban a későbbi önképzőkörök előtörténetét, a XVIII. század utolsó évtizedétől elterjedő, önművelő diáktársaságok tevékenységét mutattuk be. A különböző elnevezéssel és eltérő tartalommal működő társaságok egyik fő célja az anyanyelv, a nyelvművelés volt. Mindez együtt járt az irodalom megismerésével, megszeretésével, az irodalmi önműveléssel. A társaságok olyan szellemi műhelyt jelentettek, ahonnan fiatalok százai kapcsolódtak be az irodalmi vérkeringésbe. E tagságból került ki az 1848-as szabadságharcot előkészítő reformkori ifjúság, majd a kiegyezés utáni irodalmi élet meghatározó személyiségei.

Függelék

A fentiek alátámasztására bemutatunk néhány olyan személyiséget, akik e korszakban valamelyik diáktársaságnak tagjai voltak, s minden bizonnyal az itt kapott indíttatások hozzájárultak, hogy az iskolát elhagyva irodalommal foglalkozzanak.

Összeállításunk természetesen nem törekszik teljességre. Az alábbiakban bemutatott személyekkel csak azt kívánjuk bizonyítani, hogy a képzőtársaságok igen sok tagjának egész életútját megszabták azok a hatások, melyeknek szellemi gyökereit az ott ért hatásokban kell keresnünk.

Ballagi (Bloch) Mór (1815–1891) fordító, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1845 és 1846 között a budapesti Evangélikus Gimnázium önképzőkörének tagja.

Bitnitz Lajos (1790–1871) nyelvész, matematikus. 1823-ban megalakítja a Szombathelyi Magyar Társaságot, de ezt 1836-ban a hatóságok feloszlatják.

Bulyovszky Gyula (1827–1883) Az 1848-as szabadságharc lelkes támogatója, az 1848-as országgyűlés tagja. A debreceni önképzőkör tagja, a Reménybimbók kéziratos lap szerkesztője.

Csengeri Antal (1822–1880) politikus, közgazdász, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke. A debreceni Olvasó Társaság tagja.

Domanovszky Endre (1817–1892) filozófus, az MTA tagja. A pápai társaság elnöke, Petőfi versének bírálója.

Döbrentei Gábor (1786–1851) részt vett az MTA létrehozásával kapcsolatos előkészületekben, majd annak megalakulása után titkára, a magyar ifjúsági irodalom egyik megteremtője. 1803–1805 között a soproni Magyar Társaság titkára.

Edvi Illés Pál (1793–1871) író, költő, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia Tagja. 1812 és 1813 között a Soproni Magyar Társaság elnöke.

Erdélyi János (1814–1868) költő, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja. Sárospatakon az Önképzőkör ünnepelt elnöke.

Falk Miksa (1828–1905) a Magyar Tudományos Akadémia tagja, politikus, publicista, több lap főszerkesztője. 1843-44-ben a budapesti Evangélikus Gimnázium Magyar Társadalom önképzőkörének főjegyzője, 1843-ban könyvtárosa.

Haan Lajos (1818–1891) evangélikus lelkész, történetíró. Az Eperjesi Önképzőkör tagja.

Irinyi József (1822–1881) író, műfordító, országgyűlési képviselő. A debreceni önképzőkör tagja.

Jakab Elek (1820–1892) művelődéstörténész. Részt vett a szabadságharcban. A kolozsvári önképzőkör tagja, az Ébredés című lap szerkesztője.

Jancsovics Pál (1817–1894) az Országgyülési Napló egyik szerkesztője.

Jókai Mór (1826–1904) a Pápai Református Főiskola Képzőtársaságának tagja.

Kerkápoly Károly (1824–1891) a Magyar Tudományos Akadémia tagja, pénzügyminiszter. A Pápai Református Főiskola Képzőtársulatának Jókai Mórral és Orlay Samuval tagja.

Kozma Sándor (1825–1897) 1848-ban részt vett az országgyűlés munkájában, majd részt vett a harcokban. A pápai Református Kollégium önképző körének tagja, ott Petőfi, Kerkápoly, Jókai barátja.

Kőváry Józsa (1817–1875) az 1848-as szabadságharc lelkes híve, részt vett a szabadságharcban. A kolozsvári önképzőkör tagja, a Serdület című kéziratos lap szerkesztője.

Kőváry László (1819–1907) történész. Bem seregének haditudósítója. A kolozsvári önképzőkör tagja.

Lakos János (1776–1843) Kis János és Kazinczy Ferenc barátja, hadtudományi és szépirodalmi írásai jelentek meg. 1791 és 1792 között a soproni Magyar Társaság főjegyzője.

Orlay Petrich Soma (1822–1880) festő, grafikus. Petőfivel együtt aktív tagja a pápai Református Kollégium önképzőkörének.

Pákh Albert (1823–1867) író, püspök a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1840-1842 között a Sárospataki Magyar Társaság főjegyzője.

Petőfi Sándor (1823–1849), a pápai Képzőtársaság tagja. Szeberényihez írt levelében írja: Édes örömmel függök serdülő „Képző társaságunk növekedésén”.

Révész Imre (1826–1881) egyháztörténész, író. A Debreceni Olvasó Társaság könyvtárnoka.

Rumy Károly (1780–1847) lelkész, író, irodalomtörténész, polihisztor. A Pozsonyi Magyar Társaság tagja.

Szabó Károly (1824–1890) történész, könyvtáros, részt vett az 1848-as szabadságharcban. A kásmári Társaság tagja.

Szász Károly (1829–1869) drámaíró, esztéta, református püspök. A Soproni Társaság egyik alapítója. Naplójában a Társaság alapításáról ezt írta: „Betelt legkedvesebb eszmém, az Egyesüljünk. Haton vagyunk, elegen arra, hogy célunk a’ mivelődés telyesüljön. Örömöm nagy, nagyobb, mint valaha.”

Szeberényi Lajos (1820–1875) ügyvéd, hírlapíró, a Pozsonyi Evangélikus Teológia tanára, a selmeci társaság elölülője.

Szemere Bertalan (1812–1869) az 1848-as szabadságharc miniszterelnöke. A sárospataki társaság egyik alapítója. Elsőéves korában írta Fáy Ferencnek, az iskola gondnokának: „Még 1828-ban villámlék lelkemben ezen édes és nem alanti czélzatú gondolat s három hosszú éveken át ápolám lelkemben. A társulat ébresztő szikra lenne az ifjak lelkemben, felébredne mély szenderéből a szunnyadó tűz, haladni akarnának, miként korunk halad; egyszóval ezen itt szokatlan jelenet nagy és hatalmas hatású fogna lenni és sok ifjakkal láttatná, mily irányzatot kell venni elméjöknek az élet hosszú pályáján.”

Tarczy Lajos (1807–1881) természettudós, pedagógus, számos természettudományos tankönyv írója. A Pápai Képzőtársaság alapítója, Petőfi barátja.

Taubner Károly (1809–1860?) tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Tagja. A budapesti evangélikus gimnáziumban a Magyar Társadalom önképzőkör alapítója.

Tavasy Lajos (1814–1877) a hazai neveléstudomány kimagasló képviselője. 1843–1844 között a budapesti Evangélikus Gimnáziumban a Magyar Társadalom tanár elnöke.

Trócsányi Zsolt (1926–1987): A nagyenyedi kollégium történetéhez (1831–1841). Bp., 1957

Vajda Péter (1808–1846) a Magyar Tudományos Akadémia tagja, költő, drámaíró, több folyóirat és könyv szerkesztője, a Természettudományi Társulat egyik megszervezője, a szarvasi evangélikus iskola tanára, az Önképző magyar társaság megalapítója. A soproni Képző társaság tagja.

IRODALOM

Benkő Samu (1957): A marosvásárhelyi kollégium diákjainak művelődési törekvései a múlt század harmincas éveiben. Budapest.

Bódi Ferenc (1943): A csurgói református Csokonai Vitáz Mihály Gimnázium másfélszázados története. h.n.

Bodolay Géza (1963): Irodalmi diáktársaságok. 1785–1948. Budapest.

Csatkai Endre (1955): Vörösmarty soproni kapcsolatai. Soproni Szemle, 124-126.

Erőss Lajos (1880): Rövid és általános áttekintés a debreczeni ref. Főiskolában lévő „Magyar-irodalmi Önképző Társulat” múltja felett. Debreczen.

A gymnasiumi önképzőkör története. A debreceni ev. ref. Főgymnasium értesítője az 1894/95. tanévről. Debrecen, 1895.

Fodor Ottmár (1940): Sopron első magyar színészei, a líceumi diákok. Sopron.

Hatvany Lajos (1955): Így élt Petőfi. Budapest.

Heckenast Gusztáv (1941): A budapesti Evangélikus gimnázium „Arany János” Önképzőkörének története 1845–1941. Budapest.

Grüll Tibor (1990): 200 éves a soproni Magyar Társaság. Sopron.

Hegedűs András (1967): Magyar írók pedagógiai nézetei. Budapest

Illyés Gyula (1950): Petőfi. Budapest.

Kemény Gábor (1938): Önképzőköreink múltja és jelene. Magyar Paedagogia, 1-2. sz.

Kornis Gyula (1927): A magyar művelődés eszményei. 1777–1848. Budapest.

Kovács Sándor (1890): A soproni ev. Lyceum Magyar Társaság története. 1790–1890. Sopron.

Kozma Ferenc (1867): A kolozsvári Unitárius Collegium ifjúsága olvasó és irodalmi körének multja. Kolozsvár.

Mihály Ferenc, Szakály Ferenc és Szirányi Péter (1989): A 250 éves mosonmagyaróvári gimnázium. Mosonmagyaróvár.

Mikola János (1903): A collégiumi magyar társaság története 1827–1860. Eperjesi Collégium értesítője 1902/3.

Pröhle Jenő (1957): Petőfi költészete és szelleme a soproni evangélikus líceumban a kiegyezésig. Magyar Nyelv, 274-278.

Szabadi Béla (1942, összeáll.): A Pápai Főiskolai Ifjúsági Képzőtársaság jubileumi emlékkönyve. 1841–1941. Pápa.

Tatay István (1847): Grammatikai és polgári tanulók szavalmányai. Pest.

Török István (1905): A kolozsvári ev. ref. Collegium története. Kolozsvár.

Trócsányi Lajos  (1881, szerk.): A Pápai Kollégium története. Budapest.

Vahot Gyula (1880): Vahot Imre emlékékiratai és Petőfi Sándor emlékezete. Budapest.

Vita Zsigmond (1943): A nagyenyedi Bethlen kollégium ifjúságának irodalmi törekvései a reform-korszak kezdetén. Kolozsvár.

Votisky Károly: A lyceumi magyar önképzőkör története. In: A késmárki líceum értesítője, 1895/96.

Waldapfel József (1930): Adatok Bessenyei életéhez és munkásságához. In: Irodalomtudományi Közlemények.

Zebrák Dénes (1878): A soproni evang. Lyceumi ifjúság „Deák vármegye” egyesületének története. Sopron.

Zsigmond Ferenc (1940): A debreceni kollégium és a magyar irodalom. Debrecen.

Vissza a tartalomjegyzékhez